A nagy keresztes hadjárat

III.fejezet

Elindultunk. A felszállás, a szerkezet birtokba vétele, ha lehet, még szokatlanabb és különösebb volt, mint magának a hajónak a megjelenése. Úgy tornyosult előttünk ez a gép, akár egy acéltömb, amit egy varázsló kovács készített pokoli célokra. A rét másik oldalán húzódott a mi kis városkánk, zsúpfedeles házaival, szekérkerekek, mélyítette utcáival, zöld füvű legelőivel. Lakóitól elhagyatottan aludta álmát Anglia sápadt ege alatt. A valaha oly büszke, tekintélyt parancsoló vár most szürkén simult környezetébe. Ám a feljárókon megállíthatatlanul áramlott a kipirult arcú, izzadt, de jókedvű tömeg az ismeretlen járműbe. Emitt John Hameward tülekedett befelé, egyik vállán hatalmas íjával, a másikon pedig egy vihogó csaposlánnyal. Távolabb egy agyonfoltozott ruhájú paraszt tört utat magának, kezében egy rozsdás, valaha talán favágásra használt szekercével. Nyomában egy zsémbes asszonyság igyekezett férje után. Edényein, ruháin kívül még vagy féltucatnyi virgonc kölykét is magával cipelte. Egy nyílpuskás férfi eget rengető káromkodások közepette próbálta jobb belátásra bírni makacs öszvérét. Istenkáromló szavai miatt bizonyára megbűnhődik majd a purgatórium tüzén. Egy fiú elszabadult malacát üldözte. Nem messze tőlem egy pompás ruhába öltözött lovag csevegett egy finom, úri hölggyel, kinek karján egy csuklyával ellátott sólyom gubbasztott. Egy pap aggodalmaskodva morzsolgatta rózsafüzérét, miközben bizonytalan léptekkel haladt a szörnyeteg gyomrába. Bégetés, gágogás, tehénbőgés hallatszott mindenhonnan.

Egy kecske akaratosan döfködött a szarvával. Mindent egybevetve, vagy kétezer lélek szállt be az ismeretlen hajóba.

Odabenn mindenki kényelmesen elfért. Minden fontosabb férfi külön kabint kapott, ahol kettesben lehetett a feleségével vagy a kedvesével csakúgy, mint Ansby-ben. Ilyen otthonos környezetben a szokatlan utazás okozta riadalom is enyhült némiképp. A köznépnek az üres raktárakba hordott szalmazsákok jutottak. A mi kis városunk majdnem teljesen elnéptelenedett. Mostanában gyakran eltűnődöm, vajon létezik-e még?

Sir Roger Branithar segítségével próbarepüléseket végzett. A kék bőrű magabiztosan kezelte a kormányt. Megnyomott néhány gombot, meghúzott pár kallantyút, mire a gépezet simán és hangtalanul emelkedni kezdett. Maga a vezérlés gyerekjátéknak tűnt, bár az ide-oda cikázó tűz által kirajzolt ábrákkal nemigen tudtunk mit kezdeni. Branithar az én tolmácsolásommal magyarázta Sir Rogernek, hogy az utazáshoz szükséges energiát a hajó a hasadóanyagokból nyeri. A szerkezet motorja a Föld gravitációs vonzóerejét legyőzve tesz szert egyre nagyobb sebességre, mely eljuttatja a kitűzött cél felé. Esztelenség — Arisztotelész világosan elmagyarázta, hogy az a világ rendje, hogy a dolgok leesnek a földre. Őrültségnek tartom azokat a logikátlan agyszüleményeket, amiknek a könnyelmű emberek oly könnyen bedőlnek.

Fenntartásai ellenére az apát úr csatlakozott Simon atyához, hogy megáldja a hajót, amit Keresztes névre kereszteltünk. Az utazásra csak két lelkész kísért el minket, magukkal hozva Szent Benedek egy hajfürtjét is. Indulás előtt mindenki feloldozást nyert a bűnei alól. Nem volt hát különösebb félnivalónk a szellemek világától, de mégsem tudtam teljesen megnyugodni.

