Csillagfény

VII A FAL

Beetchermarlfot és Takoorchot, a Kwembly többi matrózához hasonlóan, váratlanul érte a fagy. Több órán át egyiküknek sem volt alkalma nézelődni, mivel az a finom kötelekből álló hálózat, amely lekötötte minden figyelmüket, szövevényesebb volt, mint egy meszklini óceánjáró klipper kötélzete. Szavak nélkül is mindketten pontosan ismerték a feladatot, de ha pillantásuk elszakadt volna is a kötelektől, akkor se láttak volna túl sokat. A jármű hatalmas teste alatt dolgoztak, fejük fölött a pneumatikus súlyelosztó matrac, oldalt a lánctalpak és a Dhrawn sűrű éjszakája.

A Kwembly belsejében serénykedő tengerészekhez hasonlóan ők sem vették észre a hajó reflektorainak fényében csillogó, lassan a tavacska fenekére süllyedő kristályokat.

A bal oldalon befejezték az első sor tíjrakötelezését, az orrtól a tatig. A második soron haladtak, mikor a csapdát felfedezték.

Takoorch hordozható lámpájának eleme kimerült. Vitte volna a legközelebbi konverterhez újratölteni. Meglepődve tapasztalta, hogy nem tud eljutni odáig, sőt nem is látja a töltőhelyet. Néhány másodpercnyi habozás után hívta Beetchermarlfot. Tíz percbe is beletellett, míg megállapították, hogy áttetsző fal állja útjukat. A fal egybeforrasztotta a forgóvázat, de — ha szűk térben is — egyelőre szabadon mozoghattak.

Szerszámaikkal nekiestek a jégnek, de hiába. Egyórai munka után még egyikük sem aggódott túlságosan. Az egész Kwembly befagyott, a legénységnek tehát fel kell törnie a jeget, mert a hajót mindenképpen ki kell szabadítaniuk. Hidrogéntartalékuk persze korlátozott, de ez korántsem volt olyan sürgető probléma, mint az emberek számára a levegő. Legalább tíz-tizenkét óráig még aktívan tudnak dolgozni, aztán, mikor a hidrogén részleges nyomása egy bizonyos szint alá esik, elvesztik az eszméletüket.

Testműködésük egyre jobban lelassul, de legalább ötven vagy száz órának el kell telnie, mielőtt bármi visszafordíthatatlan folyamat elkezdődik. Bár az emberi biológusoknak még nem volt lehetősége ezt felfedezni, a meszkliniták ellenálló képességének egyik oka biokémiájuk meglepő egyszerűségében rejlett.

A két tengerész tehát nyugodtan folytatta a munkát, és már majdnem a második sorral is végeztek, mikor aggasztó felfedezést tettek.

A jég befelé nőtt, nem gyorsan, de folyamatosan. Akárcsak Ib Hoffman, ők sem tudták, milyen lehet befagyni egy ilyen folyadékba, de semmi kedvük sem volt megtapasztalni.

Legalább a lámpájuk égett: nem az összes tápegység volt a külső lánctalpakon, és Takoorch feltölthette az elemet. Ennek segítségével még egyszer nagyon alaposan végigvizsgálták börtönüket. Beetchermarlf abban reménykedett, hogy sikerül utat találniuk a fenék közelében vagy a fal tetején. Nem tudta, fentről vagy lentről indult-e meg a fagy's. Nem ismerte ugyan a tételt, hogy a jég úszik a víz felszínén, de jobb is volt így, mert a kristályok gyorsan lesüllyedtek, mígnem az ammóniában gazdagabb rétegekben fel nem oldódtak. A keveredés révén kialakuló oldat szinte szempillantás alatt a fenékig befagyott.

Egy ideig a lánctalpak között feküdtek, gondolkodtak, néha egyikük ellenőrizte, milyen gyorsan mozog a jég.

Órájuk nem volt. Így a jegesedés sebességét sem mérhették. Takoorch szerint lassult, Beetchermarlf nem volt meggyőződve erről.

