A nagy keresztes hadjárat

XIII.fejezet

Így lovagoltunk be a táborba. Sir Roger hangosan ujjongott, mintha ez a csata lenne a leghőbb vágya.

Nagy sürgés-forgás közepette az emberek elfoglalták kijelölt helyeiket.

Hadd beszéljek most kissé részletesebben a kialakult helyzetről! Ganturath csupán egy kis erőd volt, nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon egy komolyabb támadásnak. A bázis kisebbik felében, aminek a védelmét az előző éjszaka megerősítettük, kör alakban felépített, alacsony falú épületek álltak. A körön kívül rakétavetők voltak felállítva, az ég felé ásítozó csövekkel, ezeknek azonban nem sok hasznát vehettük, hiszen ezúttal kizárólag földi támadás volt várható. A gyerekeket, a foglyokat, a véneket és az állatokat néhány fel fegyverzett szolga védelme alatt a katakombákban helyeztük el.

A korosodó férfiakat és a harcra alkalmatlan személyeket Sir Roger az épületekbe vezényelte. Az ő feladatuk a sebesültek megkeresése és ellátása, a katonák kiszolgálása és segítése volt.

Ezt a védelmi vonalat, ami egyébként a két tábor határán húzódott, a wersgorok elől az éjszaka emelt földsánc takarta el. A lándzsások, alabárdosok, fejszések sorát nyílpuskások erősítették. A lovasok két szárnyban helyezkedtek el. Mögöttük a fiatalabb nők és a harcképtelen férfiak következtek. Ők azokat a fegyvereket kapták, amelyek fémlövedékeket lőnek ki. (A sugárfegyverek az erőpajzs miatt ugyanis használhatatlanok voltak.) Körülöttünk a védőpajzs sápadt fénye vibrált. Mögöttünk sűrű erdő sötétlett, előttünk kékes füvű mező lejtett a völgy felé. Magányos fák lombjai susogtak, s a távoli hegyek fölött szürke fellegek úsztak az égbolton. A látvány lenyűgöző volt. Mintha csak Tündérföldön lettünk volna.

Miközben kötéseket készítettem a többiekkel, egyfolytában azon tűnődtem, miért kell ilyen gyönyörű helyet vérrel bemocskolni.

Egy űrhajó emelkedett fel, és elhagyta a wersgor tábor légterét. Jó néhány azonban még mindig ott volt a tábor területén. A wersgoroknak igen sok fehérhajójuk volt. E pillanatban azonban Sir Rogert inkább a földi mozgolódások foglalkoztatták.

A wersgorok lassan nyomultak előre zárt alakzatokban, kezükben hosszú csövű golyós fegyverekkel. Amint közelebb értek, soraik felbomlottak, és amennyire csak lehetett, igyekeztek szétszóródni.

A mieink közül sokan örültek ennek, ám én jól tudtam, hogy ez nem más, mint egy jól bevált taktikai lépés. Ha ugyanis valakinek gyorstüzelő fegyvere van, akkor nem tömött sorokban halad, könnyű célpontul szolgálva, hanem megpróbál váratlan helyről támadni.

Néhány masina közeledett, amit valószínűleg Darovából szállítottak ide. Legtöbbjük nyitott tetejű, vékony acélból készült szerkezet volt. Mindegyikben négy katona ült, gyorstüzelő fegyverekkel. Olyan fürgén haladtak előre, mint a vízimolnárkák. Több mint száz mérföldes óránkénti sebességgel vágtak át a hepe-hupás mezőn. Úgy látszott, az a céljuk, hogy vadul nekirohanva a felállított fegyvereknek, rést üssenek a védelmi rendszerünkön.

Néhány kis masina, egyelőre azonban hátra maradt, hogy fedezze a wersgor gyalogságot. A nehézfegyverekkel felszerelt nagyobb gépek azonban egyre közelebb és közelebb vánszorogtak. Alig haladtak gyorsabban egy ügető lónál. Ennek minden bizonnyal méretük és vastag páncélborításuk volt az oka. Olyan nagyok voltak, mint egy parasztház, és valószínűleg mindenféle támadásnak ellen tudtak állni. Tűzokádó, bömbölő torkukkal felbőszült sárkányokra emlékeztettek. Több mint húsz ilyen fenevadat számoltam össze, ahogy lassan, egy vonalban gördültek előre, táborunk felé. Ahol elhaladtak, a fűcsomók gyökerükkel az ég felé fordulva nyögtek borzasztó súlyuk alatt. A besüppedt talaj kőkemény csíkjai emlékeztettek az iszonyú teherre.

