Az idő folyosói

8.

Brann, a Védő egyedül ült a Hosszúházban. A szent tűz kialudt, de egy kristálygömb világította meg az emelvényen lévő medvebőrt. A harcosok, akik hozzá vezették Lockridge-ot, tiszteletteljesen hajtottak térdet.

— Köztünk járó isten — mondta a tagbaszakadt, vörös hajú vezető —, behoztuk a varázslót, ahogy parancsoltad.

Brann bólintott.

— Jól van. Várjatok egy sarokban.

A négy ember a homlokához érintette a csatabárdját, és visszavonult a fénykörön kívülre. Fáklyáik vörösen és sárgán szikráztak, fényük alig érintette a cserzett arcokat. Csend támadt.

— Foglalj helyet, ha akarsz — mondta Brann nyájasan angolul. — Sok beszélnivalónk van, Malcolm Lockridge.

Honnan tudja a teljes nevét?

Az amerikai állva maradt, mivel egyébként Brann mellé kellett volna ülnie. Végigmérte Brannt: tehát ő az ellenség.

A Védő levetette a köpenyét, és láthatóvá vált vékony, nyúlánk, két méternél is magasabb teste. Ugyanolyan testhez tapadó fekete ruhát viselt, mint amilyenre Lockridge a folyosóról emlékezett. Bőre nagyon fehér volt, keze kecsesen elvékonyodó, az arca pedig — szépnek mondható, keskeny, egyenes orral, hűvös, tökéletes vonásokkal. Szakállnak nyoma sem látszott; a haja sűrű volt és egyenesre nyírt, mint egy fekete sapka. Szeme acélszürkén csillogott.

Elmosolyodott.

— Hát, állj, ha akarsz. — Egy palackra és két karcsú pohárra mutatott maga mellett. — Iszol? A bor 2012-es Bourbon. Csodálatos évjárat volt.

— Nem — felelte Lockridge.

Brann vállat vont, töltött magának, és beleszürcsölt.

— Nem áll szándékomban bántani — mondta.

— Máris eleget tettél — tört ki Lockridge.

— Sajnálatos, abban biztos lehetsz. Hiába tudjuk, hogy az idő megváltoztathatatlan, megfellebbezhetetlen… látunk sokkal rosszabbat is, mint ma, újra meg újra meg újra, és ugyanazt kockáztatjuk… mi haszna a szentimentalizmusnak? És ha már itt tartunk, Lockridge, ma megöltél egy embert, akit gyászolni fognak a feleségei és a gyerekei.

— Ő is meg akart ölni engem, nem?

— Igaz. De nem volt rossz ember. Vezette a rokonait és a szolgáit legjobb tudása szerint, becsületesen bánt a barátaival, és nem kínozta az ellenségeit. Keresztüljöttetek a falun, miközben idehoztak. Légy becsületes. Láttál mészárlást, kínzást, csonkítást, gyújtogatást… igaz, nem? Mindent összevetve, az elkövetkező századokhoz képest ez a mostani népvándorlás elég békésen fog lezajlani. Az itteni csetepaté egészen más volt. Észak-Európában, ha délen vagy keleten nem is, ezek a jövevények fognak uralkodni, már csak azért is, mert életmódjuk sokkal alkalmasabb az elkövetkező bronzkorra. Ők mozgékonyabbak, szélesebb látókörűek, jobban meg tudják védeni magukat; e tekintetben az őslakosok hasonulni fognak hozzájuk. Téged is ők formáltak, és sok mást is, akit kedvesnek tartasz.

— Szavak — mondta Lockridge. — A tény az, hogy rávetted őket, támadjanak meg bennünket. Megölted a barátaimat.

Brann a fejét rázta.

— Nem. Azt a Koriach tette.

— Kicsoda?

— A nő. Minek nevezte magát előtted?

Lockridge habozott. Azonban semmi előnyt sem látott abban, hogy makacsnak mutatkozzon jelentéktelen kérdésekben.