Néha ötletük támadt, de a másiknak sikerült hibát találnia benne.

— Elgörgethetnénk a kisebb köveket — jegyezte meg Ta-koorch egy alkalommal. — Ássunk le a jég alá.

— Minek? — válaszolt a társa. — A tó közelebbi partja is negyven vagy ötven kötélnyire lehet. A levegő kifogy, mire igazán belejövünk a munkába, még ha feltételezzük is, hogy a sziklák között a víz nem fagyott meg. A part előtt meg úgyis hiába jönnénk fel.

Hallgattak, a jég pedig észrevehetetlenül közeledett, feléjük.

A következő ötlet Beetchermarlftól származott.

— A lámpák csak melegítenek valamennyire, még ha nem érezzük is a ruhánkon keresztül — szólalt meg hirtelen. — Miért ne tudnánk visszatartani a jeget, sőt esetleg kiolvaszthatnánk magunkat!

— Próbáljuk meg — mondta lakonikusan Takoorch.

Megint odamentek a jégfalhoz. Beetchermarlf kis kőrakást épített a fal mellé, és a lámpát a legerősebbre téve felállította a tetejére. Utána figyelni kezdték a lámpa és a jég közötti rést.

— Most jut eszembe — szólalt meg várakozás közben Takoorch —, a mi testünk is sugároz ki hőt, nem? A testmeleg nem olvaszthatná fel a jeget?

— Nem hiszem. Inkább ügyeljünk, nehogy a hátunk mögött befagyjon a víz, míg mi itt rostokolunk.

— Mit számít? Ha befagy, testünk és a lámpa elegendő a jég ellen.

— Ez igaz, de azért csak figyeljünk.

Takoorch beleegyezően intett. Újra csend következett.

Az idősebb kormányos azonban újabb ötlettel állt elő:

— Késsel idáig nem értünk el eredményt. Mi lenne, ha a fény közelében próbálnánk meg? — Leakasztotta az egyik pengét, és a jég felé csapott.

— Egy pillanat! — kiáltott fel Beetchermarlf. — Ha itt kezdünk el dolgozni, hogyan tudjuk meg, hogy eredményes volt-e a lámpafény?

— Ha a késsel előrejutok, nem mindegy, hogy a fény vagy a munka volt eredményes? — szólt vissza az idősebb. Beetchermarlf erre nem tudott mit válaszolni. Így dörmö-gött valamit az „ellenőrzött kísérletekről”, és ráhagyta a dolgot a másikra.

Úgy esett, hogy a beavatkozás ugyan nem tette tönkre a kísérletet, de az eredményt késleltette. A testek és a lámpa melege, valamint a kés együttesen sem tudták megállítani a jég térhódítását. Végül is le kellett venniük a lámpát a kőhalomról, és tehetetlenül figyelték, hogy nyeli el a rakást a kristályfal.

— Nem tart már sokáig — mondta Takoorch körbevilágítva. — Csak két konverter szabad még. Érdemes bajmo-lódni még egyszer a lámpák feltöltésével?

— Miért ne? Nagy kár, hogy ezt az óriási erőt nem tudjuk másra használni. Négy ilyen doboz elég a Kwembly mozgatásához. Az egyik ember azt mondta, hogy megfelelő alátámasztás meg húzás esetén egy is elegendő lenne. Semmiből nem állna neki felolvasztani a jeget, ha, tudnánk, hogyan fogjunk hozzá.

— Az energiadobozt könnyen kivehetjük, de hogyan tovább? Az egyik működésben villamos energiát ad, de az nem jó jég ellen; a mechanikus nyomaték csak a motortengely meghajtására használható.

— Előbb csapna belénk az áram, mint a jégbe — mondta Beetchermarlf. — Nem tudok túl sokat az elektromosságról; az alatt a kis idő alatt, amit a Főiskolán töltöttem, főleg mechanikával foglalkoztunk, de annyi biztos, hogy ölni is képes. Találj ki valami mást.

