Az idő folyosói

19.

Mint minden más háború, ez is megkövetelte, hogy az erőfeszítés nagy része a nem túl látványos szervezésre menjen. Hogy túl kevés a munkaerő, ugyancsak ismerős dolog. Az ügynökök szét vannak szóródva a történelem széltében-hosszában, és az időharcosoknál ez iszonyú problémát jelentett. Storm Darroway még rosszabbul állt: gyakorlatilag egyedül.

Storm elismerte, hogy nem a politikai féltékenység az egyetlen oka, hogy nem kapott támogatást a társuralkodóktól. A terve radikális volt, megfontolandó mennyiségű befektetést kellene összekaparni a régi, halálra ítélt civilizációkból, máshonnan. Néhány Őrző királynő nyíltan megmondta, hogy fel kell mutatnia valamit ahhoz, hogy segítséget kapjon. Mert a tény azt mutatta, hogy az időháború elhaladt a bronzkori Észak-Európa mellett. Sem Őrzők, sem Védők nem hajtottak végre hadműveleteket abban az ezer évben, ezer mérföldes téridő kiterjedésben.

— Várjunk csak — bosszankodott Lockridge —, nem azt bizonyítja ez, hogy tévedsz?

— Nem — mondta Storm. — Ugyanúgy sikert is jelenthet. Emlékezz, a folyosó őrei miatt a mi korunkban semmit sem tudunk a jövőnkről. Nem tudjuk, mit tegyünk legközelebb. A kapuk bizonytalansági tényezőjének köszönhetően még az ilyen ok és okozat hurkok is ritkák, ahogy csapdába ejtettük Brannt.

— Igen, igen. De nézd, édesem, csak ellenőrizned kell egy ilyen korszakot és rájöhetsz, van e itt valaki a tieid közül.

— Ha a munkájuk simán megy, mit láthatnánk? Semmi egyebet, mint azt, hogy az itteniek élik mindennapi életüket. Amikor az Őrző ügynökök elrejtőznek a Védőktől, ugyanúgy eltűnnek az Őrzők szeme elől is.

— Hát… meglehet. A biztonság problémája. Nem hagyhatod, hogy a saját embereid többet tudjanak, mint szabad, különben az ellenség is rájöhet.

— Továbbá — folytatta Storm gőgösen — ez az én helyszínem. Úgy alkalmazom az embereimet, ahogy jónak látom. A hatalmat, amire szert teszek, nem csak a Védők ellen használom. Nem, otthon is van egy kis elszámolnivalóm.

— Néha a frászt hozod rám!

Storm elmosolyodott, és összeborzolta a férfi haját.

— És egyébként? — dorombolta.

— Hol így, hol úgy, ha tudni akarod!

De nem maradtak együtt sokáig. Túl sok tennivalójuk akadt.

Stormnak Avildaróban kellett maradnia, mint istennő, bíró, döntéshozó és törvényalkotó, mindaddig, míg a nemzet, melyet épít, el nem éri a kívánt formát. Hu lehetett az összekötő szál az otthonával és Krétával. A közönséges ügynököket csak hírvivőnek vagy őrnek lehetett használni; e tekintetben azok az emberek, akiket Hu magával hozott, még erre se feleltek meg, és Storm hazaküldte őket. Képzett ügynököket nem lehetett kivonni más korszakokból. Leginkább egy rátermett emberre volt szükség, aki kapcsolatot teremt a törzsekkel.

Lockridge útnak indult. Withucar és néhány harcos elkísérte. Egész megkedvelte a vörös yuthót, gyakorta megvendégelték egymást, együtt ittak mézsört, és az éjszakába nyúlóan hetvenkedtek. Oké, ez a fickó nem civilizált, gondolta Lockridge. Szerintem én sem. Tetszik ez az élet.