A kabinom Sir Roger lakosztálya mellett volt. Branithar egy közeli helyiségben raboskodott. A feladatom továbbra is a tolmácsolás, és a fogoly tanítása volt. Emellett — természetesen —, tovább foglalkoztam az ifjú Róberttel és a lord ügyeivel.

Az indulásnál mindannyian a műszerfalra szegeztük tekintetünket: Sir Roger, Sir Owain, Branithar és én. Egyetlen ablak sem volt az egész hajón, de az üvegből készült képernyőn láthattuk a magunk mögött hagyott Földet, és a tiszta égboltot. Egész testemben remegtem, izgatottan morzsolgattam rózsafüzéremet, hiszen keresztény ember számára bűnös dolog varázsgömbbe nézni.

— Hát akkor — mondta Sir Roger — irány Franciaország. Egy órán belül ott leszünk — nevetetett diadalmasan, majd leült a műszerfal elé.

— Eddig csak néhány mérföldes próbarepüléseket végeztünk — fordult felém Branithar. — Egy ekkora utazás azonban komolyabb előkészületeket kíván.

Sir Roger bólintott.

— Hát akkor tegye, amit kell. De figyelmeztetem, hogy rajta a szemem a képernyőkön, és az első gyanús jelre… — s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, vészjóslóan kivonta a kardját.

Sir Owain rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

— Nem tudom, bölcs dolog e rábíznunk magunkat — mondta. — Ez a vad…

— A foglyunk — vágott közbe Sir Roger. — Túlságosan hiszel a kelta babonákban. Kezdje csak el! — fordult felém.

Branithar leült. A hajó bútorzatául szolgáló székeket, asztalokat, ágyakat és szekrényeket nem kifejezetten földi emberek számára tervezték, de jobb híján be kellett érnünk velük.

A kék bőrű kezének minden mozdulatát figyelemmel kísértem. A hajó hirtelen megrázkódott. Én ugyan semmi különöset sem éreztem, de a képernyőkön jól látszott, ahogy távolodunk Földünktől. Érthetetlen volt. Azt vártam, hogy indulásnál meglódul velünk a gépezet, ahogy az lenni szokott, de nem így történt. A gyomromban azonban különös nyomást éreztem, miközben a képernyőn keresztül mereven figyeltem az égboltot. Kis idő elteltével már a felhők között jártunk. Mintha sűrű ködfátyol lebegett volna körülöttünk. Hát ezeken ülnek az angyalok — gondoltam. — Isten csodás hatalma látszik meg abban is, hogy nem lesznek itt vizesek.

— Most pedig, irány dél! — parancsolta Sir Roger.

Branithar bólintott, majd beállított valami óraféleséget, és lehúzott egy kallantyút. A szerkezet olyan hangot adott, mint egy óra. A kar abban a helyzetben maradt, amiben hagyta.

Branithar sárga szemében a diadal pokoli tüze lángolt. Felugrott helyéről, és győztesen rám vicsorgott.

— Consummati estis! — Nagyon rossz latinsággal beszélt. — Végetek van! Egyenesen a halálba küldtelek titeket!

— Micsoda!? — kiáltottam.

Mindenki sejtette, mi történhetett, anélkül hogy fordítottam volna. Sir Roger átkozódott, s eszelősen rontott Branitharra, ám a képernyőn eléje táruló látvány teljesen megbénította. Kardja hangos csörömpöléssel esett ki remegő kezéből. Arcát elöntötte a Veríték.

Iszonyatos volt! A Föld egy szempillantás alatt apró, alig látható ponttá zsugorodott, mintha egy feneketlen kútba esett volna. Körülöttünk lassan elsötétült az ég, s mindenfelé csillagok ragyogtak fel. Különös volt, hiszen még nem alkonyodott. Az egyik képernyőn a Nap, ragyogóbban sütött, mint valaha.

