A nagy keresztes hadjárat

XIV.fejezet

Sir Owain földet érése hőskölteménybe illő jelenet volt, meglehet, tette nem igényelt különösebb erőfeszítést. Ezt a kis sétarepülést a wersgor hajók társaságában arra használta, hogy végre felfrissítse magát. Vizet melegített, megmosakodott, megborotválkozott, és most, mint egy Adonisz lépkedett, felszegett fejjel, csillogó vértezetben, az őt fogadó emberek között. Skarlátvörös köpenye méltóságteljesen úszott utána. Sir Roger a sátra mellett köszöntöttem visszatért ifjút. Sir Owain mellett a báró csak egy mocskos, borostás, véres izzadságszagtól bűzlő közkatonának látszott. Hangja rekedt volt a sok kiabálástól.

— Fogadd elismerésem dicső tettedért, Sir Owain!

Az ifjú mélyen meghajolt Sir Roger előtt, majd finoman bókolt Lady Catherine-nek, aki az ujjongó tömegből sietett felé.

— Ez a legkevesebb, amit tehettem — mondta szerényen a lovag —, egy hölgy ajándékával a keblemben.

A Lady arcát elöntötte a pír. Sir Roger egyikről a másikra tekintett. Valóban összeillő pár voltak. A báró fájdalmasan megmarkolta kicsorbult kardját.

— Menj a sátradba, asszonyom! — parancsolta.

— Még volna némi elintéznivalóm a sebesültek között!

— Mindenkire van gondod, csak épp a saját uradra és gyerekeidre nincs? — Sir Roger mosolyogni próbált, ám egy eltévedt golyó miatt, ami a sisakrostélyáról visszapattanva szerencsétlen módon épp a száját találta el, a mosolyból torz fintor lett. — Azt mondtam, menj a sátradba!

Sir Owain megbotránkozva nézett a báróra.

— Ezek a szavak méltatlanok egy lovaghoz! — mondta ingerülten.

— Talán a titkos találkák méltóak hozzá? — mordult fel Sir Roger.

Lady Catherine arcából kifutott a vér. Rémülten levegő után kapkodott. Mindenki őket nézte a környéken.

— Isten a tanúm, hogy ártatlanul vádolsz! — könnyezte, s elsietett. Sátrába érve hangos zokogásban tört ki.

Sir Owain villogó tekintettel nézett a báróra.

— Elment az eszed? — kiáltotta végül.

Sir Roger felhúzta széles vállait, mintha valami nagy súlyt készült volna felemelni.

— Még nem! A kapitányok, ha megvacsoráztak és megmosakodtak, jöjjenek ide hozzám! A te dolgod lesz, Sir Owain, a tábor védelmére ügyelni!

A lovag újra meghajolt. Mozdulatában nem volt semmi gúnyos, mégis az eszünkbe juttatta, hogy Sir Roger az imént vétett a lovagiasság íratlan szabályai ellen. Elsietett, és kis idő múlva már Branitharral együtt a wersgor tábor felé tartott, hogy számbavegye a még használható masinákat. Az utóbbi néhány nap alatt Branithar újabb angol szavakat tanult meg, ám nyelvtudása még így is meglehetősen gyatra volt. Akkor is ő beszélt, amikor a konferenciára sietve megláttam őket, ám hallani nem hallottam semmit.

A nap már lement, így tüzet kellett gyújtanunk, s fáklyákat szúrtunk a földbe, hogy el ne tévedjünk. A kapitányok egy kecskelábú asztalnál ültek. A fejük fölött egy wersgorok konstruálta szerkezet világított. Az erdőből éjjeli zajok hallatszottak. Mindenki halálosan fáradt volt, mégis éberen figyelte Sir Roger minden mozdulatát.

A báró felállt. Időközben megmosakodott és átöltözött. Igaz, hogy ez az öltözék korántsem volt olyan díszes, mint amiben a wersgorokkal tárgyalt, de tiszta volt. Ujján zafírgyűrű csillogott. Csak a hangja árulkodott az elmúlt napok megpróbáltatásaitól. Nyelve ugyan fürgén járt, ám hangja színtelen volt. Tekintetemet annak a sátornak az irányába fordítottam, melyben Lady Catherine és gyermekei aludtak, de a sötétség miatt semmit sem láttam.

