Az idő folyosói

18.

I. e. 1827.

Lockridge átlépett az északi fényhez hasonlatos függönyön.

— Mikorra érkeztünk?

Hu megnézte a naptár óráját.

— Későbbre, mint óhajtottam — mondta. — Augusztus végére.

Tehát eltelt egy negyedév, mióta legyőztük Brannt és a yuthoázokat, gondolta Lockridge. Auri számára körülbelül ugyanannyi. Számomra csak néhány nap, bár mindegyik nap évszázad hosszúnak tűnt. Mit csinált itt Storm egész nyáron át?

— A bizonytalansági tényező az, ami olyan nehézzé teszi az időn keresztüli összeköttetést — magyarázta Hu. Félig visszafordult a kapuhoz. — Megpróbálhatjuk újra. — Az őket kísérő négy katona megrettent. Egyikük ténylegesen is tiltakozni kezdett. Hu meggondolta magát. — Nem. Ha nincs szerencsénk, az ilyesfajta dolog a leghátborzongatóbb paradoxonokat okozhatja. Juttattam vissza néhány hírvivőt az elmúlt néhány hét alatt. Az utolsó jelentés szerint még minden simán ment, és az alig egy itteni héttel ezelőttről jött.

Megindult a feljárón. Emberei körbefogták Lockridge-ot és Aurit. A lány az amerikai kezét szorongatta, hevesen lélegzett.

— Tényleg itthon vagyunk?

— Te igen.

Szórakozottan gondolt arra, miért nem állítottak fel az Őrzők őrséget ennél a kapunál, ha már olyan fontossá vált. Nos, döntötte el, Stormnak nyilván több oka is van rá, beleértve azt a tényt is, hogy annyi hűséges embert kell tartania a saját korában, amennyit csak bír. De legfőképpen azért nem, mert nem akarja kockáztatni, hogy elárulja ténykedését, ha véletlenül valami Védő felderítő ilyen messzire elmerészkedik.

Kiléptek. A nap magasan delelt az évszak csúcsán álló buja és élénk erdő fölött. Egy csapat őz legelt a réten; megugrottak és szétrebbentek ezernyi irányba. Auri egy pillanatra megdicsőült arccal állt meg, karját az ég felé emelte, és hátravetette egy rakoncátlan tincsét. Indulás előtt népének szűk ruhájába bújt. Lockridge felfigyelt rá, milyen ijesztően megnőiesedett a teste a távol töltött idő alatt.

Azt kívánta, bár lett volna mersze bőrszoknyát, köpenyt és nyakláncot kérni a zöld egyenruha helyett.

— Ismét szabadok vagyunk, Hiúz! — A lány ugrándozni és kiabálni kezdett örömében.

Te igen. Talán. Legalábbis remélem, gondolta. De én? Nem tudom.

Nem bántak vele rosszul az alatt a két nap alatt, amit indulásukig a palotában töltött. Oda mehetett, ahová akart, egyetlen őr volt mellette. Egészen udvariasan arra kérték, hogy egy hazugságkiszűrő gyógyszer hatása alatt tegye meg a jelentését; és ő belement, kitálalt mindent, mivel a másik lehetőség agyszonda lett volna. Azután Yúria tartott hosszú elbeszélgetéseket vele, a legkevésbé sem idegesítőeket. A nő álláspontja a következő volt: imprimis, háttere nem teszi képessé rá, hogy megértsen egy teljesen különböző civilizációt; secundus, amit látott, nem a legjobb példa volt; tertius, a tragédia része bármely emberi életnek, mert csak így lehet átérezni a felemelkedettségét; quartus, el kell fogadni, hogy előfordulnak visszaélések, de ezeket helyre lehet hozni, és egy bölcsebb kormány mellett is megtörténhetnének.

Lockridge semmit sem mondott erre, és a felkínált kegyet sem fogadta el. Ez a nő túl idegen volt számára. Meg a többiek is.

Hu parancsot adott. A csapat felfelé repült, és megindult a Limfjord felé.

Ma ismét látni fogom Stormot, gondolta Lockridge. A szíve kalimpált: nem tudta ez mennyire köszönhető a félelemnek és mennyire — nos — a nőnek.

