Az idő folyosói

11.

Az eső kopogott a kunyhón. Egy pásztor kuckója volt, magányosan állt a pusztaságban, elhagyatottan ebben az évszakban; tőzegből összerótt kuckó, ahol az ember megpihenhetett, de olyan durva és szegényes volt, hogy az orugurayok méltóságukon alulinak tartották volna. Azonban Auri összekucorodott a földön, fejét Lockridge ölébe hajtotta, és elaludt.

Mikkel Mortensen odakinn kuporgott a feleségével, és merengett. Az amerikai kissé megalázónak érezte, hogy ő pihen szárazon, de azt még inkább, hogy nem is neheztelnek rá ezért; Adelsmandnak tartották.

— Meg kell beszélnünk egyet s mást — nógatta Fledelius —, s ha holnap gyalogolni fogunk, a vén csontjaim miatt örülök, ha majd zihálni bírok.

Nem tudtak lovat szerezni, mert a csempészek alagútján távoztak, mely Viborg fala alatt húzódott. A szökevények nem jártak még messze a várostól. Odakinn üresség honolt, és a feketeséget csak néha törte meg egy-egy villám fénye. Olyankor minden talpalatnyi pusztaság, minden lehulló esőcsepp és az átázott földön patakzó víz egy rövid időre, vakító fehérré vált.

Tűz nélkül a kuckó belsejében sűrű volt az éjszaka és a hideg. Lockridge átázott öltözéke használhatatlan volt, hosszú harisnyára vetkőzött, akárcsak Fledelius, átölelte magát, és próbálta elérni, hogy a fogai ne vacogjanak. Auri meztelenül és zavartalanul feküdt. Inkább a fogadós egyik gyerekét kellett volna behozni, mint őt; azonban a lánynak sokkal nagyobb szüksége volt a férfi jelenlétére, a vas és a kegyetlenség e világában, mint a fogadós családjának fedélre.

Újabb villám hasította ketté az eget. Mennydörgés robajlott a nyomában. Egy pillanatig Jesper Fledelius megviselt ábrázata vízköpőnek látszott az ajtónyílásban. Ismét visszatért a vaksötétség. Odakint jajgatott a szél.

— Tudod — mondta a dán buzgón —, én jó keresztény vagyok. Semmi közöm ahhoz a lutheránus eretnekséghez, amit a junkerek meg a játékkirályaik kényszerítenek a birodalomra, a boszorkányok pogányságára pedig pláne nem. Azonban létezik fehér mágia is nem csak fekete. Nem igaz? És régen is szokás volt ajándékokat hagyni a láthatatlanoknak. Azok a szegény parasztok, akik összegyűrnek Május napján és holnap, egyáltalán nem a sátánnak áldoznak. Még csak nem is a hamis isteneknek, akikről olvashatsz Grammaticus krónikáiban. Viborg valaha Vebjörg volt, a Szent Hegy. Ahol most a katedrális áll, ott egykor ősi szentély emelkedett, mielőtt Odin bevezette a népét keletről. Tűz-őselem és föld-őselem… egyetlen ember sem ismerheti el őket bűn nélkül? Mostanában a parasztok senki máshoz nem fordulhatnak. — Fészkelődött a nyirkos földön. — Azonban én magam csak érintkezésben vagyok a gyülekezettel, nem tartozom hozzá.

— Értem — mondta Lockridge.

Hitte, hogy a dán igazat beszél, és többet is megértett belőle, mint ami elhangzott. Homályosan és hatalmas méretekben kezdett kibontakozni előtte a helyzet.

Az ember történelme egyenlő a vallás történelmével.

Volt valami Auriban, aki olyan békésen aludt itt a mennydörgések közepette, és ez megvolt Auri népében, a yucatáni indiánokban meg az összes primitív fajban, amik nem adták fel a hitüket — és ez a valami a lélek egysége volt. Felfogás kérdése, helyettesített-e ez minden egyebet, ami hiányzott nekik. Az azonban tény, hogy ők olyannyira egyek voltak a földdel, az éggel, a tengerrel, mint ahogy azok, akik elválasztották magukat az istenektől vagy akik megtagadták az isteneket, sose lehetnek. Amikor az indoeurópaiak megjelentek a patriarkális panteonjukkal, azzal sok jót hoztak; azonban egy új és magányos emberfajt teremtettek.