A végső cél a Kettősbárd és a Csatabárd népének összeolvasztása volt. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb megtörténik: Jutland egy nemzetként fog felbukkanni a történelemben és még Lockridge korában is azonosítható marad. Hasonlóképpen sok más területhez. A kérdés csak az, hogy az indoeurópai betörés, mellyel a Védők el akarták pusztítani a régi kultúrát, sikerrel jár-e, vagy legalább ennyien túlélnek a megalit építőkből, s az Őrzők, bár álcázva, titokban, de biztosan megvetik a lábukat a bronzkori északon? A következő évezredből származó jelentések megerősíteni látszottak azt a tényt, hogy a Védők megpróbálják visszaszorítani őket a világ e részében.

Ám azoknak a királyságoknak a megalapozása lassan ment, egyrészt az ügynökök hiánya miatt, másrészt mivel az eseményeknek természetesnek kell látszaniuk. (És természetesnek is kell lenniük; az olyan silány felépítésű birodalmak, mint a Nagy Sándoré vagy a Tamerláné túl rövid életűek ahhoz, hogy értékesek lehessenek.) Az első lépés az volt, hogy egy zártabb és igényesebb unióba olvasszák a Limfjord körüli falvakat, mint korábban voltak. E célból saját tiszteletet keltő jelenlétét használta, ahol pedig erőszakra volt szükség, ott a yuthoáz szövetségeseit. Ugyanakkor szövetkeznie kellett a kontinens belsejét lakó törzsekkel, az őslakosokkal és a jövevényekkel egyaránt. Az első ilyen feladatra Lockridge-ot küldte.

A férfi szeretett volna lóháton menni. De ezeken a bozontos, hosszú fejű pónikon még sohasem ültek, hosszú időbe telt volna betörni őket. Gyalog ment. Amikor közeledtek egy településhez, ő meg Withucar felültek egy szekérre, összeszorították a fogaikat, hogy ne csattogjanak a rázkódástól, és e korszakhoz képest méltóságteljesen vonultak be.

Egészében véve azonban Lockridge elismerte, hogy kevésszer szórakozott ilyen jól. Kedvenc kikapcsolódása mindig is az volt, hogy hátizsákjával felkerekedett, és barangolt a vadonban; most ezt úgy tehette, hogy Withucar hűbéresei cipelték a terhet. Amikor megérkeztek valahová, vendégszeretőén fogadták őket, és elbűvölten vett szemügyre olyan részleteket, melyek nem szerepeltek a diaglosszájában. (Melynek a használatát fokozatosan beszüntette, mivel az ismételt használattól a nyelv és a szokások beleivódtak természetes emlékezetébe.) A csatabárdos táborokban durva szertartás után ünnepség következett. Az ősi földművelő falvak eleinte kissé óvatosak voltak: bár nem féltek, hisz nem kellett sokszor összecsapniuk a bevándorlókkal, lévén, hogy a föld tágas volt és gyéren lakott. Bonyolult szertartásokkal kezdtek. De ezek a mértéktartó rituálék olyan mulatozással végződtek, hogy még egy huszadik századi is összevonta volna a szemöldökét.

Az üzenet, amit Lockridge hordozott, egyszerű volt. Az igaz istennő Avildaróban él. Nem ellensége a Napnak és a tűznek, mint ahogy néhányan gondolják; ő a férfiistenek anyja, felesége és lánya. A hatalmak azt akarják, hogy gyermekeik egyesüljenek, akárcsak ők maguk. Evégből az első tanácskozásokra Avildaróban fog sor kerülni tél közepén, megtárgyalni a hogyant és a miértet. Minden főnököt várnak. Lockridge nem tette hozzá, hogy „különben”. Ellenséges megnyilvánulás lett volna, ugyanakkor szükségtelen.

Némely dolog, amit látott és hallott, taszította. Majd teszünk róla, ígérte magának. Többnyire azonban élvezte a különböző népekkel való találkozást. Még csak nem is nevezhette őket kevésbé bonyolultaknak, mint az övéit. Még ha lazán is, de széles kapcsolatokat építettek ki a Csatabárd törzsekkel egészen Dél-Oroszországig. A politikájuk majdnem olyan szövevényes volt, mint a huszadik századi, csak kisebb mértékben és ideológiától mentes; erkölcseik jóval kifinomultabbak voltak; még ha nem is ismerték a fizikát, a történetírást vagy az ökonómiának hívott áltudományt, sokat tudtak a földről, az égről, az emberiségről.

