Az idő folyosói

12.

— Hai-ee-ee! Hingst, Hest, og Plag faar flygte Dag! Kommer, kommer, kommer!

A boszorkánymester körül repdesett a köpenye, mintha szárnyai lennének. Ahogy karját és arcát az ég felé emelte, láthatatlan, érezhetetlen, hallhatatlan forgószél emelte fel őt és kiválasztottjait. Addig lebegtek felfelé, míg el nem tűntek a hideg csillagképek között. A máglya fellángolt a szénből, szikrákat és lángokat köpködött mestere után, majd újra lelohadt. A gyülekezet tagjai borzongva távoztak.

Auri elfojtotta kiáltását, behunyta a szemét, és erősen szorította Lockridge kezét. Jesper Fledelius mocskos szájúan káromkodott, aztán végül is rádöbbent, hogy biztonságban van, és rivalgott, akár egy fiú. Az amerikai osztozott izgatottságában. Ő repült már ezelőtt, de gravitációs sugáron még soha.

Nem érződött léglökés. A Mareth köpenye alatt lévő övből áramló erő elterelte. Száz méterrel a talaj fölött csendesen repült, akár egy denevér, és sebessége hamarosan elérte az óránkénti száz mérföldes sebességet.

Sötétség hömpölygött a pusztán; Viborg csak egy folt volt, egyik pillanatban még látszott, a másikban már nem; a Limfjord világított; a nyugati dűnék elmaradtak, és az Északi-tenger hullámain megcsillant az előttük felkelő hold fénye. Lockridge elmerült az éjszakában és a csodálkozásban, s szinte megijedt, amikor a láthatáron feltűnt Anglia. Ilyen hamar?

Keresztezték Kelet-Anglia alföldjeit. Zsúptetős falvak rejtőztek a tarlóföldek között, kastély emelkedett bástyáival a folyó fölé. Olyan volt, mintha álmodna, alig tudta elhinni, hogy ő, közönséges ember létére, együtt szárnyaljon az égen egy varázslóval, ugyanazon az éjszakán, amikor Henrik király Boleyn Anna mellett horkol… Szegény Anna feje alig egy év múlva bakó bárdjától fog lehullani, és senki sem figyelmezteti. Azonban a lánya már ott fekszik egy bölcsőben ugyanabban a palotában és Elizabeth a neve. A dolog furcsasága úgy szállta meg Lockridge-ot, akár egy látomás: nem csak saját sorsának, de minden ember sorsának rejtélye.

A megművelt földeket vadon váltotta fel. Szigetek zsúfolódtak a tavak és a mocsaras patakok között; ez volt a Lincolnshire-i Láp. Mareth lefelé ereszkedett. Az utolsó száraz levelek is szétváltak előtte, leszállt, és ügyesen magához húzta a többieket. Lockridge a homályban egy vesszőből font kunyhót pillantott meg.

— Ez az angol bázisom — mondta az Őrző. — Alatta rejtőzik az időkapu. Itt fogtok maradni, míg összeszedem az embereket.

A primitív külső mögött a kunyhó belseje szinte luxusnak tűnt, keményfa padlóval és falburkolattal, bőséges bútorral és csomó könyvvel. A jövőből származó élelmiszertartalék és más szerkezetek csúszó panelek mögött rejtőztek: semmi olyasmi sem látszott, ami idegen lenne ebben a században. Egy behatoló felfigyelhetett volna rá, milyen meleg és száraz ez a kunyhó ebben az évszakban. Azonban senki sem járt erre. A parasztok babonásak voltak, a nemesek közömbösek.

Ők hárman, Mareth távozása után, örültek a pihenésnek. Átlagos emberek voltak, nem egy olyan kor termékei, mely képes a kívánalmak szerint rendezni a géneket és sokat kibíró idegeket képezni. A következő két napot alvással és lusta heverészéssel töltötték.