— Storm Darroway.

Brann hangtalanul nevetett.

— A Vihar. Illik hozzá. Mindig is fennhéjázó volt. Jól van, ha úgy tetszik, hívjuk Stormnak. — Letette a poharát, és előrehajolt. Hosszúkás arcvonásai megkeményedtek. — Ő hozta a bajt a falusiakra, azzal, hogy idejött. És ő pontosan tudta, mit kockáztat. Komolyan azt hiszed, hogy egy szikrányit is törődött azzal, mi történik velük vagy veled? Nem, nem, barátom, ti csak zsetonok voltatok egy nagyon hatalmas és nagyon régi játékban. Storm teljes civilizációkat formált meg és döntötte romlásba őket, amikor már nem szolgálták tovább a szándékát, ugyanolyan közönyösen, mint ahogy egy törött szerszámot hajít el. Mit számít neki egy maroknyi kőkorszaki vadember?

Lockridge keze ökölbe szorult.

— Hallgass! — kiáltotta.

A sarokban rejtőző yuthók irányából mocorgás és morgás hallatszott. Brann visszaintette őket, azonban kezét a széles rézövön lógó energiapisztoly közelében tartotta.

— Elég jó benyomást tud tenni az emberre, ugye? — mormolta. — Semmi kétség, meggyőzött téged, hogy az Őrzők az abszolút jók, mi Védők pedig az abszolút gonoszak vagyunk. Nincs semmi bizonyítékom ellene. Azonban gondolkodj, ember! Mikor volt ilyesmi igaz?

— Az én időmben — vágott vissza Lockridge. — A nácik. — Erre Brann olyan gunyorosan hunyorított, hogy valamivel erőtlenebbül hozzátette: — Nem állítom, hogy a Szövetségesek szentek voltak, de a fenébe is, a különbség egyértelmű.

— Storm szaván kívül mi más bizonyítékod van, hogy az időháborúban hasonló a helyzet? — kérdezte Brann.

Lockridge nyelt egyet. Az éjszaka egyre sötétebb lett, homályos, nyirkos, és a távolból lényegtelen zajok hallatszottak. Lockridge érzékelte, mennyire magában van, és úgy összeszorította a fogát, hogy szinte már fájt.

— Figyelj — mondta Brann komolyan. — Én magam sem állítom, hogy a Védők a megtestesült erkölcs. Ez kíméletlenebb háború, mint amit valaha is vívtak, két filozófia harca, melynek két támogatója alakítja ki azt a múltat, melyből származnak. Én csak annyit kérek tőled, hogy gondolkozz. Az a tudomány, mely eljuttatja az embert a holdon túlra, megszabadítja gürcöléstől és az éhségtől, megmenti a gyereket, hogy ne haljon meg diftériában… lehet gonosz? Gonosz az Egyesült Államok alkotmánya? Rossz az, ha az ember használja az eszét, azt az egy dolgot, ami kiemeli az állati sorból és megfékezi a benne lakozó állatot? Nos, ha nem, honnan erednek ezek a dolgok? Miféle létszemlélet, miféle életnek kell lennie, hogy létrehozza ezeket? Nem az Őrzők élete! Komolyan azt hiszed, hogy az istennő lesütött tekintetű, mágiát mormoló, ösztönöktől korlátolt, orgasztikus hite képes felülemelkedni önmagán? Szeretnéd, ha ugyanez lenne a jövőben is? Az én korszakomban visszatér, mint tudod. És akkor, akár a kígyó, mely saját farkába harap, visszajön ebbe a homályos múltba, hogy átverje és megfélemlítse az embereket, hogy térden csússzanak az istennő előtt! Ó, igen, boldogok, bizonyos értelemben; kissé felhígulva. Azonban csak várj, míg meglátod, milyen iszonyatos az Őrzők valódi uralma! Gondolj… egy archeológiái apróságra… az itteni benszülöttek közös sírba temetik a halottaikat. A Csatabárd-kultúra azonban mindegyiknek saját nyugvóhelyet ad. Sugall ez valamit?

