Az idő folyosói

3.

Lockridge megmoccant.

— Most…

— Pszt! — Reccsent rá Storm. A kesztyűtartóból egy apró, vaskos korongot húzott elő. Furcsa színek játszottak a felületén. A nő ide-oda mozgatta, s fejét hajának fekete szárnyai közé hajtva figyelte a színárnyalatokat. Malcolm látta, hogy megnyugszik. — Nagyszerű — suttogta Storm. — Sikerrel jártunk.

— Mi ez? — nyúlt érte Lockridge. A nő nem adta oda.

— Jelzőkészülék — mondta kurtán. — Gyerünk! A terep jelenleg biztonságos.

Malcolm emlékeztette magát elhatározására, hogy a nővel tart, bármit tesz is az. Úgy tűnt ehhez az is hozzátartozik, hogy ne tegyen fel buta kérdéseket. Kiszállt, és felnyitotta a csomagtartót. Storm kicsatolta az egyik bőröndjét.

— Gondolom, azokban a hátizsákokban teljes túrafelszerelés van. — A férfi bólintott. — Akkor fogd a magadét. Én viszem az enyémet. Mindkét fegyvert töltsd meg!

Lockridge engedelmeskedett, s közben éles, de nem kellemetlen bizsergést érzett a bőrén. Amikor felszedelőzködött, a Webley a hüvelyében lógott az oldalán, a Mauser a kezében, megfordult, és látta, amint Storm bezárja a bőröndjét. A nő egy olyan töltényövet vett magára, amilyet ő még sosem látott, egy sötéten csillogó, hajlékony fémvalamit, aminek kidudorodásai mintha részei lettek volna. Jobb oldalon, mintha mágnes tartaná ott, komplikált csövű dolog lógott. Lockridge még egyszer megnézte.

— Hé, miféle pisztoly ez?

— Nem számít. — A korong színeit nézegette. — Látsz még ennél furcsábbat is. Zárd le a kocsit, és menjünk!

Behatoltak a facsemetésbe, és megindultak visszafelé, az úttal párhuzamosan, de a szabályos fenyősorok elrejtették őket. Esti világosság vágott át az átható, édes illaton, és világosságfoltokat vetett a fenyőtűkkel borított lágy talajra.

— Értelek — mondta Lockridge. — Nem akarjuk, hogy a kocsi elárulja, hová mentünk, ha valaki erre jár.

— Csend! — parancsolta Storm.

Valami egy mérföldön át vezette Storm az úthoz és azon túl. Ott learatott búzaföld terült el, sárgán és tarlósán, s egy domboldalra vitt, ami eltakart szem elől bármilyen tanyát. A közepén egy halmocska emelkedett, csúcsán egy dolmennel. Storm fürgén átbújt a drótkerítésen, mielőtt Lockridge segíthetett volna, és szaladni kezdett. Bár hátizsákja nem sokkal volt könnyebb, mint a férfié, mégis könnyen vette a levegőt, amikor elérték a dombtetőt, pedig Malcolm kissé kifulladt.

Storm megállt, és övéből előhúzott valamit. Egy csövet, ami nagyjából egy jókora zseblámpára emlékeztetett, csiszolt lencsével. A nap szerint betájolta magát, és megindult a halmocska körül. Azt fű és földi szeder nőtte be; jelzőtáblácska jelezte, hogy ez az emlékmű államilag védett. Lockridge meztelennek érezte magát a széles, üres ég alatt, pulzusa felgyorsult, és úgy nézte a dolment, mintha az örökkévalóság emlékműve lenne. Szürkén és zuzmótól foltosán, a felfelé meredő kövek ugyanúgy merengtek súlyos fedelük alatt, mint azóta egyfolytában, amióta a letűnt nép megalkotta őket, hogy halottaik síremléke legyen. De a belső sírkamrát, jutott eszébe, valaha nagy földhalom borította, amelyből csak ez a bucka maradt…

Storm megállt.

— Igen, itt. — Mászni kezdett az emelkedőn.

— Mi? Várj! — tiltakozott Lockridge. — A háromnegyed részét már megkerültük. Miért nem a másik irányba indultál?

Most először látszott zavar a lány arcán.

— Mindig az óramutató járásával ellentétesen megyek — nevetett keményen. — Megszokás. Most maradj le egy kicsit.

Félúton járhattak, amikor megállt.