A harmadik napon azonban Auri megkereste Lockridge-ot. A férfi egy széken ült az ajtó előtt, dohányzóit. Az összes serkentő közül leginkább a dohányt hiányolta idáig, és ez figyelmesség volt az Őrzőktől, még ha kissé anakronisztikus is, hogy tartottak egy keveset raktáron agyagpipákkal együtt. Az időjárás is kellemesre váltott. Napsugár ömlött a csupasz fűzfák közé. Egy megkésett vadlúd csapat repült délnek V-alakban, gágogásuk jól hallatszott a nagy csendességben; távoli és magányos vándorének volt ez. Aztán a lány közeledő lábdobogása hallatszott, Lockridge felnézett és megdöbbent a lány szépségétől.

Mióta ebbe a az álmos hangulatú pihenésbe merült, csak úgy gondolt rá, mint egy gyerekre, akinek szüksége van arra a kevés védelemre, amit ő nyújtani tud. Csakhogy ezen a reggelen a lány úgy ment ki a lápba, mintha otthon lenne, nem viselt ruhát, csak derékig érő kukoricaselyem haját, és szinte kicserélődött. Egy őz kecsességével szökellt a férfi felé, kék szeme tágra nyílt szemtelen arcocskáján. Lockridge látta, hogy a lány szája nevetésre görbül. Felállt, pulzusa gyorsabban kezdett verni.

— Ó, gyere, nézd! — kiáltotta a lány. — Egy csodálatos csónakot találtam!

— Te jó isten! — nyelt egyet Lockridge. — Vegyél fel valami ruhát, kislány!

— Miért? Meleg van. — Táncolt előtte. — Hiúz, kimehetünk a vízre halászni, egész nap a miénk, az istennő boldog, te pedig már eleget pihentél, gyere már, gyerünk!

— Hát… — Miért is ne? — Jól van, de öltözz fel, megértetted?

— Ha akarod. — A lány értetlenül, de engedelmesen kihozott egy ruhát a kunyhóból, ahol Fledelius még hangosan hortyogott a felborogatott söröskorsók között, és eliramodott az erdőbe Lockridge előtt.

A gyökérhez kikötött könnyű csónak egyszerűen kezelhetőnek tűnt. Auriék csónakjai természetesen nem ilyenek voltak, hanem kerek gyékénycsónakok — koraklék — vagy karókból és vesszőkből font mellvédű, fatörzsből vájt kenuk. Ebben pedig valódi fémszögek voltak! És a lány eltátotta a száját, amikor látta, hogy Lockridge evezni kezd, ahelyett, hogy egyetlen evezővel lapátolna vagy csáklyát használna.

— Ez biztos Krétából való — lehelte. Lockridge-nak nem volt szíve megmondani, hogy Kréta jelenleg velencei elnyomás és kizsákmányolás alatt áll és a következő században törökök fogják meghódítani.

— Lehet.

A csónak nád és fűzek között siklott, míg nyílt sekély víztükörre nem ért. A szigetet itt bozót rejtette el, a víz csillogott, csend honolt. Auri horgászfelszerelést is hozott, nem csak ruhát vett. Felrakott egy csalit a horogra, és ügyesen egy tuskó mellé vetette. Lockridge hátradőlt, és ismét megtömte a pipáját.

— Furcsa szertartást végzel — mondta Auri.

— Csak élvezetből.

— Megpróbálhatom? Kérlek?

Rávette a férfit, és a várt eredmény következett be. Köpködve és köhögve adta vissza a pipát.

— Fú-újj! — Megtörölte a szemét. — Nem, ez túl erős nekem.

Lockridge kuncogott.

— Én figyelmeztettelek, kicsi lány.

— Hallgatnom kellett volna rád. Neked mindig igazad van.

— Hát, azért…

— De szeretném, ha nem beszélnél velem úgy, mint egy gyerekkel. — Elpirult. Hosszú szempillái leereszkedtek. — Készen állok, hogy nővé tégy, amikor akarsz.