Lockridge fején futólag átvillant egy emlék arról, amit a nagyapja az indián háborúkról mesélt. Ő mindig az indiánokkal szimpatizált, és mégis, ha átírhatná a történelmet, megtenné?

Elhessegette a zavaró gondolatot, felegyenesedett, és így szólt:

— Én Storm Darroway oldalát választottam. Nem fogok átállni.

— Nem inkább ő választott téged? — felelte Brann lágyan. — Hogy találkoztatok?

Lockridge egy szót se akart elárulni. Isten tudja, mire szolgálna az az ellenségnek? Azonban — nos, Brann nem olyan volt, mint egy gazember. És ha lecsillapítaná, lehet, hogy kíméletesebben bánik Stormmal. És bárhogy is, miféle jelentősége lehet annak, hogyan szervezték be? Tömören elmesélte. Brann feltett néhány kérdést. Mielőtt Lockridge észbe kapott volna, ott ült a Védő mellett, pohárral a kezében, és mindent elmesélt.

— Ah, szóval így — bólintott Brann. — Érdekes ügy. Habár nem szokatlan. Mindkét fél őslakosokat használ a hadműveleteiben. Ennek gyakorlati oka van a kultúrákkal és a vallásokkal történő zsonglőrködésben. Azonban te szokatlanul rátermettnek tűnsz. Szeretném, ha az én szövetségesem lennél.

— Nem leszek — mondta Lockridge kevésbé vadul, mint ahogy szándékozta.

Brann rápillantott.

— Nem? Meglehet. De meséld el újra, hogyan tartotta fenn magát Storm Darroway a te korodban?

— Rablással — volt kénytelen Lockridge bevallani. — Kábítóra állította az energiapisztolyát. Nem volt más lehetősége. Hadat viseltél ellene.

Brann elővette a pisztolyát, és babrált vele.

— Talán érdekel — mondta kedvesen —, hogy ezeken a fegyvereken a legkisebb fokozat is halálos.

Lockridge felugrott. A pohár kiesett a kezéből. Nem tört el, de a bor kiömlött és szétfolyt a padlón, akár a vér.

— Ellenben egy hullát jól el lehet tüntetni velük — mondta Brann.

Lockridge öklével a beszélő szája felé csapott. Brann azonban elkerülte az ütést. Félreugrott, felkelt, és Lockridge-ra fogta a pisztolyt.

— Nyugi! — figyelmeztette.

— Hazudsz — zihálta Lockridge. A világ ingott körülötte.

— Amikor majd… ha egyáltalán bekövetkezik, hogy bízok benned, lesz alkalmad rá, hogy kipróbálj egy pisztolyt — mondta Brann. — Addig is, használd az agyad! Tudok egy keveset a huszadik századról, nem csak a diaglosszából, hónapokat töltöttem ott az ellenfelemre vadászva… mert tudtam, hogy élve megmenekült. A beszámolódból… nyugi, azt mondtam!… A beszámolódból tudom, hogy több ezer dollárja volt. Hány járókelőt kellett elkábítania, kiforgatni a pénztárcájukat, hogy összeszedjen ennyi pénzt? Egy ilyen rablási hullám, ahol egyik személy a másik után ébred fel egy rejtélyes kábulatból, nem az év szenzációja lenne? Nem az lenne? Ám te egy szót se olvastál erről? Másrészt azonban az eltűnések elég mindennapiak, és ha az eltűnt személy tizedrangú, a történet legfeljebb a helyi újság hátoldalán tűnik fel… Várj! Egy szóval sem mondtam, hogy nem arra használta a fegyverét, hogy betörjön egy üres helyre, és tűzzel eltüntesse a nyomokat; habár furcsa, hogy miért nem mondta el neked, ha ez volt a modus operandija. Azonban én bizonyítékot kínálok neked arra, hogy Storm… talán nem tudatosan gonosz, lehet, hogy csak nem ismeri a könyörületet. Végtére is, ő egy istennő. Mit számítanak a halandók neki, aki halhatatlan?