Az egyik fegyveresünk, aki megtanulta, hogyan kell bánni az ilyen guruló szerkezetekkel, elhagyta a védelem sorfalát, és az ellenség felé rohant. Sir Roger, aki maga is állig fel volt fegyverkezve, utána vágtatott, és lándzsájával a harcos páncéljára vert.

— Maradj a többiekkel! — kiáltotta. — Mi a fenét akarsz?

— Tüzelni, uram! — lihegte a katona. — Add ki a tűzparancsot, mielőtt szétlövik az állásainkat!

— Ha hinnék abban, hogy gyilkos nyílvesszőink is el tudnak bánni ezekkel a nagyra nőtt csigákkal, akkor kiadnám a parancsot. De nem így van! Azonnal vissza a helyedre!

A katona, fegyverét leeresztve, könyörgő tekintettel nézett a báróra. Sir Roger nem látta értelmét, hogy elmagyarázza: attól tart, hogy mint az Stularaxban is megtörtént, ezek a nagyerejű robbanófegyverek ilyen kis távolság esetén nemcsak az ellenségre, hanem magunkra is veszélyesek lehetnek. Igaz ugyan, arra is gondolhatott volna, hogy a wersgorok is bevethetik ezt a típusú fegyvert.

Eközben a guruló óriások legénységei igencsak nyugtalanok lehettek különös viselkedésünk láttán. Szerintem azon tanakodhattak, hogy milyen titkos fegyverünk van, hogy ily hidegvérűen várakozunk. Nemsokára megtudták. Az egyik óriást hirtelen elnyelte a föld, vagyis elérték a gondosan betemetett gödreinket.

Két további masina is áldozatául esett ezeknek a szokatlan csapdáknak. Kezdeti sikereink alapján biztosak lehettünk benne: az égiek velünk vannak! Csak ennek köszönhettük, hogy ezek a primitív, mély és széles árkok, mélyükön kihegyezett karókkal, ilyen fejlett technikának is képesek útját állni. Azt hiszem, a gödrök önmagukban még nem lettek volna elegendőek, de az ellenség lovainak szánt karók megtették hatásukat. A felaprózott gyilkos farudak a kocsik kerekei közé szorulva megbénították azokat.

A következő járműnek már sikerült kikerülnie az elszórtan elhelyezkedő csapdákat, és lassan közeledett a mellvéd felé. Menet közben egy gyorstüzelő ágyú csöve bukkant elő fedélzetétől. Kezelője röviden célzott, majd lőtt. A lövedékek megannyi tátongó lyukat ütöttek a homokfalban.

— Most segíts meg, Uram! — kiáltott fel Sir Brian, és féltucat lovas élén kivágtatott a fedezék mögül, hogy magára vonja a monstrum figyelmét. A bátor kis csapat félkör alakzatban ügetett a masina előtt, ügyelve arra, nehogy túl közel engedje magához. Sir Brian magabiztosan vezette őket a csapdák között. A fedélzeti ágyú követte minden mozdulatukat, ám mielőtt tüzelhetett volna, az óriás alatt hirtelen megnyílt a föld. Sir Brian diadalmasan kürtjébe fújt, és embereivel visszavágtatott a fedezékek mögé.

A „harci teknősök” visszafordultak. A Tharixanon rajtuk kívül nem volt más földi jármű, így érthető, hogy a kék bőrűek nem szívesen kockáztatják őket. Látva az ellenség visszavonulását, mindannyian megkönnyebbültünk. Tudtuk, hogy számunkra már egyetlen ilyen jármű is végzetes lett volna, ha sikerül átjutnia védelmi vonalainkon.

Huruga nagy hibát követett el, amikor visszaparancsolta a gépeit. Meg kellett volna kockáztatnia az átjutást, még akkor is, ha keveset tudott fegyvereinkről, szövetségeseinkről és általában a harcmodorunkról. Egyszóval, a wersgorok siralmas stratégáknak bizonyultak. De mit is várhattunk volna egy olyan néptől, mely teljesen elszokott a földi csatározásoktól? A harcaikat már évszázadok óta a csillagok között vívták.

