Az idő folyosói

6.

Auri, akinek a neve pelyhes virágot jelent, így szólt:

— Tényleg látni szeretnéd a madarak mocsarát? Odavezethetlek.

Lockridge megdörzsölte az állat, ahol a sörték már kurta szakállá sarjadtak, és Echegonra pillantott. Döbbent ellenkezést vagy elnéző fejcsóválást várt. Ehelyett azonban a főember kapva kapott a lehetőségen, szinte ünnepélyesen azon buzgólkodott, hogy kirándulni küldje a lányát a vendégével. Lockridge nem volt benne biztos, miért teszi.

Storm elutasította a meghívást, hogy tartson velük, és ettől Auri szemmel láthatóan megkönnyebbült. A lány nem is kicsit félt a tartózkodó, sötét hajú nőtől, aki ideje nagy részét egyedül töltötte az erdőben. Storm elismerte Lockridge-nak, hogy ezzel legalább annyira nőtt a manája a törzs szemében, mint bármi mással; azonban úgy tűnt, tőle is visszavonult, alig látta az eltelt másfél hét alatt, amióta Avildaróban éltek. Emiatt némi sértődöttséget is érzett, és ez arra emlékeztette, mekkora szakadék tátong közöttük.

Most, ahogy esteledni kezdett, nekifeküdt az evezőknek, és hazafelé fordította a kenut.

Nem olyan nagy bőr aljú korákle volt, mint amilyennel a Limfjordon túlra jártak. Fókavadászaton ült már olyanban; nyaktörő, véres mutatvány volt, miközben a legénység rivalgott, énekelt, és durva tréfákat űzött a hosszú, szürke hullámokon. Ő ügyetlenül bánt a kőhegyű szigonnyal, de tiszteletet vívott ki magának, amikor felvonták a nemezvitorlát; nem volt nehéz kormányozni olyasvalakinek, aki egy huszadik századi vitorlás elő- és utóárbocaihoz szokott. A kenuja ma csupán egy könnyű fatörzsből vájt jármű volt vesszőből font mellvéddel, és kezelése nem igényelt nagyobb ügyességet. Csak egy zöld ágat kellett kötözni a kis hajó orrára a nedvesség isteneinek kiengesztelésére.

A csendes, nádas, kacsáktól, vadludaktól, hattyúktól, gólyáktól, gémektől nyüzsgő mocsár elmaradt mögöttük. Lockridge párhuzamosan haladt az öböl zöld növényzettől takart déli partjával, melyet aranyszínbe burkolt a fény. Balján víz csillogott, ameddig ellátott, a nyugalmat csak néhány köröző sirály és egy-egy felugró hal zavarta meg. A levegő olyan csendes volt, hogy azok a távoli zajok majdnem olyan tisztán hallatszottak, mint evezője csobbanásai. Föld, só, erdő és hínár szagát érezte. Az ég felhőtlenül borult föléjük, estefelé sötétedni kezdett az orrban ülő Auri feje fölött.

Hú, gondolta Lockridge, ez szép nap volt, de örülök, hogy elkerülhettem azoktól a moszkitóktól! A lányt nem zavarták… Nos, szerintem ezeket az őslakosokat annyit csipkedik, hogy már észre sem veszik.

Viszketése nem volt elviselhetetlen, még a cigaretta utáni kielégítetlen sóvárgása is túltett rajta, és amit érzett, azt az ellensúlyozta, ahogy a vizet életre keltette csapásaival, izmainak ruganyos játékával. És ráadásul itt van ez a csinos lány mellette.

— Jól érezted magad? — kérdezte a lány félénken.

— De még mennyire — felelte. — Nagyon köszönöm, hogy elhoztál.

A lány megdöbbent, és Lockridge-nak eszébe jutott, hogy Tenil Orugaray lakosai, akárcsak a navahók, csak nagyon nagy szívességeket köszönnek meg. A mindennapos segítőkészséget természetesnek veszik. A diaglossza segítségével folyékonyán beszélte a nyelvüket, de a beidegződött szokásokat nem tudta leküzdeni.

Pír festette be a lány arcát, nyakát és csupasz, ifjúi keblét. Lesütötte a szemét, úgy motyogta:

— Nem, én tartozom köszönettel neked.

Lockridge szemügyre vette. Itt nem tartották számon a születésnapokat, de Auri olyan karcsú volt, annyi kedves szeleburdiság volt mozdulataiban, hogy a férfi feltételezte, nem lehet több tizenöt évesnél. És azon is csodálkozott, miért szűz még. Más lányok, férjezettek vagy sem, még ennél fiatalabban is élveztek a Szamoai-szigeti szabadságot.