— Az Úr ismét megsegített minket! — kezdte a báró. — Minden veszteségünk ellenére, több járművet és fegyvert szereztünk, mint amennyire szükségünk van. A hadsereg, mely le akart minket rohanni, megsemmisült. Az egész bolygón csak egyetlen erőd maradt!

Sir Brian megsimogatta borostás állat.

— A háborúsdit csak ketten játszhatják — mondta. — Az a kérdés, hogy itt maradjunk-e?! Amint a kék bőrűek felocsúdnak, azonnal bosszút állnak rajtunk.

— Ez így van — bólintott Sir Roger. — Ez az egyik ok, amiért nem szabad tovább haboznunk. A másik, hogy akárhogyan is nézzük, ez a hely nem túl kényelmes! Tudjuk, hogy a három közül Darova a legerősebb erőd. Ha azt elfoglaljuk, akkor már nem kell közvetlen támadástól tartanunk! Az azonban bizonyos, hogy Huruga ezúttal félreteszi büszkeségét, és segítséget kér a többi bolygótól, úgyhogy nem kizárt, hogy nemsokára egy egész armadával kell felvennünk a harcot.

Úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy szavai milyen reakciót váltanak ki.

— Mindezen okokból — folytatta —, Darovát meg kell szereznünk, mégpedig sértetlenül!

— Száz és száz planéta flottájával vegyük föl a harcot? — kiáltott fel Bullard kapitány. — Nem, uram! Ez már nem büszkeség, hanem őrültség! Én azt mondom, tűnjünk el innen, míg nem késő, és imádkozzunk Istenhez, hogy vezessen minket haza!

Sir Roger öklével az asztalra csapott, melynek reccsenése még az erdő zajait is elnyomta.

— Egy olyan dicsőséges győzelem napján, amilyet Oroszlánszívű Richárd óta nem látott a világ, ti farkatokat behúzva, menekülnétek?! Azt hittem, férfiak vagytok!

— És vajon Richárd mit nyert a végén? A váltságdíjak tönkretették az országot! — morogta magában Bullard, de Sir Brian meghallotta szavait, és csendesen odaszólt neki:

— Már kevesebbért is hullt le fej…

Bullard most gondolta csak át, mit is mondott. Ajkait összeharapta, és néma csendbe burkolózott. Ezalatt Sir Roger tovább beszélt.

— Darova fegyvereinek a nagy részét a wersgorok valószínűleg magukkal hozták ide, vagyis majdnem az egész arzenál a birtokunkban van! A harcosokkal ugyanez lehet a helyzet! Legjobb esetben is csak védekezésre szorítkozhatnak!

— Vagyis üljük körbe az erőd falait, és várjuk, hogy megérkezzen az erősítés? — kérdezte egy gúnyos hang az árnyékból.

— Jobb, mint itt ülni, nem gondolod? — Sir Roger nevetése erőltetetten csendült, s ugyancsak gúnyos volt néhány kapitány reagálása is.

Vagyis a vita eldőlt. Elcsigázott népünk ezen az éjszakán sem alhatott. Azonnal munkához kellett látnunk. Több olyan teherhajót is találtunk a wersgor táborban, amelyet úgy-ahogy megkímélt a robbanás. A kisebb-nagyobb hibákat foglyaink ott helyben kijavították. Ezekbe aztán bepakoltunk mindent, amit csak lehetett. Éjfél előtt már minden hajónk Darova felé tartott. Épp időben indultunk el. Mint később megtudtuk, alig egy óra múlva már automata vezérlésű wersgor hajók jelentek meg Ganturath fölött.

Óvatosan haladtunk előre. Elrepültünk egy kisebb beltenger fölött, majd néhány mérfölddel odébb, egy sűrű erdőben megpillantottuk az erődöt.

