Az idő folyosói

20.

Hajnal felé eleredt az eső. Lockridge felébredt rá, ahogy tompán kopogott a sáros talajon meg annak a kunyhónak a tőzegtetőjén, melyben feküdt. Az ajtón feszülő rácson keresztül a legelőkre látott, ahol a yuthó tehenek átázva bújtak össze, akárcsak pásztoraik. A száraz levelek egytől egyig lehulltak egy tölgyfáról a zápor kitartó ostroma alatt. Ebből a szélen álló kunyhóból nem látta a falu többi részét, sem az öblöt. Ez csak még tovább fokozta a máris fokozhatatlannak hitt elszigeteltséget.

Nem akarta visszavenni Őrző egyenruháját, de amint kibújt a bőrökből, a levegőt máris túl hűvösnek és nyirkosnak találta. Kérni fogok egy orugaray ruhát, vagy akár egy yuthót, gondolta. Remélem, ennyit legalább kapok, mielőtt…

Mi lesz velem?

Mérgesen megrázta magát. Miután sikerült néhány órát aludnia, hogy idehozták, most már össze kellene szednie a bátorságát.

Csakhogy ez nehéz lesz, amikor minden egyetlen éjszaka alatt roppant össze a markában. Megtudni, hogy milyen valójában Storm és az ügye… hát, elég utalást kapott már erről, de nem volt hajlandó tudomásul venni mindaddig, míg Brann látványa szét nem tépte a rá rakott pórázt. És a tudat, hogy mit akar Storm tenni ezekkel az emberekkel, akiket ő úgy megkedvelt — túl mély sebet ejtett.

Szegény Auri, gondolta ürességében. Szegény Withucar.

A lány emléke furcsa módon gyógyítólag hatott. Lehet, hogy tehet még valamit érte, ha senki más nem tesz. Talán elrejtőzhet azon az idefelé tartó flottán. Nyilván egy egyesült angol-ibériai rajtaütés, abból a néhány elejtett megjegyzésből ítélve, amit Storm és Hu váltott, míg a Lockridge számára készített börtönt ellenőrizték. A mérete, akárcsak az összetétele egyedi. Igen nagy események történhetnek mostanában Angliában, melyek egyike Stonehenge megalapítása lehet. Storm túlságosan elfoglalt volt, nem sokat törődött vele. Megelégedett azzal, hogy infravörös nagyítón át nézve a fedélzeten mindenki archaikus fajba tartozónak tűnt; nem jövőből jött ügynököknek. Persze ebben az időben a flotta nyilván bevonja a vitorláit, és még legalább egy napig nem érkezik meg. Lehet, hogy ő addigra már nem lesz itt. De hátha lesz alkalma sugallni Aurinak, hogyan menekülhet meg.

Ez az elhatározás kissé helyrehozta. A bejárathoz ment, és a rácson át kidugta a fejét az esőbe. Négy bőrlebernyegekbe burkolózott yuthó állt őrt. Elhúzódtak tőle, felemelték a fegyvereiket és jeleket vetettek a gonosz ellen.

— Üdv, jóemberek — mondta Lockridge. Storm meghagyta a diaglosszáját. — Szeretnék kérni egy szívességet.

A vezetőjük összeszedte magát, és mogorván válaszolt:

— Mit tehetünk azért, aki elbukott az istennő haragja előtt azon kívül, hogy őrizzük, mint parancsolták?

— Elvihetnétek egy üzenetet számomra. Csak egy barátomat szeretném látni.

— Senkit sem engedhetünk ide. Az istennő személyesen parancsolta meg. Egy lányt már így is el kellett zavarnunk.

Lockridge összeszorította a fogát. Persze hogy Auri hallotta a hírt. Számos rémült tekintet követte útját tegnap este, ahogy fáklyafényben, yuthó lándzsáktól körülvéve ide hozták. Storm, te nőstényördög, gondolta. Abban a börtönben, ahonnan kihoztál, legalább látogatókat fogadhattam.

— Jól van — mondta. — Akkor az istennővel akarok beszélni.

— Hohó! — nevetett a harcos. — Azt akarod mondani, hogy az istennő idejön a te óhajodra?

— Tiszteletteljesen megmondhatjátok neki, hogy kihallgatásért esedezem, ugye? Ha előbb nem, majd ha leváltanak benneteket.