— Ezen a helyen ásatások folytak 1927-ben — mondta. — Csak a dolment tisztították meg, és a tudósoknak már nincs több okuk ide jönni, így hát ezt használjuk kapuként. — Valamit babrált a nála lévő cső gombjain. — Különös módon álcázzuk a bejáratokat. — Ne lepődj meg nagyon!

A lencséből tompa fény áradt. A cső zümmögött, és remegett a nő kezében. A földi szeder remegni kezdett, bár egy szellő se rezzent. Egy kör alakú földdarab váratlanul felemelkedett. Egy három méter átmérőjű, hat méter vastag, fűből és földből álló dugó függött minden támasz nélkül a levegőben Lockridge szeme előtt. A férfi üvöltve ugrott félre.

— Csend! — csattant fel Storm. — Befelé! Gyorsan!

Dermedten indult meg a nyílás felé. Lejáró vezetett lefelé, mely beleveszett a sötétbe. Lockridge nyelt egyet. Csak azért nem torpant meg, mert a nő figyelte. Bement a domb belsejébe. Storm követte. Megfordult, babrált valamit a kezében lévő csővel. A földkorong visszaereszkedett. Sűrített levegő sziszegése hallatszott, ahogy ez a fedél gépi pontossággal a helyére csusszant. Ugyanakkor fény gyulladt, ami nem egy meghatározott forrásból világított.

A lejáró csak egy hordós tetejű alagút volt, alig szélesebb, mint az az ajtó, amely valamivel lentebb egy kanyar mögött állt. Ezt a furatot körös-körül kemény, sima anyag borította, abból eredt a fény, ez a hideg, fehér ragyogás, melynek az árnyékot nem adó mivolta nehézzé tette a távolságok megítélését. A levegő friss volt, mozgott, bár nem látszottak ventillátorok.

Lockridge szembefordult Stormmal, és valamit hebegett. A nő eltette a csövet. Már nem volt olyan nyers. Odalépett a férfihoz, vállára tette a kezét, és elmosolyodott.

— Szegény Malcolm — motyogta. — Érnek még nagyobb meglepetések is.

— Júdás! — mondta Lockridge erőtlenül. — Remélem, nem! — Azonban a nő közelsége és érintése még most is felderítette. Kezdte visszanyerni az önuralmát.

— Hogy a fenébe csinálták ezt? — kérdezte. Üres visszhangok kísérték a szavait.

— Pszt! Ne olyan hangosan! — Storm a színes korongra pillantott. — Jelenleg senki sincs itt, de alulról is jöhetnek, és ez az alagút átkozott jól felerősíti a hangokat. — Mély lélegzetet vett. — Ha attól jobban érzed magad, elmagyarázom az alapelveket. A földdugót egy energiaháló tartja össze, melynek hálózata ezekbe a falakba van ágyazva. Ugyanez a hálózat árnyékol le minden kisugárzást, mely hatással lehetne egy fémdetektorra, egy hangszondára vagy bármi más műszerre, mellyel ez az alagút felfedezhető lenne. Ugyanez végzi a légfrissítést molekuláris porozhassál. A cső, amelyet a földdugó felemelésére használtam, csupán egy távvezérlő; maga az áram csak úgy a hálózatból jön.

— Csakhogy… — Lockridge a fejét rázta. — Lehetetlen. Elég járatos vagyok a fizikában. Úgy értem… nos, legalábbis elméletben… azonban a gyakorlatban nem létezhet ilyen eszköz.

— Mondtam neked, hogy ez egy titkos kutatási program — felelte Storm. — Sok mindent felfedeztek. — Ajkai közel hajoltak a férfiéhoz… de még milyen közel! — Ugye, nem ijedtél meg, Malcolm?

Lockridge kihúzta magát.

— Nem. Gyerünk tovább!

— Igazi férfi vagy — mondta a nő, s második szavát kissé megnyomta, hogy Lockridge-nak gyorsabban kezdett verni a szíve. Storm elengedte a vállát, és megindult lefelé.

— Ez csak a bejárat — mondta. — A valódi folyosó harminc méterrel lentebb van.

Csiga alakban haladtak lefelé a föld mélyébe. Lockridge észre vette, hogy kábultsága eltűnt. Tettvágy dübörgőit testében. Storm hatása volt. Istenem, gondolta, micsoda kaland.