Mivel keleti irányba repültünk, a bolygónak ezen a részén már hajnalodott. A nap első sugarai beragyogták az erődöt. Mindössze tíz alacsony épületet láttunk, olyan masszív, vastag falakkal, melyek ránézésre bármilyen pusztító erőnek ellenállhatnak. Közöttük megerősített alagutak húzódtak. Valójában azonban az egész erőd mélyen a földbe volt süllyesztve. Körülötte megannyi gigantikus, félig a földbe ágyazott, úgynevezett „rakétavető” és „rakétakilövő” meredezett az ég felé. Mindezeket védelmezőn borította be az erőpajzs. Mintha az égi dicsfény sátáni paródiáját láttam volna magam előtt! A mienken kívül egyetlen űrhajó sem volt a levegőben.

Mostanra — csakúgy mint a többiek —, már én is értettem valamennyire az adóvevőhöz. Addig próbálgattam hát, míg a képernyőn végre megjelent az egyik wersgor tiszt képe. Ezután nyilvánvalóan ő próbálta beállítani a készülékét, mert még néhány percig nem tudtunk kapcsolatba lépni egymással. Arca sápadt, majdhogynem világoskék volt, s nagyokat nyelt az ijedtségtől. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és elfúló hangon megkérdezte:

— Mit akartok?

Sir Roger összevonta a szemöldökét. A nyúzott arc, a karikás szemek, ha lehet, még jobban elrémisztették a kék bőrűt. A wersgor kérdésére a báró indulatosan válaszolt.

— Hurugát!

— Nem szolgáltatjuk ki az urunkat!

— Parvus testvér, mondd meg ennek az idiótának, hogy csupán beszélni akarok a herceggel. Tárgyalni. Ezeknek fogalmuk sincs a civilizált szokásokról?

Megpróbáltam szó szerint tolmácsolni a báró szavait, mire a wersgor sértődött pillantást vetett rám. Ennek ellenére azonban hajlandónak mutatkozott átadni Sir Roger üzenetét. Egy kis doboz fölé hajolt, és beszélni kezdett, miközben sorban nyomogatta az előtte lévő gombokat. Néhány másodperc múlva Huruga képe jelent meg a képernyőn. A kormányzó kitörölte szeméből az álmot, majd színlelt nyugalommal megszólalt.

— Ne gondoljátok, hogy ez az erőd is olyan könnyű préda, mint a többi! Darova úgy épült, hogy a legkeményebb támadásnak is ellen tudjon állni. A ti bombáitok legfeljebb a föld feletti épületekben okozhatnak kárt. És ha esetleg arra ragadtatnátok magatokat, hogy a felszínen támadjatok, azzal a saját halálos ítéleteteket írjátok alá! Szép kis tűzijáték fogadna titeket.

Sir Roger bólintott.

— De vajon meddig tudjátok magatokat tartani?

Huruga dühösen összeszorította éles fogait.

— Tovább, mintsem hinnéd, te állat!

— Őszintén szólva — mondta Sir Roger —, kétségeim vannak afelől, hogy fel lennétek készülve egy ostromra.

Mivel ez az utolsó szó még nem szerepelt szegényes wersgor szókincsemben, így kénytelen voltam körülírni, ez azonban láthatóan nem nagyon sikerült. A wersgor kissé értetlenül nézett rám. Amikor elmagyaráztam Sir Rogernek, hogy mi tartott olyan sokáig, a báró ravaszul bólintott.

— Ezt sejtettem! — mondta. — Idehallgass, Parvus testvér! Ezeknek a csillagközi népeknek a fegyverei, akár Szent Mihály arkangyal kardjával is felvehetnék a versenyt. Egyetlen bombájuk képes elpusztítani egy egész várost, tíz pedig akár egy nagyobb megyét is. Valószínű, hogy nincsenek felkészülve hosszabb harcokra. Na? Biztos igaz, hogy ez az erődítmény bármilyen bombatámadást is kibír, de hogy egy hosszú ostromot… alig hiszem! — A báró a képernyő felé fordult, majd folytatta. — Az a szándékom, hogy letáborozunk a közeletekben, és le nem veszem rólatok a szemem. Az első mozgolódásra tüzelek! Az lesz a legjobb, ha az embereitek lemennek a katakombákba. Ha majd elérkezettnek látjátok az időt arra, hogy megadjátok magatokat, csak hívjatok rádión, és én örömmel megkegyelmezek nektek.