— Miért tennénk? Az istennő tudja, mit cselekszik.

Lockridge gúnyosan elvigyorodott.

— Ide figyelj, te disznó, lehet, hogy bajban vagyok, de minden hatalmamat még nem vesztettem el. Azt teszed, amit mondok, vagy lerohasztom a húst a csontjaidról. Akkor aztán imádkozhatsz az istennőhöz segítségért.

Hajlongani kezdtek előtte. Lockridge Storm jövendő birodalmának előrevetülő árnyát látta ebben.

— Menjetek! — mondta. — És hozzatok valami reggelit útközben.

— Én… én nem merem. Egyikünk sem merészel elmenni innen váltás előtt. De várj csak! — A vezető egy kürtöt húzott elő a lebernyege alól, és belefújt; szomorkás, tompa hang hatolt át az esőn. Hamarosan egy csapat ifjú érkezett baltával a kézben, hogy megtudják, mi a baj. A vezető rájuk bízta Lockridge követeléseit.

Apró győzelem volt, de kissé megszabadította a reménytelenségtől. Meglepő étvággyal esett neki a durva kenyérnek és sült húsnak. Storm képes megtörni, gondolta, de ehhez agyszondára lesz szüksége.

Meg se lepődött, amikor a nő pár órával később megjelent. Az lepte meg, hogy a szíve még mindig kalimpálni kezdett Storm láttán. Teljes öltözetben jött keresztül a falun, hatalmas volt, szép és kimondottan gyönyörű. A Bölcs Asszony botját tartotta a kezében, egy tucat yuthó sietett mögötte. Lockridge ott látta Withucart is közöttük. Stormot láthatatlan pajzs vette körül az energiaövéből, az eső lepergett róla, ahogy ott állt ezüstös zuhatagban, mint egy vízi nimfa és tengeri királynő keveréke.

Megállt a kunyhó előtt, s szemében inkább sajnálat lakozott, mint bármi más.

— Nos, Malcolm — mondta. — Úgy éreztem, jönnöm kell, ha hívsz.

— Tartok tőle, hogy én már soha többé nem fogok ugrani a füttyentésedre, drágám — felelte Lockridge. — Elég baj az. Igazán büszke voltam rá, hogy hozzád tartozom.

— Soha többé?

Lockridge a fejét rázta.

— Bár tartozhatnék, de nem tehetem.

— Tudom. Te az a fajta ember vagy. Ha másféle lennél, kevésbé fájna ez nekem.

— Mit tervezel velem? Lelövetsz?

— Próbálok más megoldást találni. Nem is sejted, milyen keményen töröm rajta a fejem.

— Nézd — mondta vad, édes és eleve halálra ítélt reménnyel —, letehetnél erről a tervről. Abbahagyhatnád ezt az időháborút. Vagy nem?

— Nem. — A nő büszkesége kijózanító volt. — Én a Koriach vagyok.

Lockridge nem tudott válaszolni. Az eső zuhogott körülöttük.

— Hu meg akart ölni habozás nélkül — mondta Storm. — Te a sors eszköze vagy, és ha az ellenségünkké válsz, hogyan merészelhetnénk életben hagyni? De én azt feleltem, hogy talán épp a te halálod az az esemény, ami szükségszerűen el fog vezetni… a mihez? — Storm határozottsága megingott, ahogy egyedül állt a felhőszakadásban. — Nem tudjuk. Azt hittem, de még milyen örömmel hittem, hogy te voltál a győzelmem eszköze. Most már nem tudom, mi vagy. Bármit teszek, vezethet kudarchoz is. De lehet, hogy sikert hoz, ki tudná megmondani? Én csak azt tudom, hogy sok múlik rajtad, és azt, hogy milyen nagyon szeretnélek megmentem téged. Hagyod, hogy megtegyem?

Lockridge a zavaros kék szemekbe nézett, és roppant nagy sajnálattal mondta:

— Igazuk volt ott a távoli jövőben. A sors rabszolgává tesz bennünket. Te túl jó vagy ehhez, Storm. Vagyis nem, nem jó… de talán nem is gonosz, egyáltalán nem is ember… de rossz, hogy ez történt veled.

Könnyeket látott a nő szemében az esőn keresztül? Nem volt biztos benne. Storm hangja mindenesetre határozott maradt.