Útja elvitte egy szent hegy mellett, mely egykor majd Viborg néven lesz ismeretes, sokkal termékenyebb területeken, mint amilyeneket a jövőben látott; északon a Skaw tágas partjához és hullámveréséhez; délre ismét a Limfjord mentén. Apró kezdet. Mégis majdnem egy hónapba tellett. A hanga bíborban és aranyszínben virágzott, a napfény zúzmarán csillant és a levelek kezdtek színt váltani, mielőtt újra Avildaróba ért.

Ez egy olyan napon történt, amikor a szél süvítve érkezett a nyugati tenger felől, fény és felhőárnyék űzte egymást végig a világon, hullámok ostromolták az öblöt és a múlt éjszakai eső után maradt pocsolyákat. Az erdő zúgott, morajlott, a tarló sárgán nyújtózott és a legelő füvéből széna lett. Egy csapat gólya repült a nap alatt Egyiptom felé tartva. A levegő fagyos volt, sós, füstös lószag érződött.

Lockridge csapatát már messziről meglátták. Erős éljenzés közepette keresztülmentek a yuthoáz táboron, majd át a falu és a tábor közötti senki földjén. Egyetlen orugaray sem köszöntötte őket.

Aurit kivéve. Ő ujjongva szaladt elé, és már messziről kiáltozott. Lockridge megállította a kocsit, lehajolt a lányhoz, és megölelte.

— Igen, kicsim, jól vagyok, nem volt baj, persze, hogy örülök, hogy látlak, de először az istennőnek kell elmesélnem a történetet…

Szerette volna felemelni magához, de a szekérben nem volt hely. A lány egész úton ott táncolt a kerék mellett. A Hosszúháznál elfelhősödött az arca.

— Otthon foglak várni, Hiúz — mondta, és elsietett. Withucar utánabámult, és megvakarta a szakállát.

— Jó husika, te — mondta. — Hogy áll a férfiakkal?

— Még szűz — felelte Lockridge kurtán.

— Mi? — A yuthó leszállt a nyeregből, és eltátotta a száját. — Nem lehet. Nem, a tengeri nép között.

Lockridge elmagyarázta, mi történt.

— Há-á-át — mormolta a főnök. — Hm, hm. De csak nem félsz tőle?

— Nem. Más dolgom van. — Lockridge becsukta a száját.

— Á, igen. — Withucar jelet vetett magára, bár ő is vigyorgott. — Téged kedvel az istennő. — Kissé közvetlenné vált, mióta együtt rótták a hegyeket, vadásztak szarvasra, átkozták az esőt, a meggyújthatatlan tábortüzeket és együtt néztek szembe a lehetséges halállal. — Ez az Auri már rég tetszik nekem, de elvetettem a gondolatot, mert azt hittem, ő a tied. Állandóan körülötted sündörög.

— Barátok vagyunk — mondta Lockridge növekvő bosszúsággal. — Ha férfi volna, vértestvérek lennénk. Bármi sérelem éri, az olyan, mintha engem érne, és megbosszulom.

— Ó, igen, igen. De mégsem kívánhatod, hogy örökre hajadon maradjon, ugye?

Lockridge csak a fejét rázta.

— És ő az itteni vén főnökasszony örököse. Azt mondod, már nincs átok alatt… hm.

Hát igen, gondolta Lockridge furcsamód összeszoruló szívvel, lehet, hogy ez a legjobb megoldás a lány problémájára.

Azonban nem foglalkozhatott tovább vele gondolatban. Storm várta.

Hu és Withucar jelenlétében Storm formálisan üdvözölte, és úgy tűnt, alig figyel oda a jelentésére. Hamarosan elbocsátotta. Azonban rámosolygott, és angolul odaszólt:

— Éjszaka.

