A nagy keresztes hadjárat

VI.fejezet

Sir Roger berendelt minket a vezérlőterembe. Sir Owaint, Red Johnt és engem. Branithart az íjászok kapitánya vezette be — pórázon. Rápillantva a képernyőre ocsmány káromkodásban tört ki.

Sir Roger kiadta a parancsot, miszerint minden férfi köteles teljes fegyverzetben várakozni a további parancsig. A két lovag már talpig fegyverben volt. Apródjaik sisakjukkal a kezükben, pajzsokkal felszerelve várakoztak rájuk. A folyosókon és a nagyobb termekben türelmetlen lovak ágaskodtak. Az asszonyok és a gyerekek félelemtől elkerekedett szemekkel figyelték az eseményeket.

— Hát itt volnánk! — vigyorgott Sir Roger.

Különös, ijesztő látványt nyújtott csibészesen villogó tekintete, miközben mindenki más nagyokat nyelve próbálta leküzdeni a félelmét. A mind ez ideig oly kellemes levegőben orrfacsaró verejtékszag terjengett. Az emberek rettegését azonban legyőzte az a büszke tudat, hogy magával a pokolbéli ördöggel veszik fel a harcot.

— Parvus testvér! Kérdezd meg a fogolytól, hol vagyunk pontosan!

Branithar kérdésemre egy gombnyomással válaszolt. A következő pillanatban egy ez ideig üres képernyőn térkép jelent meg.

— Itt vagyunk, ennek a keresztnek a középpontjában — mondta. — Minél tovább repülünk, a térkép annál többet fog megmutatni a bolygóból.

Összehasonlítottam a képernyőn látható és a kezemben levő térképet, s jelentettem Sir Rogernek, hogy a Ganturath nevezetű erőd úgy százmérföldnyire lehet tőlünk, észak-északkeleti irányban.

Branithar, aki valamennyire már értett angolul, bólintott.

— Ganturath nem is olyan jelentős bázis — mondta latin tudását fitogtatva. — Igaz ugyan, hogy nagy számú űrhajó és egyéb légi jármű állomásozik a területén. A lenti tüzérség könnyűszerrel megsemmisítheti ezt a hajót, az esetleges támadó lövedékek pedig… a védőpajzs miatt… el sem érhetik őket. Legjobb lesz, ha megadjátok magatokat.

Szó szerint tolmácsoltam Branithar szavait.

— Talán ez a legokosabb, amit tehetünk — fűztem hozzá a véleményemet.

— Micsoda?! — üvöltötte Sir Roger. — Hogy egy angol harc nélkül csak úgy megadja magát?!

— De hát mi lesz az asszonyokkal és a gyerekekkel?

— Én nem vagyok gazdag ember — mondta Sir Roger. — Nincs annyi pénzem, hogy váltságdíjat fizethessek értük. — Miközben vadul kiabált, nekiütközött a pilótaülésnek, páncélba öltöztetett robusztus alakja nehézkesen huppant bele. A kezével véletlenül megérintett egy kallantyút.

Az alsó képernyőn láttam, amint a föld hirtelen meglódul alattunk. A folyók és a hegyek, amik fölött átrepültünk, kinézetre ugyanolyanok voltak, mint a mieink, ám a növényzet a megszokott zöld szín helyett számomra ijesztő, kékes árnyként telepedett a tájra. A környék látszólag lakatlan volt, bár időnként feltűnt egy-egy gömb alakú ház, óriási termőföldekkel övezve, ahol kizárólag gépek dolgoztak. Ezeken túl azonban megint csak erdőket lehetett látni — sűrű, sötét erdőket. Az első gondolatom az volt, hogy ezek az óriási megműveletlen földek valószínűleg királyi vadászterületek, ám eszembe jutott, hogy Branithar nem egyszer hangoztatta, hogy az ő népe mennyire nem bírja a zsúfoltságot.

Különös hang törte meg a csendet, amiben azonnal felismertem a kék bőrűek nyelvének durva hangzását. Mindannyian talpra ugrottunk, keresztet vetettünk, és a hang irányába fordítottuk tekintetünket. A hang egy kis fekete dobozból jött, amit a főfalakra erősítettek.