— Ha úgy döntök, hogy meg kell halnod, halálod gyors lesz és tiszta, az én kezem által, és a kapunál lévő dolmenben helyezzük el a tested harcost megillető tisztességgel. De azt kívánom, bár ne lenne erre szükség.

Lockridge ősibb és erősebb búbáj ellen küzdött, mint az az erő, amit ez a torz világ adott a nőnek.

— Míg várok, búcsút mondhatnék egy barátomnak? Storm dühös lett. Nagyot csapott a bottal a sárba.

— Aurinak? — kiáltotta. — Nem! Holnap tanúja leszel, ahogy Auri házasságra lép abban a táborban. Azt követően ismét beszélni fogok veled, hogy megtudjam, tényleg olyan menthetetlen idióta vagy-e, mint amilyennek teszed magad!

Elfordult, köpenye csak úgy suhogott, és otthagyta a foglyot.

A kísérete követte. Withucar visszamaradt. Egy őr megpróbálta útját állni. Withucar eltolta maga elől, odament az ajtóhoz, és a kezét nyújtotta.

— Még mindig a testvérem vagy, Malcolm — mondta mogorván. — Szólok az érdekedben az istennőnek.

Lockridge elfogadta a kezét.

— Köszönöm — mormolta. A szeme égett. — Tégy meg nekem egy dolgot! Légy kedves Aurihoz, ha megkérhetlek. Hadd maradjon szabad asszony.

— Amennyire módomban áll. Egy fiúnkat rólad fogunk elnevezni és áldozunk majd a sírodnál, ha a dolgok úgy fordulnak. De remélem, nem. A szerencse legyen veled, barátom!

A yuthó távozott.

Lockridge leült egy fatönkre, és az esőbe meredt. Gondolatai megnyúltak, senki mással nem foglalkoztak.

Dél körül a felhőszakadás véget ért, de nem sütött ki a nap. Köd kerekedett és az ajtón túli világ alaktalan szürke függönnyé vált. Néha-néha hallott egy-egy kiáltást, ló nyerítését, tehén bőgését, de a zaj csak fojtottan hallatszott, és olyan távolról, mintha egy élet választotta volna el tőle. A levegő olyan hideg és nyirkos volt, hogy Lockridge végül inkább visszabújt a pokróc alá. A fáradtság erőt vett rajta: elaludt.

Furcsákat álmodott. Ahogy fokozatosan felébredt álmából, egy darabig nem tudta, hol van és mit csinál. Valóság és valótlanság összeolvadtak, viharos óceánban hánykolódott, Auri sietett el anyja nevét kiabálva, egy kürt kutyákat szólított, ő zöldes mélységekbe merült, kovácsolt vas csengését hallotta, mennydörgés süketítette meg, és… és a kunyhót sötétség borította, az alkonyat keresztülszivárgott a ködön, emberek kiabáltak, fegyverek csattogtak…

Ez nem álom!

Ágyától az ajtóig botorkált, a rácsait rázta, és kiordított a nedves kavargásba:

— Mi történik? Hol vagytok? Engedjetek ki, az isteneteket! Storm!

Dobok dübörögtek a szürkeségben. Yuthó-hang ordított, lódobogás távolodott, kerekek csattogtak, tengelyek sikoltottak. Máshol emberek rontottak egymásnak vadul. A távolban egy asszony sikoltott lezúduló kőzörgés nyomta el. Bronzfegyverek csengtek, nyílvessző baljóslatú süvítése hallatszott.

A füstszerű ködben bizonytalan alakok mozogtak, az őrei.

— Valami támadás a part felől — mondta Lockridge-nak a vezető nyersen.

— Mire várunk, Hrano? — rikoltotta egy másik. — Ott a helyünk a csatában!

— Maradj, ahol vagy! A mi helyünk itt van, amíg az istennő másképp nem rendeli. — Lábdobogás hallatszott. — Hé, ti, ki rontott ránk? Hogy megy a csata?

— Emberek a víz felől — ziháltan a láthatatlan valaki. — Egyenesen a táborunknak tartanak! Gyűljetek a zászlótok alá! Megyek a főnökömhöz.

