A nagy keresztes hadjárat

XV.fejezet

Természetesen ilyen ajánlatot nem fogadhattam el. A felszentelés bonyolult kérdéseitől eltekintve, azt reméltem, tudom, mi az alázattal vállalt szerepem a világban. Egyébként is, ez csupán üres fecsegés volt. E pillanatban még rengeteg elintéznivalónk is akadt. Különben sem elegendő pusztán hálaadó misékkel megköszönni az Úrnak, amit értünk tett.

Majdnem az összes wersgort elengedtük. A rádión keresztül Sir Roger proklamációt intézett a Tharixan lakóihoz. A nagyobb földbirtokosokat visszahívta az el nem pusztított földekre, s kijelentette, hogy ő az úr ezen a bolygón. Ezen kívül mindenkitől megkövetelte, hogy járuljon elé, és hajtson fejet neki. Elrendelte továbbá, hogy az otthon nélkül maradottak jöjjenek az ő szolgálatára. A wersgorok jól emlékeztek a kemény leckére, így az elkövetkezendő napokban elárasztottak minket az új urukat köszöntő kék bőrűek. Én az örök tolmács, már arra sem emlékeztem, mikor aludtam utoljára. Többnyire szelíden és alázatosan viselkedtek, valójában már olyan hosszú ideje uralkodtak a többi bolygón, hogy csak a katonáiknak volt alkalmuk szembenézni az erőszakos halállal. S most, hogy ők is behódoltak a bárónak, a polgárok és a földbirtokosok nyomban követték példájukat. Olyannyira megszokták, hogy teljhatalmú kormány rendelkezik felettük, hogy más megoldás eszükbe sem jutott.

Ezekben a napokban Sir Roger arra fordított legnagyobb gondot, hogy népét felkészítse a helyőrségi szolgálat átvételére. Mivel ennek az erődnek a gépei is olyan egyszerűen működtek, mint a legtöbb wersgor gép, így ezek kezelésével az asszonyokat, gyerekeket, a szolgákat és az időseket bízták meg. Támadás esetén, ha nem is sokáig, de rövid ideig egyedül is képesek lettek volna tartani a frontot. Azokat viszont, akik reménytelen esetnek bizonyultak — mert egyszerűen képtelenek voltak olyan ördöngős dolgokra, mint… leolvasni egy mutatót, benyomni egy gombot, vagy elfordítani egy kart —, a báró egy biztonságos kis szigetecskére küldte, hogy vigyázzanak az állatainkra.

Amikor már egészen biztos volt benne, hogy az ideiglenesen idetelepült Ansby egyedül is meg tudja védeni magát, a báró összeszedte az embereit, hogy újabb expedícióra induljon velük az égbe. Azt hiszem, én voltam az első, akinek elmondta a tervét. Mégpedig azért, mert egyedül én beszéltem úgy-ahogy folyékonyan a wersgor nyelvet. Annak ellenére, hogy Branithar többeket is megpróbált megtanítani rá.

— Eddig jól csináltuk, Parvus testvér — mondta gondterhelten —, de egy nagyobb támadást nem fogunk túlélni. Abban reménykedem, hogy sikerült megtanulnod az ő nyelvükön írni és számolni legalább annyira, hogy észrevedd, ha egy wersgor olyan helyre navigál minket a csillagok között, ahova nem akarunk menni.

— Valamennyire ismerem a csillagközi térképek kifejezéseit — válaszoltam —, bár az igazat megvallva, ők térképek helyett inkább kusza számoszlopokat használnak. Sőt a pilótáik általában nem is halandó lények. Felszálláskor egyszerűen átadják az irányítást az úgynevezett „automatavezérlésnek”, ami aztán biztonságosan a megadott cél felé viszi a hajót.

— Ezt nagyon is jól tudom — morogta a báró. — Branithar éppen ezzel fogott meg bennünket. Veszélyes fickó, ugyanakkor túl hasznos nekünk ahhoz, hogy végezzünk vele. Örülök, hogy ezen az utazáson nem lesz velünk a fedélzeten, egyszersmind azonban félek is attól, hogy itt hagyjam Darovában.

— De hát hova készülsz, uram? — szakítottam félbe.