Lockridge teleszívta a tüdejét. Leküzdhetetlen remegés rázta a testét, bőre hideg volt, szája kiszáradt. Valahogy mégis csak meg tudott szólalni.

— Alaposan csőbe húztál. De most már elég. Nem hallgatom tovább.

— Nem baj — értett egyet Brann. — Szerintem is jobb lesz, ha fokozatosan tudod meg az igazat. Te hűséges típus vagy. És ebből úgy vélem, értékes ember leszel, amikor eldöntötted, kihez kell igazán hűségesnek lenned.

Lockridge vicsorogva perdült meg, és az ajtó felé indult. A yuthók sietve vették körül. Brann hangja utolérte.

— Csak hogy informáljalak, át fogsz állni. Mit gondolsz, kitől tudtam meg, hogy van egy Őrző folyosó Amerikában és hogy Storm pont ide szökött? Mit gondolsz, honnan tudom a neved? Eljöttél az én időmbe, a székhelyemre, Lockridge, és figyelmeztettél!

— Hazugság! — ordította, és menekülve távozott.

Kemény kezek rántották vissza. Még sokáig káromkodott.

Amikor végre visszatért szokásos nyugalma, úgy nézett körül, mintha alapot keresne univerzumának. Avildaró csendes volt és kihalt. Azokat a nőket és gyerekeket, akik nem menekültek be a vadonba, az öregekkel együtt, akiket a támadók megvetően elengedtek, összeterelték a földeken pislákoló tábortüzeknél. Bánatos tehénbőgés hallatszott; még távolabb békák brekegtek. A kunyhók gubancos tetejű sötét foltoknak tűntek. Előttük csillogott a víz, mögöttük susogott a liget a csillagoktól káprázatos ég alatt. A levegő hűvös volt és nyirkos.

— Nem könnyű egy istennel beszélgetni, mi? — mondta a vörös hajú vezető némi részvéttel.

Lockridge felhorkant, és megindult a kunyhó felé, amelyben Stormot őrizték. A yuthó megállította.

— Maradj, varázsló! Az isten azt mondta, a nőt nem láthatod újra, mert bajt keverhetsz. — Zűrzavarában Lockridge ezt nem hallotta. — Azt is mondta, hogy megfosztott az erődtől, és most már nem tudsz varázsolni — tette hozzá a harcos. — Tehát miért ne lehetnél ugyanolyan ember, mint bárki más? Őriznünk kell téged, de nem akarunk rosszat neked.

Storm, kiáltotta Lockridge gondolatban. De nem volt más választása, egyedül kellett hagynia a sötétben. A fáklya, melyet egy furcsán megnyerő arcú, szeplős fiatalember tartott, nyugtalan fényeket vetett a készen tartott csatabárdokra.

Engedelmeskedett, és ment, amerre őrei vitték. A főnök ott lépkedett mellette.

— A nevem Withucar, Hronach fia — mondta barátságosan. Hogy isten volt a főnöke, nem félt egy varázslótól. — Jelem a farkas. Te ki vagy és honnan jöttél?

Lockridge belenézett a kíváncsi kék szempárba, és nem tudta gyűlölni.

— Szólíts Malcolmnak — mondta tompán. — Amerikából jöttem, a tenger túloldaláról.

Withucar grimaszolt.

— Vízi út? Tőlem távol áll.