Az egyik őr szitkozódott, és elillant. A vezető hiába üvöltött utána. A lárma egyre hangosabb lett, ahogy az idegenek összecsaptak a sietve összeálló yuthó egységekkel.

Kalózok, gondolta Lockridge. Az a flotta lehet, amit az Őrzők láttak. Csak az lehet. Mégsem vesztegeltek. Éjjelnappal eveztek, és a köd fedezékében nyugodtan kiköthettek. Igen, bizonyára. Néhány tengeri rabló a Földközi-tengerről összeállt egy-két törzzsel. Az angolok túl szívósak, és a zsákmány miatt megéri átkelni az Északi-tengeren.

Nem. Mihez fognak kezdeni, amint Storm és Hu lőni kezdik őket?

És hát, lehet, hogy jobb is így. Avildaró már eleget szenvedett idáig is, nemhogy most még ki is fosszák és Aurit elvigyék rabszolgának. Lockridge a rácsnak feszült, és várta, mikor ordítanak fel a támadok rémületükben, amikor rájönnek, hogy az istennővel kell harcolniuk.

Egy alak vált ki a ködből: magas, szőke férfi haragos szemmel. A yuthó vezető elhessegette.

— A Marutokra, te orugaray nyúl — parancsolta —, menj vissza oda, ahová tartozol!

A hatalmas férfi teljes erővel belevágta a szigonyát. A vezető a hasába mélyedő fegyverhez kapott, fojtott nyögés hagyta el ajkát, térdre roskadt.

Egy másik őr felmordult. Magasra emelte csatabárdját. Még egy falusi jelent meg mögötte, horgászzsinórt vetett a nyakába, és meghúzta két nagy tengerész kezével. A harmadik őr is elesett; favágó baltával verték be a fejét.

— Elintéztük őket, kislány — kiáltotta a magas férfi. Az ajtóhoz lépett. A fény elegendő volt, hogy Lockridge lássa a szakállán gyöngyöző vízcseppeket. Echegon fiát ismerte fel. Ismert még néhányat névről abból a féltucatból, akik ott várakoztak kényelmetlenül mögötte, a többit pedig látásból. Ketten ott voltak azok között az ifjak között, akik tegnap embert akartak áldozni. Most férfiakként álltak itt.

Echegon fia kovakést húzott elő, és a rácsot összetartó köteleket kezdte nyiszálni.

— Hamarosan kinn leszel — mondta —, ha senki nem pillant meg bennünket.

— Mit… — Lockridge túl kába volt ahhoz, hogy bármit is tegyen.

— Azt hiszem, meg kellett tennünk. Auri egész nap járkált és mindenkinek könyörgött, akiről úgy vélte, hogy megbízható. Eleinte nem merészeltük, csak ültünk a házainkban és félve motyogtunk. De aztán jöttek ezek az idegenek, mintha az istenek küldték volna őket, és ő emlékeztetett rá bennünket, micsoda erőkhöz jutott az alvilágban, így ha kitart még egy kicsit a küzdelem, útnak indulunk. Már nem jó itt élni. — A férfi aggódva bámult Lockridge-ra. — Csak azért mertük megtenni, mert Auri megesküdött rá, hogy megvédsz minket az istennő haragjától. És neki tudnia kell. Jól tudja?

Mielőtt Lockridge válaszolhatott volna, megjelent Auri, és remegve köszöntötte. A lány valósággal reszketett hajának nedves köpenye alatt; de könnyű dárda volt nála, és Lockridge látta, hogy már igazi nő.

— Hiúz, te biztonságos helyre tudsz vinni bennünket. Tudom, hogy képes vagy rá. Mondd, hogy a vezetőnk leszel!

A közeledő csatazaj sem volt hangosabb vagy vadabb, mint Lockridge pulzusa.

— Nem érdemlem meg ezt — mondta. — Nem érdemlem meg tőletek.

De nem gondolkozott, és angolul beszélt. A lány kihúzta magát, és úgy szólt, akár egy királynő:

— Védővarázst mond ránk. Oda fog vinni bennünket, ahol a legjobb lesz.

A kötelek engedtek. Lockridge kipréselte magát két rács között. Köd vette körül. Megpróbált rájönni, merre folyhat a csata az alkonyaiban. Úgy tűnt, előttük véges-végig harcolnak, és a küzdelem a kontinens belseje felé tolódik. Ezek szerint az öböl környéke mostanra már elhagyatott lehet.