— Ja, igen… Nos — kimerültén dörzsölte meg kivörösödött szemét. — Te is hallottad, hogy a wersgorokon kívül más fejlett civilizáció is él ebben a csillagrendszerben. Kisebb népek, amelyek egész életükben attól rettegtek, hogy ezek az ormányos ördögfajzatok egyszer végleg leszámolnak velük. Szövetségeseket keresek.

Logikus lépésnek tűnt, ám én mégis haboztam.

— Nos? — kérdezte Sir Roger. — Mi bajod van?

— Ha eddig nem bocsátkoztak háborúba — mondtam halkan —, akkor most miért tennék? Azért, mert néhány elmaradott, műveletlen barbár szövetséget kínál nekik?

— Idehallgass, Parvus testvér! — mondta a báró. — Elegem van abból, hogy állandóan a tudatlanságunkon és a gyengeségünkön siránkozzunk! Talán a keresztényi hit dolgában is olyan rosszul állunk? És ami a legfontosabb: igaz ugyan, hogy a harci eszközök nagyon sokat változtak az évszázadok folyamán, de ezek a népek is ugyanolyan kegyetlenül versenyeznek egymással, mint mi otthon. A hódítások során itt is elpusztulnak a gyengébbek. Azért, mert mi más fegyverekkel harcolunk, mint ők, azért már barbárok vagyunk?

Ezt az érvelést nemigen tudtam megcáfolni. Már csak azért sem, mert én magam is csak a helytállásukban reménykedtem, ha nem akartam vaktában nekivágni az ismeretlennek.

A legjobb űrhajók Darova boltozatos épületeiben pihentek, félig-meddig a föld felszíne alatt. Éppen ezekkel foglalatoskodtunk, amikor egy óriási jármű sötétítette el az eget. Úgy lebegett a fejünk felett, mint egy fekete viharfelhő. Az embereknek a földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől. Egyedül Sir Owainnek volt annyi lélekjelenléte, hogy fülön fogjon egy wersgor foglyot, és a rádióhoz hurcolja. Ezután engem is odaintett. A lovag kivont karddal állt a képernyő mögé, s onnan kényszerítette a foglyot, hogy lépjen kapcsolatba az idegen hajó kapitányával.

Mint kiderült, ez csak egy kereskedőhajó volt, ami rendszeresen fel szokta keresni ezt a bolygót. A lerombolt Ganturath és Stularax látványa egészen elborzasztotta a legénységet. A hajó ugyan könnyű célpontul szolgált fenn a levegőben, de nem lőttünk rá. Sir Owain csendesen utasította a bábuként használt wersgort, hogy ismételje meg az ő szavait. A kapitánynak beadott mese szerint a bolygót támadás érte az űrből, amit hamarosan sikerült visszavernie a darovai legénységnek, így semmi akadálya, hogy leszálljanak. A kapitány engedelmeskedett. Amint a jármű ajtói kinyíltak, Sir Owain jó néhány emberével belódult rajtuk, és könnyűszerrel foglyul ejtette a legénységet.

Katonái éjjel-nappal ünnepelték a bátor lovagot, aki mindig készen állt jó tréfákra és hőstettekre. Sir Roger ezzel szemben egyre durvább és megközelíthetetlenebb lett. Megállás nélkül dolgozott, és gondoskodott róla, hogy a többiek se pihenhessenek túl sokat. Alakját félelemmel vegyes tisztelet övezte, ami olykor-olykor gyűlöletbe csapott át. Olyanok voltak ők ketten, mint Oberon és a medve.

A nőknek legalább a fele szerelmes volt az ifjú lovagba, ám az ő számára csak Lady Catherine létezett.

Embereink ezúttal is nagy zsákmányra tettek szert. A hajón óriási mennyiségű gabona volt felhalmozva. Először is a szigeten legeltetett állatoknak adtunk belőle, amelyek teljesen lesoványodtak az ízetlen kék fűtől. Olyan mohón falták az új takarmányt, mintha jó, hazai zab lett volna. Amikor Sir Roger meghallotta ezt, azonnal felkiáltott.

— Akármelyik bolygóról is jött ez a hajó, ez lesz a következő, amit meghódítunk!

Erre én keresztet vetettem, és elsiettem.

Nem volt vesztegetni való időnk. Jól tudtuk, hogy a második ganturathi csata után Huruga segítséget kért a Wersgorixanról. Azt is tudtuk azonban, hogy beletelik néhány napba, míg a segélykérő hajó eljut a birodalom urához. Ott aztán szintén eltelik egy pár hét, míg a császár összevonja csapatait óriási birodalmából, s míg azok megérkeznek a Tharixanra. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy bőviben vagyunk az időnek.