Mindazonáltal Storm fog ítélkezni fölötte. Senki más nem mert. Nem csak azért, mert az istennő kiválasztottja, de ő látta azt a rejtélyes jövőt.

Az erdő elmaradt mögöttük. Ragyogó fények táncoltak az öbölben, ahol Avildaró állt szent ligete alatt. Néhány halászcsónak kinn járt, az asszonyok végezték a dolgukat a kunyhók között. De északon, kelet felé terjeszkedve ott táborozott…

Auri felsikoltott. Lockridge megeresztett egy káromkodást.

— A yuthoázok! Hiúz, mi történt?

— Az istenre, Őrző, ezt magyarázd meg! — fuldoklott Lockridge.

— Nyugalom — szólt vissza Hu a válla fölött. — Ez benne volt a tervben. Minden jól megy.

Lockridge résnyire szűkítette a szemét és számolt. A Csatabárd népe nem horda volt. Megközelítőleg tucatnyi szekér állt a főnöki sátrak közelében. Az emberek, körülbelül százan, összesereglettek és izgatottan bámultak a repülő csoportra. Néhányan lehettek még vadászni, de bizonyára nem sokan.

Azonban elhozták az asszonyaikat is. Egyetlen orugaray nő sem visel durva gyapjúmellényt és szoknyát. Apró gyerekek mászkáltak köztük. Az idősebbek tehenekre, birkákra, lovakra felügyeltek; gazdag állatállomány legelt mérföldekig. Karámokat építettek.

Az ellenség visszatért, és itt maradt.

Storm, Storm, miért?

Hu a Hosszúház mellett szállt le velük. A tábor látványát eltakarták a környező kunyhók. A bejárat előtti szabad térség kihalt volt; egyetlen falusi sem mocorgóit ott, ahol egykor nevetés, lökdösődés, alkudozás folyt. A távoli hangok alig hatoltak el eddig a napfényes csendig.

Maga a ház is megváltozott. Virágfüzérek szoktak lógni a szemöldökfán, tölgyfalevél nyáron, magyal télen. Most egy jelvény ragyogott aranyból és ezüstből: a Kettősbárd a napkorong előtt. Két harcos állt őrt büszkén, bőrvértben, tollforgóval és kifestve, dárdával, tőrrel, íjjal és csatabárddal a kézben. Őrző módon tisztelegtek a jövevényeknek.

— Benn van az istennő? — kérdezte Hu.

— Igen, nagyuram — felelte az idősebb yuthó, egy zömök, villás szakállú, vörös hajú fickó. Farkas volt a pajzsára festve. Lockridge meghökkenve ismerte fel újra Withucart. Törött karja már összeforrt. — A feketeség mögött végzi varázslatait.

— Tartsd itt ezt az embert, míg nem hívatja! — Hu bement. A bőrfüggöny összezárult mögötte.

Auri a kezébe temette az arcát és felzokogott. Lockridge megsimogatta fényes fürtjeit.

— Nem kell mondanod — mormolta. — Menj, keresd meg a tieidet.

— Ha élnek még.

— Élniük kell. Nem volt újabb harc. Storm hozta vissza ezeket az idegeneket, ki tudja, miért. Menj most haza, Auri!

Auri elmenni készült. Egy katona utána kapott. Lockridge félreütötte a kezét.

— Arra nem kaptál parancsot, hogy őt is fogva tartsd — mordult rá. A katona ijedt arccal lépett hátra. Auri eltűnt a kunyhók közt.

Withucar jobban szórakozott a közjátékon, mint rémült társa. Arca vigyorra torzult.

— Hisz te az vagy, aki elmenekült tőlünk! — rikkantotta. — Ez jó, ez jó!

Dárdájára támaszkodva odajött, és nagyot csapott Lockridge hátára.

— Vitéz cselekedet volt — mondta egészen őszinte melegséggel. — Hű, hogy szétszórtál minket, és egyetlen kicsi lány kedvéért! Miféle szerencse ért azóta? Mi a barátaid lettünk, tudod, és az elmúlt hetekben olyan közelről láttam az isteneket, hogy már eltompultam, és kezdem úgy vélni, ti nem is használtok varázslatot, csak trükköket, amiket örömmel megtanulnék. Üdvözöllek, hé!