A járat egy hosszúkás terembe torkollott, mely a szemközti falat kivéve jellegtelen volt. Ott egy nagy láda vagy szekrény állt, ugyanabból a fényes, önműködően csukódó fémből, mint Storm öve, meg egy három méter széles, hat méter magas ajtó. Elfüggönyözve? Nem. Ahogy közeledett, látta, hogy lágy, színjátszó fátyol vibrált benne, minden színárnyalat felvillant, amit valaha is látott (úgy vélte); sok olyan is, amit még nem, és anyagtalan volt: egy térjelenség, egy délibáb, egy lüktető fénylap. Alig hallható zümmögést adott, és a levegőben elektromosság érződött.

Storm megállt előtte. Lockridge látta, amint magas alakja megfeszül. Vele egyszerre rántotta ki a pisztolyát. Storm rápillantott.

— Ezen túl már a folyosó következik — mondta éles hangon. — Most figyelj! Már céloztam rá, hogy lehet, küzdenünk kell. De az ellenség ott van mindenhol. Lehet, hogy megtalálták a rejtekhelyünket. Lehet, hogy itt vannak az ügynökeik a kapu túloldalán. Készen állsz rá, hogy lőjj, amint parancsolom?

Lockridge felemelte a fejét, aztán le.

— Jól van. Kövess!

— Nem. Várj, majd én…

— Azt mondtam, kövess! — Storm átugrott a függönyön. Lockridge utána. Ahogy keresztezte a küszöböt, kisebb áramütést érzett, és megbotlott. Összeszedte magát, és körülnézett.

Storm kissé lekuporodva állt, jobbra-balra forgatta a fejét. Egy perc múlva a műszerére pillantott, és a pisztoly elsüllyedt kezében.

— Senki — lélegzett fel. — Pillanatnyilag biztonságban vagyunk.

Lockridge remegve szívta tele a tüdejét, és próbálta kitalálni, miféle helyen lehetnek.

A folyosó hatalmas volt. Szintén félkör alakú, ugyanazzal a ragyogó felülettel, mint az előző, de legalább harminc méter átmérőjű lehetett. Nyílegyenesen húzódott jobbra és baka, és a végei elvesztek szem elől — több mérföldnyire nyúlhatnak, döbbent rá. Itt erősebb volt a zümmögés és a kisülések szaga átjárta lényét, mintha valami óriási gépbe került volna.

Visszapillantott az ajtóra, amelyen át bejutott, és megdermedt.

— Mi a pokol?

Erről az oldalról a kapu, bár nem volt magasabb, mint odaát, legalább hatvan méter széles volt. Egymástól néhány centire lévő fekete vonalak nyúltak ki belőle a folyosó padlójára. Mindegyik vonal végénél kurta írásjelek ékeskedtek, de nem olyan jelek, amiket ismert. Azonban úgy három méterenként számok is látszottak: 4950, 4951, 4952… Csak az északi fényhez hasonlatos függöny volt ugyanaz.

— Nincs elvesztegetnivaló idő — rántotta meg Storm Lockridge ruháját. — Majd később elmagyarázom. Oda, fel!

Egy görbe orrú járgány felé intett, mely nem sokban különbözött egy alacsony oldalú tobogántól; fél méter magasságban lebegett. Néhány támla nélküli ülés sorakozott rajta. Az orrában műszerpult látszott; apró fények ragyogtak rajta: piros, zöld, kék, sárga…

— Gyerünk már!

Stormmal együtt ugrott fel rá. A nő foglalta el az első ülést, az ölébe fektette a pisztolyát, és elhúzta kezét a fények előtt. A szán körbe fordult, és megindult bal felé a folyosón. Teljes csendben mozgott, megközelítőleg harmincmérföldes sebességgel, de a szél valahogy nem érte őket.

— Mi a halványkék nyavalya ez? — nyögte Lockridge.

— Hallottál már légpárnás járműről? — kérdezte Storm oda sem figyelve.

Lockridge-nak kezdett elege lenni.

— Hallottam — mondta —, és tudom, hogy ez egyáltalán nem olyan. — A kis szerkentyűre mutatott. — És az micsoda?

Storm sóhajtott.

— Élet-érzékelő. Mi pedig gravitációs szánon ülünk. Most maradj csendben, és figyelj hátrafelé.