A vér ismét lüktetni kezdett Lockridge-ben.

— Megígértem, hogy megszabadítalak az átoktól — mormolta. Az jutott az eszébe, mi lesz, ha meghal a következő csatában. — Valójában már nem is állsz átok alatt. Nincs szükség további varázslatra. Izé… azzal, hogy keresztüljöttél az alvilágon, tudod… újjászülettél. Érted?

A lány arca felragyogott. Közelebb húzódott.

— Nem, nem, nem! — mondta kétségbeesetten a férfi. — Én… nem tehetem…

— Miért nem?

— Nézd, izé, nézz körül, most nincs tavasz.

— Számít az? Annyi minden megváltozott. És Hiúz, te annyira kedves vagy hozzám.

Odabújt a férfihoz, melegen, gömbölyűn és mohón. Szája és keze bűbájosan esetlen volt. Lockridge elmerült a lány fürtjeiben. Hát, gondolta, még a dédapám és az üknagy… Nem, az isten verje meg!

— El kell majd hagyjalak, Auri…

— Akkor hagyj itt a gyermekeddel. M-m-még nem akarok arra gondolni, most nem.

Lefoszlott róla a határozottság. Már csak egy dolgot tehetett. Túlságosan az egyik oldalra húzódott, és a csónak felborult.

Mire visszafordították és rendbe hozták, helyreálltak a dolgok. Auri félelem nélkül fogadta az isteni nemtetszés e jelét, hiszen ő egész életét ilyen ómenek között töltötte; még csak túl nagy csalódottság sem látszott rajta, a lelke túl derűs volt. Lockridge hiába ellenkezett, kuncogva ledobta magáról a nedves ruhát.

— Legalább nézhetlek — mondta a lány, amikor kissé józanabb lett. — Lesz még más alkalom, miután megszabadítottad Avildarót.

Lockridge-on komor hangulat vett erőt.

— A falu már sohasem lesz olyan, mint amilyennek ismerted — mondta. — Ne feledd, hányan elestek.

— Tudom — felelte a lány komolyan. — Echegon, aki mindig kedves volt, az örökké vidám Vurova meg még olyan sokan. — Ám az azóta eltelt idő elhomályosította bánatát. Ráadásul az orugarayok nem is gyászoltak úgy, mint a rá következő nemzedékek. Elég jól megtanulták, hogy elfogadják, ami történik.

— És a yuthoázokkal továbbra is számolnotok kell — mondta Lockridge. — Lehet, hogy most sikerül elűznünk ezt az egy csapatot. De jönnek mások, akik erősek és földre éheznek. Vissza fognak térni.

— Miért kell neked örökké nyugtalankodnod, Hiúz? — kapta fel Auri a fejét. — Ez a nap a miénk… és jé, egy hal!

Lockridge szerette volna, ha nem csak színlelve osztozhat a lány boldogságában. Azonban saját halottai túlságosan nyomasztották: nemzetek, királyok meg azok a szerényebb származásúak, akik emlék nélkül tűnnek el az időháború korszakaiban — igen, még az a kölyök is, akit saját korában ölt meg, négyszáz évre innen. Most már rájött, hogy álszentségével csak korábbi véres bűntudatát leplezi. Ó, persze, én nem akartam, mondta magának fáradtan, mégis megtörtént — meg fog történni — és gyökerestől kifordítanám az időt, ha tudnám, hogy csináljam vissza.

A fogott halakat elkészítették sashimi módra. Ekkor kürtszó harsant. Lockridge megrezzent. Máris? Keményen evezett, hogy visszaérjen.

Valóban Mareth jött meg, hat másik Őrzővel. Levetették a papi, lovagi, kereskedői, földesúri, koldusi álöltözeteket, és a Védőkéhez hasonló testhez tapadó egyenruhát öltöttek, de sötétzöldet, és színjátszó köpeny hullott le a vállukról. A bronzsisakok alól Storméhoz hasonló hosszúkás sötét szemek néztek le gőgösen a segítőikre.