— Micsoda! — Red John vészjóslóan kihúzta a tőrét. — Van még más kék bőrű is ezen hajón?! Adjatok nekem egy feszítővasat, hadd lássam el a baját!

Branithar nyilván megértette, mit mondott, mert hirtelen nagy hahotázásban tört ki.

— Ez a hang messziről jön. Ugyanolyan hullámokban terjed, mint a fény, csak valamivel hosszabbakban — mondta.

— Beszélj érthetőbben! — parancsoltam rá.

— A Ganturath bázis megfigyelője köszöntött bennünket.

Sir Roger bólintott.

— Ezek a levegőből jövő hangok mások, mint amiket megszoktunk, mondta. — Mit akart tőlünk?

— Igaz, hogy csak néhány szót értettem abból, amit mondott, de a lényege körülbelül az volt, hogy a megfigyelő azonosítást kért a hajó legénységétől. Ha jól értettem, az történt, hogy nem a felderítőgépek számára kijelölt pályára álltunk rá, hanem egy tiltott zóna fölé repültünk.

— Nyugtasd meg őket — utasítottam Branithart —, de ne felejtsd el, hogy tudni fogom, ha elárultál minket!

Flegmán vállat vont, mint akit hidegen hagy ez az egész dolog, miközben a homlokán éppúgy gyöngyözött a veríték, mint a miénken.

— Az 587-Z jelzésű felderítő visszatért — mondta. — Sürgős üzenet: a bázis fölött fogunk megállni.

A hang jóváhagyta a jelentést, de figyelmeztetett, hogy ha egy stanthaxnál alacsonyabbra ereszkedünk, akkor megsemmisítenek minket. Az volt az utasítás, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, és várjuk meg, amíg lehoznak minket.

Ekkorra a Ganturath erőd már szabad szemmel is látható volt. A körülbelül háromszáz méter átmérőjű kör alakú építmény területén számos kupola és félhenger formájú építmény emelkedett. Mint később megtudtuk, ezeket acélvázra építették. Jó fél mérföldnyire innen, északi irányban, egy kisebb erődítményt is láttunk. A képernyő nagyítóüvegén keresztül tisztán láthattuk, milyen komoly haditechnikával kell szembenéznünk. Amint megálltunk, a bázis két oldalán sápadt fények villantak fel. Branithar a képernyőre mutatott.

— A védőburok. Minden lövést felfog. Nem tudtok kárt tenni a védelemben. Kész csoda lenne, ha mégis sikerülne eltalálnotok akár egyetlen fegyvert is. Ti viszont annál jobb célpont vagytok.

Lassan körbevett minket néhány fényesen csillogó, tojás alakú repülő. A mi Keresztesünk óriási méreteihez képest azok csak apró szúnyogoknak tűntek. Rajtuk kívül a földről is felemelkedett néhány légi jármű. A védelem jelentős része a közelünkben volt. Sir Roger gondterhelten csóválta szőke fejét.

— Úgy van, ahogy gondoltam — mondta. — A támadó sugarakat képes elhárítani ez a burok, ám egy tárgy, aminek van anyaga, átmegy rajta.

— Pontosan — tolmácsoltam Branithar válaszát. — Még ha netán sikerülne is robbanófejjel egy-két célpontot eltalálnotok, a következő pillanatban a védelem megsemmisítene titeket.

— Aha! — Sir Roger vészjósló tekintettel meredt Branitharra. — Szóval robbanó lövedékek is vannak ezen a hajón. Hogy lehet az, hogy eddig nem szóltál erről?! Erre később még visszatérünk!

Agya lázasan dolgozni kezdett. Odafordult Red Johnhoz és Sir Owainhez.

— Nos — mondta —, ti mindketten láttátok a térképet. Menjetek vissza az embereitekhez, és támadásra készen várjátok a leszállást!

Még egy utolsó pillantást vetettek a képernyőre, a nyugtalanítóan közeledő rakétákat bűvölve, majd elhagyták a helyiséget.