Takoorch megpróbált valami mást kitalálni. Fiatalabb társához hasonlóan ő is csak rövid időt töltött tanulással; további szellemi munka helyett inkább jelentkeztek a Dhrawn-terv felhívására. Fizikai ismereteik körülbelül megfeleltek annak a szintnek, amit Benj Hoffman és társai tíz-tizenkét éves korukban értek el. Egyikük sem foglalkozott szívesen a tananyagban nem szereplő dolgokkal.

Az absztrakt gondolkodás képességével azonban rendelkeztek.

Mindketten hallottak már a hőről, mint az energia legkisebb közös nevezőjéről, még ha nem is elemi részecskék véletlenszerű mozgásának képzelték el.

Beetchermarlfnak jutott eszébe az elektromosság egy másik hatása.

— Tak! Emlékszel, mit mondtak nekünk, miért nem szabad túl sok energiát adni a lánctalpakra, míg a hajó áll? Az emberek azt mondták, ha túl hirtelen gyorsítunk, elszakadhatnak vagy szétkapcsolódhatnak a motorok.

— Így van. Száz kötél per óra alatt nem szabad negyed erőnél többet adni.

— Nos, ha hozzáférhetünk az irányítórendszerhez, a többi motor pedig áll, miért nem adunk energiát ebbe a lánctalpba, aztán hagynánk, hogy felhevüljön?

— Miből gondolod, hogy felmelegszik? Egyikünk se tudja, hogyan működnek a motorok. Nem mondták, hogy felhevülnek, csak azt, hogy nem tesz jót nekik.

— Jó, de mi egyéb történhetne? Az az energia, ami más formában nem hasznosul, hővé alakul.

— Nem hinném — mondta az öregebb tengerész —, de szerintem ki kell próbálni. Semmit nem tanultunk arról, hogy egy motor lerobbanása a hajót is tönkretenné; ha pedig minket agyoncsap az energia, a helyzetünk akkor se lehetne sokkal rosszabb.

Beetchermarlf habozott. Idáig meg sem fordult a fejében, hogy a Kwembly t is veszélybe sodorhatja. Mennél többet gondolkodott, annál kevésbé volt biztos magában. Nézte az alváz lánctalpai között rejtőzködő energiadobozt, és azon tűnődött, vajon tényleg veszélyeztetheti-e egy ilyen parány a fölöttük tornyosuló gigászt. Aztán eszébe jutott, hogy a talajhajó eltörpülne a másik mellett, amely őket a Dhrawnra hozta, és rájött, hogy nem szabad könnyelműen bánni egy olyan erővel, amely hatalmas tömegeket emel át az űrön. Mióta megismertették a motorok helyes használatával, soha nem félt tőlük, de akarattal rosszul használni őket, az más dolog.

— Igazad lesz, Takoorch. Másképp kell ezt csinálni. Ha a lánctalpak szabadon futnak, nem ronthatjuk el a motort, ha pedig vizet keverünk vele, fel fog melegedni.

— Úgy véled? Én is hallottam már valami hasonlóról, de ha a saját erőmmel nem tudom feltörni a jeget, miért olvadna fel a kavarástól? Aztán meg a lánctalpak sem szabadok, a Kwembly egész súlya rajtuk nyugszik.

— Így van. Te mégis ásni akartál. Ideje elkezdeni.

Beetchermarlf jó példával járt elöl, és elkezdte feszegetni a kerekded kavicsokat a lánctalp szélénél. Még a meszklinita izmok is nehezen boldogultak. A sima kövek egymáshoz szorultak; ha az egyiket elmozdították is, nemigen tudtak mit kezdeni vele, mert kevés volt a helyük. A fő feladathoz, a lánctalpak alatt lévő kövek eltávolításához pedig hozzá sem kezdhettek, míg a többi útban volt. Elszántan nekikézdtek egy árok megtisztításának. Az idő ijesztően rohant.

Mikor az árok elkészült, megpróbálták kifeszegetni a köveket a lánctalpak alól, de ez még nehezebbnek bizonyult.