— Van még egy ügynökünk a brit szigeteken — mondta Mareth. — Ő hozza majd a seregünket sötétedés után. Addig is felkészülünk az indulásra.

Lockridge, Auri és Fledelius azon kapták magukat, hogy olyan munkát végeznek, amit nem értenek. Mivel az ellenség nem tudott erről a folyosóról és ez a kapu létfontosságú periódusra nyílt, az előszoba zsúfolva volt harci gépekkel és a kijárat elég tágas volt, hogy kiférjenek rajta. Az amerikai felismert néhány dolgot úgy általában, járműveket, fegyvereket. De hogy mi az a kristálygömb, melyben éjszaka kavarog csillagszerű szikrákkal? Mi az a sárga tűzhélix, mely érintésre hidegnek tűnik? Kérdéseire nem kapott választ.

Még Fledelius is háborgott.

— Nem vagyok én a jobbágyuk — morogta Lockridge-nak. Az amerikai visszafogta saját bosszúságát.

— Tudod, mennyire szeretnek a beosztottak hatalmaskodni. Majd ha a királynőhöz jutunk, másképp lesz.

— Igen, biztosan. Az ő kedvéért sutba dobom a büszkeséget… Gőgösködjenek csak! Ha, ha! Ritka eszes legény vagy, hallod? — Fledelius hahotázott, és úgy hátba vágta Lockridge-ot, hogy az megtántorodott.

Bealkonyodott, aztán sötét lett. Az ég alján repülve feltűntek a sátán Angliájának emberei.

Vad, kemény kötésű emberek voltak, valami százan: elcsapott katonák, félig kalóz matrózok, szerencsevadász fiatalabb fiúk, útonállók, cigányok, lázadó walesiek, alföldi marhatolvajok gyűltek össze mindenfelől, Dovertől a Túlsó Partig, a Cheviot hegyvidéktől a londoni sikátorokig. Lockridge csak találgatni tudta, hogy vették be őket. Némelyüket vallással, némelyeket pénzzel, másokat megmentettek az akasztófától. Az Őrzők egytől-egyig megkeresték, és felvették őket a titkos ligába, és most eljött az óra, hogy hasznosak legyenek.

Fáklyafény libegett a szigeten kavargó és morajló tömegből előbukkanó arcokon. Lockridge közvetlenül egy zömök, varkocsos matróz mellé került, aki rongyos ingben és nadrágban állt, mezítláb, fülbevalóval, több sebhellyel.

— Te hová való vagy, barátom? — kérdezte tőle.

— Devoni ember lennék. — Lockridge alig értette, mit mond; még a londoniak is németesen ejtették a magánhangzókat, ez a fickó viszont erős tájszólással beszélt. — Colley anyó bordélyában vótam Southamptonba, mikó’ a hívás gyött. — Megnyalta a száját. — Micsuda egy felvágós szájba vót ottan! Marattam vóna még egy órát, biz’ sokáig nem feledte vóna el Ned Brownt. De mikó’ a medalion megszólalt, az isten csontjaira, mintha francia muskéták meg karaib lándzsák előtt álltam vóna, mint mikó’ fe’másztak a gályánkra. Még sose hagytam figyelmen kívül a hívásotokat.

— Az… izé… medalion?

Brown megkopogtatta a nyakában lógó korongot, rajta Szűz Mária képmása látszott. Lockridge ugyanilyen tárgyat látott más szőrös mellkason is.

— Mé’, te nem kaptál ilyen amulettet? Hát, ez suttog, mikó’ szükség van rám, oszt’ megmongya, hova kell menni. Ő meg mán ott várt rám, oszt’ elrepített a találkahelyre az erdőbe, onnan meg ide… Nem is tuttam, hogy ennyien szó’gáljuk.

