A nagy keresztes hadjárat

VII.fejezet

Az erőd egyik nagyjából épen maradt részében ütöttük fel a táborunkat. A férfiak tűzifa után néztek a közeli erdőben, s mire a bolygó két holdja megjelent az égbolton, már javában ropogott a tűz, odavarázsolva a távoli otthon melegségét. Az emberek közelebb húzódtak hozzá, s le nem vették a szemüket a sistergő serpenyőről. Arcuk ragyogott a lángok fényében. A lovak kényszeredetten legeltek. Láthatóan nem voltak megelégedve az itteni fű ízével. A összezsúfolt foglyokra lándzsások felügyeltek. A kék bőrűek tekintete megdöbbenést sugárzott. Mintha nem tudnák elhinni a történteket. Szinte sajnáltam ezeket a teremtményeket, annak ellenére, hogy istentelennek és kegyetlennek ismertem meg őket.

Sir Rogertől azt az utasítást kaptam, hogy csatlakozzam a kapitányaihoz, akiknek a szállása az egyik fegyveróriás mellett volt. Nekiültünk, hogy hatásos védelmi stratégiát dolgozzunk ki a várható támadással szemben, és megpróbáltunk nem gondolni arra, hogy az ellenség milyen újabb szörnyűségeket vethet még be, ellenünk.

Az előkelőbb hölgyek számára külön sátrakat állítottunk föl. Sokan közülük már nyugovóra tértek, ára Lady Catherine még ott ült egy fatörzsön a tűz mellett. Tekintete szomorú és reménytelen volt. Szótlanul hallgatott minket.

A kapitányok kimerültén feküdtek a földön. Ott volt Sir Owain Montbelle is, aki fáradt ujjaival most is a vadságáról ismert Sir Brian Fitz-William, és a hármuk közül a legigazabb ember: Alfred Edgarson szász kisbirtokos. A mindig komoly Thomas Bullard most is elgondolkozva játszadozott az ölében fekvő csupasz kardjával. Alacsony származása miatt Red John Hameward most is a háttérbe húzódott. Az apródok feladata volt a kiürült kupákat újratölteni borral.

A fáradhatatlan Sir Roger most sem tétlenkedett. Magába mélyedve járkált fel s alá, kezeit háta mögött összekulcsolva. A többiekhez hasonlóan ő is megszabadult már nehéz páncéljától. Egy szó sem hallatszott. A lovagok a büszkeség, palástjába burkolózva merengtek a történteken. A rangjához méltó öltözék hiányában Sir Rogert akár közkatonának is nézhették volna, ám ha valaki szemügyre vette nemes vonásait, horgas orrát, s hallotta beszélni, semmi kétsége sem maradhatott a báró rangja felől. Csizmáján meg-megpendült sarkantyúja. Amint közelebb értem hozzá, fejével üdvözlésképpen biccentett.

— Ah, Parvus testvér! Ülj csak le, és igyál egy kis bort! Neked megvan a magadhoz való eszed, és nekünk most éppen ilyen emberekre van szükségünk. — Jó ideig szótlanul járkált tovább, s nekem nem volt hozzá bátorságom, hogy azonnal lerohanjam a szörnyű híremmel. A két hold keltette nyomasztó, szokatlan látványt különös zajok egyvelege tette még lidércesebbé. Nem tücsök, béka vagy pacsirta jól ismert hangja volt ez, inkább fémek csengésére hasonlító szokatlan éjjeli zene. A levegőben terjengő illatok csak fokozták rossz érzéseimet.

— Nos — mondta a báró —, Isten segítségével győztesen kerültünk ki az első összecsapásból. Most azon kell gondolkodnunk, hogyan tovább.

— Úgy gondolom — köszörülte meg a torkát Sir Owain —, hogy Isten azért állt mellénk, mert kiszolgált hárfáját pengette. Nem messze tőle feküdt a sebhelyes, tatottak voltunk, ám ha azt látja, hogy szívünkbe dölyfösség költözött, elfordul tőlünk. Olyan különleges fegyvereket zsákmányoltunk, amikkel otthon nagy dolgokat vihetünk végbe. Ezért hát, én azt mondom, hogy ne maradjunk itt tovább, hanem azonnal induljunk haza.

Sir Roger megsimogatta az állat.