Nem volt éles a kettősség. A régiek kitartottak. Egy idő után összekeveredtek az idegenekkel, átváltoztatták őket, amíg a kortalan alakok újra ki nem tisztultak, és csak a nevek változtak meg. Dyaush Pitar a napszekerével meg a csatabárdjával Thorrá vált, akinek a kocsiját becsületes földi kecskék húzzák, és akinek a pörölye adta az esőt, az életet. Nem áldoztak vért Rőtszakállúnak; ő maga is csak földbirtokos volt. És aztán Ódin, a félszemű farkasisten, akinek a hadifőnökök embereket áldoztak, elesett Krisztus előtt, és csak az emlékezetben maradt meg, akár egy troli… Thor szent Olafnak hívta magát, Freyből szent Enk lett, akinek a szekerét minden tavasszal kihúzták, hogy megáldja a földeket, az istennő pedig felöltötte Szűz Mária kék köpenyét. És mindig és örökké megmaradtak a kisebb istenek, szellemek, manók, törpék, szirének, annyian a világban, hogy még csak nem is nevezték őket isteneknek; az emberek segélykérő és ártó jeleket tulajdonítottak nekik, szerelmet és rettegést, minden csodálatos rejtélyt és állhatatlanságot, az élet minden elemét.

Lockridge maga az agnoszticizmus híve volt (egy szomorú, nehézfejű és könnyen emésztő kor gyermeke, és most már látta, hogy az a kor nem fog hosszan fennmaradni), és nem tett megjegyzéseket a megnyilvánuló objektív igazságokra. Tőle Szűz Mária akár a Menny Királynője is lehet, az istennő hármasságának egy korai megnyilvánulása. Egy értelmes ember, mint Jesper Fledelius képes volt elhinni ezt. Vagy az is lehet, hogy mindkettő egy végső valóság vetülete; vagy akár mindkettő csak mítosz is lehet. A történelemben nem az számít, amit az emberek mondtak, hanem az, amit éreztek.

És ennek a két nagy világnézetnek a szövevényes, lassú konfliktusába Avatkozott be az időháború. A Védők szervezték meg a harcias törzsek hódításait és a harc isteneivé váltak; az Őrzők titkos módszereket találtak arra, hogy megtartsák mindazt, ami ősi, és próbálták beolvasztani a hódítókat. Védők hajtották előre a Csatabárd népét, és azok eltörölték a folyosósírok kultuszát; azonban a kőkorszaki pásztorok bronzkori földművelőkké és tengerjárókká váltak, és számukra a nap már nem a tűzelemi szellem volt, hanem a föld őre és megtermékenyítő férje. Megjelent a kereszténység, könyvekkel és logikával, és az első isten, aki megbüntette a helytelen hiteket maga körül — és ettől kezdve az emberi lelkek Szűz Máriához tartoztak. A reformáció visszahozta Jehovát, felfegyverkezve egy rettenetes fegyverrel az ösztönök ellen — a nyomdagéppel —, azonban maga a vallás csak finoman oszlott meg, vesztette hitelét, vesztette erejét, amíg a világ öt-hatszáz évre mostantól megérezte saját meddőségét, és egy olyan hitre áhítozott, mely a szavaknál mélyebbre hatolt. Lockridge elképzelte az ő korát követő századokat, és nem a tudomány diadalát látta; embereket látott összegyűrni dombokon egy új vagy egy újjászületett isten nevében. Vagy egy istennő nevében?

— Hogy keresett meg az úrnő? — kérdezte.

— Nos hát — Fledelius hangja harsányan, érdesen és kenetteljesen zengett. — Ez kissé hosszú történet. Tudnod kell, hogy földesúr vagyok… voltam Lemvig közelében, mint ahogy előttem apáim is azok voltak az első Valdemar óta. Szegény környék az, mi Fledeliusok sosem építettünk hatalmas palotákat, közelebb álltunk a parasztjainkhoz; és ott Jütlandon a köznép még a mai napig is szabadabb, mint a szigeteken, ahol a jobbágyokat adják-veszik. A földemen van egy kaempehoje…

Ismerem azt a dolment, gondolta Lockridge kissé megborzongva, ahová a nép eljárt kisebb áldozatokat adni.