Mareth jelent meg a kunyhó ajtajában. Hangját felemelte, nem beszélt hangosan, de a zsivaj elhalt.

— Emberek — mondta —, legtöbbőtök régóta tagja a szövetségnek, és nem kevesen emlékeztek még arra az időre, amikor megmentettünk benneteket a tömlőéből vagy a haláltól. Tudjátok, hogy elköteleztétek magatokat a fehérmágusok mellett, akik tudományukkal segítik a szent katolikus hitet a pogányok és az eretnekek ellen. Ezen éjszakán azért hívtalak benneteket, hogy lerójátok a tartozásotokat. Messze, különös földön fogtok harcolni vademberekkel, míg mi, a mestereitek azokkal a varázslókkal csapunk össze, akiket ők szolgálnak. Bátran menjetek előre, isten nevében, és azok, akik túlélik a napot, gazdag jutalomban részesülnek, míg azok, kik elesnek, még nagyobb jutalmat nyernek el a mennyben. Most térdeljetek le, és fogadjátok a feloldozást.

Lockridge rossz szájízzel csinálta végig a szertartást. Szükség van ennyi cinizmusra?

Hát — Storm Darroway megmentéséért. Hamarosan újra látom, gondolta, és szíve kalimpálni kezdett.

Csendesebben és komolyabban, mint hitte volna, az angolok beáramlottak a kunyhó ajtaján, és le a lejárón. Az előcsarnokban a csillogó függöny előtt felfegyverkeztek: kard, pika, balta, számszeríj. A puskapor használhatatlan a Védők ellen és szükségtelen a yuthoázokkal szemben. Mareth azonban intett Lockridge-nak.

— Jobb ha velem maradsz, és mutatod az utat. — Energiapisztolyt nyomott az amerikai kezébe. — Tessék, te elég bölcs korszakból származol, hogy tudd, hogyan bánj vele. A vezérlése egyszerű.

— Ismerem — csattant fel Lockridge.

Mareth levetkőzte fensőbbségét.

— Igen, hiszen téged ő választott ki, ugye? — mormolta. — Te nem vagy átlagember.

Auri átfurakodott a tömegen.

— Hiúz — könyörgött. Újra rémület rágta. — Maradj mellettem!

— A lány itt marad — parancsolta Mareth.

— Nem — mondta Lockridge. — Velem jön, ha akar.

Mareth vállat vont.

— Akkor, ügyelj, hogy ne legyen útban!

— Nekem legelöl kell mennem — mondta Lockridge a lánynak. Auri remegett a férfi keze között. Most meg kellene csókolnia… vagy nem?

— Gyere, kedves! — Jesper Fledelius átölelte a lány vállát gorillakarjával. — Maradj mellettem. Mi, dánok tartsunk össze ezek közt az angol fajankók közt.

Eltűntek a tömegben.

A nap folyamán Lockridge segített betolni néhány repülőt a kapun túlra, fénylő oválisok voltak, átlátszók, nem anyagból, hanem valami ismeretlen energiából. Mindegyik elbírt húsz embert. Ő Mareth-tel együtt az elsőbe szállt. Az emberek itt már súlyosan lélegeztek, imákat vagy átkokat suttogtak és a szemük úgy villogott, mint a csapdába esett állatoké.

— Nem fognak pánikba esni a repüléstől? — kérdezte Lockridge dánul.

— Nem, ismerem őket — mondta Mareth. — Ráadásul a beiktatási ceremóniával tudat alatti kondicionálást is kaptak. A félelmük dühhé alakul.

A gép nesztelenül emelkedett fel, és behatolt a hideg fényű, zümmögő járatba. Mindegyik repülőt egy-egy Őrző irányított; mentek utánuk.

— Ha itt ez a folyosó — kérdezte Lockridge —, miért nem hoztál több erősítést más korszakokból is?

