A nagy keresztes hadjárat

XX.fejezet

Sir Roger és serege az általunk New Avalonnak elnevezett bolygón táborozott le. A seregnek pihenésre volt szüksége, neki pedig időre ahhoz, hogy megoldja a már megszerzett óriási királyság védelmét. Ezen kívül titkos tárgyalásokat folytatott a térség wersgor kormányzójával. A kék bőrű hajlandónak mutatkozott átadni az irányítása alatt álló bolygót, némi anyagi ellenszolgáltatás reményében, s természetesen megfelelő biztosítékokért cserébe. Az alkudozás ugyan lassan ment, ám Sir Roger biztos volt a sikerben.

— Ezek a népek igen járatlanok a másik fél szándékainak kipuhatolózásában — jegyezte meg a báró. — Ez a kormányzó kevesebbel beérte, mint egy itáliai város. A szövetségeseink biztosan nem próbálkoznak meg hasonló lefizetésekkel. Ők azt képzelik, hogy a wersgorok ugyanolyan szilárdak és őszinték, mint ők maguk. Mégis vajon mi az oka annak, hogy egy ilyen óriási távolságokra szétszórt birodalom, ahol egy-egy bolygót több napig, vagy akár több hétig is tartó utazással lehet elérni, olyan sok mindenben hasonlít az európai országokra? Sőt… Ha a megvesztegethetőségét vesszük, túl is tesz rajta.

— Hiszen hitetlenek — mondtam.

— Hát igen. Kétségtelenül. Bár ha jól meggondolom, a keresztények között sem találkoztam még olyannal, aki visszautasított volna hasonló jellegű ajánlatot. Ami pedig a wersgorokat illeti: a kormányuk még csak feltétlen hűséget sem követel.

Bármi történt is a háttérben, ez a néhány nap végre békében telt. Egy óriási sziklaszirtek közé zárt völgyben ütöttünk tábort. Az üvegnél is áttetszőbb vizű zuhatag nyílegyenesen zúdult alá a fákkal szegélyezett tóba. Még a mi lármás, szétdobált táborunk sem tudta elcsúfítani ezt a gyönyörű tájat.

Kint ültem a sátram előtt. A munkámat egy időre félretettem, s pihenésképpen a Szent Cosmas csodái, című, meglehetősen bágyasztó, otthonról hozott könyvet olvasgattam. Közben fél füllel hallottam a lőgyakorlat egyre megszokottabbá vált hangjait, az íjászok nyílvesszőinek suhogását és a különböző játékokkal szórakozó katonák mulatozását. Már majdnem elbóbiskoltam, amikor valaki hirtelen odatoppant mellém.

Az álomtól és a napfénytől hunyorogva néztem a báró apródjának halálsápadt arcára.

— Parvus testvér! — kiáltotta. — Isten nevében kérlek, jöjj azonnal!

— Mi? Ki? Én? — dadogtam, még mindig félálomban.

— Igen. Most rögtön!

Magamra kaptam hát a reverendámat, belebújtam a lábbelimbe, és elindultam. Úgy elmélyedtem a gondolataimban, hogy tudomást sem vettem a napsütésről, a virágba borult mezőről, a hangos madárcsivitelésről. A szívem vadul zakatolt, s most éreztem csak igazán, milyen távol vagyunk az otthonunktól.

— De hát mi történt? — kérdeztem.

— Nem tudom — mondta az apród. — Rádión üzenetet kaptunk az egyik hajónkról. Sir Owain Montbelle meghallgatást kért Sir Rogertől. Nem tudom, miről beszélhettek. Csak azt láttam, hogy a báró kitántorgott a kabinból, és közben egyfolytában azt üvöltözte, hogy kerítsünk téged elő, akár a föld alól is. Ó, Parvus testvér, szörnyű látvány volt!

Úgy gondoltam, eljött az idő, hogy mindannyiunkért imádkozzam, ha már a nagyúr ereje és ravaszsága nem tud többé megvédeni minket ellenségeiktől. Ám ebben a pillanatban csak Sir Rogerre tudtam gondolni. Túlságosan sok gondot vett a vállára, s ez alatt a hosszú idő alatt egyetlen lélek sem akadt, akivel megoszthatta volna a terhét. A szentekhez fohászkodtam, hogy álljanak mellé, és segítsék ezt a nagyszerű embert.

A hordozható jair sátor előtt Red John Hameward őrködött. Amint megtudta, hogy a báró milyen állapotban van, odarohant a mulatozó katonákhoz, s kifeszített íját rájuk emelve megfenyegette őket.