Az asszonyokból, gyerekekből, öregekből és szolgákból álló őrség élére Sir Roger saját feleségét állította. Igaz, sokan azt mondják, hogy a krónikások tudománytalan dolgot művelnek, amikor megpróbálják elképzelni és leírni a nagy emberek között folyó beszélgetéseket, de hát… Én mindkettőjüket jól ismertem. Tudtam, hogy milyen lélek lakozik a dölyfös külső mögött. Szinte láttam őket, amint ott állnak a hazájuktól oly távoli, idegen erőd föld alatti szobájában.

Lady Catherine színes kárpitokkal borította be a falakat és a padlót, s az idegen lámpák helyett inkább a meleg fényű, otthonára emlékeztető gyertyákkal világított, hogy barátságosabbá tegye lakhelyét.

Gőgösen állt díszes ruhájában, míg férje elbúcsúzott a gyerekeitől. A kis Matilda keservesen zokogott. A nagyobbik, Robert is könnyeivel küszködött, ezért gyorsan bezárta apja mögött az ajtót, mert úgy gondolta, hogy egy de Tourneville-nek nem szabad más előtt sírnia.

Sir Roger lassan elindult. Régóta nem volt már ideje borotválkozni, így sebhelyes arcát sűrű, drótszerű szakáll borította. Szürke szeme elvesztette korábbi fényét, arcizmai idegesen rángatóztak. Mielőtt idejött, megfürdött a csövekből folyó kellemes meleg vízben, de ugyanazt a durva zubbonyt és foltozott harisnyát vette vissza, ami rajta volt. Hatalmas kardja minden lépésnél megcsörrent, amint odament feleségéhez.

— Nos — mondta ügyetlenül —, indulnom kell!

— Igen — válaszolta a büszke Lady.

— Azt hiszem — köszörülte meg a torkát Sir Roger —, azt hiszem, mindent tudsz, amit tudnod kell. — Lady Catherine nem válaszolt. — Ne felejtsd el, amiket mondtam! Azoknak az embereknek, akik ezt a feladatot kapták, továbbra is rendületlenül tanulniuk kell a wersgor nyelvet, különben olyanok leszünk az ellenség között, mint a süketnémák. És ne bízz a foglyokban! Minden kék bőrűre két fegyveres vigyázzon éjjel-nappal!

— Úgy lesz! — bólintott a hölgy. Aranybarna haján gyertyafény tündökölt. — Azt sem felejtem el, hogy a disznók nem kaphatják ugyanazt, amit a többi állat.

— Nagyon fontos! És gondod legyen rá, hogy az erődben elegendő élelem legyen! Mivel egy sem betegedett meg azok közül, akik ettek az itteni ételekből, így a wersgorok magtáraiból is gazdálkodhatsz!

Néma csend telepedett rájuk.

— Hát akkor — mondta. — Mennem kell!

— Isten legyen veled, uram!

A báró egy pillanatig szótlanul állt. Úgy érezte, hogy hitvese hűvös hangja megenyhült.

— Catherine…

— Igen, uram?

— Rosszul bántam veled! — mondta ki végül. — És elhanyagoltalak. Ami még rosszabb…

A Lady férje felé nyújtotta karját. A bárd durva tenyerébe zárta a hófehér kezet.

— Mindenki követ el hibát! — Sir Roger mélyen az asszony szemébe nézett. — Adsz nekem valamit, ami rád emlékeztet? — kérdezte.

— Vigyázz magadra! Térj vissza!

A báró gyengéden átfogta hitvese derekát, magához húzta, és boldogan felkiáltott.

— Adj nekem egy zálogot asszonyom! Győzelmet aratok, s az egész birodalmat a lábaid elé teszem!

Lady Catherine kibontakozott a báró karjaiból. Ajka megremegett az indulattól.

— És a Földünket mikor fogod végre megkeresni?

— Lopakodjunk haza, mint a tolvajok, amikor már az egész csillagrendszer a mi nevünket féli?! — hangjából büszkeség csendült ki.

— Az Úr legyen velünk — suttogta a Lady, és elviharzott.

Sir Roger mozdulatlanul állt, míg asszonya lépteinek zaját el nem nyelte a hosszú folyosó, majd megfordult, és kiment az embereihez.