Természetesen eszébe sem jutott, hogy veszélyeztesse a helyzetét azzal, hogy a vendéglátója házában az egyetlen élő szűzzel megpróbálkozzon. Ráadásul ott a tisztesség — és a tilalom. Néhány felkínálkozó lányt már elutasított, mert túl fiatalnak érezte őket; akadt bőven idősebb nővérük. Auri ártatlansága úgy hatott rá, mint egy szellő az otthona mögötti galagonyavirágokról.

El kellett ismernie, a lány csábította egy kicsit. Csinos volt: mérhetetlenül kék szemmel, szeplős pisze orral, puha szájjal, szűziesen kibomlott lenszőke haja hullámokban omlott le a hátára egy kankalin virágkoszorú alól. És a faluban állandóan a férfi nyakán csüngött, néha már bosszantóan is. Mindamellett…

— Nem tartozol nekem köszönettel, Auri — mondta Lockridge. — Te és a tieid több kedvességet tanúsítotok irántam, mint érdemelném.

— De igen, sok köszönettel! — tiltakozott a lány. — Áldást hozol rám.

— Hogyhogy? Nem tettem semmit.

Auri az ujjait tekergette, és az ölébe nézett. Olyan nehéz volt elmagyarázni neki, hogy Lockridge azt kívánta, bár ne kérdezte volna meg, de nem tudott más módot rá, hogy elhallgattassa.

Egyszerű az egész. Az orugarayok között a szűz szent és sérthetetlen. Ám amikor úgy érzi, hogy eljött az idő, megnevezi a férfit, akit akar, hogy felavassa őt a tavaszi vetési ünnepen, egy gyengéd és félelmetes szertartásban. Auri kiválasztottja a tengerbe fulladt néhány nappal az esemény előtt. Egyértelmű, hogy a Hatalmak megharagudtak, és a Bölcs Asszony úgy döntött, hogy a megtisztuláson túl egyedül kell maradnia mindaddig, amíg valahogy megszabadul az átoktól. Ez több mint egy évvel ezelőtt történt.

Ez fontos lehet az apjának (vagy legalábbis a háztartása fejének, hiszen az apa kiléte nem biztos ebben a kultúrában) — és mert a főember ő volt, így gond lehet ez a törzsnek is. Csak olyan nők ülhetnek a tanácsban, akiknek unokáik vannak, azonban a nemek lényegében egyenlő jogokkal rendelkeznek, és az utódlás anyai ágon történik. Ha Auri gyermektelenül hal meg, mi lesz az örökléssel? És a lány nem volt éppen kiközösítve, de mindemellett keserű évet élt meg: szinte mindenből kihagyták.

Amikor az idegenek a sosem látott csodákkal megérkeztek, amik egy részét ajándékba adták, ez isteni jelnek tűnt. A Bölcs Asszony bükkforgácsokat vetett a kunyhója sötétjében, és azt mondta Echegonnak, hogy ez valóban így van. Hatalmas és ismeretlen erők lakoznak Stormban és az ő (istennő?) segítőjében, Malcolmban. Azzal, hogy megtisztelik Echegon házát, elűzik a gonoszt. Ma, amikor maga Malcolm nem tartotta méltóságán alulinak, hogy kimenjen az örökké áruló vízre Aurival…

— Nem maradhatnál? — könyörgött a lány. — Ha megtisztelnél jövő tavasszal, én… asszony lehetnék, de még több is. Az átok áldássá változna bennem.

Lockridge elvörösödött.

— Sajnálom — mondta olyan kedvesen, ahogy csak tudta. — Nem várhatunk, mennünk kell az első hajóval.

A lány lehajtotta a fejét, és fehér fogai közé harapta ajkát.

— Azonban tenni fogok róla, hogy a rontás megszűnjön — ígérte Lockridge. — Holnap beszélek a Bölcs Asszonnyal. Mi ketten minden bizonnyal találunk rá módot.

Auri letörölt néhány könnyet, és bizonytalanul rámosolygott.

— Köszönöm. Még mindig azt kívánom, bár maradnál… vagy visszajönnél tavasszal. De ha visszaadod az életem… — Nyelt egyet. — Nincs rá szó, hogyan köszönhetném meg.

Milyen olcsón istenné lehet válni.

