A nagy keresztes hadjárat

X.fejezet

Végre eljött a tárgyalás napja. Mivel a csapatunk legfontosabb emberei éppen az ellenség haditechnikáját tanulmányozták, asszonyokat is el kellett vinni a tanácskozásra, hogy kilegyen a húszfős létszám. Sir Roger parancsára legszebb ruháikat öltötték fel. Az a néhány fegyvertelen közkatona pedig, aki szintén csak a létszám gyarapítása céljából jött velünk, a nemesektől kölcsönkapott vértezetben pompázott. A küldöttség méltóságteljesen ügetett a két tábor között felállított építmény felé. Különös, gyöngyszemen fénylő anyagból volt, s ami mindannyiunkat ámulatba ejtett, egy wersgor masina nem egészen egy óra alatt állította föl. Sir Roger a feleségére nézett.

— Nem hoználak ilyen veszélyes helyre, ha lehetne más választásom. De muszáj, hogy megmutassuk, milyen hatalmasak és gazdagok vagyunk.

Lady Catherine fagyos arccal fordult el tőle. Tekintetét végighordozta a félelmetes, vészjóslóan csillogó wersgor hajókon.

— Nem vagyok nagyobb veszélyben, mint a gyermekeim a táborban.

— Istenem! — kiáltott fel fájdalmasan a báró. — Ott kellett volna hagynom azt az átkozott masinát, ahol volt, és üzennem kellett volna a királynak! De ha hibáztam is! Életünk végéig a fejemre fogod olvasni?!

— Nem lesz hosszú életünk. Hála neked! Sir Roger tekintete villámokat szórt.

— Isten előtt tettél fogadalmat, amikor megesküdtünk, hogy…

— Hát persze! Talán nem tartottam meg az eskümet? Apám akaratának engedelmeskedtem, amikor hozzád mentem feleségül. De az érzelmeimnek csak Isten parancsolhat!

— Ígérem, soha többé nem fogok neked fájdalmat okozni! — mondta röviden a báró.

A többit már nem hallhattam. Sir Roger és hitvese hirtelen vágtába fogott. Skarlátvörös palástjukat vadul lobogtatta a szél. A pillekönnyű fátyol és a színes tolldísz álomszerűen úszott utánuk a levegőben. Olyanok voltak, mint egy szerelmespár, valamely híres piktor festményén.

Lady Catherine a született nemesek fegyelmezettségével uralkodott indulatain. A találkozóhelyre érve, már nyoma sem volt rajta a korábbi indulatnak. Sir Roger bevezette a hitvesét a sátorba. A Lady könnyű léptekkel, kecsesen vonult be férje oldalán, megvető pillantásokat lövellve az ellenség felé. A báró ezzel szemben korántsem volt ilyen jó színész. Homloka híven tükrözte a lelkében dúló vihart.

Az elfüggönyözött helyiségben nem volt más, csak egy nagy, kerek asztal, körberakva kipárnázott ülőalkalmatosságokkal. A wersgor küldöttség már egytől egyig bent volt. Ormány csúfította kék arcukról képtelenség lett volna bármit is leolvasni, ám fénylő sárga szemük idegességről árulkodott. Fémszerű anyagból készült csillogó ruhájukat bronzjelvények díszítették. A mieink öltözéke drága selyemből és csipkéből készült, gazdag aranyhímzéssel, buggyos ujjal. Hozzá kordován harisnyát és hegyes orrú cipőt viseltek. Úgy néztek ki, mint megannyi pávakakas a baromfiudvarban. Az idegenek megrökönyödve bámultak ránk. Láthatóan zavarba ejtette őket a pompa, s mellette az én egyszerű reverendám.

Imára kulcsoltam a kezeimet, elébük álltam, s az ő nyelvükön szóltam hozzájuk.

— A tanácskozás és a fegyverszünet megpecsételésének a sikeréért arra kérlek titeket, hogy mondjunk el egy Miatyánkot.

— Egy mit? — kérdezte a vezetőjük. Kissé kövérkés volt ugyan, de a megjelenésében volt valami méltóságteljes.

— Kérlek titeket, maradjatok csendben! — El akartam magyarázni nekik, mi is az az imádság, de az ő nyelvükön nem volt erre megfelelő szó. Ez már korábban kiderült, még a Branitharral folytatott beszélgetésünk során.

— Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… — kezdtem, s a többi angol is imádkozni kezdett.

Hallottam, hogy az egyik wersgor halkan ezt mondja:

— Látjátok? Én megmondtam, hogy ezek barbárok! Ez is biztosan valami rituálé!