Ez után meg az elmúlt hetek élményei után nem akart az orugarayok közt maradni. A boldog népből, akiknek megismerte őket, zavart, mogorva emberekké változtak. Szakadék nyílt közte és köztük; ő az istennő ügynöke lett, és az istennő már kimutatta, hogy gonosz is tud lenni. Meglátogathatná a yuthoázokat… de nem, nem akarta látni a rabszolgákat. Auri? Nos, ez elég nehézkes kapcsolat lett. Egyedül kószált. A szent tó az erdő közepén biztos nem olyan hideg, hogy ne tudná lemosni benne az út porát.

Boldognak kellene lennie, valami mégis megkeserítette. Eleget rágódott rajta a megtett mérföldek alatt. A két faj békés összeolvasztása mindenképp jó cél. És a csatabárdosok nem rossz alaptermészetűek; csak basáskodóak. Mint a zabolátlan fiúk. Ennyi az egész. Szükségük lenne, hogy féljenek istentől. Tisztelniük kellene az őslakosokat, mint embereket. Jelenleg csupán bevették a Holdistennőt az isteneik közé, de ez mindössze attól tartotta vissza őket, hogy ne fosztogassák a tengeri népet. És egyetlen kultúra sem tisztel egy másik kultúrát, amelyik alulmarad a csatában.

Fejlődés, gondolta Lockridge szomorúan. Változik valamit is az ember négyezer évre mostantól? Mi, fehér amerikaiak megraboltuk az indiánokat, de mivel ők harcoltak ellenünk, büszkék vagyunk rá, ha indián vér csörgedezik az ereinkben. A négereket nyíltan lenéztük, még pár évvel a születésem előtt is, amikor végül kiálltak és küzdöttek a jogaikért.

Talán John és Mary orrát nem kell vérbe mártani, hogy becsüljék az idegeneket. Jó erre gondolni. De hogy jutunk innen odáig?

Lehet, hogy az én feladatom lerakni az első téglát a házukhoz.

De hogyan? A yuthoázok tökéletesen jól tudják, hogy le tudták volna győzni az orugarayokat, ha az istenek nem avatkoztak volna bele. Most itt vannak, Storm hívására, mivel ők jobb harcosok. Jó, hogy összehívjuk a tanácsot és királyt választunk. De hogy tudunk menekülni az urak és szolgák alkotta királyságtól?

Egyáltalán akarja ezt Storm?

Nem! Elég ebből!

Úgy belemélyedt a gondolataiba, hogy már majdnem a tóhoz ért, amikor felfigyelt rá, mi folyik ott. Az a hét fiatalember meg az a falubeli lány pedig annyira belemerült elfoglaltságába, hogy nem vették észre közeledtét.

A lány hanyatt feküdt azon a sziklán, amelyikről a felajánlásaikat szokták a vízbe hajigálni. Hatan fagyönggyel a kezükben álltak, a hetedik kovakést emelt a lány melle fölé.

— Mi a pokol! — üvöltötte Lockridge.

Rohanni kezdett feléjük. Azok visszarettentek. Amikor meglátták, ki ő, a félelem szinte eszüket vette, arccal a földre vetették magukat, a lány pedig fokról fokra magához tért transzából.

Lockridge leküzdötte émelygését, és a legmélyebb hangján mondta:

— Az istennő nevében követelem, azonnal gyónjátok meg vétketeket!

Hebegve, védekezve bevallották. Néhány részlet kimaradt, de Lockridge ezeket magától is hozzá tudta tenni.

