A nagy keresztes hadjárat

XI.fejezet

A hosszú nappalok során volt időnk felkészülni. A megfélemlített Branithar engedelmesen magyarázta a különböző gépek működését, vagy ha ő nem értett valamihez, akkor tolmácsolta egy másik fogoly szavait. Katonáink szorgalmasan tanulmányozták a fegyvereket, s néhány nap múlva már magabiztosan kezelték mindet. A repülő alkalmatosságok gyakorlati alkalmazásával azonban óvatosnak kellett lennünk. Embereink épp csak néhány hüvelykkel emelkedtek fel velük, nehogy az ellenség bármit is észrevegyen. Megtanulták a maguktól is guruló járművek kezelését, valamint a sugarakat és fémlövedékeket kilövellő kézifegyverek használatát. Annak ellenére, hogy mindannyian most láttunk ilyen dolgokat, s még csak fogalmunk sem volt arról, hogy milyen elven működnek, kis idő elteltével gyerekjátéknak tűnt a kezelésük. Otthon, Angliában leginkább állatokat használtunk munkavégzésre. Bonyolult nyílpuskákat és katapultokat szerkesztettünk, vitorlás hajókat és emelőberendezéseket építettünk. Ezekhez képest az, amit itt kellett csinálnunk, nevetségesen egyszerű, gyerekjáték volt. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy az írástudatlan földművesek, mivel nem tudták elolvasni a feliratokat, nehezen tudták csak megjegyezni, hogy melyik kallantyú mire való. Ugyanakkor számomra furcsának tűnt, hogy mennyire egyszerűek ezek a feliratok.

Mivel a táborunkban én voltam az egyedüli, aki el tudtam olvasni a wersgor írásjeleket, így mindenhol ott kellett lennem. Sir Roger pedig vagy a kapitányaival tanácskozott, vagy a munkálatokat irányította. Azokat a szolgákat, akiket az ég nem sok ésszel áldott meg, a báró kétkezi munkára osztotta be. A nap lassan nyugodni tért; az ég aranyszínben pompázott, amikor a báró ismét magához hívatott.

Leültem, s végignéztem a komoly, mégis reménnyel teli arcokon. Sir Roger tekintete mindig olyan volt, mint egy nyitott könyv. Jól tudtam, mikor cikáznak fejében pokoli gondolatok.

— Megtudtad, hogy melyek ennek a bolygónak a fő erődítményei, és hol vannak?

— Igen, uram — válaszoltam. — Összesen három van, Ganturathot is beleértve.

— Ez hihetetlen! — kiáltott fel Sir Owain. — Így még a kalózoknak sem lenne nehéz…

— Ne felejtsd el, hogy itt nincsenek királyságok, sem pedig földesúri birtokok — válaszoltam. — Minden lakos közvetlenül a kormány alárendeltje. Az erődök is csupán szálláshelyül szolgálnak a főispánoknak, akiknek az a feladatuk, hogy rendet tartsanak, és beszedjék az adókat. Az erődöknek van némi védelmi szerepük is. Leszállóhelyet biztosítanak a nagy csillagközi űrhajóknak, és a katonák is itt állomásoznak. A wersgorok azonban már jó ideje nem viseltek háborút. Hódításaikat a kevésbé fejlett népek ellen irányították, ha pedig mégis magukhoz hasonló fajra bukkantak, akkor szótlanul továbbálltak. Egyszóval, csak kisebb-nagyobb csetepatékban volt már jó ideje részük. Mind mondottam, ezen a bolygón is csak három védelmi állásuk van.

— És milyen erősek? — kérdezte Sir Roger.

— A glóbusz túloldalán van Stularax, ami olyasmi erősségű lehet, mint Ganturath. A harmadik, és egyben a legerősebb bázis a Darova. Huruga is onnan érkezett, és merem állítani, hogy az a tengernyi katona is.

— Hol van a legközelebbi, kék bőrűek, lakta bolygó?

— A leírás szerint körülbelül húsz fényévnyire. A Wersgorixan, az anyabolygó pedig még ennél is messzebb, távolabb, mint a Föld.

— Mit számít ez, amikor az adóvevőjükön azonnal értesíteni tudják az uralkodójukat?

— Nem — válaszoltam. — Az üzenet az adóvevőn keresztül sem halad gyorsabban a fénynél. Vagyis, kénytelenek űrhajókon megvinni a hírünket, és ez beletelik néhány hétbe. Ám én abban sem vagyok biztos, hogy Huruga egyáltalán üzent. Hallottam ugyanis, amint azt mondta az egyik emberének, hogy mindennek titokban kell maradnia.

