A nagy keresztes hadjárat

XVIII.fejezet

Nagyon sok tharixani nap telt már el, földi idő szerint több hét is. Miután meghódította az első bolygót, Sir Roger azonnal elindult csapatával a következőre. Szövetségeseinek az volt a feladatuk, hogy magukra vonják az ellenség figyelmét; ezalatt a báró emberei lombokkal álcázva magukat a földön rohamozták meg az erődítményt. Ez a hely a későbbiekben arról volt nevezetes, hogy Red John Hameward innen szabadított ki egy fogva tartott hercegnőt. Igaz ugyan, hogy zöld hajjal, különös, tollas csáppal rendelkezett a hölgy, és semmi esélye nem volt annak, hogy az ő faja és az emberek keveredéséből utódok születhetnek, mégis végtelenül hálás volt a megmentőinek, s mindent megtett azért, hogy jó kedvre derítse a magányos férfiakat. Akárhogyan is, Leviticus tilalmai körül még mindig viták dúlnak.

A wersgorok ellentámadást indítottak a környező kisbolygókról. Sir Roger ideutazáskor kikapcsoltatta a mesterséges gravitációt, hogy emberei megtanulhassák, hogyan kell mozogni a súlytalanság állapotában. Íjászaink támadásba lendültek — megkezdődött a „meteorok csatája”. A wersgorok legnagyobb meglepetésére a nyílvesszők mindenféle villanás vagy mágneses jelenség nélkül szedték áldozatukat. Az ellenség újból visszavonulásra kényszerült. Igen ám, csakhogy amíg a kék bőrűek ezt a bolygójukat védték ellenünk, Beljad admirális három másikat is elfoglalt. Ez azt jelentette, hogy csapataikat jóval távolabbi planétára kellett visszavonniuk.

Eközben a Tharixanon Sir Owain Montbelle tette a szépet Lady Catherine-nek, s emellett nyelvtanulás ürügyén igyekezett egyre többet beszélgetni Branitharral. Miután a lovag és a kék bőrű már alaposan kipuhatolták egymás szándékait, úgy nézett ki, akár szövetségre is léphetnek.

Már csak az volt hátra, hogy a bárónőt is meggyőzzék.

Már mindkét hold magasan fenn járt az égen. Fényük ezüsttel vonta be a fák koronáját. A fűben harmatcseppek ragyogtak. Mindennek két árnyéka volt. Az éjszaka hangjai egyre ismerősebbé és békésebbé váltak. Lady Catherine ezen az éjszakán is elhagyta a sátrát. Gyermekei már elaludtak, de neki nem jött álom a szemére. Magára terített egy köpenyt, s végigsétált a most épülő kis falu vesszőből font kunyhói között vezető úton, ki egészen a mezőre. Sziklás medrében hűs vizű patak csobogott. Megállt mellette, s mélyen magába szívta a virágok illatát. Visszaemlékezett azokra a tavaszokra, amikor galagonyával koronázták meg május királynőjét. Megrohanták az emlékek. Látta magát, amint ott áll Doverben, a kavicsos tengerparton, s hosszan integet kendőjével ifjú férjének, aki házasságkötésük után szinte rögtön harcba indult. Itt azonban a csillagok hideg fényében senki sem láthatta olykor-olykor meglebbenő kendőjét. Lehajtotta a fejét, s arra gondolt, hogy nem szabad sírnia.

Hirtelen hárfa hangja ütötte meg a fülét, majd Sir Owaint pillantotta meg. A lovag eldobta a mankóját, de vigyázott rá, hogy valamennyire azért még sántítson. Fekete bársonyruháját díszítő hosszú ezüstláncán megcsillant a holdfény.

— Hohó! — mondta lágyan mosolyogva. — A nimfa és az erdei tündér találkozik.

— Ah! — tört ki Catherine-ből az örvendezés.

Megfogadta ugyan, hogy elutasítja a lovag közeledését, de annak kedves szavai azon nyomban visszahozták jókedvét, s olyan boldogságot érzett, mint valamikor régen, kislány korában. Arca ragyogott, de mozdulatai elutasítóak voltak. Nem volt elég bátor ahhoz, hogy az érzéseire bízza magát.