Az „istennő” nem jó fordítása annak a szónak, ami Storm szerepét jelöli meg a kultúrájukban. A japán kami közelebb áll hozzá: ebben benne van bármely természetfeletti lény a sziklától, a fától — amitől bocsánatot kérnek, mielőtt kivágják — egészen az elemeket uraló, de nem irányító hatalmasságokig. Formális hittudomány nem létezik, nem választják szét a mágiát és istent; minden dolog rendelkezik valami misztikus erővel. Lockridge-nak ijesztő mennyiségű hatalmat tulajdonítottak. Withucar a barátja lett, de azért, mert Withucar nem félt, hogy Lockridge ellene fordítja a mágiáját. Auri kevésbé volt szerencsés, senki sem akadt, aki fesztelenül érezte volna magát a jelenlétében.

Ezek a kedves orugarayok azt látták, hogy a földjüket elfoglalja az istennő akarata. Elmenekülhettek Flandriába vagy Angliába, ahogy néhányan már meg is tették, de az anyaföld iránti ragaszkodás túl mély volt bennük. Ehelyett megpróbálták az istennő ellen lazítani a hatalmakat. Hallották, hogy milyen emberáldozások folynak a bentebbi népek között, és tudták, hogy azok az áldozó népek még szabadok…

— Menjetek haza! — mondta Lockridge. — Nem áll szándékomban ártani nektek. Nem mondom meg az istennőnek. Jobb idők következnek. Esküszöm rá.

Eloldalogtak. Amikor elég távol értek, futni kezdtek. Lockridge beugrott a tóba, és vadul sikálni kezdte magát.

Napnyugtáig nem tért vissza. Az időjárás keményedett, felhőfoszlányok érkeztek a tenger felől, hideget és korai alkonyatot hoztak. Egyetlen kunyhó sem volt nyitva a faluban és az ajtónyílást bőrök takarták el.

Bárhogy érez is, az embernek ennie kell. Lockridge bement Echegon házába. Nagy csend fogadta. A füst csípte a szemét, árnyékok töltötték be a sarkokat és egész közel nyomultak a tűzhely halovány pislákolásához. Auri rokonai úgy ültek, mintha rá vártak volna: Auri anyja, az özvegy — aki most arra az asszonyra emlékeztette, aki menedéket adott neki Istar kutyái elől — megmaradt kistestvérei, a nagynénje és a nagybátyja — egyszerű halásznépek, akik abszolút visszavonultan figyelték —, az ő gyerekeik, némelyik már aludt, de némelyik már felnőtt volt ahhoz, hogy ébren legyen, rettegve húzódtak el tőle.

— Hol van Auri? — kérdezte Lockridge.

A lány anyja egy emelvényre mutatott. Búzaszínű haj terült szét a szarvasbőr pokrócon.

— Kimerült a sírásban. Fel kell keltenem?

— Nem. — Lockridge egyik zárkózott arcról a másikra nézett. — Mi a baj?

— Biztos tudod — mondta az anyja, nem vádlólag.

— Nem. Mondd el! — A tűz hirtelen fellobbant, fénye kirajzolta Auri alakját. A lány hüvelykjét öklében szorítva aludt, mint egy zaklatott kisgyerek. — Segíteni szeretnék — próbálkozott.

— Ó, igen, te mindig a barátja voltál. De mi a legjobb neki? — vetette fel az anya. — Ezt nem tudhatjuk. Mi csak gyarló emberek vagyunk.

— Én sem vagyok egyéb — mondta Lockridge, és azt kívánta, bár hinnének neki.

— Jól van hát. Ma délután idejött az a Withucar nevezetű yuthó főnök, és azt akarta, Auri legyen a… mije is?

— Felesége — mondta Lockridge. Eszébe jutott, hogy Withucarnak van már három is.

— Igen. Csak az övé. Egyfajta rabszolga, akinek teljesítenie kell a férfi minden kívánságát. Hát, ugye, te okosabb vagy, mint mi, és ismered azt az embert. Azt mondta, mi mind a védelme alá kerülünk. Igaz ez? Ennek a háznak nagy szüksége van védelemre.

Lockridge bólintott. A védelem sokba kerül, gondolta, de nem mondta ki.