A Kwembly kétszáz tonnányi súlya a Dhrawnon megsokszorozódott. A teher a megmaradt ötvenhat lánctalp között oszlott meg; a matrac szerencsére kitűnően működött. Ha a Dhrawn gravitációja nem gondoskodott volna a felszíni anyagok összetömörítéséről, a Kwembly és testvérhajói valószínűleg egyméternyi út megtétele alatt belesüllyedtek volna a talajba.

A lánctalp alatti köveket olyan erősen tartotta össze a gravitáció, hogy a tengerészek szinte megmozdítani sem tudták őket. Emelőjük nem volt; a rendelkezésre álól köteleknek csiga nélkül semmi hasznát sem vehették; puszta izomerejük pedig szánalmasan kevés volt a feladathoz.

A közeledő jégfal azonban elég késztetést adott a további gondolkodásra. Pánikba is eshettek volna, ha hajlamosak az ilyesmire.

Megint Beetchermarlf hozakodott elő valamivel:

— Tak, mássz ki a lyukból! El fogjuk söpörni a kavicsokat. Előre menj, mert a kövek hátra repülnek. — Miközben beszélt, a fiatal kormányos felmászott a forgóvázra. Takoorch azonnal megértette, mit akar. Szó nélkül eltűnt á lánctalp mögött. Beetchermarlf elnyúlt az alvázon. A konverter felszínéből gyűrűben végződő kis rudak álltak ki. A távirányítás kötelei ezeken keresztül futottak az irányítórudakig, de a kormányos most nem törődött ezekkel. Rosszul látott, de nem is volt szüksége a fényre. Még védőruhába öltözve is tudta kezelni a rudakat, pusztán tapintással.

A reaktor főkapcsolóját óvatosan üzemre állította, majd'még óvatosabban elindította a motorokat. A lánctalpak forogni kezdtek, egy pillanatra kopogó zaj hallatszott, aztán a görgők megfutottak.

Beetchermarlf azonnal leállította a motorokat, és előmászott, hogy szemrevételezze a történteket.

Elképzelése úgy sikerült, mint egy logikailag hibás komputerprogram:

nem az az eredmény született, amit vártak. A lánctalpak kikotorták maguk alól a köveket, de a hajótest súlya és a lefelé ható gáznyomás hatására az alváz „leült” a talajra, a lánctalpak pedig beásták magukat.

Takoorch is előbújt fedezékéből, és megszemlélte a helyzetet. Nem volt mit mondania.

Bár ismerték a Kwembly felépítését, egyikük sem tudhatta, mennyit enged még a matrac, mielőtt a lánctalpak szabadon futhatnak. A matrac, nem egyetlen nagy zsák volt, hanem harminc rekesz, és mindegyikhez két forgóváz kapcsolódott. A kormányosok behatóan ismerték a felfüggesztést, hiszen elég időt töltöttek az alvázak kijavításával és visszahelyezésével, de fogalmuk sem volt, menynyit nyúlik a matrac a forgóváz súlya alatt.

— Akkor hát vissza a kőbányába — mondta Takoorch, miközben ollóit egy kavics alá erőltette. — Talán már kilazultak, különben elég nehézkes lesz a dolog.

— Kapirgálásra nincs idő. A jég hízik. Mással kell megpróbálkoznunk.

— Csak tudnám, mivel.

— Gyere. — Beetchermarlf lámpával a kezében visszamászott az alváz tetejére. Takoorch ámulva követte. A kormányos felágaskodott a tengelyhez, és késével nekiesett a matracnak.

— Nem árthatunk a hajónak! — ellenkezett Takoorch.

— Később megjavítjuk. Én se csinálom szívesebben, mint te, és örömmel engedném ki a levegőt a szelepen keresztül, de nem férünk hozzá. Ha nem tehermentesítjük a lánctalpat…

Nem volt sokkal könnyebb, mint követ hordani. A matrac anyaga nagyon vastag és kemény volt; ahhoz, hogy hordozni tudja a Kwembly súlyát, óriási nyomást kellett kibírnia. A hosszú utak egyik kellemetlensége abban rejlett, hogy nagyobb, néhány méteres talajszintváltozásnál mindig kézzel kellett felfújni.vagy leereszteni a matracot. Ezúttal kissé lapos volt, mivel a folyón való sodródás óta még nem fújták fel, de a belső nyomás még bírta.