— Én nem vagyok olyan biztos ebben — ellenkezett a vezetőjük.

— A Boda-kultusz hívői is tartanak lelki gyakorlatokat, amivel elérik a tudat tökéletességét. Ilyen állapotban meglepő dolgokra képesek. Erejük a duplájára nőhet; ha valahol megsebesülnek, meg tudják állítani a vérzést, és ha úgy akarják, több napot is kibírnak alvás nélkül. A belső szerveik működésének vezérlését a tudatuk veszi át. Annak ellenére, hogy ellenezzük az ilyen fajta tanokat, mi is tudjuk, a jairsek is a tudományos kutatásaikra támaszkodnak.

Minden szavukat jól hallottam, ők viszont valószínűleg nem vették észre, hogy figyelem a beszélgetést. Arra is emlékszem, hogy Branithar is, mintha nagyothallásban szenvedne. De nemcsak rajta vettem észre ezt a dolgot. Így volt ez a többi wergorral is. Mint később megtudtam, ennek az a magyarázata, hogy a központi bolygójukon, ahonnan származtak, ritkább volt a levegő, így mindent hangosabban hallottak, mint egy sűrűbb légkörű bolygón, akár ezen is. A Tharixanon körülbelül ugyanolyan lehetett a sűrűsége, mint a mi Angliánkban. A wersgoroknak hangosabban kellett beszélniük, hogy megértsék a beszédüket. Imáimban hálát adtam Istennek, hogy hályogot tett ellenségeink szemére, s így nem látják a bennünk lakozó félelmet és bizonytalanságot.

— Ámen! — mindannyian helyet foglaltunk.

Sir Roger a kék bőrűek vezetőjére emelte szúrós tekintetét.

— Először is tudni szeretném, hogy rangombélivel tárgyalok-e — kezdte kihívóan.

— Mit jelent az, hogy rang? — kérdezte a kék bőrű meglepetten. — Ennek a bolygónak én vagyok a kormányzója, ők pedig a biztonsági erők első tisztjei.

— Úgy érti — tolmácsoltam —, hogy a származásod dönti el, méltó vagy-e arra, hogy tárgyaljon veled.

A wersgorok még jobban összezavarodtak. Megpróbáltam a saját nyelvükön elmagyarázni nekik, mit jelent nemesi ivadéknak lenni, ám ez meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult. Beletelt egy kis időbe, míg végre az egyik tiszt odaszólt urának.

— Azt hiszem, értem már, Grath Huruga! Az idegenek úgy gondolják, hogy előrébb jutottak saját ivadékaik kitenyésztésének tökéletesítésében, mint mi, s ezért magasabb rendűnek érzik magukat.

A wersgoroknak a mi kérdéseink, nekem pedig az elhangzó új szavak értelmezése okozott gondot.

Talán az egész társadalmuk olyan, mint egy katonai szervezet, melynek ezek a szuperteremtmények a legfőbb elöljárói — már ennek a puszta gondolatára is elborzadt.

— Így már érthető, hogy nem akarnak alacsonyabb rendű lényekkel tárgyalni.

— Ez hihetetlen! — kiáltott fel a mellette ülő tiszt. — Hódításaink folyamán eddig még soha nem találtunk…

— Mert a galaktikának mindeddig csak kis részét jártuk be. Amíg nincs több információnk róluk, addig el kell hinnünk, bármit is mondanak — válaszolta Huruga.

Igyekeztek ugyan halkan beszélni, ám én így is jól értettem minden szavukat, s helyeslően feléjük biccentettem, miközben azon mosolyogtam, miket hisznek ezek rólunk.

A kormányzó felém fordult.

— A mi birodalmunkban mindenki olyan rangot kap, amilyet élete folyamán kiérdemelt. A Tharixanon a legfőbb hatalom az én kezemben van.

— Vagyis akkor veletek is tárgyalhatok, legalábbis addig, míg nem találkozom a császárotokkal — mondta Sir Roger.

Ismét olyan szóval találtam magam szembe, amit meglehetősen körülményes volt lefordítani. A wersgorok életvitele semmiben sem hasonlított a földihez. A legvagyonosabb, legfontosabb emberek óriási földbirtokokon éltek zsoldosaikkal, és távbeszélőkön és gyors űrhajóik segítségével tartották egymással a kapcsolatot. Voltak még alacsonyabb rangúak is, az ő feladatuk volt a katonáskodás, a kereskedés vagy a politikai döntés. Ezen a bolygón, a földivel ellentétben a születése pillanatában mindenki egyenlő volt. Minden újszülött egyenlő esélyekkel kezdte az életét, s csak önmagán múlott, hogy minél nagyobb vagyont és pozíciót szerezzen. A wersgorok nem családokban éltek. Vezetéknevüket — ami őseikre utalt volna — egyszerűen számokra cserélték fel. A férfiak és a nők csupán néhány évig élnek egy fedél alatt. Utódaik már kicsiny gyermekkorukban iskolába kerülnek, s addig ott is maradnak, míg érett felnőtté nem érnek. Szüleik inkább nyűgnek tekintik őket, mint áldásnak.