Hurugát elbizonytalanította a különös csapdák teljesítménye, annak azonban feltehetően örült, hogy nem használtunk lőfegyvereket. A terve a következő volt: a gyalogosokat és a könnyebb járműveket előreküldi, hogy feltérképezzék a biztonságos útvonalat, a nagyobb harci gépek számára. A magas fűben alig lehetett észrevenni a közeledő alakokat, csak a meg-megcsillanó sisakjaikat és a leszúrt jelzőrudakat láttam. Ennek ellenére tudtam, hogy több ezren vannak. A szívem vadul kalapált, torkom egy korsó hűs sör után sóvárgott.

A katonák előtt robogtak a könnyebb járművek. Néhányuk beleesett a gödreinkbe, és a nagy sebesség miatt használhatatlanná vált. A többieket a karók állították meg. Gyorsaságuk miatt éppoly sebezhetők voltak, mint a lovak. Láttam, amint az egyik szerencsétlenül járt masina felpattant, majd visszaesve a földre, kétszer is átbukfencezett. Teljesen használhatatlanná vált. Egy másiknak, melyet egy karó éppen az üzemanyagtartályánál nyársalt föl, kifolyt a hajtóanyaga, és lángra lobbant. Az egyik vezetőnek sikerült ugyan az utolsó pillanatban félrerántania a kormányt, ám járműje megcsúszott, és belerohant a mellette haladóba. Voltak, akik ezt is megúszták, rájuk a mindenfelé elszórt szögek vártak. Alattomosan belefúródtak a kerekekbe, és megbénították a járművet. Képtelenség volt kihúzni őket. Csak a legszerencsésebbeknek sikerült tovább vánszorogniuk. Ekkor minden bizonnyal újabb parancsot kaphattak, mert mintegy varázsütésre, abbahagyták a féktelen rohanást, és miután újrarendezték soraikat, immár lépésben folytatták útjukat.

Megszólaltak az első katapultok. Nyílvesszők, kövek, és égő olajjal teli edények csapódtak a közeledő gépek közé, ezzel is ritkítva soraikat.

Ezután a lovasságunk következett. Az ellenséges csapatok már olyan közel voltak, hogy mielőtt alkalmuk lett volna többször is tüzelni, a mieink máris a nyakukon voltak. Másrészt, az égő olajtól belobbant fű olyan sűrű füstöt árasztott, hogy alig láthatták a közeledő lovasokat. Hallottam, amint a lándzsások nekicsapódnak a fémborításnak, de látni semmit sem láthattam. Bár én tudtam, hogy egy egyszerű lándzsa nem sok kárt tehet a gépezetben, ám a wersgorok igencsak megrémülhettek a hangos csattanásoktól. A lovak, lovasaik akaratának engedelmeskedve, felágaskodtak, s a patájukkal beletapostak a páncélba, teljesen összezúzva azt. Ekkor aztán a kézifegyvereké lett a szó, és a kék bőrűek nem sokat tehettek. A hagyományos fegyvereken kívül Sir Roger néhány emberénél wersgor lőfegyverek és gránátok is voltak. Ez utóbbiakból csak ki kellett húzni egy vékony szeget, és pár másodperc elteltével felrobbantak. A hatásuk félelmetes volt. Biztos volt ilyen robbanószerkezet a kék bőrűeknél is, ám túlságosan zavarodottak lehettek ahhoz, hogy használják azokat.

A páncélosok megfutamodtak, lovasaink tovább üldözték őket.

— Harcoljatok, ti gyáva férgek! — bömbölte Sir Roger, s dühösen rázta feléjük a lándzsáját. — Gyertek vissza, alávaló patkányok!

Minden bizonnyal felemelő látványt nyújthatott csillogó páncéljában, tollas sisakjában, díszes pajzsával a szénfekete csődörén, ám a wersgorok nem szégyelltek hátat mutatni neki. Páncélosaik menekültek, s átadták a helyüket a gyalogosoknak. Lovasainknak vissza kellett hát térniük, hogy biztonságban legyenek a közelgő gyalogság fegyvereitől. A wersgorok célja a sánc elérése volt. Megállás nélkül tüzeltek, amint egyre közelebb értek. Ha a sáncot elérik, akkor az amögött felállított fegyvereink menthetetlenül elvesznek. Sir Roger a kürtjébe fújt, mire emberei szétszóródtak a síkságon.