— Erre — mondta.

Az orugarayok a védelmébe húzódtak. Seregnyi asszony volt velük, gyerekek vették őket körül, vagy voltak a karjaikban. Akik ilyen kockázatot vállárnak, hogy szabadok legyenek, megérdemelnek mindent, amit csak adhatok.

Nem. Van még valami.

— Dolgom van a Hosszúházban — mondta.

— Hiúz! — Auri megragadta a karját. — Nem teheted!

— Menjetek le a csónakokhoz! Gondoskodjatok vizestömlőkről meg halász- és vadászfelszerelésről. Mire készen álltok az indulásra, én is ott leszek. Ha nem, menjetek el nélkülem.

— Az istennő házába mégy? — borzongott meg Echegon fia. — Mi dolgod ott?

— Valami, amit… nos, ha nem teszem meg, balszerencsések leszünk.

— Veled megyek — mondta Auri.

— Nem. — Lehajolt, megcsókolta, rövid ideig érintette a lány sós ízű ajkát, így is érezte a lány teste melegét és hajának illatát. — Máshol bárhová, de itt nem. Menj, csinálj nekem helyet a csónakban!

Eliramodott, mielőtt a lány egy szót szólhatott volna. Kunyhók derengtek fel körülötte, ahol emberek hevertek alkonyi rémületben. Egy disznó menekült előle röfögve, feketén és gyorsan. Lockridge-nak eszébe jutott, hogy Storm a halál istennőjének megtestesüléseként tartott disznót. A csatazaj közelről hallatszott — vad üvöltések, lábdobogás, csattogás, nyílsuhogás, célba találó csatabárdok cuppanása —, de Lockridge saját csendjébe burkolózva haladt.

A Hosszúház őrizetlenül állt, mint ahogy remélte. Bár Storm vagy Hu odabenn lehet… Nem volt más választása, átlépte a küszöböt.

Belül üres volt.

Gépek és istenek közt futott. A fénytelenség függönyénél majdnem megtorpant. Nem, mondta magának, nem szabad. Belépett.

Brann kínlódása szinte beléhatolt. A fülébe illesztette a rettenetes holnap diaglosszáját, lehajolt, és így szólt:

— Hagyom, hogy meghalj, ha akarod.

— Ó, könyörgök — zihálta a múmiahang. Lockridge visszahőkölt. Storm azt mondta, nincs már benne józan ész.

Storm ebben is hazudott, gondolta, és munkához látott.

Fegyvertelenül nem vághatta el a Védő torkát, de kirángatta a vezetékeket és a csöveket. A megfeketedett test apró nyávogó hangokat hallatva megrándult. Nem sok vér szivárgott elő a sebekből.

— Feküdj le — mondta Lockridge, és megsimogatta Brann homlokát. — Nem kell sokáig várnod. Viszlát.

Menekült, érdesen vette a levegőt. Ahogy átlépett a függönyön, lármát hallott. A csata egy része visszatolódott a faluba. Energiafegyver sziszegése hallatszott. Fény vetült a kijáratot eltakaró függönyre. A kalózoknak végük, gondolta Lockridge. Ha nem tűnök el innen most azonnal, itt is maradok.

Kirohant a térre.

Hu, az Őrző jelent meg a terület szélén.

— Koriach! — ordította reményvesztetten és félőrülten. — Koriach, merre vagy? Együtt kell maradnunk… legkedvesebb. — Nem az ő kezében lévő fegyver ontotta azt a színpompás tűzijátékot.

Fejét előre-hátra forgatta, az istennőt kereste. Lockridge tudta, hogy nem bír eltűnni sem visszasurranni a Hosszúházba anélkül, hogy az Őrző meg ne látná. Nekirontott.

Hu meglátta, és felordított. Lockridge félrecsapta a pisztolyt, aztán megütötte a zöld ruhás testet. Mindketten a földre zuhantak, és a fegyver megszerzéséért küzdöttek. Hu keményen szorította a markolatot, nem lehetett kicsavarni a kezéből. Lockridge kibújt a fogásból, és az Őrző hátára került. Lábával ollóba fogta ellenfele testét, egyik karjával átkulcsolta a nyakát, és felegyenesedett.

