A nagy keresztes hadjárat

XXI.fejezet

Másnap este elhagytuk New Avalont. Egy kicsi űrkompban ültünk, Sir Roger és én. Nálam, mint mindig, most is csak a reverendám és az olvasóm volt. A báró zekét és harisnyát viselt, egyszerűbbet mint máskor, ám a kardja, a tőre és a csizmáján csillogó aranyozott sarkantyú mégiscsak mutatta igazi rangját. Robosztus alakjával úgy ült a pilótaülésben, mint egy nyeregben. Fagyos tekintetét a csillagos égboltra emelte.

A kapitányoknak azt mondtuk, hogy Sir Owain hozott valami különlegeset, amit mi meg akarunk nézni. A tábor azonban érezte, hogy ez hazugság, s nyugtalanul zúgolódni kezdett. Red John két dákot is összetört, míg végre sikerült rendet teremtenie. Amikor beszálltam a kompba, olyan érzésem volt, mintha mégsem kellene elindulnunk. Az emberek lecsendesedtek. Talán túlságosan is. Szélcsendes este volt. A zászlóink ernyedten lógtak nádjaikon. Most láttam csak milyen fakók és rongyosak.

Iszonyatos gyorsasággal távolodtunk New Avalontól, s hamarosan, mint a kiűzött Lucifer léptük át a sötétség birodalmának kapuját. Egy járőröző csatahajót megpillantva arra gondoltam, mennyivel biztonságosabb lenne ez az út, és persze a találkozás, ilyen fegyverarzenállal a kezünkben. De hát nem tehettünk mást. A megállapodás szerint — amit egy újabb rádióbeszélgetés alkalmával kötöttünk — ezzel a kis, védtelen, vacak hajóval kellett jönnünk.

— Ha úgy kívánod, de Tourneville, hajlandó vagyok tárgyalni veled. De egyedül kell jönnöd, egy egyszerű űrkomppal… és persze fegyvertelenül… Ó, hogy el ne felejtsem! Magaddal hozhatod a barátot is. Idejében megtudod majd, melyik pályára kell ráállnod. A többi az én dolgom! Ha a teleszkópok vagy a detektorok valami gyanúsat észlelnek, egyenesen a Wersgorixan felé veszem az irányt! — Ezek voltak tehát Sir Owain feltételei.

Egyre gyorsabban és gyorsabban mentünk. Idegtépő csönd ereszkedett ránk. Vártam egy ideig, aztán megkockáztattam a beszélgetést.

— Ha ti ketten kibékülnétek, az visszaadná az emberek hitét. Lelket öntene beléjük. Akkor aztán igazán legyőzhetetlenek lennénk.

— Catherine és én? — fordult felém feldúlt arccal Sir Roger.

— Hát… én… úgy értem, te meg Sir Owain — dadogtam, miközben egyre biztosabb lettem abban, hogy igazából mégiscsak a Ladyre gondoltam. Önmagában Owain senki sem volt. A mi népünk sorsa nem az ő kezében volt, hanem a báróéban. A báró viszont képtelennek látszott tovább folytatni a harcot anélkül az asszony nélkül, akit szeret, akinek odaadta a lelkét.

Kizárólag őmiatta és a gyermekeik miatt volt hajlandó szóba állni Sir Owainnel.

Egyre távolabb és távolabb repültünk. A New Avalon színehagyott érmévé zsugorodott alattunk. Még soha nem éreztem magam ilyen egyedül és kiszolgáltatottan. Még akkor sem, amikor azon az átkozott napon elhagytuk a mi jó öreg Földünket.

Egyszer csak néhány csillag eltűnt az égről. Ám a következő pillanatban megpillantottuk a karcsú, fekete űrhajót, ami magyarázattal szolgált a különösnek vélt jelenségre. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy kézigránáttal is megsemmisíthettük volna őket. Sir Owain azonban jól tudta, hogy mi nem tennénk ilyet, míg Catherine, Robert és Matilda a fedélzeten van. Hirtelen egy mágneses horgonyféleség csapódott kompunk falához. A két hajótest lassan közeledni kezdett egymáshoz. Ajtó az ajtóhoz. Fémek hideg csókja. Kinyitottuk a zsilipet és vártunk.

Elsőként Branithar lépett be. Arca a diadal tüzétől lángolt. Amikor azonban meglátta Sir Roger kardját és tőrét, ijedten visszahőkölt.