— Időről időre csodákat láttak — folytatta Fledelius —, különös jövés-menésről beszéltek, nem tudom miről. De ha a pap nem szólt semmit, ki vagyok én, hogy beleavatkozzam a régi szokásokba? Az ilyesmiből csak szerencsétlenség származik. A lutheránusok megtudják, és bánatot hoznak a földre, így hát harcoltam a háborúban. Hadd ne mondjak semmit Kristiern királyom ellen. Svédország az övé volt egész Margrete királynőig visszamenően, és én Sten Sture-t árulónak tartom, hogy fellázította a birodalmat a dán uralom ellen. Azonban… nem vagyok én anyámasszony katonája, érted, kivettem a részem a koponyahasításból… ám amikor Stockholmba értünk, közkegyelmet ajánlottak; és mégis rengeteg test hevert halmokban és fejetlenül, mint a tűzifa, azokban a fagyos napokban, így némi szívfájdalommal hazatértem, és megfogadtam, hogy megmaradok a saját homokos földemen. Meghalt a feleségem is… Hát, jó öreg kanca volt, az bizony, és az egyetlen fiunk Párizsban tanult, és nem kétséges, hogy lenézett engem, aki még a nevemet is alig bírom leírni. És akkor egy nyári napon, amikor a földeket róttam a furcsa dolmen közelében, megjelent ő.

Az esetlen szavakból, ahogy Fledelius próbálta leírni az úrnőt, Lockridge ráismert Storm Darrowayre.

— Boszorkány, szent vagy a föld szelleme, nem tudom, mi ő. Valószínűleg bubája alá vett. És akkor? Nem akart ő eltántorítani a kereszténység gyakorlásától, inkább olyasmiről beszélt, amiről nem volt tudomásom, mint például a gyülekezet, és figyelmeztetett rá, hogy nehéz idők fognak következni. Csodákat is mutatott. Ez a szegény öreg agy nem volt képes megérteni, hogyan utazhat a múltból a jövőbe és vissza; de nem lehetséges bármi, ha isten úgy akarja? Ellátott arannyal, melyre oly nagy szükségem volt, miután annyi ideig háborúskodtam és oly kevés zsákmánnyal tértem vissza. Azonban főként az ő kedvéért szolgálok, és a reményért, hogy egy nap újra láthatom. A kötelességem egyszerű. Ott kell lennem az Aranyoroszlánban mindegyik mindenszentek napján húsz éven át. Tudod, ő is háborúzik. Barátai és ellenségei egyaránt előbukkannak, még a levegőből is, ők lehetnek bárhol, bármikor. A boszorkánymesterek… nem a közönséges boszorkányok, akik csak kissé pogányok, hanem a vezéreik, akik parancsolnak nekik… a boszorkánymesterek őhozzá tartoznak, az ő ügynök- és kémhálózatának részei. Azonban ők nem mutatkozhatnak olyan helyeken, ahol én megtehetem. Ha jön valaki, mint te, akinek segítségre van szüksége, nekem ott kell lennem és elvezérelnem őket a Boszorkányszombathoz, ahol erős fegyvereket és mágikus gépeket találhatnak. Egy másik ember Május napján várt, de ő már halott. Könnyű szolgálat ez sok aranyért, nem így van?

A napéjegyenlőség éjszakái, gondolta Lockridge, azok a földi istenekhez tartoztak. A nyári és a téli napforduló a napé… a Védőké.

Fledelius szavai még nyersebbek lettek.

— Nem kétség, ő úgy gondolta, hogy keserűségemben semleges fogok maradni, tehát biztonságban abban a küzdelemben, amelyet ő előrelátott. De nem így alakult. Túl gyakran nem tudtam ott lenni. Mit gondolsz, halt meg valaki emiatt?

— Nem — mondta Lockridge. — Mi ott találtunk. Ne feledd, a háború az egész világra és minden korszakra kiterjed. Te csak egy helyőrség vagy.

Hűvösen csodálkozott, vajon mennyien lehetnek? Senki sem képes átlátni a tér és idő minden részét. Stormnak szüksége volt rá, hogy ilyen félig beavatott szövetségeseket szerezzen, mint egy pagan kultusz, a kétségbeesés szülte, halhatatlan szimbólumokon alapult, melyeket a nő rendezett és értelmezett. Más korszakok más titkokkal rendelkeztek. Mindezt csak a szükség esetére hozta létre.

És most nagyon nagy szükség van rá. Storm megkötözve hever Brann fogságában háromezer-háromszáz évvel visszább. Amikor a Védő technikusok megérkeznek, kiszednek minden információt belőle, a használhatatlan testet félredobják. Lockridge egyre inkább érezte, milyen fontos szerepe lehet Stormnak az egész ügyben. Ha ez a csapat jut képes lenne segíteni neki, lehet, hogy azzal… ezreket menthetne meg egész Európában, akiket elkaptak és élve égettek el a református boszorkányüldözők.