Mindazonáltal, ez az elméletben oly igazságosan felépített köztársaság a gyakorlatban olyan önkényuralmi rendszerként működött, amely még a császárságnál is rosszabb.

A wersgorok nem ragaszkodtak a szülőföldjükhöz. Nem ismerték el a rokoni kötelékeket, s munkájukban sem voltak egymásnak alárendelve. Minden kék bőrű közvetlenül a központi kormány, a legfelsőbb hatalom birtokosa alá tartozott. Angliában, amikor János király semmibe vette a törvényeket és a nemesek jogait, a bárók összefogtak ellene, s kiharcolták a minden angolt megillető szabadságjogokat.

A wersgor ezzel szemben szolgalelkű, tányérnyaló nép volt. Még csak nem is mertek volna arra gondolni, hogy szembeszálljanak legfelsőbb uruk önkényuralmával. Szépen hangzott ugyan, hogy mindenki képességei és érdemei alapján juthatott egyre magasabb posztra, ám a valóságban inkább más kellett az előrejutáshoz. Leginkább azon múlott ez, hogy ki mennyi hasznot nyújt a kormányzóságnak.

De most veszem csak észre, hogy már megint elkalandoztam, pedig az érsek úr már többször is megrótt e rossz tulajdonságom miatt. Térjünk hát vissza a sátorban lezajló eseményekhez, arra a pillanatra, amikor Huruga ijesztő, sárga szemével rám nézett.

— Olyan, mintha kétfélék lennétek. Talán két különböző faj vagytok?

— Szerintem csak a nemük más — vélekedett az egyik tisztje. — Nyilván emlősök.

— Ah, igen! — gondolkozott el Huruga, miközben mereven bámulta a szemérmetlenül mélyen kivágott női ruhákat. — Így már értem!

Sir Roger arra kért, hogy ha már ennyire kíváncsiak, akkor mondjam el nekik azt is, hogy asszonyaink éppoly kitűnő kardforgatók, mint a férfiak.

— Az a szó, hogy kard, talán arra a hegyes fegyveretekre utal?! — csattant fel Huruga.

Nem volt rá időm, hogy kikérjem Sir Roger tanácsát, ezért imádkoztam, hogy a rólunk megalkotott félelmetes képhez illő választ adjak, majd belevágtam.

— Igen. Magad is láthattál már ilyet. Ez a leghasznosabb fegyver, ha közelharcra kerül a sor. De kérdezd csak meg bármelyik harcosodat, aki túlélte az összecsapást!

— Hm. Valóban.

Az egyik wersgor katona Hurugára nézett.

— Már évszázadok óta nem kellett közelharcba bocsátkoznunk. Nekünk nem volt szükségünk ilyen fegyverre. Emlékszem azonban, az egyik határmenti összecsapásunkra a jairekkel. Ők is használtak…

— Különleges célokra… igen, emlékszem — mondta keserűen Huruga. — Most jut eszembe! Valaki beszélt nekem arról, hogy ezek a betolakodók furcsa járműveken ülnek, melyeknek nincs szükségük üzemanyagra, csak fűre.

— Ez igaz, Grath Huruga, de épp olyan sebezhetők, mint a gazdáik. A fegyvereik pedig — mondta az egyik kék bőrű — szerintem még a történelem előtti időkből származnak. Az is különös, hogy a mi hajónkkal érkeztek.

Valamit még motyogott a többieknek, aztán rám kiáltott.

— Idehallgass! Már így is eleget várakoztam! Vagy megadjátok magatokat, vagy a halál fiai vagytok!

— Az erőpajzs megvéd minket minden légi támadástól — mondta gúnyosan Sir Roger. — Ha pedig a földön támadtok, hát akkor… nos, állunk elébe!

Hurugát e szavak hallatán elöntötte a méreg.

— Azt hiszitek, hogy az erőpajzs megvéd titeket a robbanó lövedékek ellen is?! — bömbölte. — Egyetlen is elég ahhoz, hogy az egész táborotokat megsemmisítse.

Elkerekedett szemekkel pillantottam Sir Rogerre, aki nyugodt, rezzenéstelen hanggal hallgatta az ordítozó kék bőrűt.