— Nem lett volna szabad fegyverekkel jönnöd! — mondta éles hangon.

— Ó, ó! Hát persze! — mondta a báró, unottan nézegetve éles pengéit. — Soha nem úgy gondoltam rájuk… olyanok, mint a sarkantyúm. Ezek jelzik, hogy ki is vagyok… semmi több.

— Add át a fegyvereidet! — mondta Branithar.

Sir Roger lecsatolta a kardját és a tőrét, s hüvelyükben hagyva odaadta a wersgornak. Branithar továbbadta egy másik kék bőrűnek, ő maga pedig átkutatott minket.

— Nincs náluk több — mondta határozottan.

A motozás során arcomat szégyenpír öntötte el, de ezt Sir Roger nemigen vette észre.

— Jól van — mondta Branithar. — Kövessetek!

Egy hosszú folyosón át, vezetett az út a tárgyalóterembe. Sir Owain egy intarziás asztal mögött ült. Fekete bársonyruhája és a csuklóján ragyogó ékszerek méltóságteljes külsőt kölcsönöztek neki. Kezét az asztalon fekvő fegyveren nyugtatta. Lady Catherine szürke köpenyt és fátyolt viselt. Homlokába lógó aranybarna hajtincsei parázsló tűzként égették viasszerű arcát.

A báró alighogy átlépte a küszöböt, máris asszonyához fordult.

— Hol vannak a gyerekek?

— A komornáim vigyáznak rájuk a hálófülkében — mondta a Lady gépiesen. — Jól vannak. Semmi bajuk sincs.

— Foglalj helyet, uram! — sietett közbeszólni Sir Owain.

Tekintetét körülhordozta a helyiségben. Branithar a lovag jobbján állt, előtte az elkobzott fegyverek. Két másik wersgor, karba tett kézzel, megvetett lábakkal ácsorgott a bejáratnál, közvetlenül a hátunk mögött. Bizonyára a pszichológus és a navigátor, gondoltam. A két tüzér és a pilóta valószínűleg a helyén volt, hogy ha bármi történik, időben reagálhasson rá. Lady Catherine kifejezéstelen arccal állt Sir Owain bal oldalán.

— Biztosítalak, semmi okod, hogy neheztelj rám — mondta az áruló.

— A szerelemben és a háborúban mindenki tudja a helyét.

Catherine szomorúan, de még mindig hidegen emelte fel a kezét.

— Csak a háborúban — hangja azonban alig hallatszott, s keze bágyadtan hullott vissza teste mellé.

Sir Roger és én továbbra mozdulatlanul, álltunk. A nagyúr kiköpött a padlóra. Sir Owain elvörösödött.

— Idehallgass! — kiáltotta. — Hagyjuk most a megszegett esküket. A te helyzeted e pillanatban több mint kétséges. Önkényesen nemest csináltál a parasztokból és a szolgákból, azzal, hogy földet adtál nekik. Miért is ne lehetnél király, ha megteheted?! Csakhogy te esküt tettél Edwardnak.

— Semmi olyat nem tettem, amivel megszegtem volna a fogadalmamat — válaszolt Sir Roger elfúló hangon. — Amint visszajutunk a Földre, a lábai elé teszem az egész birodalmat. Ám addig sem hagyhatom kormányzás nélkül ezeket a bolygókat. Mi mást tehetnék, minthogy feudális rendszert építek ki rajtuk?

— Igen. Eddig így állt a dolog — mondta Sir Owain újra mosolyogva, — de nekem köszönhetően, Roger, ez a gond már nem a te gondod. Végre hazamehetünk!

— Mint wersgorok terelte marhák?

— Nem hinném. De üljetek már le, urak! Van egy kis borom és süteményem. Elvégre ti most az én vendégeim vagytok.

— Azt már nem. Nem kérek abból, ami a tied!

— Akkor éhen haltok — mondta Sir Owain nevetve.

Roger kővé dermedt. Csak most vettem észre Lady Catherine oldalán a fegyvertáskát, ami azonban üres volt. Ki tudja, milyen ürüggyel vette el tőle Owain a fegyvert, így mindenesetre egyedül csak nála volt. Arckifejezésünket látva a lovag ismét elkomolyodott.

— Uram! — mondta. — Csak nem gondoltad, hogy elszalasztom ezt a nagyszerű alkalmat? Barátkozz meg a gondolattal, hogy velünk maradsz.

Catherine-t villámcsapásként érték ezek a szavak.