— Vissza! Vissza a helyetekre! Istenemre, az elsőt, aki zavarni merészeli a nagyurat, lenyilazom, a következőnek pedig saját kezemmel töröm ki a nyakát! Azt mondtam, tűnés!

Elhaladtam az óriás előtt, és beléptem a sátorba. Odabent fülledt meleg volt. A napfény teljesen átvilágította az áttetsző ponyvát. Mindenhol otthonról hozott felszerelést láttam: bőröket, szőnyegeket, címereket. Az egyik polcon azonban idegen tárgyak sorakoztak, lent a földön pedig egy nagy méretű távbeszélő készülék állt.

Sir Roger lógó fejjel, ernyedt karokkal ült a rádió előtt lévő székben. Odamentem a háta mögé, kezemet a vállára tettem, és olyan szelíden, ahogyan csak tudtam, megkérdeztem:

— Mi a baj, uram?

— Menj innen! — mondta zordan.

— Hívattál…

— Már nem emlékszem, mit csináltam. Ez csak rám tartozik, és… menj innen!

Hangja határozott és parancsoló volt, én azonban összeszedtem minden bátorságomat, megkerültem a székét, elé álltam, és azt mondtam:

— Feltételezem, hogy üzenetet kaptál a rádión…

— Igen. Igen. Legszívesebben szétverném ezt az átkozott…

— Ne!

A báró lassan rám emelte a tekintetét. A szeméről egy csapdába esett farkas jutott eszembe. Emlékszem, az az állat ugyanígy nézett, amikor az emberek botokkal a kezükben köré gyűltek, hogy agyonverjék.

— Nem akarlak megsérteni, Parvus testvér — mondta.

— Akkor ne tedd! — válaszoltam kissé gorombán, és leguggoltam, hogy megnyomjam a lejátszó gombját.

— Ha meghallgatod ezt az üzenetet — figyelmeztetett székéből felemelkedve —, meg kell, hogy öljelek, különben elveszítem a méltóságomat.

Emlékezetembe idéztem gyermekkoromat, s azokat a köznép használta hamisítatlan angol szavakat… Rövidek voltak, csípősek, gúnyosak, trágárok… Majd hirtelen kitört belőlem az egyik ilyen… szó. A bárónak leesett az álla. Elképedve rogyott vissza a székébe. Az első szitkot újabb követte, majd lassan megnyugodtam, s higgadt hangon beszélni kezdtem.

— A te méltóságod, a te tekintélyed azon áll, hogy milyen életet biztosítasz a népednek. Olyan ügyben nem ítélkezhetsz józanul, ami ennyire kifordított önmagádból. Hagyd, hogy meghallgassam azt az üzenetet!

A báró magába roskadva ült. Megnyomtam a gombot. A képernyőn Sir Owain arca jelent meg. Soványabb és sápadtabb volt, mint amilyen szokott lenni. Karikás szeme, megnyúlt arca fáradtságról tanúskodott. Visszafogott, hivatalos hangon beszélt ugyan, de szája sarkában diadalmas mosoly bujkált.

Már nem emlékszem, mit mondott szó szerint, de ez nem is olyan fontos. Elmondta, hogy kint van az űrben, egy lopott hajón. Megközelítette a New Avalont, hogy rádióösszeköttetésbe kerüljön Sir Rogerrel, de amint átadta üzenetét, máris elhagyja ezt a régiót, képtelenség lesz rátalálni. Ha a báró megadja magát, ő elintézi, hogy visszatérhessünk Angliába. Azt mondta, Branithar biztosította őt arról, hogy a wersgorok császára nem fogja többé megtámadni a Földet. Ha viszont Sir Roger nem adja meg magát, akkor elmegy a Wersgorixanra, és elmondja rólunk az igazat. Az ellenség legfeljebb francia és szaracén zsoldosokat fogad majd, hogy véget vessen ennek a „keresztes hadjáratnak”. Bár erre valószínűleg nem is lesz szükség, hiszen ha a szövetségeseink megtudják, hogy milyen gyengék vagyunk, a harc magától eldől. Bárhogyan legyen is, a báró sohasem láthatja viszont a feleségét és a gyermekeit.

A következő pillanatban Lady Catherine alakja tűnt fel a képernyőn. Jól emlékszem, mit mondott, de nem akarom leírni. Aztán ő is eltűnt.