— Auri elutasította — folytatta az anya fáradtan. — Withucar azt felelte, az istennő mondta neki, hogy Auri az övé lehet. Erre Auri megvadult és utánad kiabált. Sikerült kissé megnyugtatnunk, és elmentünk a Hosszúházba. Az istennő némi várakozás után fogadott bennünket és megparancsolta, hogy Auri legyen Withucaré. Ám a yuthoázoknál máshogy megy az ilyesmi. Addig nem kerülhet rá sor, amíg bizonyos szertartások meg nem történnek, így hát hazahoztuk Aurit. Fogadkozott, hogy megöli magát, vagy csónakba száll egyedül… ez ugyanaz lenne… de végül elaludt. Mit gondolsz?

— Beszélek az istennővel — mondta Eockridge bizonytalanul.

— Köszönöm. Én magam sem tudom, mi lenne a legjobb. A lányom szolga lenne a yuthó főnöknél, de nem szolgák vagyunk-e már valamennyien? Az istennő parancsolta. Auri mégsem hajlandó leérni az életét ilyen módon. Talán neked elhiszi, hogy így lesz a legjobb.

— Vagy szabad marad — mondta Lockridge. — Máris megyek.

— Nem óhajtasz előbb enni?

— Nem, nem vagyok éhes.

Behúzta a függönyt maga mögött. A falu nagyon sötétbe borult. Botladozva jutott el a Hosszúházig. A yuthó őrök vita nélkül beengedték.

Odabenn még világlottak a fénygömbök. Storm egyedül ült a pszichokomputer pultjánál. Ezen a meleg helyen csak egy nagyon rövid tunikát viselt, de Lockridge minden vágy nélkül nézett rá. Storm odafordult, nevetett és nyújtózkodott.

— Ilyen hamar, Malcolm? Hát, már úgyis elfáradtam a tendenciák kivetítésében. Az adatok nagy része úgyis csak találgatás.

— Figyelj — kezdte Lockridge —, beszélnünk kell! A nő jókedve elszállt, csendben meredt maga elé.

— Ez a terv rossz irányba halad — mondta Lockridge. — Arra számoltam, hogy az eredeti nép meg fog békélni az új körülményekkel. Azonban amíg távol jártam, a dolgok csak rosszabbodtak.

— Biztos vagyok benne, hogy gyorsan meg fogod változtatni a véleményed — mondta Storm hűvös hangnemben. — Nézz szét jobban. Úgy érzed, hogy a két törzs között növekedett a súrlódás? Mit vártál? Mit kellene tennem? Elbocsátani a jó yuthó szövetségeseimet?

— Nem, csak vissza kellene fogni őket egy kicsit.

— Malcolm, kedvesem — mondta Storm gyengédebben —, nem azért vagyunk itt, hogy utópiát hozzunk létre. Az mindenképp lehetetlen feladat. Mi a hatalom megalapozásán fáradozunk. És ez azt jelenti, hogy kedveznünk kell azoknak, akik az erő lehetőségeit hordozzák magukban. Mielőtt túl álszentté válnál, kérdezd meg magadtól, hogy Eniwetok lakosai tényleg el akartak-e költözni, hogy teret adjanak a környéken folyó nukleáris kísérleteknek. Mi megpróbáljuk minimalizálni a fájdalmat, amit okozunk, de annak, aki semmit nem okoz, nincs helye ebben a világban.

Lockridge kihúzta magát.

— Oké, bármikor legyőzöl az érveiddel… Storm felkelt. Külseje bűntelen volt és elbűvölő.

— Különösen egy módon — mondta.

— Nem, várj, a fenébe isi — tiltakozott Lockridge. — Lehet, hogy kénytelenek vagyunk szemétséget művelni, de nem fenntartások nélkül. Legalább a barátaink mellett ki kell állnunk. Auri nekem jó barátom.

Storm megtorpant. Egy ideig mozdulatlanul állt, aztán végighúzta ujjait egyik éjfekete fürtjén, és lágyan így szólt:

— Igen, tudom. Gondoltam, hogy felmerül ez a kérdés. Folytasd.