— Nem, jó lovag! Ezt nem illik!

— Ilyen ég alatt, ebben a helyzetben nincs olyan, hogy illetlen — válaszolta az. — A paradicsom bűntelen!

— Ne beszélj így! — válaszolta fájdalmasan. — Bármerre járunk, a mi utunk a pokolba vezet!

— Ahol az én hölgyem van, az a Paradicsom.

— Olyan helynek tartod ezt, ahol helye van udvarlásnak? — kérdezte keserűen.

— Nem — mondta elkomorodva Sir Owain. — Egy sátor vagy egy kunyhó nem méltó egy olyan hölgyhöz, aki annyi férfiszívet ejtett rabul. S ezek az emberek sem biztosítanak méltó otthont a számodra és a gyermekeid számára. Rózsák közt volna a helyed, mint a szerelem és szépség királynőjének! Lovagok ezrei harcolnának kegyeidért, s lantok zengedeznék földöntúli szépségedet.

A Lady tiltakozni próbált.

— Hacsak újra megláthatnám Angliát, már az is… — szavai elakadtak.

A lovag a patak vizén megcsillanó holdsugarat nézte. Sokáig álltak így, majd a férfi a köpenye alól kihúzott valami fényeset. A Lady riadtan hátralépett. A lovag a magasba emelte kardja markolatát, s ünnepélyes hangon — melyet olyan jól tudott céljai szolgálatába állítani — azt mondta:

— A becsületemre és a megváltóra esküszöm, teljesítem a kívánságodat! — Hosszasan nézte törött kardját, s alig hallhatóan még hozzátette: — Ha valóban kívánod!

— Hogy érted ezt? — nézett rá kérdőn Lady Catherine, s fázósan összehúzta magán, a köpenyét. Sir Owain szelíd hangja egészen más volt, mint Sir Roger rekedt durvasága. A lovag nyájas szavaival nem vetekedhetett a báró dadogása. Mégis, Catherine félt ettől az embertől, s minden ékszerét odaadta volna, ha férje megjelent volna hirtelen itt az erdőben.

— Soha nem beszélsz őszintén… — suttogta.

Sir Owain bánatos, gyermekien ártatlan szemekkel nézett rá.

— Talán igazad van! Lehet, hogy sohasem tudtam egyenesen beszélni. De ha most tétovázom, az csak azért van, mert nem tudom, elmondjam-e neked…

A Lady rámeredt. Egy pillanatra olyan volt, mintha maga Sir Roger lett volna. Tisztára az ő nézése volt. Aztán újra visszaváltozott Catherine-né, aki bátorsággal, vegyes félelemmel buzdította a lovagot.

— Beszélj, kérlek!

— Branithar tudja az utat…

Catherine nem az a fajta volt, aki lépten-nyomon elájul, ezúttal azonban forogni kezdett vele a világ, s csak kis idő múlva tért magához, a lovag erős karjaiban. Sir Owain gyengéden átölelte a derekát, ajka lassan közeledett a Ladyéhez. Catherine kissé visszahúzódott. Nem viszonozta a csókot, ám ahhoz túl gyengének érezte magát, hogy kibontakozzon az ölelésből.

— Nem tudom, hogyan beszéljek erről — kezdte a lovag. — Sir Roger sohasem hagyná itt a hadjáratot.

— De minket biztosan hazaengedne — mondta szinte könyörögve Catherine.

Sir Owain kétkedő nézett rá.

— Valóban azt hiszed, hogy megtenné? Minden lélekre szüksége van a helyőrségekhez, és hogy az erő látszatát fenntartsa. Te is hallhattad, mit mondott, mielőtt elhagyta a Tharixant. Amint egy bolygón megszilárdul a rend, azonnal emberekért küld ide a faluba, hogy csatlakozzon az általa kinevezett hercegekhez és lovagokhoz. Örökké Anglia felvirágzásáról beszél, de mondta-e akár egyszer is, hogy a királynőjévé tesz?

Lady Catherine nem nagyon tudott mit mondani erre. Csupán egyetlen kérdése volt…

— Branithar maga fogja elmagyarázni — válaszolta Sir Owain.