Lockridge összeszedte az eszét. Itt volt a lehetőség, hogy őszinte beszámolót halljon.

— Messzire jártam, az istennő utasítására — mondta vontatottan. — És nem tudom, mi történt errefelé. Nem kis meglepetéssel láttam, hogy a klánotok visszatért. — És elhelyezett egy döfést. — És az is, hogy itt talállak téged őr szerepben, mint egy közönséges ifjoncot.

Withucar kihúzta magát, és gyorsan elkomolyodva válaszolt:

— Ki más lenne alkalmas az istennő szolgálatára, ha nem a legmagasabb születésű?

— Hát… igen. Mégis, mióta teszik ezt a szekeresek?

— A nyár közepe óta, vagy valamivel azutántól. Érted, kissé megijedtünk azután, hogy láttuk magát, a Tűzistent legyőzni, minket pedig szétszórtak olyan külhoniak, akik közönséges fémfegyvereket viseltek. Örültünk, hogy haza juthattunk, én mondom neked, és nagy áldozásokat végeztünk e föld isteneinek. Ám egy hírnök érkezett az istennőtől és beszélt a tanácsunkkal. Azt mondta, az istennő nem haragszik ránk, mert mi egyszerű emberek vagyunk, akiket a Tűzisten becsapott. Sőt, szívesen használna bennünket harcosaiként, mivel az övéinek vissza kell menniük oda, ahonnan jöttek.

Persze, jutott eszébe Lockridge-nak. Az angolokat haza kellett küldeni: túlságosan rosszul alkalmazkodók ahhoz, hogy hatékony segítség lehessenek ebben a korban; arról nem is beszélve, hogy túl nagy feltűnést keltenének. Storm célzott rá, hogy van ötlete, hogyan fegyverezze fel ténykedése legújabb színterét…

— Hát — folytatta Wilhucar —, bizonytalanok voltunk. Kalandvágyó fiatalok beállhatnak az istennő testőrének néhány évre. De családos emberek? Olyan messze éljünk a családunktól és az isteneinktől? Aztán a hírnök elmagyarázta, hogy az istennő azt akarja, hogy az egész harcos nép jöjjön ide és maradjon itt. A halásznép bátor, de képzetlen, ha csatára kerül a sor, és nem ismerik a modern fegyvereket. Az istennő akar minket, nem csak a fegyverfogható férfiakat, hanem az egész törzset. Kapunk majd földet és megbecsülést. Akárcsak az isteneink. Nap és Hold; Tűz és Víz, Föld és Lég… Miért ne egyesülnének, és imádnánk mindőjüket? így hát, végül azok, akik jártak már itt, emlékeztek, milyen tágasak itt a legelők, átgondolták, milyen előnyök járhatnak egy ilyen hatalmas szövetséggel, és ide vándoroltunk. Ez idáig jól boldogultunk. Hadakozhatunk annyit a part menti tengeri néppel, hogy éberek maradjunk és szert tegyünk némi zsákmányra meg rabszolgákra. Jövőre lesz egy nagy hadjárat, hogy behódoltassuk azokat a helyeket, amelyek még engedetlenek. Időközben jó földön élünk, és a Nap Húga itt járkál közöttünk.

Storm, ezek az északi fajok sohasem ismerték még a birodalom átkát.

— Hogy boldogultok az avildarói őslakosokkal? — kérdezte Lockridge nyersen.

Withucar köpött.

— Nem valami jól. Nem mernek harcolni, hiszen az istennő megmondta, hogy nem nyúlhatnak hozzánk. De néhányan elhajóztak, a többiek meg mogorva népség. Hát, tudod, milyenek az asszonyaik; mégis, ha valamelyik kölyök közülünk szeretne szórakozni egy kicsit, csak abban reménykedhet, hogy elkap egyet az erdőben és kényszerítheti rá. Mert nekünk sem szabad bántanunk őket, tudod. — Felragyogott. — De adj egy kis időt. Ha nem állnak le kereskedni velünk, majd boldogulunk magunk. Végül magunkévá tesszük őket, mint ahogy az őseink is saját képmásukra formálták azokat, akiket elfoglaltak. — Közel hajolt, megbökte Lockridge bordáit, és bizalmasan közölte: — Valójában az istennő is ezt a kimenetelt várja. Ő maga ígérte meg nekem, hogy hamarosan házasságok lesznek mindkét nép nagy családjai között. És e módon, érted, az örökség az anyjukról a mi fiainkra száll.