Hogy megnyugtassa a lányt, olyasmikről kezdett kérdezősködni, ami annak mindennapos volt. Auri úgy meglepődött, hogy Malcolm az edénykészítésről faggatja, ami női munka, hogy egész megfeledkezett gondjairól, már csak azért is, mert őt jónak tartották e markáns áru megformálásában, amit a férfi is megcsodált. Ez eszébe juttatta a borostyánbegyűjtést.

— Amikor kimegyünk egy vihar után — mondta izgatottan, csillogó szemmel —, az egész nép, kimegy a dűnékre összeszedni mindazt, amit a tenger partra mosott… Ó, az egy boldog idő, és milyen finom a hal meg az osztriga, amiket megsütünk! Miért nem csinálsz egy vihart, míg itt tartózkodsz, Malcolm, hogy részesülhess a mókában? Mutatok neked egy helyet, amit ismerek, ahol a sirályok a kezedből esznek, és átúszunk a gáton a lebegő darabokért, meg, meg minden!

— Attól tartok, nem tudom szabályozni az időjárást. Én csak ember vagyok, Auri. Nekem is van egy kevés erőm, de nem túl nagy.

— Szerintem te mindent megtehetsz.

— A… ha… ez a borostyán. Főleg azért gyűjtitek, hogy kereskedjetek vele, ugye?

A világos fej bólintott.

— A belföldieknek kell, a nyugati tengerentúli népnek meg a déli hajósnépnek.

— Kovával is kereskedtek?

Tudta a választ, mert órákat töltött el azzal, hogy figyelte a mestert munka közben: szilánkok röpködtek kőüllőjéről bőrkötényének, szikrákkal, kénes szaggal, az ütések mély csengéseket adtak, és szép mű formálódott a ráncos, vén kezek alatt. De Lockridge könnyebb témán akarta tartani a beszélgetést. Olyan jó volt hallani Auri nevetését.

— Igen, szerszámokat is adunk el, bár csak a belföldre. Ha a hajó nem Avildaróban fog pihenni, elmehetek veled megnézni?

— Hát… igen, ha senki sem ellenzi.

— Szeretnék veled menni délre — mondta a lány vágyakozva.

Lockridge elképzelte a lányt egy krétai rabszolgapiacon vagy zavartan és értetlenül a huszadik század gépek között, és felsóhajtott.

— Nem, az nem lehetséges. Sajnálom.

— Tudtam. — Csendes hangon mondta, önsajnálat nélkül. A kőkorszakiak megtanulták, hogy elfogadjanak bármit. Még a hosszú kiközösítettség sem ölte ki a lányból az öröm képességét.

Lockridge Aurira nézett; a lány ott ült hajlékonyán, napbarnítottan, egyik kezét a csobogó vízben húzva. Szerette volna tudni, mi lesz a sorsa. A történelem megfeledkezik majd az orugarayokról, nem marad fenn belőlük több, mint néhány mocsárból előkotort relikvia; de addigra Auri már rég elporlad, sőt még az unokái is elpusztulnak — ha él egyáltalán addig, hogy legyenek unokái, ebben a vadállatok és a még vadabb emberek, vihar, áradás, gyógyíthatatlan betegségek és engesztelhetetlen istenek világában —, gyengédségének utolsó foszlánya is ki fog hunyni örökre.

Elképzelte, milyen lesz néhány év múlva, fiatalon, amikor versenyre kel az őzekkel, és a teljes nyári éjszakát azzal tölti, hogy csókokat ad és kap: a gyerekek csak jönnek, jönnek, jönnek, mivel olyan sokan meghalnak, hogy minden nőnek annyit kell szülnie, amennyit csak tud, hogy a törzs ki ne haljon; középkorúként, amikor az a megtiszteltetés éri, hogy a főember házának asszonya lesz, ügyel a felnövő fiúkra és lányokra, és az ereje elenyészik; öreg korban a tanácsban, ahol érett bölcsességét osztogatja, mígnem világa véget ér vakon, süketen, fogatlanul, reumásan, ízületi gyulladással. Az eltelt idő csak félig elfeledett múlt lesz: és jön az utolsó látomás töpörödötten, összeaszottan, lenn a katakombában. Néhány évig áldozati ajándékok lesznek a sírbolt előtt, és éjszaka megborzongnak, amikor a szél nyuszit odakinn, mert lehet, hogy a szelleme tért vissza.