— Nincs elérhető ember — mondta Mareth. Oda se figyelve beszélt, kezét az irányítófényeken jártatta, arcvonásai feszültek voltak a koncentrálástól. — A folyosó elsősorban azért épült, hogy elérhessük ezt a korszakot. A felső vége a tizennyolcadik században végződik, ott erős bázisunk van Indiában. A Védők különösen aktívak Angliában a normann hódítás és a Rózsák Háborúja között, így a középkorban egyáltalán nem nyitottunk kaput… sem sok korábbi időszakban, amikor a kritikus szakaszok, a fő konfliktusok színterei máshol vannak. Valójában a kőkori és bronzkori kapuk északon csak átszálló pontként szolgálnak. Puszta szerencse, hogy ez itt véletlenül időbeli átfedésben van a Dán-kapuval.

Lockridge tovább faggatta volna, azonban a könyörtelenül gyors repülő már elérte a kívánt évet.

Maruth kivezette. Kiszállt, és megnézte a szekrényben lévő naptárórát.

— Jó! — mondta hevesen, amikor visszatért. — Szerencsénk volt. Nem kell várnunk. Éjszaka van, hamarosan hajnalodik, és egész közel járhatunk ahhoz a pillanathoz, amikor őt foglyul ejtették.

Energiasugarak kötötték össze a flottát, míg átléptek az időküszöbön. Kisuhantak az előttük megnyíló kijáraton, mely aztán bezárult mögöttük. Mareth úgy állította be a vezérlést, hogy alacsonyan repüljenek kelet felé.

Lockridge nézelődött. A kőkori holdfényben a láp még hatalmasabbnak és vadabbnak tűnt. Azonban azon túl a parton halászfalvakat pillantott meg, melyek nagyban hasonlítottak Avildaróhoz.

Ez nem volt véletlen. Az Északi-tenger keletkezése előtt az emberek gyalog jártak Dániából Angliába; a manglemose kultúra közös volt. Azt követően csónakokkal keltek át a vízen, és az istennő hittérítői mindkét földre eljutottak délről. A diaglossza segítségével tudta, hogy a kelet-angliai törzsek és a nyugati jütlandiak, ha lassan beszélnek, még megértik egymást.

Ez a rokonság a szárazföld belseje felé egyre halványult. Észak-Angliát azok a vadászok és baltakészítők uralták, akik a Langdale-csúcs környékén éltek, de véges-végig kereskedtek a szigeten. A Temze-völgyet viszonylag békés, a Csatorna túloldaláról nemrég érkezett bevándorlók lakták; a délen élő földművelők pedig feladták azokat a zord szertartásokat, melyek elvágták őket más népektől. Ez valószínűleg az erőteljes, fejlődőben lévő délnyugati szövetség hatásának tudható be, mely még egy kis ónbányászatba is belekezdett, és odavonzotta a kereskedőket a civilizált vidékekről. Ezek között a legnagyobb népnek a beakerek számítottak, akik kis csapatokban utaztak, és bronzzal meg sörrel kereskedtek. Egy régi korszak haldoklóit Dániában, egy új volt születőben Angliában: ez a nyugati rész közelebb állt a jövőhöz. Lockridge visszanézett, és folyókat, határtalan erdőket látott; mintha csak álmodna, tudta, hogy milliónyi madár szárnyal ott, szarvasok rázzák agancsaikat és az emberek boldogok. Belenyilallt, hogy ez az a hely, ahová ő tartozik.

Nem. A tenger hullámzott alatta. Hazafelé tartott Storm-hoz.

Maruth ráérős tempóban haladt, várta, hogy az ég világosodjon. Még így is csak pár óra telt el, amikor feltűnt a Limfjord.

— Készülj!

A repülők lefelé húztak. A víz acélosan villogott, harmat csillogott a fűszálakon és a leveleken és újra korai nyáridő lett, Avildaró háztetői ugrottak elő a szent liget mögül. Lockridge látta, hogy a csatabárdosok továbbra is ott táboroznak a mezőn. Egy őr tágra nyílt szemmel állt a kihunyó őrtűznél, és kiabálva ugrasztottá ki az embereket a pokrócaik alól.