— Én mégis inkább maradnék — mondta. — Jóllehet, van némi igazság abban, amit mondtál. Ha azt vesszük, ebbe az ördögfészekbe bármikor visszajöhetünk, a Szentföld felszabadítása után is.

— Úgy van — bólintott Sir Brian. — Most még túl kevesen vagyunk egy egész birodalom elleni támadáshoz, Arról nem is szólva, hogy az asszonyaink és gyermekeink csak hátráltatnak minket. Az állatokról már nem is beszélek, őrültség maradnunk!

— Részemről akár azonnal folytathatnánk az öldöklést — így Alfred Edgarson —, bár ami azt illeti, eddig egy mákszemnyi aranyat sem zsákmányoltunk.

— Az aranyakkal úgyis csak otthon tudnánk mit kezdeni — emlékeztette Bullard kapitány. — A szentföldi hadjárat a forró és száraz sivatagon át a legkeményebb férfit is próbára teszi, de ott legalább tudjuk, mire számíthatunk. Itt azonban fogalmunk sincs, hogy milyen mérgező atmoszférájú bolygók keringenek körülöttünk, s azt sem tudhatjuk, hogy milyen itt egy tél. Legjobb lenne már holnap visszaindulni!

Egyetértés moraja hullámzott át a társaságon.

Végre elszántam magam. Megköszörültem a torkom, és belevágtam.

Épp egy Branitharral folytatott beszélgetés után voltam.

— Uraim! — kezdtem.

— Igen? Mi az, Parvus testvér? — Sir Roger várakozóan tekintett rám.

— Uraim! Nem hiszem, hogy megtaláljuk a haza vezető utat.

— Micsoda?! — kiáltották egyszerre. Néhányan idegesen felugrottak ültükből. Lady Catherine melléből kétségbeesett sóhaj szakadt ki.

Elmondtam, hogy a mi naprendszerünkhöz vezető út leírása, ami a szétroncsolódott vezérlőteremben volt, eltűnt. Többen is nekiláttunk megkeresni, de hiába. Mindent átkutattunk, de eredménytelenül. A terem belseje egészen elszenesedett, félig megolvadt. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy egy eltévedt sugárnyaláb többek között azt a fiókot is eltalálta, amiben a papírok voltak. Mind elégett…

— De Branithar tudja az utat! — tiltakozott Red John.

— Idefelé is ő vezetett! Majd én kiverem az átkozottból!

— Csak ne olyan hevesen — csillapítottam. — A hazatérés nem olyan egyszerű, mint egy jól ismert partvonal mellett hajókázni. Itt csillagok milliárdjai akadhatnak az utunkba. A mi Keresztesünk cikcakkban haladt közöttük, hogy végül a mi Földünknél kössön ki. A hajó kapitányának a feljegyzései nélkül egy emberöltő sem lenne elég, hogy hazataláljunk.

— De, hogyhogy Branithar nem emlékszik az útvonalra? — méltatlankodott Sir Owain.

— Hogyan emlékezhetne több száz oldalnyi adatra?! — vágtam vissza. — Egyébként is, ne feledjük, hogy Branithar, saját bevallása alapján, csak egy egyszerű középnemes volt. A feladata csupán az volt, hogy felügyeljen arra az ördögi masinára, amit ők motornak neveznek.

— Elég! — Sir Roger megnyalta kiszáradt ajkát, s meredten a földet bámulta. — Ez bizony mindent eldönt. Igen… De valakinek csak kellett tudnia a Keresztes útvonaláról a hajó kapitányán kívül! Aki előre megtervezte azt!

— Nem hinném, uram — mondtam. — A wersgorok felderítői nem előre meghatározott cél felé haladnak. A kapitány, tetszés szerint dönti el, hogy merre keresgéljenek. Ha valamelyik bolygó megtetszik nekik, akkor ott leszállnak. A hercegük csak akkor tudja meg, hogy hol jártak, amikor már visszaérkeztek és jelentést tettek.

A hallottakra mélyről jövő sóhaj volt a válasz. Mind a kilenc férfi kiváló harcos volt, de ez még nekik is sok volt. Sir Roger mélabúsan a feleségéhez baktatott, s kezét csüggedten karjára tette.

— Sajnálom, drágám! — mondta csendesen.

A Lady hűvösen félrefordította tekintetét.