Elképzelte őt négyezer évnyire mostantól és négyezer mérfölddel nyugatra egy iskolapad fölé görnyedve, elnyújtott serdülőkorban unatkozva, használhatatlanul, izgatottan és csalódottan; később hozzámegy egy emberhez, vagy több emberhez, akinek az a munkája, hogy olyasmit adjon el, amire senkinek nincs igazán szüksége — jelzálogkölcsönt vesz fel, és egy ingázó megtörhetetlen menetrendjét vállalja: két hét kivételével egész évben gürcöl, hogy ostoba szerkezeteket vehessen és fizethesse a bosszúálló adót. Szmogot, port és mérget lélegzik be, kocsiban ül, bridzsasztalnál, egy szép nappaliban a televízió előtt, a tavasz elszáll teste fölött, és a fogai szuvasodni kezdenek a szájában, mire húszéves lesz; a szabadság földjén él, a legerősebb országban, amelyet a föld valaha is ismert, miután kimászott a zsarnokság és a barbárság mocsarából; retteg a ráktól, szívrohamtól, agyi megbetegedésektől és a végső atomháborútól.

Lockridge félbeszakította a látomást. Tudta, igazságtalanul viselkedik a saját korszakával, akárcsak ezzel. Az élet fizikailag nehezebb néhány helyen, nehezebb mások számára, és néha mindkettőt elpusztítja. Az istenek többnyire csak egy kis boldogságot adnak, a többi csupán létezés. Mindent összevetve nem hitte, hogy itt kevésbé bőkezűbbek lettek volna az istenek, mint az ő korában. És Auri ide tartozik.

— Túl sokat töprengsz — mondta a lány félénken. Lockridge megrezzent, és elhibázott egy csapást. Tiszta cseppek fröccsentek fel az evezőről, és csillogtak a vízszintes fényben.

— Nos, nem — mondta. — Csak elkalandoztam.

Újra helytelenül használt egy kifejezést. A lélek, mely elkalandozik gondolatban vagy álomban, különös birodalmakba lép. A lány tiszteletteljesen meredt rá. Egy idő múlva, miközben az evező csobbanásain és egy-egy hazatérő lúd távoli gágogásán kívül semmi sem törte meg a csendet, a lány halkan megkérdezte:

— Hívhatlak Hiúznak?

Lockridge pislogott.

— Nem értem a Malcolm név jelentését — magyarázta a lány. — Számomra túl erős mágiát hordoz. De nekem olyan vagy, mint egy hatalmas, arany hiúz.

— Hát… hát… — Bármilyen gyermeteg volt is a gesztus, meghatotta. — Ha akarod. De nem hiszem, hogy pelyhes virágnál szebb név lenne.

Auri elpirult, és féke fordította a tekintetét. Folytatódott a csend.

És ez a csend egyre hosszabbra nyúlt. Lockridge-ban csak lassan tudatosult. A faluhoz ilyen közel többnyire nagy lárma fogadta: gyerekek kiabáltak játék közben, halászok rikoltoztak a part felé közeledve, asszonyok trécseltek vagy diadalmas vadászok énekeltek, akik jávorszarvast ejtettek. Most jobbra fordult, beevezett a keskeny, erdővel határolt partok közti kis öbölbe, és egyetlen emberi hangot sem hallott. Aurira pillantott. Talán ő tudja, mi történik. A lány állat a kezébe hajtva ült, és őt nézte, semmi másról nem vett tudomást. Lockridge-nak nem volt szíve megszólalni. Helyette olyan gyorsan kezdte röpíteni a kenut, ahogy tudta.

Feltűnt Avildaró. Az őserdő tövében egy csoport vályogtetős, vesszőből font kunyhó vette körül a „Hosszúházat”, ahol a szertartások zajlottak, és amely a többinél gondosabban épített, félig fából készült tőzegház volt. A csónakok a parton hevertek, ahol a hálók száradtak cölöpökön. Néhány száz lépésnyire állt a szemétdomb. Az orugarayok már nem éltek osztrigahéjak, csontok és egyéb szemét közepette, mint őseik tették; odahordták a hulladékot a félszelíd disznóknak, és a telepet legyek hada vette körbe.

Auri magához tért merengéséből. Sima homlokán ráncok jelentek meg.

— Hiszen senki sincs itt! — mondta.

— Valaki biztos csak lesz a Hosszúházban — felelte Lockridge. Füst szállt fel a mennyezetén lévő szellőzőlyukból. — Jobb, ha megnézzük. — Örült, hogy a Webley ott lóg a vállán.