Lockridge szinte túl keménynek érezte az ülést, de megült. Lerakta a karabélyt maga mellé. Nyirkos verejték tapadt a bordáira, és természetfölötti élességgel látott, hallott.

Elsuhantak egy újabb kapu mellett, aztán még egy és még egy mellett. A kapuk különböző távolságonként követték egymást, átlagosan úgy félmérföldenként, már amennyire Lockridge meg tudta ítélni ebben a mindent betöltő, hideg megvilágításban. Vad gondolatok zúgtak át a fején. Ezt az alagutat nem a németek építették, és nem is kommunistaellenes mozgalom használja. Hanem egy másik bolygóról, egy másik csillagról, valahonnan az űr mérhetetlen feketeségéből érkezett lények…

Három ember lépett be egy kapun, épp akkor, amikor a szán elsuhant előtte. Lockridge ugyanabban a pillanatban üvöltött fel, mint amikor Storm érzékelője vérvörösre váltott. A nő azonnal hátra fordult. Elvicsorodott.

— Akkor legyen harc! — mondta mintegy felszólítóan, és visszafelé tüzelt.

Vakító fénysugár vágódott ki a fegyveréből. Az egyik ember megtántorodott, és összerogyott. Füst szállt fel a mellkasában tátongó lyukból. A másik kettő máris előkapta a fegyverét, mielőtt a társuk elterült volna. Storm tűzsugara közöttük csapódott be, sokszínű szikraesőt zúdított rájuk, és élénk fénybe borította a folyosó falát. A levegő sercegett. Ózonszag terjengett.

Storm megnyomott egy gombot a fegyverén. Fénysugár vágódott ki. Bizonytalan, sercegő pislákolás burkolta be a két embert.

— Energiapajzs — mondta Storm. — A teljes kimenetet rá kell adnom, és még így is, ha két lövedék ugyanazt a helyet találja el, átjöhet. Lőjj!

Lockridge-nak nem volt ideje megdöbbenni. A vállához emelte a karabélyt, és célzott. Egy hatalmas férfit látott, de a távolság miatt csak homályosan, így csak szűk fekete öltözetét és rómaiszerű sisakját tudta kivenni; arctalan célpontot nyújtott. Egy pillanatra Lockridge emlékezetében az otthoni erdő villant fel, a csendes rengeteg meg egy mókus a lombok között… Lőtt. A golyó talált, a férfi elesett, de feltápászkodott. Mindketten beugrottak egy gravitációs szánba, mely minden kapunál ott várakozott.

— Az energiapajzs az anyagi tárgyakat is lelassítja — mondta Storm kifejezéstelenül. — Ilyen távolságból a golyód csak csekély sebességgel csapódott be.

A másik szán üldözőbe vette őket. Fekete ruhás utasai lehúzódtak a védőfal mögé. Lockridge csak sisakjaik csúcsát látta.

— Jókora előnyünk van — mondta. — Nem tudnak gyorsabban menni, mint mi, igaz?

— Nem, de megfigyelik, hol lépünk ki, visszamennek, és jelentik Brann-nak — felelte Storm. — Az is elég nagy baj, ha engem felismertek. — Szeme lángolt, orrlyukai kitágultak, melle emelkedett és süllyedt, de sokkal higgadtabban beszélt, mint Lockridge számos egykori társa, amikor éleslövészeten voltak. — Át kell mennünk ellentámadásba. Add ide a pisztolyodat. Amikor felállók, hogy magamra vonjam a lövéseiket… nem, ne tiltakozz, a pajzs megvéd… akkor majd lőjj!

Körbefordította a szánt, és suhanva indultak a másik felé. A jármű rettenetesen lassan növekedett Lockridge látóterében. És igazi emberek ülnek benne, akiket meg kell ölnie. Elhessegette az émelygését. Ők is meg akarják ölni őket, vagy nem? Az oldalpajzs mellé térdelt, és karabélyát lövésre készen tartotta.

Az ütközés mindkét járművet megpördítette. Storm talpra ugrott az energiafegyverrel a bal kezében, a Webley felugatott a jobbjában. A másik szán méterekkel arrébb megfordult. Két fénysugár találta el a nőt, szikrák röpködtek, és a sugárzó foltok egymáshoz közeledtek. Az egyik fekete egyenruhás férfi vaskos csövű, nesztelen fegyveréből golyó süvített elő.