— Hallottam már az ő híres csodafegyverükről. Gondoltam, hogy előbb-utóbb előhozakodnak vele. De hogy egyetlen lövéssel… Minek néz ez engem?! Azt hiszi, hogy beveszem ezt a mesét?! Jobban félnék, ha azt mondta volna, hogy más fegyvereivel mér ránk csapást!

— Akkor most mit mondjak? — kérdeztem félénken. A báró szeme ravaszul felcsillant.

— Próbáld meg szó szerint lefordítani, amit mondok: Eddig visszafogtuk a fegyvereinket, hogy módot adjunk nekik a megegyezésre. Nem akartunk barbár módon azonnal megsemmisíteni titeket, de ha mindenáron háborúzni akartok, hát csak rajta! A védelmünket úgysem tudjátok áttörni. És azt is jegyezzétek meg, a foglyainkat eszünk ágában sincs a pajzs védelme alá helyezni.

Ez a fenyegetés szemmel láthatóan megtette a hatását. Úgy tűnt, még ez a kőszívű társaság sem meri magára vállalni társai meggyilkolását. Abban ugyan biztosak voltunk, hogy puszta zsarolással nem tarthatjuk őket sokáig távol magunktól, de ez a túszügy mégis adu volt a kezünkben. S ami szintén nem mellékes: nyertünk egy kis időt. Az azonban még kétséges volt, hogy ezt mire fordítsuk, a lelkűnknek a halálra való felkészítésén kívül.

— Nos — kezdte csendesen Huruga. — Egy szóval sem mondtam, hogy nem akarlak meghallgatni titeket. Ám azt még mindig nem tudjuk, hogy miért támadtatok ránk minden ok nélkül!

— Hiszen épp ti voltatok, akik először támadtatok. Pedig mi sohasem ártottunk nektek! — válaszolta Sir Roger. — Otthon, Angliában, mi a „szemet szemért, fogat fogért” elvet valljuk. Így hát királyunk megbízásából eljöttünk, hogy méltóképpen megleckéztessünk titeket.

— Egyetlen hajón?! Ami ráadásul nem is a tiétek?

— Biztos vagyok benne, hogy egy is épp elegendő!

— De hát mit akartok?

— Ha életben akartok maradni, akkor hódoljatok be Angliának.

— Az én türelmem is véges! Beszéljünk hát végre komolyan!

— Én komolyan beszélek! Hogy elkerüljük a további mészárlást, válaszd ki a legjobb harcosaidat, én megvívok velük bármilyen fegyverrel! Akkor aztán elválik, kinek kell behódolni!

— Teljesen elment az eszed?!

— Mi rögtön tudtuk, hogy lelketlen pogányok vagytok! Azt is azonnal láttuk, hogy az eszközeitek és fegyvereitek a mieinkhez hasonlók, bár egy kicsit kezdetlegesebbek. Nagy kárt okozhattatok volna, ha egy kevésbé védett bolygón szálltok le! Akkor viszont elkerülhetetlen lett volna, hogy elpusztítsunk benneteket! Így azonban még van reményetek. Megelégedünk azzal, ha fejet hajtotok előttünk.

— Ti csakugyan elvárjátok, hogy egy állatok hátán harcoló, kezdetleges fegyverekkel rendelkező nép előtt a mi fejlett technikájú civilizációnk… — Huruga félrevonult, hogy tanácskozzon tisztjeivel.

— Ez az átkozott tolmácsolás! — panaszkodott a wersgorok vezetője. — Sohasem lehetek benne biztos, hogy jól értelmezem, amit mondanak. Nem lehetetlen, hogy ez egy büntetőosztag! Bizonyára azért jöttek a mi hajónkkal, hogy ne szerezzünk tudomást a technikai fejlettségükről! Valószínűleg a fegyvereiket is jól elrejtették! De ennek így nincs értelme! Ugyanakkor az is elég hihetetlen, hogy csak úgy önszántából idejöjjön egy barbár csapat, kinyilatkoztatni, hogy óriási birodalom fölött rendelkeznek. És mi van, ha rosszul értettük a követeléseiket? Mit tegyünk? Van valakinek valami elképzelése?

Én eközben Sir Rogerhez fordultam.

— Komolyan azt akarod, hogy…

Lady Catherine nem állta meg szó nélkül.

— Én már ezen sem lepődnék meg!

A báró megrázta a fejét.