Sir Roger mindenre elszántan megmarkolta az irányítókart. Némi kísérletezés után rájöttünk, hogy ez a különös fegyver szinte automatikusan céloz és lő. Amint az űrkompok megfelelő távolságba értek, Sir Roger tüzelt.

Vakító, pokoli tűzcsóvák csaptak ki a meredező csövekből, s lángba borították az ellenség egyik, túlságosan közel merészkedő gépét. A sugár, izzó pallosként a szemem láttára vágta ketté. A következő pillanatban már egy másik, majd harmadik gép bukfencezett fel a levegőben, hogy aztán szétrobbanjon. Fülsiketítő robbanások hallatszottak. A levegő megtelt kisebb-nagyobb fémdarabokkal.

Sir Roger meg akart bizonyosodni arról, hogy Branithar igazat mondott a bolygó speciális védelmi rendszeréről. A kék bőrű igazat mondott. A sugárnyalábokat kivétel nélkül elnyelte az átlátszó védőburok.

— Tudtam, hogy ez lesz — mordult fel Sir Roger. — Jobb lesz, ha leszállunk, még mielőtt valami komolyabb szerkezetet küldenek ránk. Itt fent könnyű célpont vagyunk a földi légvédelmüknek.

Az utolsó szavakat még ki sem mondta, máris zuhantunk lefelé. Egy lángcsóva eltalálta ugyan a hajótestet, de addigra már egészen alacsonyan voltunk. Vészes gyorsasággal közeledtünk a Ganturath erőd magasba törő építményeihez. Keresztet vetettem, és imádkozni kezdtem.

Félelmetes reccsenés hallatszott. A hajó az ütközés következtében kettéhasadt. A megfigyelő torony, ami legalul volt, darabokra tört. A kétezer láb magas, iszonyatos tömegű Keresztes könyörtelenül maga alá temette a fél erődöt.

Még le sem állt a motor, Sir Roger máris tettre kész volt.

— Akkor rajta! Isten legyen velünk! — kiáltotta, és kisietett a félig oldalára dőlt vezérlőteremből. A megrémült apród fejéről lekapta a sisakot, és meg sem állva a fejébe csapta. Az ifjú remegve követte őt, abban bízva, hogy a báró pajzsa őt is megvédi a veszélytől.

Branithar szótlanul ült. Én magam felkaptam a csuhám alját, és kisiettem, hogy még idejében találjak valakit, aki biztonságos helyre zárja foglyunkat. Miután intézkedtem, én is a többiek után siettem, hogy jelen legyek a sorsdöntő pillanatban.

Az erődben már a puszta lezuhanásunkkal is nagy pusztítást végeztünk. Összeomlott épületek és falak jelezték az érkezésünket. A Ganturath épen maradt részeiből zavarodott wersgorok rohantak felénk. Az egész maga volt a káosz.

Mire elértem a kijáratot, Sir Roger és a lovasság már egytől egyig elhagyta az űrhajó fedélzetét. Meg sem várva, hogy csatarendbe álljanak; azon nyomban az ellenségre támadtak. A báró lova felnyerített, lobogó sörénnyel rohant a tömegbe. Gazdája fegyverén megcsillant a napfény. A hosszú lándzsa máris három wersgort nyársalt fel. Mikor eltörött, a nagyúr villámgyorsan kivonta a kardját, s azzal aprította tovább az ellenséget. A nemeseket nem zavarta, ha a lovagi fegyvereiken kívül más, a hajóról hozott kézifegyvereket is használniuk kellett.

Utánuk a gyalogosok és az íjászok rohantak ordítva az ellenségre. Az utálatos kék bőrűektől való viszolygás és félelem még bátrabbá és kegyetlenebbé tette őket. Az összecsapás fejetlen kavarodássá fajult. A wersgoroknak annyi idejük sem maradt, hogy használhassák villámló fegyvereiket. Óriási volt a zűrzavar. A balta, a tőr és a bot itt sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint az ellenség komoly sugárfegyvere.