Ekkor a wersgor előlépett a nádasból, ahol eddig várakozott. Meglehetősen szabadon mozoghatott az angolok között, mivel erről a szigetről képtelenség volt megszökni. Tömzsi alakját még jobban kiemelte öltözéke, ami úgy ragyogott, mintha gyöngyből varrták volna. A kerek fejű, kopasz, hosszú fülű, ormányos alak már nem is tűnt olyan csúnyának, mint előző alkalommal. A borostyán szemek kifejezetten kedvesen világítottak. Mostanra már Catherine is értette valamelyest a kék bőrűek nyelvét, úgyhogy közvetítőre nem volt szükség.

— Tehát, asszonyom, arra lenne kíváncsi, hogy megtalálnám-e az utat a rengeteg feltérképezetlen csillag között — mondta. — Bevallom, magam is kétségbe vontam ennek az esélyeit, amikor Ganturathnál elvesztek a navigációs feljegyzések. Abban a körzetben, ahol lakható bolygó után kutattunk, számos, a tiétekhez hasonló nap ragyog. Ezer év is kevés lenne, hogy megtaláljuk azt az egyet, amit keresünk. Ez annál is inkább igaz, mivel az űrben vannak bizonyos ködfoltok, amik eltakarják a naprendszerek egy részét, s azok csak akkor válnak újra láthatóvá, ha valamelyik csillag tüzével szétoszlatja ezt a hideg takarót. Ha valamelyik fedélzeti tiszt túlélte volna a támadásotokat, most könnyebben boldogulhatnánk. Az én feladatom viszont kizárólag a gépek kezelése volt. A csillagokat, amik mellett elhaladtunk, csak nagyon ritkán láthattam. Amikor azon az átkozott napon átvertelek titeket, akkor sem tettem mást —, mint amit bárki meg tudott volna tenni — bekapcsoltam a robotpilótát. Így kerültetek ide.

Ekkor Catherine türelme elfogyott. Kiszabadította magát Sir Owain karjaiból, és felcsattant.

— Én sem vagyok teljesen bolond! Az uram eléggé okosnak tartott ahhoz, hogy elmondja nekem ezeket a dolgokat. Akkor szóljatok, ha felfedeztetek valami újat!

— Nem felfedezésre van szükség — mondta Branithar —, hanem emlékezésre! Ez ugyan már korábban is eszembe juthatott volna, de hát annyi minden történt… Szóval… Tudvalevő, asszonyom hogy a világűrben vannak úgynevezett jelzőcsillagok. Ezek olyan erős fényt bocsátanak ki magukból, hogy a spirális szerkezetű galaktika bármely pontjából láthatóak. Ezeket használjuk a navigálásnál. Mi Ulovarnának, Yariznak és Gratchnek neveztük el őket. Attól függően, hogy ezek a csillagok milyen csillagképet mutatnak, meg tudjuk mondani, hogy a világűrnek melyik részén vagyunk. Ha pusztán a szemünkkel, műszerek nélkül becsüljük meg a három csillag egymáshoz viszonyított helyzetét, már akkor is körülbelül húszmillió fényévnyi pontossággal tudjuk elhelyezni magunkat a tejúton. Ez pedig már igazán nem olyan nagy térség, hogy ne találjunk meg benne egy sárga fényű napot, amilyen a tiétek is.

Catherine elgondolkozva bólintott.

— Igen. Azok a fénylő csillagok, amikről beszélsz… talán a Sirius, a Rigel…

— Egy bolygó égboltjának vezércsillagai nem feltétlenül azok, amikről most szó van — szólt közbe Branithar. — Talán egyszerűen csak közel vannak hozzájuk. Mindenesetre a navigátornak viszonylag pontos csillagkép rajzokra van szüksége, amelyeken minden nagyobb csillag a színével együtt van feltüntetve. Ezekből az adatokból deríti majd ki, hogy melyek a jelzőcsillagok. Ezután megvizsgálja, hogy hogyan helyezkednek el egymáshoz képest ezek a napok, s ebből kiszámítja, hogy hol van az a hely, amilyet a kért rajzon lehet látni.

— Azt hiszem, a zodiákust le tudnám rajzolni — mondta a Lady bizonytalanul.