Mégis, jutott Lockridge, eszébe, a dánok — és az összes európaiak — végül is bejárják hajóval a világ összes tengerét. Kréta és az orugarayok lelke végül is visszahat. Brann ebben legalábbis igazat mondott: a csatabárdosok nem ördögök, csupán bevándorlók. Természetesebben harciasabbak, mint az itt élő régebbi népek; önzőbbek, dacára, hogy szekérhajtó arisztokrácia uralkodik rajtuk; a vallásuk egyszerűbb, isteneik úgy uralják a kozmoszt, ahogy a hívők között az apa uralkodik a családjában; azonban bátor emberek, becsületesek, és van bennük bizonyos durva kedvesség. Nem az ő hibájuk, hogy fekete ruhás teremtmények érkeztek a jövőből és felhasználták őket.

Withucar mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

— Tudod, nem akarok én semmi rosszat mondani a tengeri meg az erdei törzsekről. Ők is bátrak, és… — vetett egy jelet a levegőbe — tisztelettel adózom az ó isteneiknek. Nem támadtunk volna rájuk, ha az istenünk meg nem parancsolja. De ő azt mondta, ezen a helyen egy boszorkány lakik, aki ellensége neki. És most itt vagyunk, elvesszük a jutalmunkat. Én a magam részéről inkább kereskedtem volna. Talán, idővel, vehettem volna egy feleséget tőlük. Az jövedelmező, ha nagy házból származik. Tudod, ők anyai ágon örökösödnek, ami azt jelenti, hogy rám szalmának az anyja javai. Azonban, ahogy a dolgok most állnak, úgy hiszem, kiterjesztjük a legelőinket idáig, most hogy a föld már a miénk. De nem vagyunk annyian, hogy örökké háborúzhassunk a környékbeli falvakkal, így ha sikerül megegyeznünk, fogjuk a zsákmányt és megyünk haza. — Vállat vont. — A főnökök tanácsa fog erről dönteni.

Lockridge álmos tudata négyezer évnyire eltávolodott, és a „főnök” szót elemezte. Csupán „pátriárkát” jelentett, jelentős tulajdon birtokosát, fiúk, csatlósok és becsvágyó ifjak vezetőjét, akik hűséget esküdtek neki. Abban a minőségben az áldozásoknál is közreműködött; de nem volt semmi olyasmi, mint papság, vagy olyan hagyomány, mely megszabta egy orugaray státusát, mielőtt megszületett volna. Ebből kifolyólag a vallás nem volt olyan kötelék a yuthoázoknak — kevesebb tabu, kevesebb szertartás, kevesebb félelem az ismeretlentől, tiszta hit a napban, szélben, esőben, tűzben. Az északi paganizmus sötétebb elemei majd később fognak belépni a régi földkultuszokból.

Félresöpörte ezt a gondolatot, és szinte megszállottan összpontosított a nyelvre. Nem létezett olyan nyelv, hogy indoeurópai: csak egy fogalomkészlet tükröződött a nyelvtanban és a szótárban, ami hatott az eredeti beszédre, mint ahogy a normann-francia hatott az angolra. (Daughter=dohitar=fejőlány, a fejés egyébként férfimunka volt Avildaróban.) A Withucar által használt szavaknak még a fele sem származott a Fekete-tenger sztyeppéiról. Ő valószínűleg Lengyelországban, Németországban születhetett, vagy…

— Megérkeztünk — mondta a yuthó. — Sajnos, meg kell kötöznünk éjszakára. Egy férfival nem illik így bánni, de az isten megparancsolta. Nem akarsz inkább a szabadban aludni, mint valamelyik büdös kunyhóban?

Lockridge alig hallotta. Egy szitokkal az ajkán torpant meg.

A tábortűz lángjai magasra csaptak, a füst elhomályosította a Göncölszekeret, a táncoló lángok kirajzolták Withucar szekerét meg a lehajtott fejű, legelő lovakat. Még vagy fél tucatnyi ember lézengett a közelben, kéznél lévő fegyverrel, de álmos, jóllakott szemmel. Egyikük — egy alig tizenhét éves, egyenes vállú fiú bőrzekében, pelyhedző állán régebbi sebhellyel — szíjat tartott. A szíj másik vége Auri csuklóján volt.