Sir Roger fáradhatatlanul vagdalkozott. Amikor az összes ellenséget levágta maga körül, felegyenesedett fekete csődörén, feltolta a sisakrostélyt, és kürtjébe fújt. Éles kürtszó hasított a levegőbe, hogy a lovasokat kapitányukhoz hívja. A lovasság, mint a sereg legfegyelmezettebb része, azonnal felhagyott a küzdelemmel, és a báróhoz vágtatott. Hamarosan óriási létszámú, lovas sorakozott fel a nagyúr mögött, mint megannyi páncéltorony, címeres pajzsokkal, tollas sisakokkal, magasba emelt lándzsákkal.

Sir Roger kesztyűs kezével arra a helyre mutatott, ahonnan a kék bőrűek tüzeltek rájuk, amikor ők még a levegőben voltak.

— El kell foglalnunk, mielőtt újra támadnának — harsogta. — Utánam, angolok! Istenért és Szent Györgyért!

Apródja tegezéből kirántott egy nyílvesszőt, megsarkantyúzta a lovát, s nekiiramodott. Dübörgött a föld a lovak patái alatt.

Az erőd kiszemelt részéből wersgorok tömege özönlött ki, hogy megvédje állásait. Különböző fajtájú lőfegyvereik, és kis, kézi használatú rakétáik voltak. Jó néhány lovast elintéztek ugyan, de a kis távolság miatt nem igazán tudták kihasználni fegyvereik előnyeit. Elrémisztette őket a páncélos lovasság fergeteges támadása. A wersgorok akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor a tőlük oly távol álló, földi harcba bocsátkoztak. Igaz ugyan, hogy fel voltak szerelkezve a levegőben használható sugárfegyverekkel és olyan erőpajzsokkal, amik hasonló támadás esetén biztos védelmet nyújtanak, de a közelharcban mindezek nem sokat értek.

A lovasok megállíthatatlanul gázoltak az ellenség soraiba. Mind egy szálig sárba taposták a kék bőrűeket, s töretlen elszántsággal hömpölyögtek előre.

Az egyik épület ajtaját nyitva találták. A közepén egy kisebb méretű űrhajó állt, bevetésre készen.

Ami a méretét illeti, csak az itt látható űrmasinákhoz képest volt kicsi, egyébként akkora volt, mint egy földi tengerjáró hajó. Függőleges helyzetben állt, készen arra, hogy a levegőbe emelkedjen, és onnan lőjön minket. Sir Roger egyenesen neki irányította lovasait. A lándzsák viszonylag azonos magasságban, egy vonalban ütköztek a hajó testének. A levegőben fémszilánkok röpködtek. Egyik-másik katona egyensúlyát vesztve fordult le a nyeregből. Egy lovas, nehéz páncélzatával és a körülbelül hétszáz kilót nyomó lovával együtt, igencsak tekintélyes ellenfélnek bizonyult, s ezek a lovasok, több mérföldes sebességgel vágtattak neki az űrhajónak. Lélegzetelállító látvány volt.

A hajó megingott, s az oldalára esett. Megsemmisült.

Sir Roger lovasai változatlanul az ellenség nyomában voltak. A lódobogás hangos csatakiáltásokkal keveredett. Mindenfelé kardok, buzogányok, sarkantyúk csillantak meg a napfényben.

A wersgorok úgy hulltak, mint a legyek. Bár ha jobban meggondolom, valójában azok az űrkompok hasonlítottak a legyekre, amik állandóan a fejünk fölött zümmögtek, s mivel óriási volt a zűrzavar, képtelenek voltak úgy célozni, hogy saját társaikat ne találják el. Sir Roger, hogy közelebb hozza serege győzelmét, újabb támadási tervet eszelt ki. Mire a wersgorok észrevették, mi készül ellenük, már késő volt.

A győzelem már a kezünkben volt. A csata legfőbb színterén, ahol a Keresztes feküdt, a kérdés már csak az volt, hogy mi legyen a kék bőrűekkel. Elpusztítsuk, rabszíjra fűzzük őket, vagy beűzzük őket az erdőbe? Red John Hameward ügy gondolta, hogy íjászainak ügyessége segítségére lehet Sir Rogernek, így hát hirtelenjében különítményt szervezett belőlük, és gyors ütemben a báróhoz vitte őket.