Beetchermarlf újra és újra végighúzta kését a szilárd anyagon. A vágás minden alkalommal kissé mélyült. Takoorch, aki végül meggyőzte magát a dolog szükségességéről, szintén kést fogott. A második penge keresztben kezdett el vágni; a kések emberi szemnek majdnem láthatatlanul gyors ütemben villogtak. Egy földi attól félhetett volna, hogy levágják egymás ollóját.

Még így is sok időbe került átvágni az anyagot. A siker első jeleként apró buborékok kezdtek el fölfelé szökni a kidudorodó gázcella oldalán.

Hirtelen a kereszt alakú vágásból olyan erővel tört ki a levegő, hogy nem is lehetett látni a sérült helyet.

A kifeszített anyag lassan esett össze. A buborékok ritkábban szálltak fölfelé, a jégfal aljáig. Néhány pillanatig Beetchermarlf azt hitte, hogy a matrac teljesen leenged, de az alváz nem engedte.

— Újra megindítom a motorokat. Kíváncsi vagyok, mi történik — mondta Beetchermarlf. — Menj előre. — Takoorch engedelmeskedett. A kormányos néhány kavicsot szorított a lánctalpak alá, még egyszer felmászott az alvázra, és letelepedett. A lámpát magával hozta, nem azért, hogy jobban lássa a rudakat, hanem hogy megállapíthassa, hogyan mozog az alváz. Az illesztési pontot figyelve beindította a motorokat.

A lánctalpak a kavicsokba kapaszkodtak, az anyag összegyűrődött, a csukló kissé elmozdult, amint a motorok erőlködtek. Az alváz nem tudott elfordulni. A lánctalpak nem futottak szabadon. Érzékelhető vibrálás jelezte, hogy a görgők csúsztak a kavicsokon, s néhány másodperc múlva Beetchermarlf még a védőruhán át is érezte, hogy a víz áramlani kezd.

Elkezdett lemászni az alvázról. Amint fogást váltott, majdnem elkapta az egyik lánctalp. Még éppen idejében kapott a rúd után: a motor leállt.

Perceken át feküdt, míg visszanyerte az önuralmát; az ő rugalmas teste sem élhette volna túl a kövek és a lánctalp húsdarálóját.

Miután magához tért, ellenőrizte a csigákon keresztül futó irányítóköteleket. Néhány másodperc múlva már a másik forgóváz tetején volt, ezúttal biztos távolból indítva el a motort, közben dorgálta magát, amiért nem volt elég körültekintő.

Takoorch újra felbukkant mellette.

— Hamarosan meglátjuk, olvasztja-e a jeget a keverés.

— Mindjárt kiderül — felelte Beetchermarlf. — A lánctalpak végre súrlódnak is a kavicsokon, ezáltal pedig, akár hiszed, akár nem, hőt termelnek. Figyeld a jeget. Szólj, ha a környezet túlmelegszik. A legalacsonyabb fokozaton járatom a motort.

Takoorch figyelni kezdett. A felkavart víz áramlása nem volt erős, bár bele-belekapott a testébe. Lehorgonyozta magát néhány közepes sziklához.

Nem értette ugyan a felkavart víz és a hő összefüggését, de Beetchermarlf megjegyzése a súrlódásról megnyugtatóan hangzott. Aztán meg, bár ezt nem szívesen ismerte be, inkább bízott a fiatal tengerészben, mint önmagában. Reménykedve várta, mikor olvad meg a jég.

Lelkes szirénázással adta Beetchermarlf tudtára a tényt, aki úgy megörült, hogy a köteleket magukra hagyva szemlélte a szabaddá váló köveket.