A wersgorok elérték a földsáncot. Kihívó tekintetük büszkén ragyogott. Táborunkban a pánikhangulat első jelei kezdtek megmutatkozni, ám ekkor az íjászok kapitánya kiadta a tűzparancsot. Az égboltot gyilkos nyílvesszők sötétítették el.

Számtalan wersgor lelte halálát az égből jött „áldásban”. Amikor közelebb értek, az íjászok szerepét a nyílpuskások vették át. Ez a fegyvernem ugyan lassabban, de sokkal hatékonyabban végezte feladatát. A wersgorok fele már elesett, mindazonáltal olyan elszántan harcoltak tovább, mintha csak angol vér csörgedezett volna ereikben. Akiknek sikerült átjutnia a sáncon, azokra balta, buzogány, tőr és pallos várt. A wersgorok jócskán megfogyatkozott serege még így is kétszer-háromszor akkora volt, mint a miénk. Így már igazságosnak is mondhattuk volna a küzdelmet. Nem volt más, közelharcban használható fegyverük, mint a puskájuk végére erősíthető szurony. Ezzel vagdalkoztak hát, de legtöbben csak kétmarokra kapták fegyverüket a csövüknél fogva, és bunkósbotként csalapáltak vele.

Amikor a lovasságunk visszatért, hogy szétverje a wersgorok seregét, a küzdelem eldőlt. A kék bőrűek fejvesztetten menekültek. A lovasok boldog éljenzések közepette üldözték tovább őket egy darabig, majd az íjászok emelték a magasba a fegyvereiket, s útjukra engedték halált hordozó nyílvesszőiket.

Istennek hála, én ezekben a percekben a sebesültek ellátásával voltam elfoglalva, így nem hallhattam a kapitányok elkeseredett szavait, amikor a már oly közelinek érzett győzelem előtt a csata menete megfordult.

A wersgor sereg nem semmisült meg teljesen, s ennek ékes bizonyítékaként az óriási „páncélteknősök” ismét feltűntek a látóhatáron. Megállíthatatlanul dübörögtek felénk.

A magába roskadt Thomas Bullard ekkor odaállt a báró zászlaja mellé.

— Nos — mondta. — Mi megtettük minden tőlünk telhetőt. Ki hajlandó hát egy utolsó rohamra indulni, hogy megmutassuk, hogyan hal meg egy angol?!

Sir Roger fáradt arca e szavak hallatán indulatossá vált.

— Ránk most ennél nehezebb feladat vár, barátaim! — mondta. — A győzelem reményében jogunkban állt feláldozni életünket, de értelmetlenül nem dobhatjuk csak úgy el! Élnünk kell, ha máshogy nem, hát szolgaként! Mi lesz az asszonyainkkal és a gyerekeinkkel?

— Az ég szerelmére! — kiáltotta Sir Brian. — Ne légy gyáva!

A báró orrlyukai kitágultak.

— Amit mondtam, megmondtam! — sziszegte. — Itt maradsz!

És akkor történt…

Mintha maga Isten ereszkedett volna le hozzánk, hogy segítsen az ő nyáján. Néhány mérfölddel odébb, valahol az erdőben, a villámlásnál is vakítóbb, kékes-fehér ragyogás töltötte be az eget. Olyan erővel sugárzott, hogy akik belenéztek, néhány órára megvakultak.

A wersgor sereg arccal szembe kapta a villanást, így a támadás vaksi botorkálássá vált. Hirtelen hatalmas dörej hallatszott, majd egy borzasztó földrengés döntött le a lábunkról. A lovasok lefordultak a nyergükből. Meleg szél söpört végig a tájon, maga előtt hajtva megannyi ronggyá tépett sátrat. Miután elült ez a különös vihar, az erdőből sötét por — és füstfelhő emelkedett a táj fölé, pokoli gombaként. Lassan oszlani kezdett a füst, de ez a magasba tornyosuló alakzat még órákig lebegett mozdulatlanul.