És ennek a végén, gondolta Lockridge, megjelenik Erik junker.

Nem, várjunk csak! Az a Védők műve volt.

De nem az Őrzők fektették le az alapjait?

Úgy elcsendesedett, hogy Withucar megsértődött, és visszatért az őrhelyére. A nap délután felé haladt.

Minden borongós gondolata dacára Lockridge ostoba módon örült, amikor Hu megjelent és így szólt:

— Az istennő látni akar.

Lockridge szinte beugrott a függönyön. Senki sem követte.

A Hosszúházban még mindig nem égett tűz, hideg fényű gömbök világítottak. A hátsó részt még mindig feketeség választotta el. Ahol Lockridge állt, a padlót valami kemény anyag borította, a falakat szürke drapéria takarta. A jövőbeli berendezések és gépek szinte gúnyosan álltak a faoszlopok között.

Storm jött felé.

A fogság okozta soványság már nem látszott rajta. Kékesfekete haja, aranyszínű bőre, tengerzöld szeme ragyogott, mintha saját fénye lenne, léptei lendületétől a köntöse rátapadt a mellére, csípőjére, és Lockridge-nak a Győzelem Istennőjét juttatta eszébe. Köntös ma fehér volt, mély kivágású és a krétai királyság kékje szegélyezte. A holdas fejdísz csillogott a homlokán.

— Malcolm — mondta angolul. — Ez az igazi jutalmam: hogy visszatértél. — Kezébe szorította a férfi arcát, és a szívdobogtató csendben nézett rá. — Köszönöm — mondta orugaray nyelven.

Lockridge tudta, mikor vár egy nő csókot. Kábultan maradt a helyén, és próbálta megőrizni minden kétkedését és neheztelését.

— Hu már biztosan ismertette a jelentésemet — mondta. — Nincs semmi hozzáfűznivalóm.

— Semmit sem kell hozzátenned, kedvesem. — Storm egy szék felé intett. — Gyere. Annyi megbeszélnivalónk van.

Lockridge leült mellé. Térdeik összeértek. Egy üveg és két pohár állt előttük. Storm odanyújtotta neki az egyiket, és megemelte a magáét.

— Iszol ránk?

— Branntól is kaptam bort — recsegte.

A nő mosolya kifakult. Hosszan szemügyre vette, aztán letette a poharát.

— Tudom, mire gondolsz — mondta.

— Hogy az Őrzők nem jobbak a Védőknél, és pokolba mindkettőjükkel? Igen, ezt gondolom.

— Csakhogy ez nem így van — mondta a nő buzgón, és nem vette le a tekintetét Lockridge-ról. — Egyszer említetted a te korodból a nácikat, mint az abszolút gonoszság megfelelőjét. Egyetértek. Ők Védő teremtmények voltak. De gondolkodj… légy őszinte… tételezzük fel, hogy te idevalósi ember lennél és 1940-be kerülnél. Milyen különbséget találnál az általad látott országok között?

— Az unokahúgod, Yúria hasonló érveket használt.

— Ah, igen. Ő. — A telt ajkak rövid idő alatt megkeményedtek. — Egy napon csinálnom kell valamit Yúriával.

Megenyhült, a férfi combjára rakta a kezét, és lágyan, sietve mondta:

— Te találkoztál kettő, pontosan két emberrel az én jövőmben, akik saját céljaik kedvéért megmentettek téged. Megközelítőleg egy órán át a világukban tartózkodtál. Ők egy általuk kiválasztott helyre vittek téged, és otthagytak néhány gondosan kiszámított utalással. Gyerünk, Malcolm, te tanult ember vagy. Miféle alapon vonhatsz le következtetéseket? Bármilyen következtetést! Azt láttad, amit ők láttatni akartak veled. Azt hallottad, amit hallanod kellett. Azt akarják, hogy megtörténjen valami, amihez te vagy a kulcs. De mi a kulcs, ha nem egy eszköz? Csupán egy megváltozott világot láttál Honnan tudod, hogy annak a változásnak a gyökerei nem Őrző győzelemből táplálkoznak? Szerintem onnan erednek. Mert, Malcolm, mindazon rossz, amivel az én földemen találkoztál, a háborúból ered. Ellenség nélkül kevesebb fenyítésre lenne szükség, szabadon kísérletezhetnénk és megújulhatnánk. Igen, tudom, milyen Istar. De nem lehetsz olyan naiv, hogy azt hidd, a legfőbb uralkodónak elég kiadnia egy rendeletet, és máris teljesül az akarata. Vagy azt hiszed? Együtt kell élnem azzal, amit a sorstól kaptam. Istar történetesen a támogatóm. Az örököse… és nem rúghatom fel anélkül az öröklési törvényt, hogy feje tetejére ne állítsam a birodalmat… az, aki a helyébe fog lépni, egy másik klikkhez tartozik.