Partra húzta a kenut a lány segítségével, és kirögzítette. Auri ujjai a kezébe csusszantak, kézen fogva mentek be a faluba. Árnyék sötétítette el a poros ösvényeket a kunyhók között, és a levegő hirtelen mintha lehűlt volna.

— Mit jelent ez? — faggatta Auri.

— Azt hittem, te tudod… — Megnyújtotta lépteit. Duruzsolás hallatszott a csarnokból. Két fiatalember állt őrt odakinn.

— Itt jönnek! — kiáltotta az egyikük. Mindketten meghajtották a lándzsájukat Lockridge előtt.

Belépett Aurival a bőrfüggönyös ajtón. Szükség volt egy kis időre, hogy a szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz; nem voltak ablakok, és a füst, ami nem szállt ki, csípte a szemet. A központi gödörben égő szent tüzet sohasem hagyták kialudni. (Mint a legtöbb primitív szokás ez is gyakorlati alapon nyugodott. Tüzet gyújtani sosem volt könnyű a gyufa feltalálása előtt, és ide bárki bejöhetett egy gyújtóssal.) Most úgy megrakták, hogy a lángok táncoltak és szikráztak, kényelmetlen árnyakat vetettek a kormos falakra meg a mágikus szimbólumokkal ellátott durva faragású oszlopokra. A teljes lakosság bezsúfolódott: körülbelül négyszáz férfi, nő és gyerek kuporgott a földpadlón, és egymás közt mormoltak.

Echegon és fő tanácsadói a tűz mellett álltak Stormmal. Amikor Lockridge meglátta a magas, büszke tartású nőt, megfeledkezett Auriról, és odasietett hozzá.

— Mi baj van? — kérdezte.

— Jönnek a yuthoázok — felelte a nő.

Eltelt egy perc, mire a diaglossza segítségével megtudta, mit takar ez a név. A Csatabárd népe. Az észak felé nyomuló éke annak a roppant hullámnak, mely inkább kulturális, mint faji jellegű indoeurópai nyelvű harcosokból áll, akik Dél-Oroszországból özönlöttek elő az elmúlt egy-két században. Máshol civilizációkat fognak lerombolni: India, Kréta, Hatti, Görögország rommá omlik majd előttük, a nyelvük, a vallásuk és az életmódjuk hatással lesz egész Európára. De mind ez ideig a gyéren benépesült Skandináviában még nem történt nagy összecsapás az őslakos vadászok, halászok, földművesek és a szekérhajtó nomádok között.

Azonban Avildaró hallott már a keleti véres összecsapásokról.

Echegon egy pillanatra magához ölelte Aurit, mielőtt megszólalt.

— Nem féltettelek túlságosan Malcolm védelme alatt. De hálát adok az istennőnek, hogy visszatértél. — Az éles vonású, szakállas ábrázat Lockridge-hez fordult. — Ma azok az emberek, akik délen vadásztak, azzal a hírrel tértek haza, hogy a yuthoázok megindultak ellenünk, és holnapra itt lesznek. Egyértelműen hódító csapat, csak fegyveres férfiakból áll, és Avildaró az első útjukba eső falu. Mivel bántottuk meg őket vagy az isteneket?

Lockridge Stormra pillantott.

— Hát — mondta angolul —, nem szívesen használnám a fegyvereinket azok ellen a szegény ördögök ellen, de ha szükséges…

A nő a fejét rázta.

— Nem. Bemérhetik az energiát. Vagy ha más nem, a történet a Védő-ügynökök fülébe juthat és ránk hozhatja őket. Legjobb lesz, ha mi ketten máshol keresünk menedéket.

— Micsoda? Hiszen… hiszen…

— Ne feledd, az idő megváltoztathatatlan. Mivel ez a hely száz év múlva még létezni fog, teljesen valószínű, hogy az itteniek visszaverik a holnapi támadást.

Nem menekülhetett a nő tekintetétől, de Auri is őt nézte, és Echegon, a hajóstársai, a barátnői, a kovaformáló meg mindenki. Kihúzta magát.

— És ha mégsem? — kérdezte. — Lehet, hogy ezután alantas legyőzöttek lesznek, vagy ránk fognak várni. Én maradok.

— Ellenkezni merészelsz… — Storm visszafogta magát. Egy pillanatig csendben és feszülten állt. Aztán elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi arcát. — Sejthettem volna — mondta. — Jól van, én is maradok.