A nagy keresztes hadjárat

IV.fejezet

Mivel én — mint azt már korábban említettem — csak egy egyszerű tolmács voltam, így számos eseményből teljesen kimaradtam. Ennek ellenére igyekszem a történetemet hiányosságok nélkül elmesélni. Ha egyszeregyszer mégis elakadnék, akkor jobb híján a feltevéseimre fogok hagyatkozni. A lelkészek sokmindenről a gyóntatószékben értesülnek, s ha képesek a logikus gondolkodásra, módjukban áll tisztázni a kusza dolgokat; a gyónási titok megsértése nélkül. Úgy gondolom hát, hogy Sir Roger legelőször is asszonyához, Catherine-hez fordult, hogy elmondja neki a tényállást. Minden bizonnyal megnyugvást és bátorítást remélt hitvesétől, de ő, ehelyett eszeveszetten dühöngeni kezdett.

— Átkozott volt az a nap, amikor hozzád mentem feleségül! — kiabálta. Bájos arca teljesen kipirult a kiabálásba, majd minden átmenet nélkül hirtelen falfehérré változott. — Hát nem elég, hogy az ostobaságod miatt kegyvesztetté válok az udvarnál és egész hátralevő életemet a te, várnak nevezett medvebarlangodban élhetem le!? Most még a gyermekeim életét, és lelki üdvösségüket is kockára teszed?

— De kedvesem — dadogta a báró. — Nem tudhattam…

— Túlságosan elvakult voltál. Hát már az sem volt elég, hogy kirabold Franciaországot? Nem! Úri kedved úgy tartotta, hogy ezzel a repülő koporsóval ijessz az ellenségedre. Önteltségedben elhitted, hogy a démon engedelmes szolgaként féli majd szavad? Ó, én szerencsétlen asszony! — fulladozott a zokogástól, és elrohant.

Sir Roger kábult tekintettel követte, míg csak el nem tűnt a hosszú folyosó végén, majd lassan elindult, hogy megnézze a katonáit.

Azok éppen a vacsora készítésével voltak elfoglalva. A tűz ellenére — amit pedig nem is csak egy helyen égett — a levegő szokatlanul friss volt. Branithar mesélt nekem a hajóba épített berendezésről, ami állandóan cseréli, s egyben frissíti a levegőt. A világító falak ezzel szemben kifejezetten nyugtalanítottak. Képtelenség volt megállapítani, hogy mikor van éjjel és mikor nappal. Ám a katonák mindezzel nem sokat törődtek. Trágár történeteket meséltek, jóízűen söröztek, kockáztak, nagyokat lódítottak. Mindazonáltal, ez a vad, istentelen társaság mindig képes volt jobb kedvre deríteni hőn szeretett urát.

Sir Roger intett a hatalmasra nőtt Red John Hamewardnak, hogy kövesse őt egy másik helyiségbe.

— Nos, uram — kezdte —, kissé hosszúra nyúlt ez az út Franciaországig.

— A terv… hmm, némiképp módosult — mondta a báró. — Mint megtudtam, a kék bőrű hazájában hatalmas zsákmányra tehetünk szert. Ha megszerezzük, olyan létszámú sereget állíthatunk majd fel, amivel már akár meg is tarthatnánk magunknak az elfoglalt földeket. Biztosíthatnánk a mindenkori védelmüket és letelepedhetnénk.

Red John elgondolkozva böfögött, és vakaródzott.

— Hát, ha ez a kaland nem haladja meg az erőnket…

— Erre a fejemet teszem. Mindenesetre, az embereidet fel kell készítened erre a változásra, és ha szükséges, meg kell őket nyugtatnod.

— Nem lesz könnyű, uram.

— Miért nem? Mint mondtam, pompás zsákmányra számíthatsz.

— Uram! Ha azt akarod, hogy őszinte legyek… nos, Ansbyből szinte minden nő velünk jött. Sok közülük még hajadon, de igazán csinos, jóravaló lányok. Hanem, ami már régóta gondot okoz a városunknak: a férfiak kétszer annyian vannak, mint a nők. És akkor még nem is beszéltem a francia lányokról. Azt mondják, értik a dolgukat. Akárcsak a mór nők. De ha azokra az ocsmány kék bőrűekre gondolok, hát… Az asszonyaik sem lehetnek sokkal szebbek náluk.

— És mi van, ha gyönyörű hercegkisasszonyokat tartanak fogságban, akik már alig várják, hogy egy jóképű angol kiszabadítsa őket?

— Meglehet, uram.

— Az íjászok álljanak készenlétben, ha megérkeztünk! — mondta Sir Roger, s közben megveregette az óriás széles vállát. Ezután kiment, hogy a többi kapitányával is megbeszélje a teendőket.

Sir Roger a nőkkel kapcsolatos aggodalmait csak később említette nekem. Döbbenten hallgattam.

— Hála a Mindenhatónak, hogy olyan visszataszító külsővel ruházta fel a wersgorokat, már ha egyáltalán ők is az Úr teremtményei! — mondtam. — Végtelen az Ő bölcsessége!