— A Yúriáéba? — kérdezte Lockridge felocsúdva. Storm elmosolyodott.

— A kedves Yúria. Mennyire szeretne Koriach lenni! És milyen rossz uralkodó válna belőle! — Elkomolyodott. — Nem becsülöm alá magam, Malcolm. Láttad, mit tettem. Azzal, hogy a segítségeddel csapdába ejtettem Brannt, halálos csapást mérhetek a Védőkre. Olyan kevesen képesek rá, hogy irányítsák ezeket az időbeli hadműveleteket, és olyan sok múlik rajtuk. Míg Brann szabad volt, a legtöbb energiám arra ment rá, hogy megvédjem magam tőle. Most, tudom, ki lett a parancsnok, és őszintén megmondom, azóta csak Garwenen jár az eszem. De a győzelmünkkel egy csomó új probléma merült fel. Míg te távol voltál, a hűséges Hu kémeket küldött ki, és a hírnökei oda-vissza jártak. Az ellenlábasaim kihasználták a stratégiai lehetőséget… ó, igen, sötétebb palotai intrikák léteznek otthon, mint el tudnád képzelni… Vannak, akik merényletet szőnek ellenem a barátság álarca mögött, amelyet hordanunk kell a háború végeztéig… Nem célzott arra Yúria, hogy megjutalmaz, ha az ügynöke leszel a táboromban? — Lockridge kénytelen volt bólintani. — Nos, hogy minél nagyobb erőt gyűjtsön, az a kukk kitart amellett, hogy továbbra is a mediterránra és a keletre kell összpontosítanunk az erőfeszítéseinket. Azt mondják, ne foglalkozzunk északkal, nincs jelentősége; az indoeurópai hódítás délen és keleten fog bekövetkezni, így meg kell tartanunk, nehogy igazi értékké váljon az ellenség kezében. Ezzel ellentétben én azt mondom, hagyjuk azokat a területeket; csak jelképes erőt tartsunk ott, miközben az ellenség ott vonultatja fel a legjobb embereit; és anélkül, hogy tudnák, tartsunk fenn északon egy ezeréves erősséget!

Lockridge elfordította a tekintetét a magas csontú arcvonásokról, a formás testről, és kevesebb hévvel szólalt meg, mint szerette volna:

— Ezért árultad el itt azt a népet, amelyik bízott benned?

— Ah, igen. Én hívtam ide a yuthoázokat és a megalit építőknek nem tetszik. — Storm sóhajtott. — Malcolm, megadtam neked, hogy miket olvass, és rávettelek, hogy sok időt tölts a Dán Nemzeti Múzeumban. Ismerned kell az archeológiái tényeket. Az új kultúrának ide kellett jönnie, ők formálják a jövőt, te vagy én semmit sem tehettünk volna, hogy a kiállított leletek eltűnjenek a múzeumi vitrinekből. Mégis, tudjuk irányítani a részleteket, amelyekről a leletek semmit sem mondanak. Jobb szeretnéd, ha a jövevények úgy foglalnák el Dániát, mint ahogy majd Indiát fogják lerohanni, mészárlással és rabszolgasággal?

— De az isten nevében, te mire használod őket?