— Semmi értelme nem lenne, úrnőm! — felelte Branithar. — Olyan pontosan, ahogy nekünk kellene, úgysem tudnád. Meg kell hogy mondjam, ebben a témában én sem vagyok valami jártas. Sohasem tanultam csillagászatot. A csillagokról mindössze annyit tudok, amennyit életem folyamán másoktól hallottam. Amikor pedig a Földeteken jártunk, s én végre bemehettem a vezérlőterembe, akkor sem figyeltem különösebben a csillagképeket. Egyébként sem tudom megjegyezni, hogy hogyan néznek ki.

Catherine szívverése újra lelassult.

— Akkor elvesztünk…

— Még nem egészen. Úgy is mondhatnám, csupán annyi a gond, hogy a memóriámban tároltak nem kerültek a „felszínre”, nem váltak tudatossá. Mi wersgorok ugyanis már régóta tudjuk, hogy az elme nem korlátozódik kizárólag a tudatos folyamatokra.

— Ez igaz — bólogatott bölcsen Catherine. — Ott van még a lélek is.

— Hm… Nos, nem egészen ugyanaz, mint amiről én beszélek. Szerintünk ugyanis az elmének van egy úgynevezett tudatalattija is. Ebből jönnek például az álmok és… Nos a lényeg az, hogy ez a tudatalatti soha nem felejt. A legegyszerűbb dolgokat is kitörölhetetlenül a memóriájában tartja, amikkel csak az elme találkozhatott. Ha transzba esnék, és lenne valaki, aki ért hozzá, hogyan kell irányítani ilyenkor az elmét, pontos rajzot tudnék készíteni a Föld egéről annak alapján, amilyennek azon a bizonyos napon láttam. Ezután egy képzett navigátor a csillagképek táblázatainak és a matematika tudományának segítségével már meg tudná mondani, hogy hol lehet az a hely, ahonnan olyannak látszik az égbolt, mint a rajzon. Igaz, ez beletelik egy kis időbe, hiszen nagyon sok kék színű csillagról feltételezhetnénk, hogy az a Gratch, holott tudjuk, hogy azok közül is csak egy az igazi. Vagyis egy részletes tanulmány kidolgozására van szükség ahhoz, hogy kizárjuk azokat a csillagokat, amelyek nem állhatnak közvetlen kapcsolatban, mondjuk a Torgelta nevezetű térséggel. Végül eljuthat odáig, hogy sikerül leszűkítenie a kört az előbb említett kisebb régióra. Ezután egy hajóraj odautazik, és a pilóta segítségével minden sárga csillagot szemügyre vesz a közelben, egészen addig, míg meg nem találja a ti Napotokat.

Catherine örömében összecsapta a kezét.

— Hiszen ez csodálatos! — kiáltotta. — Ó, Branithar, mit kérsz ezért cserébe? Mondd, mi a kívánságod! Az uram minden bizonnyal neked adományozza az egész királyságot.

Branithar keményen megvetette a lábát, felnézett a Lady árnyékfedte arcára, és a tőle már annyira megszokott nyers hangon válaszolt.

— Mi örömöm telne egy királyságban, ami birodalmunk összetört cserepeiből épült fel? Miért segítenék nektek megtalálni a hazátokat, ha azzal még több angolt szabadítanék a népemre?

A Lady ökölbe szorította a kezét, s a normannok tüzével a szemében méregette a kék bőrűt.

— Gondom lesz rá, hogy Félszemű Hubert kiszedjen belőled mindent, amit csak tudsz!

Branithar vállat vont.

— A tudatalattit nem lehet ilyen eszközökkel felszínre hozni. A ti kegyetlen, barbár módszereitek áthághatatlan akadályt gördítenek ennek a folyamatnak az útjába. — Beszéd közben a kék bőrű a ruhája alá nyúlt, s a következő pillanatban egy kés pengéje villant meg a kezében. — Én nem akarom, hogy megkínozzatok! Hátrább! Ezt a kést Owain adta nekem. Biztosak lehettek benne, hogy eltalálom a szívemet!

Catherine kétségbeesetten felsikított.