— Owain, ne! — kiáltotta — Soha nem mondtad nekem… Megígérted, hogy szabadon elhagyhatja ezt a hajót, ha…

Sir Owain a Lady felé fordította szép profilját, és szelíden azt mondta:

— Emlékezz csak, asszonyom! Nem az volt-e a leghőbb vágyad, hogy biztonságban tudd őt?

Catherine valószínűleg túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy a második eshetőséget is számba vegye. Magában már az új élet álmait szövögette. Könny áztatta arccal, mosolyogva nézett a férjére.

— Szerelmem! Hazamegyünk végre!

Sir Roger futó pillantást vetett rá, majd Sir Owain-hez fordult.

— De mi lesz azokkal az emberekkel, akiket mi hoztunk ide?

— Nem kockáztathatom meg, hogy magunkkal vigyük őket! — vonta meg a vállát a lovag. — Egyébként is csak köznép.

Sir Roger bólintott.

— Aha — mondta —, hát így állunk!

Újra a feleségére nézett, majd teljes erőből hátrarúgott. Sarkantyúja, lovagi rangjának egyik jele a háta mögött álló wersgor hasába fúródott. A kék bőrű összerogyott.

A báró még ugyanazzal a mozdulattal a padlóra vetette magát. Sir Owain őrjöngve ugrott talpra. Elsütötte fegyverét, de a golyó nem talált. A báró gyorsabb volt. Megragadta az elképedve álló másik kék bőrűt és magára rántotta. A második lövés ebbe az élő pajzsba fúródott.

Sir Roger maga elé tartotta a súlyos testet, s erejét megfeszítve rohant terhével Sir Owain felé. Annak már csupán egyetlen lövésre maradt ideje, s az is a halott húsba fúródott. A báró teljes erőből a lovag arcába dobta a wersgor szétlőtt testét.

Owain a földre esett. Sir Roger a kardja után kapott, ám Branithar gyorsabb volt nála. A báró felkapta tőrét. Az éles penge megvillant, s a wersgor kezét kíméletlenül az asztalhoz szögezte. A penge markolatig hatolt.

— Itt várj meg! — vicsorgott rá Sir Roger, s megragadta a kardját. — Uram! A sorsunk a kezedben van!

Sir Owain nagy nehezen kiszabadult a kék bőrű teste alól, s fegyverét még mindig a kezében tartva felemelkedett. Csak az asztal választotta el tőlem. Szinte ott álltam mellette. Felemelte iszonyú fegyverét, s célba vette Sir Rogert. A szentekhez fohászkodtam, s a rózsafüzérrel rávágtam az áruló csuklójára. Fájdalmában felkiáltott. A fegyver kiesett a kezéből, s végigcsúszott az asztal lapján. Sir Roger megsuhintotta kardját. Owain épphogy csak ki tudott térni előle. Az éles acélpenge beleállt a fába. A báró alig tudta kiszabadítani. A tűzfegyver a padlón feküdt. Lady Catherine és én egyszerre vetettük rá magunkat. Homlokunk hatalmas csattanással összeütődött. Amikor visszanyertem az eszméletemet, Sir Roger már a folyosón üldözte Owaint.

A Lady felkiáltott.

Roger, mintha hurokba akadt volna, lecövekelt. Catherine ruhájának örvényében emelkedett fel a földről.

— A gyerekek, uram! Hátul vannak a hálófülkében! Ahol a fegyverek…

A báró káromkodva elrohant. A Lady utána. Lassan én is feltápászkodtam a padlóról. Vadul szorítottam markomban a fegyvert, amiről mindketten elfeledkeztek. Branithar eszelősen vicsorgott. Megpróbálta kiszabadítani a kezét a tőr fogságából, mire még jobban kezdett ömleni belőle a vér. Úgy láttam, hogy őrá nem kell vigyáznom. Körülnéztem. A másik wersgor, akinek a báró szétrúgta a hasát, lógó belekkel feküdt a padlón. Még élt. Egy pillanatig haboztam. Vajon kinek van most nagyobb szüksége rám? A nagyúrnak és az úrnőnek, vagy egy haldokló pogánynak? Lehajoltam az eltorzult archoz.

— Atyám! — zihálta.

Nem tudom, kit vagy mit hívott. Letérdeltem mellé, hogy lelkét felkészítsem a halálra — bár még akkor sem tudtam igazán, hogy van-e egyáltalán lelke —, s mindaddig mellette maradtam, míg meg nem halt.