— Meglehetősen rútak, az igaz — mondta a báró —, de nem lehet, hogy mégis emberi teremtmények?

— Bárcsak tudnám — válaszoltam, némi gondolkodás után. — Valahogy nem illenek a Földre. Az tény, hogy két lábon járnak, van kezük, tudnak beszélni és gondolkodni, akárcsak az ember, mindez azonban még nem jelent semmit.

— De mit számít mindez? — kérdezte a báró.

— Nagyon is sokat — válaszoltam. — Hiszen, ha hozzánk hasonlóak, akkor lelkük is van. Ebben az esetben pedig a mi feladatunk az, hogy megmutassuk nekik a keresztényi hit határtalan erejét és az Úr végtelen jóságát. Ám, ha lelketlenek, úgy Isten ellen való vétek veszélyeztetni keresztény lelkeinket.

— A te dolgod, hogy ezt megtudd! — mondta közönyösen.

Egyenesen Branithar kabinjához siettem. A cellája ajtaja előtt két őr állt, lándzsával kezükben.

— Mit akarsz? — kérdezte a fogoly, amikor letelepedtem mellé.

— Van nektek lelketek? — kérdeztem.

— Hogy mink?

Elmagyaráztam neki, mi is az a lélek. Látszott, hogy elgondolkozik rajta.

— Tehát azt képzelitek, hogy önmagatok kicsinyített mása ott lakozik a fejetekben?

— Ó, nem! A lélek nem anyagi. Az ad… életet… vagyis nem. Nem pontosan így, hiszen az állatok is élnek, szóval a lélek az ember belső énje.

— Értem. Tehát az értelemre gondolsz.

— Nem, nem és nem! A lélek… hogy is mondjam csak… túléli a test halálát. Ám amíg a test él, a lélek ítélkezik fölötte, és ez szembesül a mindenkori tetteivel.

— Azt valljátok hát, hogy a személyiség túléli a halált. Érdekes gondolat. Ha tehát a személyiség az anyagnál is erősebb, zárt rendszer, akkor elméletileg lehetségesnek tűnik, hogy ez a rendszer valami másba költözzön át. Ugyanaz az összetett rendszer, egy másik, fizikailag élő szervezetbe…

— Elég ebből az ostobaságból! — vágtam közbe türelmetlenül. — Rosszabb vagy, mint egy Albigens. A kérdésemre válaszolj: van lelketek, vagy nincs?!

— A tudósaink szüntelenül kutatják a személyiségre vonatkozó kérdéseket, de még mindig nem találtak kiegészítő választ.

— Már megint eltértél a tárgytól! — figyelmeztettem. — Nem tudnál csak igennel vagy nemmel válaszolni a kérdésemre? Van lelked?

— Nem tudom!

— Úgy. Szóval nem vagy hajlandó segíteni — mondtam bosszúsan, s azzal elhagytam a kabint.

Lelkésztársaimmal sokáig vitatkoztam az idegen problémájáról. Vitathatatlan, hogy az ideiglenes kereszténység felvételének lehetősége bárkit megillet, legyen az ember, vagy bármi más élőlény, de csak abban az esetben, ha az illető kívánja azt. Ennél a pontnál azonban mindig elakadtunk. Érzésem szerint, ennek az ügynek a megoldása még Rómának vagy egy ökumenikus gyülekezetnek is problémát okozott volna.

Lady Catherine arcán az utolsó könnycsepp is felszáradt már, s most idegesen, de ugyanakkor dölyfösen suhogott végig a folyosón hatalmas szoknyájával, hogy ezzel is megpróbálja lecsillapítani a belsejében dúló vihart. A kapitányok étkezőjéül szolgáló szobában most csak Sir Owain tartózkodott, aki éppen a hárfájával foglalatoskodott. A Lady belépésekor a hölgy elé sietett, majd mélyen meghajolt.

— Asszonyom, micsoda kellemes meglepetés… akarom mondani, káprázatos meglepetés!

Lady Catherine leült egy padra.

— Hol vagyunk most? — kérdezte elkeseredetten, minden bevezető nélkül.

Sir Owain előtt bizonyossá vált, hogy a Lady mindenről tud, így hát őszintén válaszolt.

— Nem tudom. De a Nap mindenesetre egyre kisebb és kisebb lesz, mígnem egészen elvegyül a rengeteg csillag között. — Sötét arcán halvány mosoly jelent meg. — Azért ebben a szobában még teljes fényével ragyog.

Catherine érezte, hogy elpirul. Zavartan lesütötte a szemét. Szája sarkában önkéntelen mosoly bujkált.

— A legmagányosabb utazáson vagyunk, aminek valaha ember nekivágott. Ha asszonyom megengedi, megpróbálom legalább egy rövidke órára kellemesebbé tenni ezt az utat. Szeretnék játszani önnek valamit, ami méltó a szépségéhez.

A Lady nem utasította vissza. Nemsokára a hárfa kellemes hangja töltötte be a szobát.