Sir Owain a walesiek nyelvén kiabált valamit. Én kétségbeesetten térdre borultam.

Branithar az ajtóhoz ugrott. Sir Roger utánavetette magát, és megragadta.

Fantasztikus küzdelem vette kezdetét.

Sir Owainnek földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Engem teljesen lenyűgözött az égitestek hátborzongatóan szép látványa. Képtelen voltam levenni a szemem a sötét foltokkal tarkított Földről, amitől oly gyorsan távolodtunk. Csak néztem az egyre zsugorodó gömbölyű alakját — mert csakugyan gömbölyű volt!

A halkan búgó hangot mélyebb váltotta föl. Újabb tűk rajzolgatták megfejthetetlen ábráikat. Kis idő elteltével már hatalmas sebességgel száguldottunk az űrben. Ismeretlen elven működő szerkezetek indultak be.

Magunk előtt megpillantottam a Holdat. Felszínét kisebb-nagyobb kiemelkedések és bemélyedések szabdalták. Nem akartam hinni a szememnek. Eddig úgy tudtuk, hogy a felszíne tökéletesen sima.

Zokogva próbáltam betörni a hazug képernyőt, de nem sikerült.

A küzdelemben eközben Sir Roger kerekedett felül. Branithar félájultan feküdt a padlón. A lovag zihálva hajolt fölé.

— Hol vagyunk? — kérdezte kimerültén. — Mi történt?

— Repülünk. Egyenesen a világűrbe — sóhajtottam. — Száguldunk a semmibe. — Tenyeremet a fülemre tapasztottam, hogy meg ne süketüljek, amikor beleütközünk a vészesen közeledő égitestek egyikébe.

Kis idő elteltével, mivel semmi sem történt, kinyitottam a szemem. Egy kék és egy aranyszínű gömb lebegett alattunk. A Föld és a Hold. A végtelen sötétséget csak a csillagok ragyogása törte meg. Mintha egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk volna.

Kétségbeesetten imádkoztam, Sir Roger elkeseredetten ordítani kezdett.

— Esküszöm, elbánok ezzel az átkozott hitszegő féreggel! — s vadul oldalba rúgta a még mindig a padlón fekvő Branithart. A wersgor felült, szemeit gúnyosan meresztette a lovagra.

Összeszedtem magam, és odafordultam hozzá.

— Mit tettél? Vissza kell juttatnod minket a Földre, különben pokoli kínok között halsz meg.

Felemelkedett, karjait összefonta a mellén, s lenézően végighordozta rajtunk a tekintetét.

— Barbárok! Ti komolyan azt hittétek, hogy elbánhattok egy intelligens lénnyel? Tegyétek csak, amit akartok! Elég büntetés lesz az nektek, amit majd az út végén kaptok.

— De hát mi az ördögöt csináltál?

Vérző száján undorító vigyor jelent meg.

— A hajó irányítását átadtam a robotpilótának. Mostantól minden automatavezérléssel működik: az, ahogyan kilépünk a légtérből, ahogy fokozzuk a sebességünket, az optikai hatások kompenzálása, a mesterséges gravitáció fenntartása, és az egyéb környezeti tényezők szabályozása.

— Akkor… állítsd le a motorokat!

— Lehetetlen. Most, hogy átadtam a gépnek az irányítást, már semmit sem tehetek. A vezérlőkar vízszintes helyzetben van, és mindaddig úgy is marad, míg meg nem érkezünk a Tharixanra. Ez a legközelebbi bolygó azok közül, amelyeken az én népem él.

Odaléptem a vezérlőpulthoz, és óvatosan megpróbáltam átállítani néhány kallantyút, de nem sikerült. Meg sem mozdultak. Ekkor a lovagok felé fordultam, és tolmácsoltam nekik Branithar szavait. Sir Owain siránkozni kezdett.

Sir Roger némi gondolkodás után megszólalt. Tekintete villámokat szórt.