Sir Roger jelent meg az ajtóban, kardját tisztogatva. Széles vigyor ült az arcán. Ritkán láttam még embert ilyen jókedvűnek.

— A kis farkas! — kiáltotta. — Nem hiába! A normann vér…

— Mi történt? — kérdeztem, vértől mocskos reverendámban felemelkedve.

— Owainnek eszébe sem jutott, hogy a fegyverekért menjen — mondta Sir Roger. — Valószínűleg inkább a vezérlőterembe rohant. A két tüzér viszont — bizonyára hallották, mi történik — azonnal felmérte a helyzetet, és igyekezett felfegyverkezni. Láttam, amint az egyik belép a budoárba, a másik a nyomában egy hosszú villáskulccsal. Nekirontottam a kardommal, de olyan keményen harcolt, hogy beletelt egy kis időbe, míg végre sikerült felaprítanom. Ezalatt Catherine elkapta a másikat, és puszta kézzel nekiesett. Persze az az állat leütötte. A két komorna meg csak reszketett és sikítozott. De hát mi mást lehet várni tőlük? És akkor! Ezt hallgasd meg, Parvus testvér! A fiam felnyitotta a ládát, előkapta az egyik fegyvert, és olyan takarosan lepuffantotta a kék bőrűt, hogy maga Red John sem csinálta volna különbül. Ó, a kis ördögfióka!

Belépett a Lady. Haja kócos volt, bájos arcán lila folt éktelenkedett. Olyan hangon szólalt meg, mint egy őrmester, aki jelentést tesz az őrségváltásról.

— Megnyugtattam a gyerekeket.

— Szegény kis Matilda! — morgott a férje. — Nagyon megijedt?

Lady Catherine szinte sértetten nézett rá.

— Sőt! Harcolni akartak ők is!

— Várj meg itt! — kérte a báró.— Megkeresem Owaint és a pilótát.

Catherine mély lélegzetet vett.

— Muszáj nekem mindig elbújnom, amikor az uram harcba megy?

Roger csak állt, és nézte.

— Azt hittem… — kezdte bizonytalanul.

— Hogy elárultalak téged, csupán azért, hogy hazajussunk. Igen. — A Lady lesütötte a szemét. — Azt hiszem, hamarabb meg fogsz nekem bocsátani, mint én magamnak. Pedig csak azt tettem, ami a legjobbnak tűnt… számodra… és… össze voltam zavarodva. Olyan volt, mint egy lázálom. Nem lett volna szabad olyan sokáig egyedül hagynod, uram! Nagyon magányos voltam:

Sir Roger elgondolkozva bólintott.

— Nekem kellene bocsánatot kérnem tőled — mondta. — Isten, adj nekem elég időt ahhoz, hogy kiérdemeljelek!

Gyöngéden átölelte asszonya vállát.

— Maradj csak itt! Őrizned kell a kék bőrűt. Ha meg kell ölnöm Owaint és a pilótát…

— Tedd meg! — kiáltotta elszántan a Lady.

— Ha lehet, inkább nem — mondta a báró, még mindig ugyanazon a kedves hangon, amit az előbb vele szemben használt. — Ha rád nézek, meg tudom érteni… De akármi lesz is, Branithar haza tud minket vinni! Úgy vigyázz rá!

Catherine elvette tőlem a fegyvert, és leült. Az asztalhoz szögezett fogoly kihívó, dacos tekintettel nézett.

— Jöjj velem, Parvus testvér! — mondta Sir Roger. — Szükségem lehet valakire, aki úgy tud bánni a szavakkal, mint te.

Magához vette a kardját, s övébe dugott egy lőfegyvert. Végigmentünk egy folyosón, fel a rámpán, egészen a vezérlőterem bejáratáig. Az ajtó belülről be volt zárva.

Sir Roger megdöngette a kardja gombjával, és bekiáltott.

— Hé, ti ketten! Adjátok meg magatokat!

— És ha nem? — szűrődött át Owain hangja a falon.

— Akkor — válaszolta a báró határozottan — összetöröm a gépeket, átszállok a hajómra, titeket pedig a sorsotokra hagylak. Ide hallgass! Már nem haragszom! Végül is minden jól végződött. Haza fogunk menni, de csak ha már Angliát biztonságban tudhatjuk ezektől a… Valaha barátok voltunk, Owain! Nyújtsunk ismét kezet! Esküszöm, hogy semmi bántódásod sem esik!

