A nagy keresztes hadjárat

VIII.fejezet

Pár óra elteltével többen is kinyitottuk szemünket, de túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bármi is feltűnjön. Még sötét volt, tehát tovább aludtunk. Bár hosszú idő telhetett el, ébredésünkkor azonban még mindig sötét volt. Zavarodottan vettem észre, hogy a csillagok állása is csak alig változott. Vagyis, itt egy éjszaka sokkal lassabban telik, mint a Földön.

Ez a tény már önmagában is sokkolta az embereket. Az sem maradhatott tovább titokban, hogy korántsem a magunk jószántából kerültünk erre a szörnyű helyre — ezzel is fokozódott a rémületük. Ahhoz azonban még heteknek kellett eltelni, hogy valóra válthassuk a báró tervét.

Óriási pánikot keltett, amikor az első ellenséges gép megjelent fölöttünk — jóval hajnal előtt.

— Ne féljetek! — bátorítottam magam körül az embereket.

Red John remegve állt az íjászai mellett.

— Hogy érhettek ide olyan hamar?! — kérdezte remegő hangon, az ellenséges gépek felé fordulva.

— Nincs ebben semmi boszorkányság! Nem emlékszel már arra, hogy Branithar mennyit emlegette azt a különös masinájukat, melynek segítségével pillanatnyi idő alatt is képesek hatalmas messzeségekre eljuttatni üzeneteiket! Amint a menekülő kék bőrűek elérték az első települést, rögtön üzentek. Hajóik is rendkívüli gyorsaságra képesek.

— Mégis — mondta Red John —, csak van benne valami ördöngösség!

— Akkor meg igazán nincs mitől félnünk — bátorítottam. — Hiszen az ördögöknek nincs hatalmuk az igaz keresztények fölött. De nem! Ez csupán, mint mondottam, a fejlett technika érdeme.

— De a technika nem nézi, ki az igaz keresztény! — kiáltotta ijedten egy íjász. John nyugtatgatva vállon veregette, s én eközben, ki tudja hanyadjára, átkoztam meg fecsegő természetemet.

Az ismeretlen csillagok sápadt fényében megannyi hajó lebegett felettünk. Némelyik akkora volt, mint a mi szétroncsolódott Keresztesünk. Remegő térdekkel álltam az eget bámulva. Természetesen mindannyian az erőpajzs védelme alatt álltunk. Az erődítményben talált fegyverekről hamarosan kiderült, hogy éppolyan könnyen kezelhetőek, mint a hajón lévő volt. Az emberek bíztak a védelmi rendszerben, én azonban sejtettem, hogy mindez édeskevés, annak ellenére, hogy a legpusztítóbb fegyverek egyike is a kezünkben volt. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet a támadási tervük, s hajóikat figyeltem.

Mozdulatlanul lebegtek továbbra is. Amikor a nap első sugarai megjelentek a horizonton, otthagytam az íjászokat a harmatos fűben, s a lovasok felé botorkáltam. Sir Roger talpig fegyverben, hátát nyergének vetve, magányosan figyelte az eget. Sisakját a földbe szúrt kardjára akasztotta. Nem látszott rajta, milyen keveset aludt.

— Jó reggelt, Parvus testvér! — üdvözölt, miután megpillantott. — Szép hosszú éjszakánk volt.

A közelben ekkor tűnt fel Sir Owain alakja. Álmos szemei körül sötét karikák éktelenkedtek.

— Még a hosszú angol téli éjszakák is rövidebbek ennél — mondta, s keresztet vetett.

— Annál hosszabbak a nappalok — felelte rá Sir Roger, aki szemmel láthatóan jobban érezte magát, ha az ellenséggel kellett farkasszemet néznie, mintha asszonyával.

Sir Owain hangja száraz ágként recsegett.

— Miért nem támadnak?! Mire várnak?!