Huruga vigyorgott. Én pontosan tudtam, mire gondol. Nagy örömmel vette tudomásul, hogy hajlandóak vagyunk az erőd falain kívül várakozni. Nyilván úgy gondolta, hogy számukra ez a legbiztonságosabb, míg a felmentő sereg meg nem érkezik. Kikapcsolta a képernyőt.

Az erdőben egész jó táborhelyre bukkantunk. Egy mély, zárt völgyben feküdt, melynek közepén egy halban gazdag, kristálytiszta, hideg vizű folyó kanyargott. Azok a férfiak, akik épp nem voltak szolgálatban, kedvükre vadászhattak ezen a gyönyörű vidéken. Az itt töltött néhány nap visszaadta az emberek életkedvét.

Sir Roger egy pillanatig sem tétlenkedett.

Igyekezett teljesen a munkába temetkezni, hogy ne gondoljon a feleségére, aki a gyerekeit egyszerűen a nevelőnőre bízta, és minden idejét Sir Owainnek szentelte. Együtt mentek mindenhová, ahová csak a lovagot szólította a kötelesség. Igyekeztek persze mindketten az illem szabta határokon belül maradni, de Sir Rogernek így is fájdalmas volt őket együtt látnia. Olyankor rendszerint a legközelebbi emberen töltötte ki bosszúját.

Mélyen a fák között táborunk biztonságban volt a bombáktól és rakétáktól. A sátraink, a hirtelenjében összetákolt kis házaink, a fegyvereink és a szerszámaink nem tartalmaztak fémet olyan nagy mennyiségben, hogy azt a kék bőrűek műszere kimutathatta volna. Arra is ügyeltünk, hogy a Darovát szemmel tartó űrhajó mindig más helyről szálljon le. A trebuchet-t mindvégig készenlétben tartottuk, hogy hirtelen támadás esetén azonnal használni tudjuk. Huruga azonban feltehetően nem is gondolt támadásra. Nagyon is meg volt elégedve a kialakult helyzettel. Időnként elhúzott felettünk egy-egy ellenséges jármű, ami valószínűleg a bolygó valamely más részéből indulhatott útnak, de nem vett észre minket. Igaz, nem is sokáig keresgélhetett, mivel légi járőreink azonnal elzavarták.

A nagyobb hajóink, fegyvereink és földi járműveink egészen máshol voltak. Én magam nem láttam a Sir Roger vezette hajtóvadászatokat, mivel a táborban maradtam. Minden időt felhasználtam arra, hogy tökéletesítsem a Branithar és a magam nyelvtudását, s néhány nap múlva már az okosabb fiúcskákat is tanítani kezdtem a kék bőrűek nyelvére. Semmi kedvem nem volt résztvenni a báró expedícióin.

Sir Rogernek jó néhány csata- és teherhajója, sugárágyúja, bombázója és óriási „páncélteknőse” volt. Ezenkívül ott volt a több száz, pajzsokkal és zászlókkal ellátott, nyitott tetejű kisebb jármű is, négy-négy felfegyverzett harcossal s egy-egy lovassal. Amerre jártak, mindent elpusztítottak maguk körül.

Egyetlen magányos település sem vehette fel velük, a harcot. Mindent kifosztottak és felégettek maguk mögött.

Rengeteg wersgort megöltek, de nem többet, mint amennyi szükséges volt.

A többieket mint foglyokat, az egyik űrhajóban helyezték el. Akadt néhány vakmerő nemes és földműves, akik nem adták meg magukat azonnal, jóllehet, csak egyszerű kézi fegyvereik voltak. Ezeket a báró serege pillanatok alatt lefegyverezte, és végigkergette a saját földjükön. Nem telt bele néhány nap, és az egész bolygó szinte lakatlanná vált.

Még az óceánon sem volt tőlük biztonságban semmi. Ezután az expedíció visszatért.

Nekem az egész kegyetlen mészárlásnak tűnt, noha nem volt kegyetlenebb annál, amit a kék bőrűek műveltek hódításaik folyamán.

Számomra azonban az ilyenfajta dolgok sohasem tűntek logikusnak, s ezért nem is értettem meg őket. Az, amit Sir Roger csinált, ezen a bolygón, bizonyára bevált európai módszer volt. Valószínűleg így verik le a lázadásokat, vagy így támadnak meg egy másik országot.