— Meg kell tudnunk, vajon igazat mond-e. A vallatás során legalább megbűnhődik árulásáért.

Mint mindig, most is az én feladatom volt tolmácsolni a fogoly megvető szavait:

— Csak rajta! Töltsétek ki rajtam a haragotokat. Nem félek tőletek. Ám azt tudnotok kell, még ha sikerülne is megtörnötök engem, semmire sem mentek vele. Már semmin sem tudtok változtatni. A hajót senki sem állíthatja meg. Az automatavezérlést arra az esetre dolgoztuk ki, amikor a hajónak úgy kell eljutnia a célállomásra, hogy közben egyetlen lélek sem tartózkodik a fedélzeten. — Elgondolkodott, majd elkomorult tekintettel tovább beszélt. — Meg kell értenetek! Tudom, hogy nem vagytok gonoszak, de nem tehettem mást. Bátor nép a tiétek, őszintén sajnálom, hogy éppen a ti Földetekre kellett rátalálnunk. Ha nem nyúltok hozzám, megígérem, hogy közbenjárok majd az érdeketekben, amint megérkezünk a Tharixanra. Talán akkor életben maradtok.

Sir Roger gondterhelten simogatta borostás állat.

— Tehát a hajó újra irányíthatóvá válik, amint megérkezünk.

Csak csodálni tudtam a lelki erejét, amivel ilyen gyorsan túltette magát az előbbi megrázkódtatáson.

— Az út végén megfordulunk, és hazamegyünk.

— Ebben nem leszek a segítségetekre — mondta erre Branithar. — Egyedül pedig képtelenek lennétek visszatalálni, hiszen még a navigációs tájékoztatókat sem tudjátok használni. Olyan távolságban leszünk a Földetektől, amit a fény is csak ezer év alatt tud megtenni, ha a ti mértékegységetekkel számolunk.

— Ha másért nem is, de legalább udvariasságból megkímélhetnél minket az intelligenciánkra tett sértő megjegyzéseidtől! — fakadtam ki. — Ugyanolyan jól tudom, mint te, hogy a fénynek óriási a sebessége.

Branithar vállat vont.

Sir Roger szeme felcsillant.

— Mennyi idő alatt érünk oda? — kérdezte.

— Tíz nap alatt — válaszolta Branithar. — Nem a bolygóink közötti óriási távolság miatt tartott ilyen sokáig, míg megtaláltunk benneteket. Másról van szó. A rengeteg csillag miatt történt.

— Hmm. Nézzük csak! A hajó a miénk, minden beépített és kézi fegyverével együtt. Teszünk róla, hogy a wersgorok megérni égessék a látogatásunkat.

Én pedig, éppúgy, ahogyan azt eddig is tettem, most is hűen tolmácsoltam.

— A legokosabb, amit tanácsolhatok, hogy amint megérkeztünk, azonnal adjátok meg magatokat. Igaz ugyan, hogy ezekkel a fegyverekkel meg lehet ölni egy embert, sőt egy egész várost is el lehet tüntetni velük a föld színéről, de a mi népünknek nem árthatnak. A bolygónkat ugyanis olyan védőburok veszi körül, ami mindenféle támadásnak képes ellenállni. A hajó ezzel szemben sokkal jobban ki van szolgáltatva a védelem erőinek. Megsemmisítése nem sok gondot fog okozni.

E szavak hallatán Sir Roger csak ennyit mondott:

— Mindenesetre van még tíz napunk, hogy a helyzetünket alaposan átgondolhassuk. Nem akarok pánikot. Mindannak, ami itt elhangzott, szigorúan titokban kell maradnia. Senki sem láthatja a képernyőket, azokat kivéve, akik most is jelen vannak itt. Én majd kitalálok valami hihető történetet, ami nem ijeszti meg annyira a többieket — mondta, s kiment a teremből. Vállára vetett köpönyege óriási szárnyként suhogott utána.