Súlyos csend telepedett ránk.

Aztán az ajtó mögül újra megszólalt a hang.

— Rendben van! Nem olyan embernek ismertelek meg, aki megszegi az adott szavát. Gyere be, Roger!

Hallottam, amint kinyílik a zár. A báró az ajtóra tette a kezét. Nem tudom, mi késztetett rá, de ezt mondtam:

— Várj, uram! — s hallatlan udvariatlansággal elé léptem.

— Mi az? — pislogott az elégedettségtől bódultan. Kitártam az ajtót, és átléptem a küszöbön. Abban a pillanatban két vasdorong csapott le rám.

A kaland hátralevő részét már csak elbeszélésekre támaszkodva írom le, mivel egy teljes héten keresztül eszméletlen voltam.

Elvágódtam, a fejemből ömlött a vér, Sir Roger azt hitte, hogy meghaltam.

Amint meglátták, hogy nem a bárót ütötték le, nyomban rátámadtak. A kezükben vasrúd volt, olyan hosszú és nehéz, akár egy kard. A pilóta előredöfött fegyverével. A pengék szikrát hányva elcsúsztak egymáson. Sir Roger kiáltásába még a falak is beleremegtek.

— Ti ártatlanok gyilkosai!

A második kardcsapás kiütötte a vasrudat a wersgor elzsibbadt kezéből. Sir Roger újra meglendítette a kardját, s az éles penge levágta a kék fejet.

Catherine meghallotta a csatazajt, odament a tárgyalóterem ajtajához, és kinézett a folyosóra. A félelemtől látása élesebb lett, mint valaha, s így meglátta, mi folyik a távolban. Branithar összeszorította a fogait, s baljával megragadta a kezét fogva tartó borzalmas tőrt. Vállizmai megfeszültek. Kevés ember tudta volna kirántani azt a pengét, de Branithar ezen kevesek közé tartozott.

A Lady meghallotta a háta mögül jövő zajt, és megpördült. Branithar megkerülte az asztalt. Jobb keze véres rongyként lógott törzse mellett. Másik kezében vészjóslóan megvillant a tőr.

Catherine ráfogta a fegyverét.

— Vissza! — kiáltotta.

— Tedd le! — mondta megvetően a wersgor. — Úgysem használnád! Tudod jól, hogy nem ismered eléggé a földi csillagképeket. Én vagyok az egyedüli reményetek, hogy hazajussatok!

Az asszony belenézett férje ellenségének a szemébe, és egy halálos lövéssel leterítette. Ezután a vezérlőterem irányába rohant.

Sir Owain Montbelle visszahúzódott a helyiség hátsó részébe. Sir Rogert már semmi sem állíthatta meg.

A báró előhúzta a lőfegyvert. Owain felkapott egy könyvet, és maga elé tartotta.

— Jól vigyázz! — zihálta. — Ez a hajónapló. Ebben vannak a Föld adatai. Minden ebben van! Csak ebben!

— Hazudsz! Branithar is ismeri az adatokat. — Szavai ellenére Sir Roger visszadugta övébe a fegyvert, miközben súlyos léptei egyre közeledtek Owain felé.

— Nem mocskolnám be ezt az acélt a véreddel. De megölted Parvus testvért, és ezért meghalsz!

Owain felegyenesedett. A vasrúd ügyetlen fegyver volt. Két kézzel megragadta, és meghajlította. Egy hatalmas ütés a homlokára, s Sir Roger megtántorodott. Owain odaugrott hozzá, elhajolt egy erőtlen csapás elől, s kirántotta a megszédült férfi övéből a fegyvert. Diadalmas rikoltással hátraugrott. Roger zúgó fejjel követte. Owain megcélozta.

Ekkor Catherine jelent meg az ajtóban, és szó nélkül elsütötte fegyverét. Az útinaplóból nem maradt más, csak egy marék hamu. Owain fájdalmasan felkiáltott. Catherine hidegvérrel újra rálőtt, mire a földre rogyott.

Az asszony Roger karjaiba vetette magát, és zokogott. A férfi simogatva vigasztalta. Ma sem tudom, melyikük merített nagyobb erőt a másikból.

— Attól félek, ezt rosszul csináltuk. Most már biztos, hogy nem találunk haza.

— Nem számít — suttogta Catherine. — Ahol te vagy, ott van Anglia.