Egyetlen hajóba is befértünk volna, de úgy gondoltuk, jobb, ha többel megyünk. Minden hajót átfestettünk az erődben tárolt festékekkel skarlátvörösre, lilára, vagy aranyszínűre. Egy igen tehetséges ifjú, a parancsnoki hajóra felfestette a de Tourneville címert és az angol oroszlánt.

A Tharixan mint egy kő zuhant alá. Megdőlni látszott Euklidésznek az az elmélete, hogy a világ háromdimenziós. Űrhajónk átlépett a negyedik dimenzióba. Mindenfelé csillagok ragyogtak, s mi azzal szórakoztunk, hogy neveket adtunk a számunkra új csillagképeknek. Volt ott Lovag, Arató, és néhány olyan elnevezés is, melyek már súrolták a trágárság határát, s ezért inkább nem említem ezeket.

Az utazás nem tartott hosszú ideig, nem lehetett több néhány földi napnál, már amennyire meg tudtuk becsülni. A korábbi napok mozgalmasságához képest azonban meglehetősen hosszúnak tűnt ez a semmittevés, így amikor végre beléptünk a Bodavant csillagrendszerbe, mindannyian türelmetlen vadászkutyák módjára vártuk a vadászat kezdetét.

Most láthattuk először, hogy nem minden nap egyforma színű és méretű, hiszen a wersgorok, akiket eddig megismertünk, a kisebb, sárga fényű napokat kedvelték, csakúgy, mint mi, emberek. A Bodavant birodalom vörösebb és hidegebb volt. Itt is csupán egyetlen planétán, Bodán volt élet. Valószínű, hogy a wersgorok és az emberek túl komornak és fagyosnak találnák ezt a világot ahhoz, hogy itt éljenek. A wersgorok ezért nem igyekeztek meghódítani a világegyetemnek ezt a részét, s az itt lakó jairokat. Ehelyett megtiltották nekik, hogy az eddig megszerzett bolygókon kívül újabbakat olvasszanak a birodalmukba, s előnytelen kereskedelmi szerződéseket erőltettek rájuk.

A bolygó leginkább egy hatalmas, rozsdás pajzshoz hasonlított. A jairok hadihajóinak jelzéseire engedelmesen ráálltunk a számunkra kijelölt hiperbolikus pályára. Ez azonban korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Bizony, komoly fejfájást okozott nekem, aki az égi pályák tanulmányozását inkább asztrológusokra és az angyalokra hagyom.

Sir Roger a parancsnoki hajóra invitálta a jairok admirálisát. A beszélgetés természetesen wersgor nyelven folyt, s a tolmács szerepét ismét én töltöttem be. Mivel ez a tárgyalás meglehetősen hosszú és unalmas volt, így krónikámban kizárólag a lényegre szorítkozom.

Az admirálist igyekeztünk rangjához méltóan fogadni, hogy elnyerjük rokonszenvét. A bejárattól az ebédlőig húzódó folyosóra sorfalat állítottunk. A nyílpuskások rendbe hozták zöld színű zekéjüket és harisnyájukat, tollakat tűztek sisakjukra, s szörnyű fegyverüket maguk elé tartva, mozdulatlanul álltak helyükön. A gyalogosok kifényesítették vértezetüket, s lándzsájukat különböző magasságban felemelve tökéletes boltívet formáltak. Távolabb, ahol a folyosó kiszélesedett, húsz ragyogó páncélzatú, lándzsát tartó, tollakkal, zászlóval és címerrel ékesített büszke tartású lovas feszített legjobb harci méneinken. A sor végén Sir Roger fővadásza állt, csuklóján egy gyönyörű, betanított sólyommal, s a lába körül egy csapat szelindekkel. Szóltak a kürtök, peregtek a dobok, ágaskodtak a lovak, csaholtak a kutyák, s a katonák egyszerre kiáltották teli torokból: Isten és Szent György nevében! Éljen a dicsőséges Anglia! Hurrá!