Nem akart tovább rágódni ezen a gondolaton. Helyette azon töprengett, vajon miféle befolyással rendelkeznek a Védők Akhnaton udvarában? Cézáréban? Mohammedé-ben? A Manhattan Tervben?

— Tudod — hadarta Fledelius —, miután a király Hollandiába szökött… nos, én megbocsátottam neki Stockholmban, amikor olyan sok jogot adott a népnek… hát még a varázslókat is csak kikorbácsolták a városból… Sorén Norby mellé álltam, hogy küzdjek a trónbitorló ellen. Azután Klement kapitánnyal hajóztam, és ott voltam múlt évben Aalborgnál, ahol levertek bennünket. Azóta törvényen kívüli vagyok. Azonban találtam egy papot, aki írást adott róla, hogy beléphetek Viborgba. A házigazdám, Mikkel, pedig ismer engem régről, és a gyülekezethez tartozik, így hát itt lehettem, amikor érkeztél. Nem így van?

— De így — felelte Lockridge gyengéden.

Fledelius rácsapott a kardjára a hüvelyében. Kétségek és bűntudat elhagyták; újra azzá a férfivé lett, aki kigúnyolta Erik junkert.

— Hála istennek! Most te következel, barátom. Mi a kötelességünk, kit kell a pokolba küldenünk?

Amennyire csak a nyelv és a fogalmak lehetővé tették, Lockridge beszámolt neki.

Egy domb tetején égett a boszorkánytűz. Fénye messzire világított egy magas szikláról, s Auri behódolt előtte. Az ő korában az a szikla oltár volt. Fejük fölött a mindenszentek éjszakájának csillagjai ragyogtak távolian. A föld csendes volt, a levegő fagyos.

Lockridge nem sokat törődött a hívekkel. Maroknyian voltak: bozontos parasztok ujjasokban és gyapjú sapkákban, falusiak foltos zekében és harisnyában, tizenéves gyerekeik, egy oda nem illő kerítőnő Viborgból, akinek cicomája ünnepélyesnek hatott ebben a levegős sötétben. Kilopództak a kunyhójukból, a házukból, és mérföldeket gyalogoltak, hogy egy jó órán át megnyugtassák, kielégítsék a föld ősi Hatalmait, és egy kicsi, kicsi bátorságot gyűjtsenek az uraikkal való másnapi találkozásra. Lockridge remélte, hogy sikerül eltávolítania onnan Aurit, mielőtt bármihez kezdenek. Nem mintha az orgia annyira megrázná a lányt, de nem akarta, hogy lássa, mivé lett az ő vidám szertartásuk.

Pillantása és gondolatai visszatértek a mesterhez.

Marcus Nielsen magasan és soványán állt, idegen arcvonásait rongyos dominikánus csuklya árnyékolta le. Ebben a korban rossz hírű papként ismerték. Ellentétben Angliával, ahol Mark of Salisburynek nevezte magát, Dánia nem üldözte a katolikusokat, de a mágusok élete újra veszélybe került. Mareth néven, Őrzőként született kétezer évvel Lockridge után, és fel-feltűnt a református Európa mellékútjain, hogy Storm Darroway-t, a királynőjét szolgálja.

— Rossz hírt hoztál — mondta. A diaglossza segítségével franciául beszélt az amerikaival, ezt sem a bandája, sem a megbízható Fledelius nem értette, Aurit pedig hallótávolságon kívülre parancsolta. Hallgatott, majd így folytatta: — Nem tudhatod, milyen fontosak ő meg Brann. Kevés hozzájuk fogható van mindkét oldalon. Olyanok mint a primitív korok királyai, ők vezetik csatába a seregeiket. Te meg én nem számítunk, de az ő fogságba esése katasztrófa.

— Hát — mondta Lockridge ridegen —, én elhoztam a hírt. Gondolom, el tudsz jutni a jövőbe. Szervezz egy megmentő csapatot.

— Azért ez nem annyira egyszerű — felelte Mareth. — A történelemnek ebben a szakaszában Luthertől… a te korodon túlig… a Védők vannak emelkedőben. Az Őrző erők más korszakra összpontosítanak. Csak néhány hozzám hasonló ügynök tartózkodik ebben a században. — Az ujjait dörzsölte és haragosan meredt rájuk. — Az igazat megvallva, az a helyzet, hogy el vagyunk vágva. Amennyire a hírszerzőink tudják, minden kaput őriznek, melyen át jelentősen előrejuthatnák a jövőbe. Azt kellett volna mondania neked, hogy keress a Dán időnek egy olyan pontját, amikor az Őrzők erősebbek. Frodhi uralkodása alatt például. Azonban ő személyesen is részt vett ennek az őrpontnak a felállításában, mivel ez a korszak olyan bonyolult és veszélyes. Gondolom, ezért ez jutott azonnal az eszébe azalatt a rövid idő alatt, míg beszéltetek.