— Tak, amint a környező forgóvázak is kiolvadnak, tüstént azokat is beindítjuk. Amellett hogy kimászhatunk az egérfogóból, a Kwemblyt is kiszabadítjuk.

— Az összes meghajtott forgóváz fölött kihasítanád a cellákat? A matrac egyharmada leenged. Beetchermarlf meghökkent.

— Erre nem is gondoltam. Végeredményben megfoltozhatjuk őket. Nem, ez nem jó. Lássuk csak. Ha hozzáférünk egy további konverterhez, azt áthozhatjuk ennek a cellának a másik forgóvázára. Így kétszer annyi hőt nyerhetünk. Addig is nekikezdhetnénk ásni… nem, ez nem vált be.

Akárhogy is, még egy forgóvázat beindíthatunk. Talán elég is lesz.

— Reménykedjünk — mondta Takoorch kétkedőén. A fiatalabb kormányos határozatlansága kiábrándította.

— Azt hiszem, jobb lenne, ha visszamennék a kötelekhez a biztonság kedvéért — mondta Beetchermarlf. — Te meg figyelhetnéd a jég visszavonulását, és kivehetned a másik konvertert, amint kiolvad.

Betehetjük abba — mutatta az ugyanahhoz a cellához tartozó másik forgóvázat —, és beindíthatnánk, amilyen hamar csak lehet.

Takoorch beleegyezően intett. Beetchermarlf visszatért a kötelekhez, Takoorch pedig többször is végigjárta a falakat. Örömmel figyelte, mint vonul vissza a jég. A terület növekedésével azonban az olvadás lelassult.

Ez kissé zai várta, de nem lepte meg. Végül eldöntötte, melyik energiadobozt emeli ki, és letelepedett a közelében.

Viselkedése emberi fogalmakkal nem jellemezhető.

Nem volt se türelmes, se türelmetlen. Tudta, hogy a várakozás elkerülhetetlen, a kellemetlenség azonban érzelmileg nem érintette.

Emberi, sőt meszklini mércével nézve is intelligensnek és fantáziadúsnak számított, de semmi szükségét nem látta annak, hogy álmodozással töltse az időt. Félig tudatos belső órájának köszönhetően sűrű időközönként megvizsgálta a jeget.

Se nem aludt, se nem ábrándozott, mikor á kőzápor lezúdult. Majdnem egyenesen a lánctalp előtt feküdt. Így azonnal megértette, mi történhetett.

Beetchermarlf azonnal leállította a motort. A két meszklinita egy-két másodperc múlva már a lánctalpakat vizsgálta.

Hát ez várható volt, ismerte el magában Beetchermarlf. A meszkliniták szerves anyagai szívósak. Normális körülmények között a lánctalp még évekig szolgálhatott volna, de a hegyes és kemény sziklákon való súrlódást nem bírták.

Öt perc sem tejt el, és a konverter már a másik forgóvázra került.

Beetchermarlf nem töprengett azon, hogy az újabb görgősort is elkoptathatja a talaj. Azonnal beindította a motort. Takoorch viszont erősen kételkedett abban, hogy a lánctalp elegendő hőt fejleszthet a kiszabaduláshoz. Miután már néhány perce tűnődött a kérdésen, eszébe jutott, mi lenne, ha meleg vizet locsolnának egy területre. Beetchermarlf, meghallván az ötletet, átkozta magát, amiért nem neki jutott eszébe adolog.

Félórán keresztül megfeszített erővel dolgoztak, és sikerült is egy kisebb hosszú falat felhúzniuk, amely megakadályozta a meleg víz távozását. Így a hőt a lánctalpak hosszirányába tudták koncentrálni. Takoorch örömmel állapította meg, hogy a jég sebesen olvad.

Egy földi örömujjongásban tört volna ki, de a meszkliniták nem lelkesedtek. Valószínűtlen, hogy a második pár lánctalp túl sokáig kitarthat, márpedig ha rövidesen nem jutnak ki a szabadba, a jég végez velük. Egy földi barátai segítségében reménykedett volna akár az utolsó pillanatig, de a meszkliniták nemigen hajlottak az ilyen gondolkodásra.