A wersgorok már tudták, amit mi még nem. Már láthattak ehhez hasonló borzalmat, melyet ember képes előidézni. Én akkor még nem tudtam minderről semmit, de valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ezen a napon istentelen gyalázat történt. A gyarló ember önteltségében az Úrral akar vetekedni!

Ez volt a gondolatom, annak ellenére, hogy a Szentírás nem ítéli el azokat, akik a szent cél érdekében cselekednek, legyen tettük bármily borzasztó is.

Nagy meglepetésemre a robbanás környéke nem nyújtott olyan szörnyű látványt, mint azt vártam. Csupán fél mérföldes körzetben okozott pusztítást, s a levegőbe is kevesebb mérgező anyag jutott, mint egy hasonló erejű, hagyományos robbanásnál.

A wersgorok nagy dilemmába kerültek. Ha ők is hasonló fegyverekhez nyúlnának, talán maguk is áldozatul esnének. Egy időre mindenképpen fel kellett függeszteniük a támadást, hogy elfogják az új ellenfelet. A páncélosaik visszafordultak, s nemsokára jó néhány hajójuk szállt fel, felkutatni a robbanás okozóit. A keresés legfőbb eszköze egy úgynevezett „fémkereső detektor” volt, ami előttem teljesen ismeretlen módon képes volt kimutatni nagyobb tömegű fémet. Mivel ezt minden wersgor űrhajóba beépítették, elméletileg bármelyikük rábukkanhatott hát egy rejtőzködő hajóra, de csak akkor, ha elég közel ért hozzá.

A kutatásuk nem járt eredménnyel. Egy óra múlva, miközben mindannyian buzgón imádkoztunk, Sir Roger hirtelen megszólalt.

— Nem akarok hálátlannak látszani — mondta —, de azt hiszem, ezt a váratlan fordulatot inkább Sir Owain-nek köszönhetjük, mint Istennek! Azért, mert a kék bőrűek nem találtak rájuk, attól nekünk még sikerülhet! Simon atya! Neked tudnod kell, kik a legjobb orvvadászok a bárányaid közül!

— De fiam! — háborodott fel az egyházfi.

Sir Roger elvigyorodott.

— Nem akarom, hogy megsértsd a gyónási titkot, csupán arra kérlek, jelölj ki pár férfit, néhány… mondjuk úgy… ügyes favágót! Ugye, érted, mire gondolok? Keressék meg a társainkat, és ha megtalálták őket, hívják ide Sir Owaint! Nekem nem kell tudnom róla, hogy kiket jelölsz ki.

— Természetesen, minden úgy lesz, ahogy kívánod! — A lelkész magához hívott, és megkért, hogy a távollétében helyettesítsem őt papi teendői elvégzésében.

Sir Roger azonban mást parancsolt. Fehér zászló alatt el kellett kísérnem a wersgorok táborába. Feltételeztünk annyi eszességet a kék bőrűekről, hogy megértik a fehér zászló jelentését. Szerencsénk volt. Huruga személyesen jött elénk az egyik járművel. Arca megnyúlt volt, keze remegett az idegességtől.

— Megadásra szólítalak föl — mondta a báró. — Ne kényszeríts rá, hogy mindannyiótokat elpusztítsalak! Ha megadjátok magatokat, nem esik bántódásotok, s még abba is beleegyezem, hogy jó pénzért kiváltsátok magatokat!

— Hogy én fizessek egy olyan barbárnak, mint te? Csak mert van valami… valamiféle bemérhetetlen lövegetek? Soha! De szeretnék már minél előbb megszabadulni tőletek, úgyhogy hajlandó vagyok elengedni titeket azokon az űrhajókon, amiket zsákmányoltatok.

— Uram! — mondtam nagyokat nyelve. — Lehetséges, hogy megmenekültünk?

— Alig hiszem! — válaszolta a báró. — Ne felejtsd el, hogy segítség nélkül nem tudunk hazajutni! De nyíltan mégsem kérhetünk tőlük vezetőt, mert ezzel lelepleznénk a tudatlanságunkat. De ha valamilyen csoda folytán, valahogy mégiscsak visszajutnánk a Földre, többet akkor sem alhatnánk nyugodtan!