— Nem tarthattam itt az angolokat — felelte Storm. — Hazaküldtem őket, egy maroknyit kivéve, akik a kaput fogják őrizni addig, míg néhány hét múlva be nem zárul. Ami azt illeti, még azokat az ügynököket is visszaküldtem a tizenhatodik századba, akikkel találkoztál. Ha az alapozási munkákkal itt már végeztünk, nem sok segítséget jelentenek. És az ellenlábasaim nyomása miatt nem rendelhetek ide igazi szakértőket Krétáról… addig nem, míg az itteni hely végképp ígéretesnek nem mutatkozik. — Szélesen legyintett. — Mit mutathattam volna nekik? Egy új és sokáig kitartó nemzetet. Egy erős népet, akik valamiféle mitológiai megállapodás alatt követik istennőjüket? Nyersanyagforrást, gazdagságot, embereket, ha szükséges. A tér-idő egy olyan jól védett darabját, ahol Őrző erődítményeket építhetünk a végső összecsapásra várva. Ennek a kezdetei adottak… Nos, a másik Koriach hajlamos lesz mellém állni. Az otthoni helyzetem megerősödik. De még fontosabb, hogy elfogadják a tervem és a mi teljes erőnk ide fog összpontosulni.

Ezáltal az ocsmány Védők közelebb kerülnek a pusztuláshoz… és azután jóvá tehetünk minden addigi rosszat. Lehajtotta a fejét.

— De olyan egyedül vagyok — suttogta.

Lockridge nem bírta fékezni magát, meg kellett fognia a nő kezét, mely ott hevert az ölében. És a másik karjával átölelte.

Storm odabújt hozzá.

— A háború csúf dolog — mondta. — Az ember kénytelen szívfájdító dolgokat cselekedni. Megígértem neked, hogy ezután a küldetés után hazamehetsz. De minden leiekre szükségem van, aki mellettem áll.

— Én kitartok.

Végül is… bevégezte már a küldetését?

— Te nem hétköznapi ember vagy, Malcolm. A királyságnak, amit építünk, királyra lesz szüksége.

Lockridge megcsókolta.

Storm viszonozta.

Hamarosan azt suttogta a fülébe:

— Gyerünk, te férfi, menjünk át oda!

A nap leereszkedett. A halászcsónakok visszatértek nyugatról, ahol a víz sárgán fénylett, a kunyhókból füst szállt fel, a Bölcs Asszony és akolitusai megkezdték esti kötelességüket a ligetben. Dübörgés szállt keresztül a legelőn, ahol a csatabárdosok dobszóval búcsúztatták lenyugvó istenüket.

Storm megrezzent.

— Most jobb, ha mégy — sóhajtotta. — Sajnálom, de alvásra van szükségem. Az istennői szerep az időm nagy részét elveszi. De eljössz ismét, ugye? Kérlek!

— Amikor csak akarod — felelte Lockridge mély torokhangon.

Kisétált az alkonyba. Béke lakozott a lelkében. A Hosszúházon túl az orugarayok élték életüket. A gyerekek még odakinn lármáztak, férfiak csevegtek, a nyitott ajtókon keresztül nőket látott szőni, varrni, főzni, húst darálni, edényeket formálni. Amerre elhaladt, csend vette körül.

Belépett Echegon egykori kunyhójába. Itt ellehetett.

A család a tűz körül ült. Feltápászkodtak, és olyan jelekkel tisztelegtek, melyeket nem sokkal ezelőtt még nem ismertek. Csak Auri nézett úgy rá, mint emberre. A lány odajött hozzá, és bizonytalanul mondta:

— Milyen sokáig benn voltál az istennőnél!

— Ott kellett lennem.

— Szólni fogsz neki az érdekünkben, ugye? — könyörgött a lány. — Ő nem tudja, ezek milyen gonoszok.

— Kik?

— Azok, akiket ő hozott ide. Ó, Hiúz, hogy miket hallottam! A mi legelőinken legeltetik az állataikat, elkapják a vonakodó asszonyokat és gúnyolnak bennünket a saját vidékünkön. Tudod, hogy megtámadták a rokonainkat? Ma éjszaka embereket hoztak ide Ularából és Faonóból, a kedves rokonainkat… rabszolgákként. Mondd meg neki, Hiúz!

— Megmondom, ha tudom — vágta oda Lockridge türelmetlenül. Egyedül akart maradni a nap élményeivel egy darabig. — De aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie. Most kaphatok enni valamit, aztán egy nyugodt sarkot? Sok mindent át kell gondolnom!