Lockridge felugrott. A szeme sarkából látta Stormot, ahogy egyenesen áll a vörös, kék, sárga lángok tűzhányójában, haja szétterült a válla fölött a mennydörgő energiáktól. Lőtt és nevetett. Lockridge egyenesen a fakó arcok közepébe célzott. A lőfegyver feléje fordult. Lockridge pontosan kétszer tüzelt.

A másik szán elhaladt mellettük, és továbbsuhant a folyosón.

A visszhangok elhaltak. A levegőből eltűnt a szúrós szag. Csak az ismeretlen erők csontig ható zümmögése maradt, elektromosság szaga és egy kapu csillogása.

Storm utánanézett a tovasuhanó, kiterült testeknek, felkapta életérzékelőjét az ülésről, és bólintott.

— Eltaláltad őket — suttogta. — Szép lövés volt! — Ledobta a műszert, megragadta Lockridge-ot, és szinte felhorzsolta az arcát, olyan vadul csókolta meg.

Mielőtt a férfi viszonozhatta volna, Storm elengedte, és megfordította a szánt. Arca még piroslott, de kimondott higgadtsággal beszélt.

— Csak az időt és a töltést vesztegetnénk azzal, hogy szétporlasszuk őket. A Védők pontosan fogják tudni, hogy Őrzők kezétől estek el. Ennél többet azonban nem fognak kideríteni. Tűnjünk el a folyosóról, mielőtt véletlenül felbukkan még valaki.

Lockridge leroskadt az ülésére, és próbálta megérteni, mi történt.

A kábulat csak akkor foszlott le róla, amikor Storm megállította a szánt, és sürgette, hogy szálljon le. A nő odahajolt a műszerfalhoz, babrált valamit. A szán visszafelé indult.

— A kiindulási helyére — magyarázta kurtán. — Ha Brann megtudná, hogy embereinek gyilkosai 1964-ből léptek ki, itt pedig egy plusz járművet találna, mindenre rájönne. Most erre megyünk.

Közeledtek egy kapuhoz. Storm kiválasztott egy vonalat az első csoportból, melyet az 1175-ös számjelölt.

— Itt nagyon gondos légy — mondta. — Könnyen elszakadhatunk egymástól. Lepj rá pontosan erre a vonalra. — Hátra nyúlt, és ujjait a férfi kezére kulcsolta. Lockridge még túl kába volt ahhoz, hogy értékelje ezt az érintkezést, de homályosan tudta, hogy egyébként örült volna neki.

Szorosan a nő mögött lépett át a függönyön. Storm elengedte a kezét, és ő látta, hogy egy pontosan ugyanolyan szobában vannak, mint amilyenből a folyosóra léptek. Storm kinyitotta a szekrényt, egy időmérőszerűséget nézegetett, majd elégedetten bólintott. Egy pár gubancos, durva szövésű, kék anyagból készült batyut vett ki, az egyiket odaadta a férfinak, majd becsukta a szekrényt. Felmentek a spirális feljárón.

A járat végén a csőszerű távvezérlővel kinyitott egy újabb földajtót, beléptek, és bezárták maguk mögött. Tökéletesen illeszkedett.

Lockridge oda se figyelt. Túl sok minden kötötte le a figyelmét.

A nap még jóval a láthatár fölött járt, amikor beléptek az alagútba, és egy fél óránál tovább nem lehettek bent. Odakinn mégis éjszaka volt, és most majdnem teljesen kerek hold fénylett magasan az égen. Annál a fakó világításnál látta, hogy a domboldal most teljesen betakarja a dolment, fel egészen a fenti lapos kőig, és az alatta levő durva faajtóig. Körülötte a fű ringott a hideg, nedves széltől. Odalenn nem látszottak tanyák; a dombtetőt bokrok és fiatal fák vették körül, a vadon másodsarjadzásai. Délen egy szirt emelkedett, mely rettenetesen ismerős volt, de most erdő borította. Azok a fák hihetetlenül, lehetetlenül öregek voltak, csak Amerika érintetlenül hagyott részein látott ilyen hatalmas tölgyeket. A csúcsuk deresnek tűnt a holdfényben, alattuk sűrű árnyék honolt.

Bagoly huhogott. Farkas vonított.

Újra felnézett, és látta, hogy ez nem szeptemberi ég; május végi égbolt volt.