Mit volt mit tennem?! Elmondtam Hurugának, hogy mi egyáltalán nem a vacak, régimódi űrhajóikért jöttünk, s ha nem adják meg magukat, kénytelenek leszünk kiirtani őket. Huruga erre ránk vicsorgott, akár egy őrült, majd válasz nélkül visszatért a táborába. Elindultunk hát mi is, vissza a táborba. Egyszerre érkeztünk meg Simon atya favágócsapatával. Red John is közöttük volt! Azonnal jelentést tett a bárónak:

— Sikerült feltűnés nélkül eljutnunk Stularaxba. Az erődtől kissé távolabb landoltunk. Felállítottuk a trebuchet-t, hogy Sir Owain tanácsára kilőjünk pár lövedéket. Ezután közelebb merészkedtünk, de pár embert hátrahagytunk azzal az utasítással, hogy csak akkor süssék el, amikor már úgy vélik, mi elég közel kerültünk a falakhoz. Kihasználva aztán a robbanás okozta zűrzavart, mi belopakodunk, magunkhoz veszünk néhány, fegyvert, és irány az űrhajó! Ez volt hát a tervünk.

Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy megmagyarázzam, mi is az a trebuchet.

Kezdem azzal, hogy annak idején ez volt a legegyszerűbb s egyszersmind a leghatékonyabb ostromszerkezet. Lényegében nem más, mint egy alátámasztott, szabadon libegő kar. Az alátámasztás ezt a kart két különböző hosszúságú részre osztotta. A hosszabbik fél végére egy vájatba kellett behelyezni a lövedéket, míg a rövidebb rész végén egy óriási, gyakran több tonnás kő helyezkedett el. Ezt a hatalmas súlyt csigával emelték fel arra az időre, míg a lövedéket elhelyezték. Miután ez megtörtént, a követ a magasból ráejtették, s a gondosan elhelyezett lövedék nagy ívben repült, amerre csak akarták.

— Fogalmam sem volt, hogy milyen lövedékeink vannak — folytatta Red John. — Hisz alig párkilónyi volt az egész! Honnan is tudhattuk volna, hogy mekkora ereje van? Legfeljebb durran egy nagyot, gondoltam. Emlékszem, annak idején még Franciaországban hány várat ostromoltunk ilyen trebuchet-vel. Óriási sziklákat lőttünk át a falakon, néha egy-két döglött lovat is. Szóval, mint mondtam, útnak indítottuk a lövedéket. Óriási robbanás rázta meg a földet. A képernyőkön meglepő kép fogadott minket! A wersgor erőd helyén nem volt semmi, csak egy óriási sírgödör. Nem volt értelme hát tovább maradni. Emlékszem, Sir Owain még meg is jegyezte, hogy minek kell nekünk újabb fegyver, amikor ez is bőven elegendő. Na szóval, hazafelé jövet megláttuk a csetepatét, leszálltunk az erdőben, és ismét lőttünk egyet a trebuchet-vel. Sokáig eltartott, míg felállítottuk, ezért késlekedtünk annyit. Most azonban itt vagyunk, és várjuk parancsaidat!

— De mi van a hajótokkal? — kérdezte Sir Roger. — Hogy nem találtak rátok a wersgorok? A trebuchet természetesen fából van, de a hajó? Biztosan ráakadnak! Ha nem most, hát később!

— Ettől nem kell félnünk! — vigyorgott Red John. — Sir Owain felszállt vele az ellenség hajói közé. Ki jönne rá odafenn, hogy az, akit keresnek, éppen mellettük repked?

Sir Roger hangos nevetésben tört ki.

— Lemaradtatok egy dicsőséges ütközetről — mondta —, de megnyertétek az ötletek csatáját! Most menj vissza az embereidhez, és mondd meg nekik, hogy elkezdhetik lőni a wersgor tábort!

A megbeszélt időpontban, amit a foglyaink időmérő szerkezeteivel mértünk, már mindannyian a katakombákban voltunk. Még így is félelmetes volt az a földmorajlás és robbanássorozat, ami a wersgorok pusztulását jelezte. Egyetlen lövés is elegendőnek bizonyult. A túlélők őrjöngve menekültek ebből a pokolból. Kisebb-nagyobb hajók szálltak föl, menekítve a halálra rémült kék bőrűeket. Amikor a lemenő nap fénye aranyba borította a nyugati égboltot, vágyakozó szemekkel néztünk hőn áhított Angliánk feltételezett irányába.