Száraz reccsenés hallatszott, olyan hangosan, hogy még a tumultusban is hallotta. Hu nem mozdult többé. Lockridge feltápászkodott, és látta, hogy az Őrző meghalt.

— Sajnálom.

Lehajolt, lezárta a felfelé bámuló szempárt, elvette a fegyvert, és eliramodott.

Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy megkeresi Stormot; most hogy ő is ugyanolyan fegyvert visel. De nem; túl kockázatos; valamelyik yuthó még kiloccsanthatja az agyát, miközben ő Storm energiapajzsát döngeti. És akkor mi lesz Aurival? A világgal tartozik a lánynak meg annak a maroknyi halásznépnek, akik lenn várják a parton.

Ráadásul nem volt biztos benne, képes lenne-e rálőni Stormra.

Megcsillant a víz széle. Látta, hogy egy nagy bőr aljú csónak ringatózik a hullámokon telve sötét alakokkal. Auri a parton várt rá. Kacagva, könnyezve futott elé. Lockridge engedélyezett neki és magának egy pillanatnyi ölelkezést, aztán belegázolt a vízbe, és bemásztak a csónakba.

— Most hová megyünk? — kérdezte Echegon fia.

Lockridge visszanézett. Még látta a házakat, mint tömböket a ködben, a liget homályos kontúrjait, harcoló emberek és lovak körvonalait. Viszlát, Avildaró, kiáltotta lélekben. Isten tartson meg!

— Irány Iril Varay — mondta. — Anglia.

Az evezők mélyre merültek. A kormányos kántálva diktálta az ütemet, mintha a tenger istennőjét akarná megidézni; mert Auri, aki valósággal újjászületett, azt mondta, hogy Storm nem istennő, hanem boszorkány. Csecsemő sírt, egy asszony csendesen zokogott, egy férfi búcsúra emelte dárdáját.

Elsiklottak a nyugati hegyfok mellett, Avildaró eltűnt mögöttük. Alig egy mérföldnyire a sűrűsödő éjszakában megpillantották a támadó hajóhadat. A koraklékat a partra húzták, a gálya lehorgonyozva várakozott. Néhány őrfáklya égett, és fényüknél Lockridge látta az égbe nyúló büszke orrszobrot meg a fartőkegerendát.

Kész csoda, hogy ezek a bronzkori vikingek nem kezdtek még megtizedelve menekülni. Storm és Hu szétváltak egymástól, természetesen, hogy összefogják a szétszóródott yuthoázokat a lángfegyverek köré. De aztán Hu, valamilyen ismeretlen okból megfutamodott. Storm azonban még így egyedül is… ah, most mindez már a múlté.

Valóban? Storm a végzettől hajtva addig nem fog nyugodni, míg meg nem találja és el nem pusztítja őt. Ha valahogy vissza tudna jutni a saját századába… Nem, Storm fúriái biztosabban a nyomára bukkannának, mint ebben a tágas és magányos bronzkori világban. Ráadásul itt voltak ez a több csónaknyi orugaray, akiket nem hagyhat magukra.

Kételkedni kezdett benne, jól választotta-e meg Angliát. Tudta, hogy más megalit építők is menekültek oda Dániából. Csatlakozhatnak hozzájuk, és retteghetnek életük végéig. Nem nyújthat ilyen életet Aurinak.

— Hiúz — suttogta a lány mellette. — Ugye, nem lenne szabad ilyen boldogságot ereznem? Mégis boldog vagyok.

Ez a lány nem Storm Darroway. És aztán? Magához ölelte. Auri is a sors eszköze, gondolta. Lehet, hogy John és Mary nem is akart tőle többet, mint hogy lovagias és gyengéd ősöket adjanak az emberi fajnak. Ő nem annyira ilyen, de a fiai és a lányai lehetnek.

Rájött, mit kell tennie. Olyan sokáig ült mozdulatlanul, hogy Auri megrémült tőle.

— Jól vagy, én kedvesem?

— Igen — felelte Lockridge, és megcsókolta.

A szökevények egész éjszakán át eveztek; lassan haladtak, de minden evezőcsapás közelebb vitte őket a győzelemhez. Hajnalra behatoltak a madaras lápba, és elrejtőztek, míg megpihentek. Később a férfiak vadásztak, halásztak, és megtöltötték a vizestömlőket. A ködöt elfújta az északkeleti szellő, este jól lehetett látni a csillagfénynél. Lockridge felállítatta az árbocokat és vitorlát bontatott. Reggelre a nyílt tengeren hajóztak.