— Azt hiszem, ez nyilvánvaló. Nem gondoltam volna, hogy még ez is magyarázatra szorul — mondta Sir Roger. — Talán nincs rá elég okuk, hogy óvatosan bánjanak velünk?

— Micsoda?! — fordultam felé. — Igaz ugyan, hogy mi angolok vagyunk, bár… — s jelentőségteljesen körültekintettem a táborunkon. Láttam az erőd falai mellé felállított ütött-kopott sátrakat, a rongyos, mosdatlan katonákat, az asszonyokat, az öregek és ordítozó gyerekek seregét, az állatokat terelő káromkodó szolgákat, a zabkását faló embereket. — Bár — fejeztem be —, ebben a pillanatban inkább franciáknak nézünk ki.

A báró dühbe gurult.

— Tudják is ők, mi a különbség az angolok és franciák között! De ha már itt tartunk! Az én apám ott volt Bannockburnnél, ahol egy maroknyi, rongyos skót lándzsás egymaga megfutamította II. Edward seregét. A wersgorok csak annyit tudhatnak rólunk, hogy a nagy semmiből csöppentünk ide, és ha igaz, amit Branithar mondott, mi vagyunk az elsők, akiknek sikerült győzelmet aratni felettük. Ha te vezetnéd őket, talán nem lennél ugyanilyen óvatos?!

A lovasok közül hangos nevetés hangzott fel, ami aztán átterjedt a gyalogságra is, s a következő pillanatban már az egész tábor fuldoklott tőle.

A kék bőrű harcosok rémülten közelebb húzódtak egymáshoz.

Ahogy a nap felkelt, egy-két mérfölddel odébb néhány űrkomp landolt lassú egymásutánban. Mivel nem tüzeltünk rájuk, így felbátorodtak, és előreküldték néhány harcosukat, kiépíteni az állásaikat.

— Miért hagyod, hogy az orrunk előtt csinálják? — kérdezte Thomas Bullard.

— Kevésbé akarnak majd megtámadni, ha valamennyire is biztonságban érzik magukat — válaszolta a báró. — Azt akarom, hogy világos legyen a számukra: mi készek vagyunk tárgyalni velük. — Mosolygós arca elkomorult. — Ne felejtsd el, hogy a ravaszság a mi legerősebb fegyverünk.

Hamarosan több tucat űrhajó ért földet, szabályos kör alakzatot képezve. A látvány az angliai Stonehenge-re emlékeztetett, amit még annak idején, valamikor a vízözön előtt emeltek. A wersgorok a táborukat sápadt fényű erőpajzzsal védték. Kerítésként mozgatható ágyúkat emeltek körülötte, s fölötte egy hatalmas hajó lebegett.

Csak miután mindezzel végeztek, küldtek hozzánk követet.

A kék bőrű parlamenter meglepő bátorsággal közeledett a réten át, annak ellenére, hogy tisztában lehetett vele: bármikor tüzet nyithatunk rá. Fémesen csillogó öltözéket viselt, látszatra fegyvertelen volt. Sir Roger és én, régi angol szokás szerint elé lovagoltunk.

A wersgor szemmel láthatóan megrémült az óriási fekete csődör és a hátán magasodó páncéltorony láttán, de aztán összeszedte magát, és megszólalt.

— Ha ti nem támadtok ránk, ígérjük, mi sem lövünk rátok, míg tárgyalunk egymással.

Sir Roger hangos nevetésre fakadt e szavakra.

— Mondd meg neki — utasított —, hogy megfékezem borzasztó fegyvereimet, de nem ígérhetek semmi jót, ha valami hirtelen mozdulatot tesz.

— De uram! Nálunk nincs is fegyver! — tiltakoztam. — Nem volna tisztességes valótlant állítani!

— A te dolgod csak az, hogy fordíts! Ne ellenkezz hát, míg szépen mondom!

Engedelmeskedtem. Eddig se tettem, s most sem fűzök különösebb megjegyzést a tolmácsolás nehézségeihez, csak annyit, hogy a wersgornak roppant szegényes szókincse volt. Ha ehhez hozzávesszük még az én gyatra szókincsemet, hát el lehet képzelni, hogy milyen színvonalon folyt a társalgásunk.