A jairokat láthatólag félelemmel töltötte el ez a látvány, de azért folytatták útjukat a tanácsteremnek kinevezett ebédlő felé. A termet a wersgoroktól zsákmányolt pompás holmik díszítették. A középre helyezett hosszú asztal végén méltóságteljesen ült Sir Roger. A pompás ruhába öltözött bárót, aki egy néhány nap alatt kifaragott trónuson ült, markáns arcú alabárdosok és nyílpuskások vették körül. Amikor a jairok beléptek, a nagyúr megemelte a finom, angol sörrel teli aranykupáját, és kiitta az egészségükre. Igaz ugyan, ő inkább bort választott volna ehhez a ceremóniához, de Simon atya úgy határozott, a bort az úrvacsorára tartalékolja. Egyébként is biztos, hogy a jairoknak fogalmuk sincs a kettő közti különbségről.

A jairok zavartan néztek a hosszú asztal mellett sorakozó székekre, míg végre az apródok — olyan szertartásossággal, amilyen csak a királyi udvarban szokásos — helyükre vezették őket. Ezek után rózsafüzérrel a kezemben elmondtam egy imát, és az Úr áldását kértem erre a konferenciára. Be kell azonban vallanom, hogy ennek ezúttal nem csupán vallási okai voltak. A wersgorok elejtett szavaiból ugyanis megtudtam,— hogy a jairok bizonyos beszéd formulákat használnak, hogy felszabadítsák testük és szellemük rejtett erőit. Márpedig, ha ez a nép olyan hiszékeny, hogy az imát egy, az övékénél mélyebb elmerülésnek hiszi, az ugye nem a mi hibánk?

— Köszöntelek, uram! — kezdte Sir Roger végtelen nyugalommal. Mintha valami gonosz fény csillogott volna a szemében. Csak aki jól ismerte, az tudta, hogy ez csupán álarc.

— Elnézésedet kérem, amiért így hirtelen, bejelentkezés nélkül betörtem a birodalmadba, de a hír, ami hozott, nem várhatott!

A jair admirális megfeszült testtel előrehajolt. Kicsit magasabb volt, mint egy ember, de vékonyabb. Testét puha, szürkés színű szőrzet borította, feje körül fehér tollazat ékeskedett. Képe olyasmi volt, mint a macskáé, legalábbis, ami a macskapofáját és bajszát illeti. Óriási, bíbor szeme ragyogott. Máskülönben egész emberi kinézete volt. (Ezt úgy kell érteni, hogy körülbelül annyira hasonlított az emberhez, mint azok a szárnyas oltárokra festett arcok, amiket nem túl ügyes festők festettek.) Rangjelzésekkel díszített szűk, testhez simuló, barna színű ruhát viselt. Nyolc kísérőjével együtt mégis inkább szürkéknek látszottak. Főleg amellett a káprázatos pompa mellett, amit a terembe varázsoltunk. Az admirális neve — mint később megtudtuk — Beljad Sor Van volt. Az a feltételezésünk, miszerint a birodalom védelmével megbízott személy magas posztot foglalhat el a kormányban, igaznak bizonyult.

— El sem tudom képzelni, hogy a wersgorok annyira megbíznának egy másik népben, hogy szövetségesükként még fel is fegyverezik őket — mondta.

Sir Roger nevetett.

— Nem is így történt, kedves uram! Én meghódítottam a Tharixant. Nem tévedtél azonban, amikor az ő gépeiket vélted felismerni! Úgy gondoltam, hogy a zsákmányolt wersgor hajókkal kiegészítem a flottámat.

Beljad úgy ült, mint aki karót nyelt. Az izgatottságtól még a szőre is felborzolódott.

— Akkor ti egy másik bolygóról valók vagytok?! — kiáltotta.

— Mi a hatalmas angolok vagyunk! — tért ki Sir Roger a válasz elől. Nem akart a kelleténél többet hazudni jövendőbeli szövetségesének, nehogy később kellemetlenségei legyenek belőle, ha esetleg kiderülne az igazság. — Számos idegen gyarmat fölött uralkodunk, ilyen többek közt Ulster, Leinster, Normandia… de nem akarlak fárasztani világaink felsorolásával.

Azonnal feltűnt nekem, hogy a megnevezett megyéket és a hercegségeket nem nevezte konkrétan bolygóknak.

— Röviden, a mienk egy nagyon régi civilizáció. Hiteles feljegyzések bizonyítják, hogy több mint ötezer éves. — Az időt illetően a báró igyekezett a Wersgor Birodalom fennállását alapul venni. És egyébként is, ugyan ki vonná kétségbe a Szentírásban foglaltakat az Ádám óta eltelt időre vonatkozóan?

Beljadot a hallottak nem lepték meg annyira, mint vártuk.