— Te hoztál minket erre a helyre! — sziszegte. — Te vezetted a népedet a halálba és a kárhozatba! Most elégedett vagy?!

Sir Owain hárfát tartó kezein az ujjak belefehéredtek a szorításba, amikor Sir Roger a kardjához kapott.

— Elég legyen! — ordította. — Senkinek sem volt ellenvetése a tervem ellen. Együtt kerültünk ebbe a helyzetbe, hát együtt is kell kimásznunk belőle!

Az ifjabb lovag még motyogott valamit, de aztán elhallgatott.

Sir Roger korábbi elkeseredettsége hihetetlen gyorsasággal változott újra magabiztos elszántsággá. Igaz ugyan, hogy csak a többiek előtt vette föl ezt az álarcot, de vajon hányan lennének képesek rá? A báró e kiválóságát a nagy, Hódító Vilmos király vérének tulajdonítottam, akinek az egyik unokája — egy fattyú — házasságot kötött Godfrey gróf törvénytelen leányával, megalapítván ezzel a Tourneville nemességet.

— Urak! — mondta a báró emelkedett hangon. — Még nincs veszve semmi! Ha bízunk az erőnkben, győztesen kerülünk ki ebből a nem is olyan kilátástalan helyzetből. Ne felejtsétek, hogy milyen sok foglyot ejtettünk. Ez még a hasznunkra lehet később. Ha ismét harcra kerül a sor, akkor sincs okunk félelemre. Ezt már bebizonyítottuk. Igaz ugyan, hogy sokan vannak és a fegyvereik is jobbak, de mindez csak keveset számít! Nem ezlenne az első eset, hogy angol férfiak legyőznek egy nálánál látszólag erősebb ellenfelet. Legrosszabb esetben visszavonulunk. Jó néhány űrhajó áll a rendelkezésünkre. Egyszerűen felszállunk, és az űrben nyomtalanul eltűnünk. Ott sohasem találhatnak ránk! Talán csodálkoztok, de én mégis inkább maradnék. Megpróbálhatnánk üzletet kötni velük, és ha ez nem megy, akkor hát harcoljunk! Csak bíznunk kell Istenben! Ő, aki megállította a napot Joshuának, ha úgy akarja, milliárdnyi wersgor életét is kiolthatja. Végtelen az Ő hatalma, és végtelen a kegyelmessége. Amint az ellenség fejet hajt előttünk, kényszeríteni fogjuk őket, hogy arannyal megtöltött hajókon vezessen minket haza. Azt mondom hát: vágjunk bele! Az Úr és Anglia dicsőségére, a mi gazdagodásunkra.

Sir Roger egészen felvillanyozta hallgatóságát. Úgy látszott, hogy mindaz az erő, ami benne lakozott, egyszerre szétáradt a többiekben. Amikor befejezte beszédét kapitányai hangos éljenzésben törtek ki. Körülállták, kezeiket fényes kardjára tették, s csillogó szemmel megfogadták, hogy mindvégig hűségesen kitartanak mellette.

A következő óra buzgó tervezgetéssel telt. Sok ötletet elvetettek ugyan — hisz egyedül csak Isten képes elsőre tökéleteset alkotni. Végül mindannyian nyugovóra tértek.

A báró gyengéden karon fogta hitvesét, s szállásához vezette. Megpróbált kedves lenni hozzá, de hiába. Lady Catherine megvetően félrefordította a tekintetét előle. Semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy meghallgassa férje indokait. Sir Roger megsemmisülten hallgatta vádló szavait. Eközben a nagyobbik hold lassan alámerült az égbolton, s hideg fényével hűvös lepelbe burkolta a már amúgy is fagyos lelküket.

Sir Roger válla megtörten leereszkedett. Szomorúan megfordult, és elballagott minél távolabb kegyetlen hitvesétől. Végre ő is letelepedett. Ágya a harmatos fű volt, takarója pedig — mint az katonaembereknél szokásos volt — a nyeregpokróc.

Különös, hogy az, ki annyi férfitársa előtt is az első volt, mennyire erélytelen tud lenni egy nő előtt. Volt abban valami szánalomra méltó, ahogyan ott feküdt, magányosan a csillagos ég alatt. Féltem, hogy ez a veszekedés csak előzménye annak, ami még majd ezután következik.