Az eseményekben legtöbbször csak annyi szerepem volt, mint egy pergamennek, amellyel mindent lehet: jegyzetelni rá, törölni róla, hogy aztán ismét írhassunk rá.

Az volt a sorsom, hogy mindenben engedelmeskedjem. Egyébiránt, az összes itt levő férfi közül, éppen a bátorságáról és kegyességéről ismeretes Roger de Tourneville lovagot illette a legnagyobb tisztelet. Mégis amikor fennhéjázón mesélni kezdett — az ő Angliájáról, mely „csupán” három planétán terül el, és a hőstetteiről, amikor is egymaga megvédte Roncesvaux várát, négymillió pogánnyal szemben, vagy amikor fogadásból teljesen egyedül elfoglalta Konstantinápolyt, férfiasságáról, amikor is francia vendéglátói kérésére egyetlen éjszakán kétszáz jobbágy esküvője után gyakorolta a földesúrnak járó első éjszaka jogát, és így tovább és így tovább —, hát mit mondjak, ez még nekem is sok volt, akit pedig úgy ismertek, hogy jártas mind a világi, mind a szent dolgokban. Egyedüli vigaszom az volt, hogy ezeknek a szégyenletes hazugságoknak csupán kis részét tudtam lefordítani. Közben többször is a tudomásomra hozta, hogy ez az ember többszörösen is felülmúlja az ő beszédkészségét.

Végül is fegyverszüneti megállapodást kötöttünk a tárgyalások idejére. Abban egyeztünk meg, hogy a két tábor között felállított sátorban találkoznak az ellenfelek képviselői, húszan mindkét féltől. Amíg a megbeszélések tartanak, egyik fél táborát sem hagyhatja el űrhajó.

— Nos?! — kiáltott föl diadalmasan Sir Roger, miközben visszalovagoltunk a táborunkba. — Egész jól ment minden! Nem igaz?

— C-c-c — válaszoltam. Simább terepre érve a báró visszafogta a lovát, s én újra belekezdtem a mondanivalómba. — Valóban, uram, mintha maga Szent György, vagy még inkább, s attól félek ez az igazság, Szent Dismas, a tolvajok védőszentje őrködne felettünk. Ám…

— Igen? — tekintett rám biztatón. — Mondd csak ki bátran, mire gondolsz! — Hangja nyájas volt. — Gyakran azt gondolom, hogy neked egymagadnak több sütnivalód van uram, mint az összes kapitánynak együttvéve.

— Szóval, uram — folytattam —, való igaz, hogy időt nyertél. A jóslatod bevált. De vajon meddig tehetjük még őket bolonddá? Bolygók százait uralják már évszázadok óta. Ez idő alatt számtalan népet ismerhettek meg. Mi nagyon kevesen vagyunk, a fegyvereink pedig nevetségesen kezdetlegesek az öveikhez képest. Nincsenek saját űrhajóink, csak idő kérdése, hogy rájöjjenek mindenre. Akkor aztán egyszerűen elsöpörnek minket.

Arca elkomorult. Tekintetét arra a sátorra emelte, melyben felesége és gyermekei tartózkodtak.

— Ez igaz — mondta. — De remélem, hogy még van egy kis időnk.

— De mi lesz aztán? — ütöttem tovább a vasat.

— Még nem tudom. — Fájdalmasan nyílt tekintete egyenesen rám szegeződött. — De ez csak a mi kettőnk titka. Megértetted?! Vedd úgy, mintha gyónnék. Ha a nép megtudja, hogy vezérének, akire rábízták az életüket, nincs semmi terve, nincs semmije… akkor végünk.

Bólintottam. Sir Roger megsarkantyúzta a lovát, s hangosan kiáltozva, mint egy kamasz, belovagolt a táborba.