— Nem. Természetesen nem. Mit is kezdhetne Edward király ilyenekkel? Elég baja van így is az írekkel! Az az elképzelésem, hogy szép lassan hagyom lebeszélni magam. Cserébe megígértetem velük, hogy örök időkre békén hagynak minket. Talán még aranyat is sikerül kicsikarnom a foglyokért cserébe.

— Ne felejtsd el, uram, hogy vezetőre is szükségünk lesz! — mondtam.

— Ezen még ráérünk gondolkodni! Nem szabad, hogy az ellenség tudomást szerezzen a nehézségeinkről!

Huruga ekkor felém fordult.

— Be kell látnotok, hogy a követeléseitek abszurdak!

Ám ha állításaitokat be tudjátok bizonyítani, úgy uralkodónk szívesen fogadja majd a királyotok követeit.

Sir Roger unottan válaszolt.

— Kíméljetek meg az okoskodásaitoktól! Egyelőre inkább nektek kéne követeket küldenetek a mi királyunkhoz! Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha az illető felveszi a hitünket.

— Mi az a hit? — kérdezte Huruga.

— Az, hogy bízunk Istenben, a bölcsesség, az igazságosság és könyörületesség atyjában, és imádkozunk hozzá, hogy vezessen minket az Ő útján.

— Miről beszél ez, uram? — értetlenkedett az egyik kék bőrű.

— Nem tudom! — válaszolta halkan Huruga. — Lehetséges, hogy ezeknek a… ezeknek az „angoloknak” olyan mesterséges agyat sikerült kifejleszteniük, amely a nehézségtől függetlenül bármilyen problémát megold. Ez az átkozott tolmácsolás! Legjobb lesz, ha várunk még a támadással, hogy megfigyelhessük a viselkedésüket, és hogy alaposabban átgondolhassunk mindent!

— Nem kellene üzennünk az uralkodónak?

— Hogy képzeled, te bolond! Addig nem üzenünk, amíg nem tudunk róluk többet! Talán jobb, ha azt látja a Császár, hogy már a saját problémáinkat sem tudjuk megoldani?! El tudjátok képzelni, hogy ez milyen hatással lenne további előmenetelünkre?! Rajtunk röhögne az egész galaxis, ha megtudnák, hogy néhány barbár miatt azonnal a flottáért kiabálunk?!

Huruga hozzám fordult, és nyugalmat erőltetve magára szelíden megszólalt.

— Rengeteg időnk van még arra, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat. Azt javaslom, napoljuk el ezt a tárgyalást, s addig is gondolkozzunk az elhangzottakon.

Sir Roger arca felderült.

— Nem ártana részletesebben beszélnünk a fegyverszünetről!

Minden egyes óra elteltével csiszolódott a nyelvtudásom, úgyhogy mostanra már igazán nem okozott gondot előadnom a wersgoroknak a fegyverszünetről való elképzeléseinket. Csillapíthatatlan földéhségükben minden népet ellenségükké tettek, így nehezen tudták elképzelni, hogy eskü vagy ígéret kösse őket valakihez, akinek a bőre ráadásul még nem is kék, és farka sincsen.

Ezt a fegyverszünetet nem úgy kell értelmezni, hogy abszolút hivatalos módon megszerkesztettünk valamiféle szerződést, inkább csak egyszerű, kölcsönös megegyezésről volt szó. A kék bőrűek biztosítottak minket arról, hogy nem lőnek sem ránk, sem az erőpajzs hatósugarán kívül legelésző állatainkra, míg mi sem tesszük. Mindkét fél részéről elfogadott volt, miszerint egyik táborból sem szállnak fel hajók, hiszen mindketten féltünk a másik kémkedésétől, bombázásától. Ennek ellenére, biztosak voltunk abban, hogy azonnal megszegnék a megállapodást, ha biztos győzelmet remélhetnének tőle, és valószínűleg ők is ugyanezt gondolták rólunk.

— Akárhogy is nézem, ez az egyezség inkább nekik kedvez — fordultam szomorúan Sir Rogerhez. — A táborunk hiába van tele mindenféle repülő szerkezettel, ha még csak ki sem próbálhatjuk őket! Ha megpróbálnánk, azonnal lecsapnának ránk. Másrészt pedig, a bolygón az itt összegyűlteken kívül, még biztos számtalan hajójuk van, melyek segítséget hozhatnak anélkül, hogy tudnánk róla.

— Aggodalomra semmi ok! — mondta Sir Roger. — Az ilyen megállapodásnak is megvannak a maga előnyei. Vegyük úgy, hogy egyikünk sem ígért semmit. Akkor nem is kell betartanunk semmit.

A báró hirtelen felállt, biccentett Huruga felé, majd kisietett a táborból. Mi követtük.