— Hát, izé, hát ő nem akar Withucar háremébe kerülni.

— Miért, talán rossz ember?

— Nem. De…

— Azt akarod, hogy magányos maradjon? Tudod, milyen természetellenes az itt?

— Nem, nem, nem…

— Van valakije?

— Hát…

— Legfeljebb te — morogta Storm.

— Ó, te jó isten! — mondta Lockridge. — Tudod, hogy én… hogy te meg én…

— Ne tartsd túl nagyra magad, emberem. De térjünk vissza erre a némberre. Ha azt akarjuk, hogy a fajok összeolvadjanak, egyesülésekre lesz szükség. A házasság túl erős intézmény a csatabárdosok számára ahhoz, hogy leszokjanak róla; tehát a tengeri népnek kell elfogadnia. Auri a közösség vezetőjének az örököse, Withucar a törzs egyik legbefolyásosabb főnöke. Gyakorlatilag és elméletileg sem történhet jobb dolog, mint az ő házasságuk. Persze, hogy a lány vonakodik egy kicsit. Tényleg azt hiszed, hogy sose vigasztalódna meg? Hogy nem szeretné a gyerekeit? Hogy nem felejtene el téged?

— Hát, nem is… úgy értem, megérdemli, hogy szabadon válasszon.

— Ki mást választhatna, ha nem téged? Te pedig nem akarod őt. És még ha elfogadnád, az sem változtatna semmit. Azzal jöttél be, hogy a falusiak boldogtalanságáról panaszkodtál. Az angolok még boldogtalanabbak lesznek a normann hódítás után. Néhány századra rá nem lesznek normannok. Mindenki angollá vauk. Számunkra itt és most ugyanez a folyamat Withucarral és Aurival kezdődik. Ne beszélj nekem szabad választásról… csak ha úgy gondolod, hogy minden háborút önkéntesek vívnak.

Lockridge tehetetlenül állt. Storm odajött hozzá, és a nyaka köré fonta a karját.

— Úgy tudom, Auri a maga gyermeteg módján Hiúznak hív téged — mormolta. — Szeretnélek én is így szólítani.

— O…nézd…

Storm a férfi melléhez szorította a fejét.

— Néha én is hadd legyek gyermeteg veled. Egy yuthó hangja hallatszott kívülről:

— Istennő, Hu nagyúr kér bebocsátást.

— A fenébe! — suttogta Storm. — Olyan gyorsan megszabadulok tőle, ahogy tudok. — Hangosan pedig így szólt: — Engedd be!

Soványán és karcsún a zöld egyenruhában Hu bújt be az ajtón.

— Bocsánatodért esedezem, fényességes — mondta. — De légi felderítésen jártam.

Storm megfeszült.

— És?

— Nagy valószínűséggel ez semmit sem jelent azonban azt láttam, hogy jókora flotta szeli át az Északi-tengert. A vezérhajó ibériai, a többi bőrcsónak. Sosem hallottam még ilyen összetételről. Szemmel láthatólag Angliából Dániába tartanak.

— Ebben az évszakban? — Storm teljesen megfeledkezett Lockridge-ről. Elengedte és egyedül állt a hideg fényben.

— Csakhogy van még egy paradoxon, fényességes — mondta Hu. — Nem fedeztem fel fejlett felszerelést. Ha akad is egy-két dolog, elhanyagolható. Egy-két napon belül mégis ideérnek.

— Valami Védő hadművelet? Vagy csupán egy itteni kalandozás? Ezek olyan idők, amikor az őslakosok is új dolgok után néznek. — Storm a homlokát ráncolta. — Legjobb lesz, ha én magam is vetek rá egy pillantást.

Elővette a gravitációsövét, felcsatolta a derekára, és egy energiapisztolyt is elrakott.

— Nyugodtan várj itt és pihenj, Malcolm. Nem maradok sokáig — mondta, és Huval együtt távozott.