— Hát persze! — mondta Sir Brian Fritz-William. — A herceg abban reménykedik, hogy egyedül is képes elbánni velünk.

— De amint nagyobb veszélyben érzi magát, azonnal segítséget hív, — vélekedett Sir Owain.

— Pontosan — bólogatott Sir Roger. — És én már azt is tudom, hogy mi lesz az a veszély.

Szomorúan láttam, hogy megérzéseim most is beigazolódtak.

— De hát, hogyan harcolhatnánk? Jóval kevesebb fegyverünk van, mint nekik. Egyszerűen lesöpörnek minket erről a bolygóról.

— Erre is van megoldás — vélekedett a báró. — Azt javaslom, támadjuk meg a kisebbik erődítményt, Stularaxot, és szerezzünk még több fegyvert. Akkor talán Huruga sem lenne olyan magabiztos.

— Vagy éppenséggel azonnal megindulna ellenünk!

— Ez olyan lehetőség, amit nem szabad elszalasztanunk. Ennél a várakozásnál bármilyen harc is csak jobb lehet. Az egyetlen esélyünk, hogy bátran nekivágunk.

Az angolok meglehetősen könnyen fogadták a hírt. Örömmel hallgatták Sir Roger tervét, s készek voltak mindenben, engedelmeskedni uruknak. Egyedül Sir Brian aggodalmaskodott.

— Mégis, uram! Hogy képzeled ezt a támadást? Az az erőd több ezer mérfölddel odébb fekszik, azonnal lelőnek minket, amint a levegőbe emelkedünk!

Sir Owain gúnyosan a báróra nézett.

— Talán valami varázsparipán akarsz odajutni? — mosolyogta.

— Nem egészen, bár nem sokban különbözik tőle — válaszolta a báró. — Most pedig jól nyissátok ki a fületeket!

A férfiak egész éjjel dolgoztak.

Az egyik kisebbik űrhajó alá farönköt tettek, ökröket fogtak elé, és amilyen csendben csak lehetett, elvontatták.

Óriási mezőn keresztül vezetett az út. Az űrhajó mellett marhákat tereltek, hogy a legeltetés látszatát keltsék. Sötét éjszaka volt, s Isten segedelmével a csel bevált. A mező túloldalán fekvő erdőbe felderítők siettek előre, hogy figyelmeztessenek minket, ha kék bőrűeket látnak közeledni. Úgy mozogtak, mint az árnyék.

— Nagy gyakorlatuk van benne — mondta Sir Roger. — Otthon nagy részük orvvadászatból él.

Ez az éjszaka kemény munkával telt el. Mire hajnalodott, a hajó már olyan messze volt, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy felszálláskor észreveszik.

Sajnos azonban, ez a szerkezet bármilyen óriási is volt, túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy komolyabb fegyvereket is szállíthasson. Sir Roger az egész napot a táborban talált különböző lövedékek tanulmányozásával töltötte. Magához rendelt egy rémült wersgor mérnököt, hogy elmagyaráztassa vele a fegyverek működését. A hajóra előzőleg már többfélét felraktak ezekből. Sőt, még egy általuk megépített masina is helyet kapott a többi mellett.

Seregünk másik fele a tábor védelmének megerősítésével volt megbízva. Még az asszonyok és a gyerekek kezébe is jutott lapát. A közeli erdő fejszecsattogástól volt hangos. Ez az éjszaka, ha lehet, még hosszabbnak tűnt, mint az előző. Mindannyian fáradtak és kimerültek voltunk, ám az idő sürgetett. Legfeljebb egy-egy rövid szundikálást, vagy néhány percnyi ebédszünetet engedélyezhettünk magunknak. Elkerülhetetlen volt, hogy a wersgoroknak fel ne tűnjön ez a nagy sürgésforgás. Igyekeztünk mindent úgy csinálni, hogy elfedjük előlük az igazságot. Amikor a napfény első sugarai beragyogták a tábort, az erőd egyik felét gyűrű alakban körülvevő karókat, gödröket és hasonló csapdákat a kíváncsi szemek elől már mind elrejtette a magas fű.

Én magam úgy voltam ezzel a fáradtsággal, hogy végre valami eltereli a gondolataimat a félelemről. Ámbátor, ez a félelem már úgy belém ivódott, mint mondjuk a csont íze egy kutya tudatába. Sir Roger megőrült volna? Abból, amire készült, egyértelműen erre lehetett következtetni. Mégis, minden felvetődő problémára ugyanúgy reagáltam, mint ő.