Én azonban akkor sem néztem jó szemmel az ilyen öldöklést, s ezért, amikor a báró hajói megérkeztek, én inkább odamentem Branitharhoz. A nagyúr emberei csillogó szemmel szálltak ki az űrhajókból.

Büszkén mutogatták a lakosságtól rabolt zsákmányt. Volt ott minden: arany, ezüst, ékszerek, drága italok, értékes holmik. És persze maga a lakosság.

Hirtelen odaszóltam Branitharnak:

— Ezek az új foglyok már meghaladják az erőmet. Sajnos őket már nem tudom megvédeni — mondtam —, de a ganturathi testvéreidnek azt üzenem, hogyha a báró meg akarná öletni őket, úgy először az én fejemet kellene vennie.

A wersgor meglepetten nézett rám.

— Miért aggódsz te az én népemért?

— Isten bocsássa meg nekem, ha tévedek — válaszoltam —, de azt hiszem, ti is az Ő teremtményei vagytok.

Utolsó szavaimat a báró is meghallotta, s intett, hogy kövessem.

Láttam, amint a tisztások megtelnek birkák módjára összezsúfolódott, rémült foglyokkal. Igaz ugyan, hogy veszélyes dolog volt az űrhajó leszállásával felfednünk hollétünket, de Sir Roger azt akarta, hogy Huruga jól láthassa — a nagyítóján keresztül — mi történik a népével.

Én magam elszorult torokkal néztem, hogyan nyugtatgatják a kék bőrű anyák bömbölő kicsinyeiket.

A báró leült egy fatörzsre, s rágcsálni kezdett egy pirosra sült marhacombot. A fölé magasodó fa levelein keresztül beszűrődő napfény csak foltokban világította meg az arcát.

— Mi van veled? — kiáltotta. — Annyira szívedhez nőttek ezek a malacképűek, hogy a saját életedet is feláldoznád értük!

Kihúztam magam, és mélyen a szemébe néztem.

— Ha másra nem gondolsz — mondtam —, gondolj arra, hogy a halálukat az égiek a te számládra írják majd!

— Micsoda?! — húzta össze vastag szemöldökét a nagyúr. — Ki beszél itt halálról? Talán nem hallottál még arról, hogy a foglyokat szabadon is lehet engedni?!

Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Sir Roger a térdét csapkodva hahotázott.

— A használható foglyokat azért itt tartjuk. Branitharra és néhány, magát mérnöknek nevező kék bőrűre gondoltam. Az összes többit Darovába szállítjuk. Ezrek és ezrek nyerhetik vissza a szabadságukat. Mit gondolsz, Huruga vajon hálás lesz nekünk?

Esetlenül álltam a magas fűben, a ragyogó napsütésben.

— Hha, hha, hha — hallatszott mindenfelől.

Így hát a megszámlálhatatlanul sok wersgor fogoly megindult a szabadság felé. A gúnyolódó katonák lándzsákkal ösztökélték az egymástól lépni is alig tudó szerencsétleneket. Azok pedig egymásba kapaszkodva bukdácsoltak a sziklás, kavicsos, patakokkal szabdalt terepen, míg végre kiérve a mezőre, a távolban megpillantották Darovát. Néhányan a tömegből félénken előresiettek. Az angolok vigyorogva célba vették őket. Az egyik wersgor futni kezdett. Senki nem lőtt rá. Erre egy másik és egy harmadik is követte a példáját, s hamarosan az egész rétet rohanó kék bőrűek lepték el.

Aznap este Huruga megadta magát.

— Egyszerű — kuncogott Sir Roger. — Először is bezártam az erődjébe. Biztos voltam benne, hogy nincs sok utánpótlása, hiszen ezen a bolygón az ostrom és a zsákmányolás ismeretlen fogalmak. Ekkor megmutattam neki, hogy ha akarom, az egész planétát lakatlanná változtatom. Azután hazaküldtem több ezer éhes szájat — mondta, s egyre hangosabban nevetve hátba vágott.

Amikor feltápászkodtam, és leporoltam magam, rám nézett, és megkérdezte.

— Nos, Parvus testvér! Most, hogy miénk ez a bolygó… nem lenne kedved megalapítani az első apátságot?