A nagyúr és én egy kis ideig szótlanul bámultunk magunk elé. Végül Sir Roger törte meg a csendet.

— Nos… — mondta egy megtört öregember hangján.

— Montbelle azt mondta, hogy holnap egy bizonyos órában visszatér a rádiónk vevőkörzetébe, hogy megtudja, hogyan határoztál — motyogtam, inkább magamban. — Talán kiküldhetnénk néhány mágneses érzékelővel felszerelt automatavezérlésű hajót ebbe a körzetbe, hogy megsemmisítsék ezt az árulót.

— Túl sokat kérsz tőlem, Parvus testvér — szólalt meg a báró színtelen hangon. — Ne kívánd tőlem, hogy elpusztítsam az asszonyomat és a gyermekeimet… feloldozatlanul.

— Hát persze. Nem lehetne valahogy foglyul ejteni azt a hajót? Nem… — válaszoltam magamnak. — Lehetetlenség. Ha csak a közelébe lövünk, hogy elrontsuk a hajtóművét, már az is szétveti az egész masinát. Vagy pedig semmi baja nem lesz, és a következő pillanatban már el is tűnik a szemünk elől.

A báró rám szegezte zord tekintetét.

— Bármi történjen is — mondta —, senki sem tudhatja meg, hogy az asszonyom is belekeveredett ebbe a… Megértetted? Nem tudja, mit csinál! Biztosan a sátán kerítette a hatalmába…

Szántam ezt az embert. Milyen igazságtalan a sors!

— Elég ravasz vagy ahhoz, hogy ebből is győztesen kerülj ki — mondtam biztatóan.

— Mit tehetnék? — kérdezte elgondolkozva.

— Folytathatod a harcot.

— Reménytelenül? Ha már Montbelle elmegy a Wersgorixanra…

— Vagy… elfogadod a feltételeket.

— Ha… Mit gondolsz, meddig lenne a Föld biztonságban a kék bőrűektől?

— Sir Owainnek biztosan megvan rá az oka, hogy higgyen az ígéretükben — mondtam bátortalanul.

— Az egy bolond! — kiáltotta Sir Roger, s öklével a karfára vágott. Most már felegyenesedve ült. Erőteljes, rekedt hangja ismét reményeket ébresztett bennem. — Vagy még annál is aljasabb, mint hisszük! Júdás! Talán abban reménykedik, hogy a hadjárat után alkirály lesz belőle. Hát nem értitek?! A wersgorok ezek után már nem azért támadnák meg a Földet, hogy szerezzenek egy újabb bolygót! Bebizonyítottuk, hogy veszélyesek lehetünk rájuk. Most még nem kell tartaniuk a földlakóktól, de néhány évszázad múlva az ember is megépíti majd a maga űrhajóját, és elindul, hogy meghódítsa a világűrt.

— A wersgorok sokat veszítettek ebben a háborúban — próbáltam vitatkozni. — Időre lesz szükségük, hogy mindenüket visszaszerezhessék. Még akkor is, ha a szövetségeseik önként visszaadják a meghódított bolygókat. Legalább száz évig biztosan békén hagyják a Földünket.

— Vagyis mire jönnek, mi már mindannyian halottak leszünk — bólogatott Sir Roger. — Ez aztán a nagy kísértés! Vajon a pokolnak hányadik bugyrába kerülnénk azért, hogy a születendő gyermekeink életével váltjuk meg a magunkét?

— S honnan tudhatjuk, hogy nem lesz-e a legjobb az emberiség számára? Akármi álljon is a mi hatalmunk és erőnk mögött, az Istentől ered.

— De nem, nem és nem! — hajtogatta Sir Roger imára kulcsolt kézzel. — Nem tudom megtenni! Akkor már inkább most haljunk meg… még Catherine is.

Hosszú szünet után újra megszólaltam.

— Talán még nem késő jobb belátásra bírni Sir Owaint. Beszélned kellene vele! A méltóságról, a becsületről, arról, hogy milyen őrültség megbízni egy wersgor szavában. Bocsásd meg neki tettét, és kínálj neki magasabb posztot!

— Talán még a feleségemet is?! — mondta gúnyosan, majd némi gondolkodás után: — Miért ne? De talán… igen! Talán beszélni kellene… Meg kellene próbálnom alázatosabban viselkednem vele. Segítesz nekem, Parvus testvér? Szükségem van rá, hogy erősítsd a lelkemet, nehogy szembe átkozzam…