Létezett ugyan egy szavuk — ezt Easy általában reménynek, fordította —, de a fogalom nem takarta földi jelentését.

Takoorch befeküdt a zümmögő lánctalpak és az olvadó jég közé, és megpróbálta mind a kettőt egyszerre figyelni. Beetchermarlf a kormánykötelek írleliett maradt.

Mivel a második forgóváz alatt nem ástak, a súrlódás nagyobb volt, a nyert hő pedig több. A megnövekedett hőhatás viszont nagyobb kopással járt. A csattanás idegesítően hamar felhangzott. A két lánctalp ezúttal is szinte egyszerre ment tönkre.

A meszkliniták azonnal cselekedtek. Beetchermarlf kikapcsolta a motort. Takoorch csak azért ért oda előbb a jégfalhoz, mert közelebbről indult. Késeikkel nekirontottak a jégnek, és őrült tempójú kaparásba kezdtek.

Takoorch kése az első percben eltörött. Kifejezéseit bizonyára érdeklődéssel hallgatták volna az állomáson, bár Easy sem értette volna meg őket.

Beetchermarlf megállította a szóáradatot:

— Kerülj a hátam mögé, és mozogj, amennyire csak tudsz, hogy a lehűlt vizet összekeverd a meleggel. — Az idősebb engedelmesen elindult; utána percekig csak a kés csikorgása hallatszott.

Az olvadás lelassult. Környezetük azért maradt sokáig folyékony, mert a fagyás elállta az ammónia szökésének útját, igaz, ezt egyikük sem tudta.

Beetchermarlf kése gyorsan villogott a lámpafényben. Egyedül arra ügyelt, hogy a törés veszélye nélkül, minél többet hozzon ki a szerszámból.

Végül az ő kése is eltörött. Természete nem viselte volna el, ha valaki azzal vádolja, hogy pánikba esett, de az se merült fel benne, hogy a kés csontjában hiba lehet: Akárhogy is, jobb első ollója hirtelen csak a nyelet markolta, a penge az ollók számára használhatatlanná vált. Dühösen vágta oda a nyelet, de még az az elégtétel se adatott meg neki, hogy a koppanását hallja, mert a folyadék elnyelte a zajt.

Takoorch azonnal megértette a helyzetet. Megjegyzése az űrállomáson cinikusnak hatott volna, de Beetchermarlf komolyan vette.

— Mit gondolsz, hol fagyjunk meg? Itt a hajó mellett, vagy menjünk vissza középre? Az időnkbe belefér.

— Nem tudom. Oldalt esetleg hamarabb megtalálnak; attól függ, hol törnek át, ha egyáltalán sikerül nekik. Ha meg nem, úgyis mindegy.

Szeretném tudni, milyen érzés lehet megfagyni.

— Hamarosan megtudjuk — válaszolt Takoorch.

— Nem biztos. Emlékezz az Esket re!

— Mi köze ehhez? Ez valódi vészhelyzet!

— Csak annyi, hogy sokan nem tudjuk, valójában mi is történt.

— Aha. Ami engem illet, én visszamegyek középre, és gondolkodom, amíg tudok. Beetchermarlf meglepődött.

— Mit lehet ezen gondolkodni? Megvárjuk, míg kiszabadítanak bennünket. Lehet, hogy az idő fordul melegebbre. Mindenesetre helyezd magad kényelembe!

— Nem én. Gondolod, hogy a meghajtókerekek lánctalp nélküli futtatása elég meleget termelhet?

— Próbáld meg, ha akarod. Szerintem nagyon kicsi az esélye, mivel magas fordulaton sincs rajtuk súly. Aztán meg nem is mernék a közelükbe menni. Víz alatt vagyunk, és ez nem az otthoni óceán. Ha befagy, végünk.

— Remek.

— Nyertél. Gondolkodnunk addig kell, amíg lehet. Gyerünk!

Másfél perc múlva, miután átevickéltek a hasítékon, a két meszklinita megpihent a felvágott gázcellában.