Lockridge egy ideig fel-alá járkált a házban. Odakinn hangosan süvöltőit a szél, de ő szinte érezte a nyomasztó belső csendet. És az istenek, akiket olyan esetlenül és szerető gondoskodással faragtak ki az oszlopokból — mintha őt nézték volna. Istenem, istenem, gondolta, mit csináljon az ember, ha képtelen segíteni valakin, aki szereti őt?

Mi az igazság?

Egy asszony innen hatezer évnyire elmondta neki, hogy a fiát élve elégették. De tudta, hogy jó ügy érdekében tették. Vagy nem?

Lockridge hirtelen megtorpant. Járkálás közben majdnem keresztülment a fénytelen fátyolon. Brann amögött szenvedett és halt meg. A gyomra összeszorult. Miért hagyták meg ezt a valamit?

Ezt miért nem kérdezte meg?

Szerintem azért, mert sohasem akartam tudni, jött rá, és belépett.

A háznak ebbe a részébe nem raktak új berendezést. A padló földből volt, az ülőkéket borító bőrök megporosodtak. Egy gömb világította meg ezt a részt; árnyék uralt minden sarkot. A fekete barikád a hangot is lefüggönyözte. A szél süvítése megszűnt. Lockridge teljes csendben állt.

Az a valami, ami az asztalon hevert, drótokkal egy géphez kapcsolva, megrezzent és feljajdult.

— Nem! — sikoltotta Lockridge, és menekült.

Hosszú idő múlva abbahagyta a zokogást, összeszedte a bátorságát, és visszament. Nem tehetett másként. Brann, aki mindent megtett a népéért, nem halt meg.

Kevés maradt belőle, legfeljebb a domború csontokra feszülő bőr. A testébe vezető csövek tartották fenn szervezete működését. Elektródák csatlakoztak a koponyájába, bökdösték az agyát és jegyezték az információkat. Valami inger gyanánt a szemhéjait levágták, a szemgolyóinak a fenti fénybe kellett bámulniuk.

— Nem tudtam — siránkozott Lockridge.

A nyelv és az ajkak küszködve mozdultak a roncs arcban. Lockridge diaglosszája nem volt Brann korára hangolva, mégis kitalálta, mit jelentenek a kinyögött szótöredékek: „Ölj meg”!

Miközben a függönyön túl… ő meg én…

Lockridge a gép felé nyúlt.

— Megállj! Mit művelsz?

Nagyon lassan megfordult, és Stormot meg Hut látta. A férfi energiapisztolya a hasára irányult.

— Meg akartalak kímélni ettől — mondta a nő sietve. Időbe telik az utolsó emlékbarázdáit is kiszedni. Mostanra már nem sok agyveleje maradt, valójában már nem több, mint egy féreg; szükségtelen sajnálatot érezned iránta. Ne feledd, ő ugyanezt kezdte csinálni velem!

— És ez felment téged? — kiáltotta Lockridge.

— Felmentést ad Pearl Harbor Hirosimáért? — gúnyolódott Storm.

Lockridge életében most először mondott trágárságot egy nőnek.

— Menj a francba a kiagyalt érveiddel — zihálta. — Tudom, miből tartottad fenn magad az én koromban… gyilkoltál. Tudom, hogy John és Mary becsületesen megmutatta, mi folyik a te birodalmadban. Milyen öreg vagy te? Erről is van némi utalásom. Ennyi bűnt, amit tettél, csak évszázadok alatt tehettél, a saját idődben. Ezért akarnak megfúrni ott a palotában… ezért akar mindenki Koriach lenni… a halhatatlanságért. Míg Ola anyja negyvenévesen már öregasszony.

— Hagyd abba! — kiáltotta Storm.

Lockridge köpött egyet.

— Meg sem fordult a fejemben, hány szeretőd lehetett már, vagy hogy te csak használsz engem, mint egy tárgyat. De Aurit nem fogod használni, érted? Sem a népét. Sem mást. A pokolba veled! A pokolba, ahonnan jöttél.

Hu felemelte a fegyverét, és így szólt:

— Ennyi elég lesz.