Miért nem szálltunk fel abban a pillanatban, amikor elfoglaltuk Ganturathot, ahelyett, hogy megvártuk, míg Huruga ideér, és ideszögez minket? Azért, mert a wersgorok irányítása nélkül nem találjuk meg a hazafelé vezető utat. Inkább a halál, mint eltévedve bolyongani a csillagok között, ami kis idő elteltével szintén a halálba vezet.

A fegyverszünet megkötése után miért kellett Sir Rogernek azonnal megszegnie a megállapodásokat azzal, hogy megtámadja Stularaxot? Azon egyszerű oknál fogva, hogy a tűzszünet nem tarthat örökké. Huruga egy idő után rájön, hogy az orránál fogva vezettük, és akkor nekünk végünk. Így viszont, ez a támadás továbbra is abban a hitben tartja, hogy jóval erősebbek vagyunk, mint valójában, és ez valószínűleg még jobban elbizonytalanítja. Ám ha mégis harcba bocsátkozna velünk, úgy egy komoly, az újonnan zsákmányolt fegyverekkel kiegészített arzenállal találná szembe magát.

De vajon maga Sir Roger hisz-e ennek az őrült tervnek a sikerében? Ezt csak ő, és az Isten tudhatja. Jól tudtam, hogy az események irányítják őt, és nem fordítva. Akár egy futó, aki megbotlik, s ezért egyre gyorsabban kell futnia, hogy el ne essen.

És milyen ragyogóan futott! Egészen elkápráztatott a báró találékonysága. Az égieknek ajánlottam lelkemet, s reménykedő szívvel lapátoltam tovább. Lassan derengett. A sátrak, az épületek és a hosszú csövű fegyverek közül hajnali pára szállt fel. Sir Roger emberei közül kiválasztotta az erőd megtámadására kiszemelt húsz embert, köztük Red Johnt és Sir Owain Montbelle-t. Ez utóbbit kinevezte a különítmény parancsnokává.

Különös, hogy ez az oly gyakran bizonytalan lovag mindig újraéled, valahányszor valami férfias cselekedetre kerül sor. Skarlátvörös köpenyében, gyermekien csillogó szemekkel hallgatta Sir Roger utasításait.

— Vágjatok át az erdőn! Vigyázzatok, hogy senki se vegyen észre benneteket! Keressétek meg a hajót, és szálljatok fel! Tudjátok, ugye, hogyan kell használni azt a bizonyos forgó térképet?! Az út, becsléseim szerint, körülbelül egy óráig fog tartani. Ha eléritek a Stularaxot, szálljatok le észrevétlenül! Lőjetek ki rájuk néhány lövedéket, hogy meggyengítsétek a külső védelmi rendszerüket! Ezután hagyjátok el a hajót, s a pillanatnyi zűrzavart kihasználva szerezzetek annyi fegyvert, amennyit csak tudtok! Aztán férjetek vissza a hajóhoz, és siessetek vissza! Ha ideát minden békés, akkor csendben szálljatok le, ám ha időközben újra kiújulnának a harcok, tegyetek legjobb belátásotok szerint!

— Igen, uram! — tisztelgett Sir Owain, talán utoljára. A tiszteletteljes csendet egy női hang törte meg.

— Várjatok!

A férfiak arca az egyik ködbe borult sátor felé fordult. Lady Catherine közeledett feléjük.

— Most hallom, hogy indulni készültök — mondta, tekintetét Sir Owainre emelve. — Ez őrültség! Húsz ember, egy erőd ellen?

— Húsz ember — válaszolta meghajolva Sir Owain. Arca ragyogott a büszkeségtől. — De én is ott leszek, s ön is ott lesz velem, az emlékezetemben!

A Lady hófehér arcát halvány pír öntötte el. Sir Rogerrel mit sem törődve odalépett az ifjú lovaghoz, és a szemébe nézett. Vérző kezében egy íjhúrt tartott.

— Miután már képtelen voltam tovább lapátolni, segítettem húrokat sodorni. Fogadd el tőlem emlékül!

Sir Owain meghatódva csókolta meg a Lady vérző kezét, s némán páncélingébe rejtette a drága ajándékot. Köpenye meglebbent, amint elindult harcosai élén az erdő felé.

Sir Roger mozdulatlanul állt tovább.

— Te bezzeg ma éjszaka is biztonságban, asztal mellett tárgyalsz majd a wersgorokkal — mondta csípősen Lady Catherine, s már el is tűnt a ködben a szállása irányába, amit többé már nem osztott meg a férjével. A báró megvárta, míg hitvese eltávozik, majd ő is elballagott.