— A Wersgor Birodalomról csupán az utóbbi kétezer évre visszamenőleg vannak hiteles bizonyítékaink. Ekkor fejeződött be ugyanis az utolsó gyilkos háború, ami után az egész birodalmat újjá kellett építenünk — mondta. — Ezzel szemben, s ezt megbízható forrásokból tudjuk, a mi népünk már nyolcezer éve él ezen a világon.

— És mióta röpködtök az űrben? — kérdezte Sir Roger.

— Körülbelül kétszáz éve.

— Ó, a mi első kísérleteink… mikor is voltak, Parvus testvér?

— Azt hiszem, úgy háromezer-ötszáz évvel ezelőtt. Azon a helyen, amit Bábelnek neveznek — mondtam nekik.

Beljad nagyot nyelt. Sir Roger tovább beszélt.

— Az univerzum olyan hatalmas, hogy a terjeszkedő Angol Királyság csak nemrég találta szembe magát a Wersgor Birodalommal, ők persze minden ok nélkül azonnal megtámadtak minket anélkül, hogy felmérték volna az erőinket. Mi ezzel szemben békeszerető nép vagyunk. A gőgös foglyoktól megtudtuk, hogy a Jair Köztársaság helyteleníti a háborúskodást, és soha nem gyarmatosít olyan bolygót, amely már lakott. — Sir Roger összekulcsolta a kezét, és az égre emelte a tekintetét. — Az egyik legfontosabb alapelvünk: Ne ölj! Bár, ha meggondoljuk, talán nagyobb bűn megkegyelmezni egy kegyetlen és veszélyes birodalomnak, amilyen a wersgor is, s hagyni, hogy pusztítsa a védteleneket.

— Hm — Beljad elgondolkozva vakargatta szemöldökét. — Hol is van ez a ti Angliátok?

— Ugyan, ugyan — mosolygott Sir Roger.— Nem gondolhatjátok komolyan, hogy egy ilyen fontos dolgot azonnal elárulunk egy vadidegennek, legyen az bármilyen nagyra becsült is! Először közelebbi kapcsolatba kell kerülnünk! Ezt még maguk a wersgorok sem tudják, annak ellenére, hogy a saját hazánkban támadtak meg minket. A felderítőhajójukat ugyanis fogságba ejtettük. Ezt az expedíciót azért szerveztük, hogy megbüntessük őket, és adatokat szerezzünk. Mint már mondtam, a Tharixant jelentéktelen veszteségekkel sikerült elfoglalnunk. De az már nem a mi módszerünk, hogy más intelligens fajok ügyeibe csak úgy beleavatkozzunk anélkül, hogy alaposan utánanéznénk a dolgoknak. Esküdni mernék, hogy III. Edward sem nézné ezt jó szemmel. Ha lehet, inkább szövetséget kötök veletek jairokkal, és mindazokkal, akik sokat szenvedtek a wersgor gonoszságtól. Csatlakozzatok hozzánk! Indítsunk ellenük keresztes hadjáratot! Mutassuk meg, hogy még nekik sem lehet büntetlenül eltiporni másokat! S ezzel a szövetséggel jogot szereztek arra is, hogy a győzelem után osztozzatok velünk a birodalmukon!

— Te, aki csak egy kisebb katonai szervezet feje vagy, vajon fel vagy-e hatalmazva arra, hogy ilyen kérdésekről tárgyalj? — kérdezte Beljad kétkedőn.

— Én nem egyszerű nemes vagyok! — válaszolta gőgösen a báró. — A származásom alapján van olyan rangom, mint neked. Az egyik ősöm, név szerint Noé, annak idején planétánk teljes hajóhadát egyedül irányította.

— Ez az egész olyan hirtelen jött — dadogta Beljad. — Nem is hallottunk még rólatok! Mi nem… Én nem… meg kell beszélnünk, és…

— Természetesen! De ne sokáig gondolkozzatok! — emelte fel a nagyúr a hangját. — Én lehetőséget kínálok nektek, hogy együtt törjük meg a wersgor barbárokat, akik megsértették Angliát. Ha osztoztok velünk a megpróbáltatásokban, osztozhattok velünk a zsákmányban is. Egyébként is szükségünk lesz valakire, aki rendet tart majd a meghódított birodalomban! Vagyis, azt mondom, csatlakozzatok a keresztes hadjárathoz! És miénk a győzelem!