Hideg, szűk és veszélyes csatorna volt. Nem találkoztak senkivel, csak egy viharral, mely kisodorta az orugaray csapatot ezekben a túlterhelt, törékeny járművekben. Minden nyomorúság dacára Lockridge örült. Ha a Koriach nem találja, arra következtethet, hogy vízbe fulladt, és felhagy a kereséssel.

Vajon sajnálni fogja? Vagy iránta mutatott érzelmei szintén hazugok voltak?

Néhány nap múlva feltűnt előttük Kelet-Anglia lapályos és őszi színeket felvonultató partja. Sótól átitatva, széltől marva, éhesen és kimerültén partra vontatták a koraklékat, és vedelték a közelben csörgedező patak édes vizét.

Azt várták, hogy keresni fognak egy tengerparti közösséget, mely befogadja őket. Ám Lockridge nemet mondott.

— Jobb helyet tudok — ígérte. — Le kell mennünk az alvilágba, hogy odajussunk, de ott biztonságban leszünk a boszorkánytól. Állatokként akartok lapulni, vagy szabadon élni?

— Követni fogunk, Hiúz — válaszolta Echegon fia. Keresztülvándoroltak a vidéken. Nem haladtak gyorsan az apró gyerekekkel, és vadászniuk is kellett közben. Lockridge kezdett nyugtalankodni, hogy túl későn fognak eljutni a céljukhoz. Auri más miatt türelmetlenkedett.

— Most már szárazföldön vagyunk, kedvesem. És ott lágy moha nő.

Lockridge fáradtan rávigyorgott.

— Addig nem, míg meg nem érkeztünk, kicsim. — Komolyra váltott. — Te túlságosan fontos vagy nekem.

A lány felragyogott. És a végén átgázoltak a jeges tavon ahhoz a szigethez, melyet az itteni törzsek messzire elkerültek. A bennszülöttek mondták Lockridge-nak, amikor az egyik falun keresztülmentek, hogy az egy kísértetjárta hely. Ez pontos útmutatás volt.

Kopasz fák alatt gondos építésű fészer állt. Egy ember várakozott ott karddal a kezében. Tagbaszakadt, hordó hasú férfi volt, hosszú őszes haja és szakálla himlőhelyes, sebhelyes ábrázatába hullott.

Öröm villant Lockridge arcán.

— Jesper, te vén zsivány! — kiáltotta. Alaposan megdöngették egymás hátát. Lockridge berakta a tizenhatodik századi diaglosszáját, és megkérdezte, mit jelent ez.

A dán vállat vont.

— Idehoztak a többi harcossal együtt. A boszorkánymester önkéntest kért, aki őrzi a kapunak ezt a végét egy ideig. Mondtam, hogy én vállalom. Miért ne tennék az én szépséges úrnőmnek egy szolgálatot? így hát itt üldögélek, kacsára vadászok meg hasonlókkal foglalom el magam. Baj esetén csinálnom kellett volna a lenti géppel valamit, ami értesítené az úrnőt. Azonban semmi sem történt, csak te jöttél meg ezek a vadak, így nem jeleztem. Gondoltam szórakoztatóbb lesz elijeszteni benneteket. De jó újra látni téged, Malcolm!

— Az őrszolgálatod nem közeledik még a végéhez?

— De igen, néhány nap múlva. Marcus pap a lelkemre kötötte, hogy nézzem az órát és feltétlen távozzak, ha eljön az idő, különben a kapu eltűnik én meg itt maradok. El kell mennem ahhoz a kapuhoz, amit ő mutatott, és onnan hazarepítenek.

Lockridge szenvedélyesen nézett Fledeliusra.

— Dániába?

— Hová máshova?

— Én az úrnő titkos megbízatásából vagyok itt. Olyan titkos, hogy egy szót sem szabad szólni róla senkinek.

— Semmit se félj. Bízhatsz bennem, mint ahogy én is benned.

Lockridge hunyorgott.

— Jesper — mondta —, tarts velünk. Amikor megérkezünk oda, ahová igyekszünk, elmondom neked… hát, te jobb életet érdemelsz, mint kitaszítottságot egy zsarnok uralma alatt. Gyere velünk!