Az űrkompok vérszomjasan ereszkedtek a nagy zsákmányt ígérő tömeg fölé. Lövedékeik kis hatótávolságúak voltak. Az első rárepülés alkalmával két íjász életét vesztette. Red John elkiáltotta magát:

— Támadás!

Az égboltot egy szempillantás alatt gyilkos nyílvesszők sötétítették el. A hat láb hosszú tiszafa íjból kilőtt nyilak arra is képesek, hogy egy páncélba öltözött lovast a lovával együtt nyársaljanak fel. Ezek a kis kompok csak megkönnyítették a dolgukat azzal, hogy egyenesen feléjük repültek. Egy sem menekülhetett. A szitává lőtt masinák egymás után zuhantak alá. Pilótáik úgy néztek ki, mint a sündisznók. Az íjászok a győzelemtől megrészegülve, őrjöngve rohantak tovább, hogy segítségére legyenek a többi katonának.

Az űrhajó, amit a lándzsások felborítottak, újra berregni kezdett. A legénysége minden bizonnyal magához tért. Hirtelen óriási mennydörgés rázta meg a földet. Az űrhajó nyílásaiból iszonyatos lángcsóvák csaptak ki, amikhez képest a kézifegyverek gyilkos sugarai ártalmatlan kis látványosságnak tűntek. A közeli falak egytől-egyig ledőltek. Egy lovas és a lova, akiket a láng éppen telibe talált, azon nyomban megsemmisültek. Az űrhajó vérszomjasan szórta villámait.

Red John megragadta az acélgerenda egyik végét — egy a közelben szétrobbant, kupolaszerű építmény egy darabját. Ötven erős férfi emelte magasba a gerendát, s vad ordítással rohant vele a hajó bejáratának. Hóóórukk! Az ajtó hatalmas dörejjel darabokra hullt, s a bátor angol katonák megállíthatatlanul özönlöttek a hajó belsejébe.

Ganturath ostroma több óráig tartott, igaz, ebből a legtöbb időt azzal töltöttük, hogy feltérképeztük a bázis megmaradt, általunk még fel nem fedezett, titkos részeit. Mire a Tharixan napja a bolygó nyugati részén lebukott a látóhatár alá, húsz angol katona feküdt holtan a csatatéren. Súlyos sebesültünk nem volt, hiszen akit egy sugár eltalált, az meg is halt. A wersgorok közül körülbelül háromszázan haltak meg, s majdnem ugyanennyien kerültek a fogságunkba. Sokan vesztették el valamely végtagjukat vagy fülüket a csata során. Talán százra tehető azoknak a száma, akik elmenekültek, s akik minden bizonnyal hírünket viszik a környező, ám nem éppen közeli településekre. Az erőd villámgyors lerohanásának volt köszönhető, hogy a wersgorok nem tudták riadóztatni a többi helyőrséget.

A mi nagy szerencsétlenségünk csak később tudatosult bennünk. A hajónk elvesztése senkinek sem okozott fejfájást, hiszen most már több ilyen óriás közül is választhattunk. A gondot legfeljebb az okozhatta, hogy a szörnyűséges landolás során a széthasadt vezérlőteremből eltűntek a wersgorok navigációs feljegyzései.

Ebben a pillanatban azonban kizárólag egyvalami számított: a győzelem. Sir Roger de Tourneville vértől mocskosán, ziláltan, megperzselődött, horpadozott páncélban tért vissza elgyötört lován az erőd központjába. A nagyurat rongyos, halálosan kimerült katonák követték. Fáradtak, elcsigázottak voltak, ám a Te Deum hálaadó sorait mégis egy emberként zengték az ismeretlen égbolt csillagai felé. Lobogójuk büszkén lengett ezen az otthonuktól oly távoli planétán.

Csodálatos érzés volt angolnak lenni!