A lovag szelíden, ám határozottan magához húzta.

— Hallgass meg, mielőtt ítélkezel! Hetek óta azon igyekszem, hogy megtudjam, mit tudna segíteni Branithar, s hogy mit kérne ezért cserébe, ó egyre csak célozgatott, s én is ezt tettem. Úgy alkudoztunk, mint két mór, kereskedő anélkül, hogy beismertük volna, hogy alkudozunk. Végül, a tervekért cserébe egy tőrt kért tőlem. El sem tudnám képzelni, hogy valamelyikünket is bántaná vele, így hát beleegyeztem. Hiszen ha belegondolsz, még a gyerekeink is komolyabb fegyvereket hordanak maguknál. Miután tehát megkapta a tőrt, elmondta nekem azt, amit most te is hallhattál.

Catherine lassan levetkőzte görcsös szorongását. Az elmúlt időszak tele volt félelemmel, rettegéssel, s a Ladynek mindezt magányosan, egyedül kellett elviselnie. Semmihez nem volt már ereje. Elfáradt. Már nem félt. Nem volt ereje félni.

— Mire van szükséged? — kérdezte.

Branithar hüvelykujját lassan végighúzta a kés pengéjén, bólintott. Tőrét visszadugta ruhája alá, majd lágy, szinte kedves hangon beszélni kezdett.

— Először is hoznotok kell egy wersgor pszichológust. A Darovában őrzött nyilvántartás segítségével ez nem lesz nehéz feladat. Csak valamilyen ürügyet kell találnotok, s a jairok biztosan kölcsönadják ezt a könyvet. Ezen kívül szükség van egy navigátorra, aki megmondja a pszichológusnak, hogy milyen kérdéseket tegyen fel nekem, és segít a transz állapotában megrajzolnom a csillagképeket. Később szereznünk kell egy pilótát, és néhány fegyverest. Ehhez ragaszkodom! A Tharixanon biztosan találunk megfelelő egyéneket. Majd azt mondjátok a szövetségeseiteknek, hogy az ellenség fejlesztési titkai után nyomoztok.

— És ha meglesz a térkép? Mit csinálunk?

— Nos, mivel úrnőm férje igen kiismerhetetlen ember, úgy gondolom, bizonyos óvintézkedéseket kell hoznom, mielőtt odaadom neki. A tervem az, hogy titokban felszállunk az egyik gépeteken az űrbe, és megkeressük Sir Rogert. Nálatok lesznek a fegyverek, nálunk pedig a Földre vezető út térképe. Fenn a világűrben aztán, anélkül hogy túlságosan közel mennénk hozzá, alkut kötünk a báróval. Ha hajlandó lesz abbahagyni a háborút, mi is hajlandók leszünk hazavinni titeket, és megígérjük, hogy soha többé nem támadjuk meg a bolygótokat.

— És ha nem fogadja el ezt az ajánlatot? — kérdezte még mindig színtelen hangon a Lady.

Sir Owain közelebb hajolt hozzá, és franciául kezdett suttogni neki.

— Akkor… te és a gyerekek… és én, nélküle indulunk útnak. Erről persze Sir Rogernek nem kell tudnia.

— Nem tudom — mondta Catherine, arcát tenyerébe temetve. — Mennyei Atyám! Nem tudom, mit tegyek!

— Ha a seregetek, a népetek folytatni akarja ezt az őrült háborút, tudnotok kell, hogy a végső vesztesek csak ti lehettek.

Hányszor hallotta már Catherine a lovagtól ezeket az utolsó szavakat! Ő volt az egyetlen ember és katona, akivel őszintén beszélhetett. Visszagondolt az erőd romjai között heverő összeégett holttestekre, a kis Matilda kétségbeesett sírására, valahányszor egy-egy lövedék becsapódott Darova erődjének falaiba. Látni vélte a csodás angol erdőket, ahová házasságuk első éveiben Roger és ő gyakran kijártak solymászni. De látta azokat az éveket is, amelyek véres harcokkal telnek majd, harcokkal, amiknek ő képtelen volt felfogni az értelmét. Arcát a holdra emelte. A fénysugár hűvösen ragyogott könnyeiben.

— Hát legyen…