Lockridge ismét maga előtt látta Stormot, szinte érezte a csókját. Megmarkolta a másik férfi csuháját.

— Ördög vigye, te azért vagy itt, hogy megbirkózz a problémákkal! Biztos tehetünk valamit!

— Igen, igen. — Mareth bosszankodva söpörte le a kezét. — Az biztos, hogy tennünk kell valamit. De nem elhamarkodottan. Neked még nincs tapasztalatod az idő teljességében. Tiszteld azokat, akiknek van.

— Nézd, ha én fel tudtam jönni az itteni folyosón, mindannyian vissza is tudunk menni rajta. Visszamehetünk a kőkorba Brann érkezése előttre, és készen várhatjuk őt.

— Nem. — Mareth szükségtelen hevességgel rázta a fejét.

— Az idő sérthetetlen. — Sóhajtott, és valamivel nyugodtabban folytatta. — Ez a kísérlet eleve kudarcra lenne kárhoztatva. Biztosan találkoznánk valamivel, esetleg többszörös túlerővel a folyosóban, amely meghiúsítaná a tervünket. Ráadásul nem látom értelmét, hogy egyáltalán a dán járatot használjuk. Itt senki sincs, aki segíthetne, legfeljebb ezek. — Megvetően intett a gyülekezet tagjai felé, akik riadtan térdeltek a tűzfény szélén. — Igaz, megpróbálkozhatunk azzal, hogy csak mi megyünk le, és a viking kor előtti korszakból igyekszünk segítséget szerezni. De miért tennénk… vagy miért kockáztatnánk, hogy átkeljünk a fél világon segítséget szerezni a keleti vagy az afrikai bázisunktól, amikor sokkal jobb segítség található elérhető közelségben.

— Mi? — Lockridge szájtátva meredt rá.

Az Őrző oktató modora elillant. Fel-alá járkált, és hangosan gondolkodott, akár egy papi csuhába bújt hadvezér.

— Brann egyedül jött, mivel tudta, hogy a Koriach… mármint Storm… szintén egyedül van, és neki sincs szabad embere, akárcsak nekünk. Azonban, ha már elkapta, oda fogja hívatni az embereit, hogy megőrizze az előnyét. Ezzel számolnunk kell. A szükségállapot bizonytalansága, emlékszel. Mivel mi nem jelentünk meg aznap éjjel a megmentésére, tehát nem tesszük. Következésképp, biztos, hogy nem fogunk megjelenni… nem jelentünk meg… míg egy csapat Védő nem lesz vele. És valószínűleg őrt fognak állítani a folyosó kapujához. Azonban a jelenlegi században nem Dánia az, ahol mi erősek vagyunk. Inkább Britanniára összpontosítunk. Henrik király lemondott a római egyházról; mi pedig tettünk róla, hogy ne pártoljon a lutheránusokhoz sem, és számunkra a királysága sarkalatos kérdés. Amit te a két Mária királynő idejeként ismersz, az időnyereség a Őrzőknek; a Védők Cromwellel fognak újjáéledni, de a restaurációval kiűzzük őket. Tudom. Csodálkozol, miért küszködik valaki olyan hadjárattal, melynek kimenetele már eldőlt. Hát, egyrészt, azzal, hogy megvívjuk, veszteségeket okozunk az ellenségnek. De még fontosabb, hogy mindegyik időszak, amelyet keményen tartunk, erőt, szövetségeseket, energiaforrást és újabb súlyt jelent a jövő mérlegének serpenyőjében, amikor eljő a végső döntés, melynek kimenetelét nem ismerjük. De folytatom. Van egy csapatom Angliában is; és ott nem csak néhány éhező paraszt pagan szertartásmestere vagyok, hanem lovagok, hatalmas földbirtokosok hitszónoka, arra buzdítva őket, álljanak ki a szent katolikus hitért. És… van ott egy folyosónk, melynek létezését a Védők nem gyanítják, és nyílik kapuja a neolit korra. Az a kapu a Dán-kapu ideje utánra nyílik, de van némi átlapolás, pontosan arra az évre, amelybe jutnunk kell.

Megragadta Lockridge vállát. Az ábrázata ragyogott.

— Ember, velem tartasz? Érte.