Sóvárgás villant az apró szempárban. A súlyos fej megrázkódott.

— Nem. Köszönöm, barátom, de felesküdtem az úrnőmre és a királyomra. Amíg a törvényszolgák el nem kapnak, mindegyik mindenszentek napján ott leszek az Aranyoroszlánban és várok.

— De azok után, ami történt, nem, nem teheted. Fledelius kuncogott.

— Majd megtalálom a módját. Erik junker nem fogja olyan könnyen felnyársalni ezt a vén vaddisznót, mint hiszi.

Lockridge népe fázósan várakozott.

— Hát… használnunk kell a folyosót. Többet nem mondhatok, és ne feledd, hogy ezt titokban kell tartani mindenkitől. Viszlát, Jesper!

— Viszlát, Malcolm, és neked is, lányom! Ugye, néha-néha isztok egy-egy pohárral az egészségemre?

Lockridge levitte követőit a föld alá.

Felkészült rá, hogy egy mesével elbolondítsa azt, akit itt talál. Végső esetben használta volna az energiafegyverét. De Jespert hozta elé a szerencse. Vagy a sors? Nem, a sorsot a sátán vezérli. Ha Storm esetleg gondol arra, hogy a szökevények erre távozhattak és a dánt személyesen kérdezi ki, Jesper beszélni fog; de ennek kicsi az esélye. Más esetben viszont a dán hallgat majd. Lockridge-nak ez a megoldás sohasem jutott volna eszébe, ha nincs vele Auri.

Belépett a tűzkapun. Az orugarayok minden bátorságukat összeszedve követték.

— Nem szabad haboznunk — mondta. — Szülessünk újjá. Fogjátok meg egymás kezét, és gyertek vissza velem a világba.

Ugyanazon kapu ellentétes oldalán vitte ki őket. Ez annak a pillanatnak felelt meg, amikor az kinyílt a világban, hogy negyedszázaddal később bezáruljon.

Az előcsarnok, akárcsak a sziget, üres volt. A Fledeliustól kapott vezérlőrudat használta a feljáró fölötti kijárat felnyitására, aztán újra lezárta. Nyár köszöntötte őket. A láp levelektől és nádtól zöldellt, víztől csillogott, vad madaraktól volt lármás, huszonöt évvel azelőtt, hogy ő és Storm először érték el a neolitkori Dániát.

— Ó, de szép! — lehelte Auri.

— Ti halásznép vagytok — mondta Lockridge a csapatának. — A tenger mellett fogunk élni. Egy hozzátok hasonló nép hamarosan megerősödik ezen a földön. — Elhallgatott, majd folytatta. — Én pedig… én pedig a főnökötök leszek, ha akarjátok. De sokat kell majd utaznom, és lehet, hogy időről időre szükségem lesz a segítségetekre. Az itt élő törzsek nagyok és messze kiterjednek, de egymás közt hadakoznak. Az előttünk álló új időben egységessé tehetjük őket. Ez a feladatom.

Magában a jövőre gondolt, és kissé elcsüggedt. Annyi mindent elveszít. Az anyja sírni fog, ha soha többé nem tér vissza, és ez mindennél rosszabb; ő pedig elveszíti a hazáját, az övéit, a teljes civilizációját… a Parthenont, a Golden Gate hidat, zenét, könyveket, rokonokat, gyógyszereket, a tudományos éleslátását, mindazt a sok jót, amit az elkövetkező négyezer év fog hozni… csak azért, hogy most egy kőkorszaki törzsfővé váljon. Itt mindig magányos lesz.

De ezzel, gondolta, tiszteletet és hatalmat fog kivívni. Tudván, mit akar tenni, nagy munkát kell végeznie, de nem hódítóként, hanem mint egyesítő, tanító, gyógyító és törvényadó. Lehet, hogy sikerül olyan alapokat lefektetnie, melyek erősen ki fognak tartani az ellen, amit a gonosz Storm fog hozni.

Ez volt a sorsa. El kellett fogadnia.

Végignézett maroknyi népén; ők lesznek az eljövendő mag.

— Segítetek nekem? — kérdezte.

— Igen — mondta Auri, nem csak a szájával, de teljes lényével.