— Az összes Marutra! — kiáltotta Withucar. — Mi ez?

A lány összekuporodva hevert kétségbeesésében. Amikor megpillantotta Lockridge-ot, vad kiáltással pattant fel. Haja összetapadt, mocskos arca csíkos volt a kisírt könnyektől, combján horzsolás vöröslőit.

A fiú elvigyorodott.

— Nem sokkal ezelőtt hallottuk, hogy valaki a közelben ólálkodik. Én voltam az, aki meglátta és elkapta. Csinos, mi?

— Hiúz! — nyüszített Auri a saját nyelvén. Felé bukdácsolt. Az ifjú harcos megrántotta a szíját. A lány térdre esett. — Hiúz, az erdőbe menekültem, de vissza kellett jönnöm, megnézni, hogy te… — Nem bírt többet mondani.

Lockridge a rémülettől dermedten állt.

— Jó, jó — mosolygott Withucar. — Az istenek szerethetnek téged, Thuno.

— Megvártam, míg visszajössz, főnök — mondta a fiú, kissé hivalkodóan. — Most már elvihetem.

Withucar bólintott. Thuno felkelt, belemarkolt Auri hajába, és talpra húzta.

— Gyere már, te! — mondta. Ajkai kissé szétnyíltak, fogai kivillantak.

A lány felsikoltott, és próbált kiszabadulni. A fiú erre úgy pofon vágta, hogy a lánynak beleremegett a feje.

— Hiúz! — zokogta. Szívszaggató, nyöszörgő hangokat hallatott, ahogy kétségbeesetten szavakat keresett. — Nekem… nem szabad!

Lockridge-ról lepergett a bénultság. Értette, mire gondolt a lány. Amíg az átoktól meg nem szabadul, halál vagy halálnál is rosszabb sors vár rá, ha lefekszik egy férfival. És a babonát feketévé, vajon hogyan érezhetett volna a saját húga?

— Megállj! — üvöltötte Lockridge.

— Mi? — mordult fel Withucar.

— Én ismerem ezt a lányt — folyamodott a főnökhöz. Megrázta a főnök vállát. — Ez a lány szent, nem érinthető… rettenetes átok száll arra, ki megérinti!

A tűznél heverő férfiak, akik eddig szórakozottan figyelték, most felugráltak és felborzolódott a szőrük. Withucar rémültnek látszott. Azonban Thuno annyira be volt gerjedve, hogy felcsattant:

— Hazudik!

— Megesküszöm bármire.

— Mennyit ér egy varázsló esküje? — gúnyolódott Thuno. — Ha arra gondol, hogy még szűz a lány, hát, az miként árthat nekünk! És csak így lehet. Ezek itt nem szentelik meg a nőiket, legfeljebb a vén matrónákat, akik sokat kölykeztek ifjabb korukban.

Withucar tekintete előre-hátra járt. A szakállát cibálva kényelmetlenül mondta:

— Igaz… igaz… de mégis, legjobb lesz a biztonság.

— Szabad ember vagyok — mondta Thuno harsányan. — Ha bármi történik, az én fejemre száll. — Felnevetett. — Azt már tudom, először is mi fog történni. Gyere!

— Főnök vagy! — ordított rá Lockridge Withucarra. — Állítsd meg!

A yuthó felsóhajtott.

— Nem tudom. Mint mondta, szabad ember. — Ravaszul végigmérte az amerikait. — Láttam már olyanokat, akik megismerték az istenek bosszúját. Te nem úgy nézel ki. Talán magadnak akarod a lányt?

Auri Thuno vigyorgó arcába vájta a körmeit. A fiú megragadta a karját, és megcsavarta. A lány a földre zuhant.

És az apja meg a testvére a harcmezőn hevernek a hollók táplálékául… Lockridge mozgásba lendült.