Csillogó jármű röppent fel a Hosszúház elől. Tehát Brann-nak volt ideje idehívni az embereit. Villámok cikáztak a fakuló csillagok alatt, káprázatos ragyogás támadt, mennydörgés kísérte.

Mareth ismeretlen nyelven parancsokat harsogott. Két repülő tartott a Védők gépe felé. Lángok dühöngtek, és az a buborékszerű jármű megszűnt létezni. Fekete ruhás alakok hullottak alá pörögve, és iszonyatos erővel csapódtak a földhöz.

— Leszállunk — mondta Mareth Lockridge-nak. — Nem számítottak támadásra, így hát nincsenek sokan. De ha segítséget hívnak… Gyorsan kell cselekednünk.

Végigsuhant a repülővel az öböl mentén, landolt, és kikapcsolta az erőteret.

— Kifelé! — üvöltötte.

Lockridge volt az első. Az angolok tódultak utána. Egy másik repülő landolt mellettük. Jesper Fledelius jött belőle az élen. Kardja magasra villant.

— Istenért és Kristiern királyért! — bömbölte.

A többi jármű a réten ereszkedett le a yuthoázok között. Amint az emberek kiszálltak, a repülők máris felemelkedtek. Az Őrző pilóták belátták felülről a csatát, higgadt parancsokat osztogattak az amuletteken át; úgy bántak az emberekkel, mint a sakkbábukkal.

Fém csendült kőnek. Lockridge ahhoz a kunyhóhoz rohant, amelyikre emlékezett. Üres volt. Egy átokkal megperdült, és a Hosszúház felé száguldott.

Egy tucat yuthó állt őrt. A természetfeletti fenyegetés ellenében vitézül megvetették a lábukat, és felemelték a baltájukat. Brann rontott elő.

Hosszúkás ábrázata nyugtalanító vigyorba rándult. Energiapisztoly villant a kezében. Lockridge fegyvere védelemre volt állítva. Keresztültört a tűzgejzíren, és testével a Védőnek rontott. A porba zuhantak. Fegyvereiket elejtették, egymás torkát keresték.

Fledelius kardja felemelkedett, lecsapott. Egy baltás hentergett a vérében. A dán felé vágtak, ő hárított, angol követői megérkeztek, a csata fellángolt.

Lockridge újabb két fekete ruhás alakot pillantott meg a szeme sarkából, izzással és szikrákkal körülvéve, ott, ahol a sugár játszott a pajzsukon, ő maga mindent megtett, amit csak tenni tudott, hogy legyőzze Brannt. A Védő embertelenül erős volt és képzett. De hirtelen szemtől szemben megpillantotta Lockridge-ot, és felismerte. A rémülettől eltátotta a száját. Az arca elé kapta a kezét. Lockridge torkon vágta, felül kerekedett, és addig verte a fejét a földbe, míg el nem vesztette az eszméletét.

Nem kezdett azon töprengem, miféle gondolatok játszódhattak le abban a hosszúkás koponyában, felpattant. Fledelius és emberei üldözték a yuthó őröket. A többi Védő összeégve hevert Maruth és Őrző társai lábánál. Lockridge nem törődött velük. Az ajtón át berontott a Hosszúházba.

Homály töltötte be a belső részt. Lockridge tapogatózva lépett előre.

— Storm! — kiáltotta remegve. — Storm, itt vagy?

A lány megkötözve hevert egy emelvényen, árnyékként az árnyékban. Lockridge hűvösnek érezte a verejtéket a nő meztelen vállán, letépte a szíjakat a fejéről, magához vonta, és zokogott. A nő nagyon sokáig nem mozdult, és Lockridge már halottnak hitte. Aztán:

— Eljöttél — suttogta Storm, és megcsókolta.