Csillagfény

XV SZÁMVETÉS

— Nézzünk szembe a dolgokkal. Mindent összevetve a következőket mondhatjuk. Lényegében a következő lehetőségeink vannak — szólalt meg Aucoin az asztalfőn. — Vagy leküldjük a bárkát, vagy nem. Ha nem, a Kwembly és a két kormányos elveszett, Dondragmer és a legénysége pedig előbb-utóbb kinyiffan.

— Ne vegye ezt ilyen komolytalanul, Alan — szólt közbe Easy szelíden. — A Kwembly csak az első eset, mikor egy hajó végveszélybe kerül. A Dhrawn hatalmas, és mi nagyon keveset tudunk róla. Gyanítom, hogy előbb-utóbb kifogyunk a mentésre alkalmas tartalékhajókból. Emellett — ezt még én is tudom — a bárka kettős, manuális és komputeres vezérlésű. A pilótának csak a gombokat kell nyomogatnia. Elismerem, nem sok az esélye, hogy valaki, aki sohase próbálta, a Dhrawnon is el tudja vinni egyik helyről a másikra, Beetchermarlfnak és Takoorchnak azonban más esélye sincs.

— De van — válaszolta Aucoin csöndesen.

— Van a frászt! — horkant fel Mersereau. — Mi… — Easy felemelte a kezét, Az asszony arckifejezése lecsendesítette Boydot.

— Milyen más módot tud felelősségteljesen javasolni? Aucoin határozottan válaszolt:

— Az előbb már említettem, ha nem emlékezne, Boyd. Küldjük ki a Kaliff ot. Hoffman szólalt meg:

— Gondolja, hogy Barlennan beleegyezik? — kérdezte ártatlanul.

fontosságot a dolognak: egyetértett azzal, hogy az időt kutatásra is felhasználják. A tervező javaslatára a kapitány felküldte Beetchermarlfot a nyugati partra. A talaj járhatónak tűnt. Dondragmer nem minden nyugtalanság nélkül hagyta, hogy a kormányosok leszereljék a lapátokat.

Mikor Benj újra benézett a kommunikációs helyiségbe, a Kwembly dél felé tartott, egyenes talajon. Csak itt-ott tűnt fel egy felmeredő szikla vagy satnya bokor — a legmagasabb rendű életforma, amivel eddig a Dhrawnon találkoztak. A felszín kemény üledék volt; a földi planetológu-sok szerint ártér lehetett.

Beetchermarlf és Takoorch feszülten figyeltek előre, amennyire csak szemük és a hajó reflektorai engedték. Semmi biztosítékuk nem volt arra, hogy a haladás veszélytelen; légi felderítés nélkül nem merték megkockáztatni a sebesség fokozását, mert ha túl hirtelen bukkannának fel az akadályok, baleset érheti a hajót.

Két nap telt el.

A hatalmas jármű megközelítette a patakot, és kezdett átkúszni rajta; a matrac miatt a szélesedő gödröt meg sem lehetett érezni. Már a hajótest fele átjutott, mikor a szilárd és folyékony közeg között a határvonal eltűnt.

A hídon enyhe rándulást éreztek; az állomás ernyőjén megugrott a kép.

Hiába forogtak a lánctalpak, a Kwembly sebessége nullára csökkent.

Elmerülve a csúszós sárban, a gépek nem tudtak erőt kifejteni, mert a görgőknek nem volt miben megkapaszkodniuk. A hajó süllyedni kezdett: a sárban először a forgóvázak tűntek el, aztán a matrac következett. A hajó csúnya csikorgó hang kíséretében lassan megdőlt.

Beetchermarlf szaglása azonnal jelezte, hogy a jármű ezt a bánásmódot már nem bírta ki: oxigénbűz árasztotta el a hidat.

— Nézzünk szembe a dolgokkal — mondta Dondragmer Kabremmnek. — Ha akarunk, itt maradhatunk és megvárhatjuk, míg Barlennan elküld értünk egy hajót. Felteszem, csak ki tud ötölni valami megoldást, annak ellenére, hogy az Esket esetében egyszer már megvétózta a dolgot.

— Elég könnyű lesz — vélte az Esket első tisztje. — Akkor az egyik földi, Aucoin, ellenezte az ötletet, Barlennan meg egyszerűen hagyta, hadd győzzön. Most keményebb lehet.

— Mintha az első eset nem keltette volna fel az állomás személyzetének gyanakvását. De hagyjuk ezt. Ha várunk, ki tudja, meddig kell még itt rostokolnunk, mivel azt sem tudjuk, hogy lehet egyáltalán eljutni a táborba.

Maga iderepült, minket meg a folyó sodort el.

— Ha ügy döntünk, hogy nekivágunk, két dolgot tehetünk. Vagy a Kwembly felé kezdünk el araszolni, olyan messzire cipelve egyszerre a növényházat, ameddig a levegőnk engedi, aztán újra feltöltjük őket, vagy a Telep felé indulunk, ugyanilyen módszerrel. Szerintem valamikor csak elérjük. De ha eljutunk is a Kwembly ig, esetleg nem tudjuk megjavítani. Az elvesztegetett idő miatt egyik megoldás sincs ínyemre. Jobb dolgot is el tudok képzelni, mint egy gyalogtúrát ezen a bolygón.

— Véleményem szerint okosabb lenne a maga léghajóján elhozni a két kormányost, ha úgy döftünk, hogy végképp lemondunk a Kwembly ről.

— De…

— Ez persze elsüllyeszti az Esket-tervet. Reffel helikopterével se lenne másképp; nem tudnánk megmagyarázni, mi történt az adójával. Nem vagyok biztos abban, hogy Barlennan terve megéri két jó tiszt tudatos feláldozását.

— Tudom — mondta Kabremm. — Senki nem tudta magával megértetni, milyen kockázatos olyan lényektől függni, akik alacsonyrendűeknek tekintenek bennünket.

— Gondoljon arra, hogy az emberek legalább annyira különböznek egymástól, mint mi tőlük! Az egyik tisztán és világosan elmagyarázta nekem az emelőcsigát, a másik önként bevezetett az alkalmazott matematika rejtelmeibe. A földiek éppúgy nem egyformák, mint mi. Aki lebeszélte Barlennant a mentőhajó kiküldéséről az Esket esetében, alapvetően különbözhet Hoffman asszonytól. Most is, a jövőben is bízni fogok bennük. Ellentétbén magával. Szerintem emberi segítséget kell kérni a Kwembly nek. — megkockáztatva, hogy felfedezik a Barlennan-tervet —, és mind a három léghajót egyszerre bevetni.

— Őrültség. Senki nem ad fel egy ekkora beruházást csak úgy; de hagyjuk abba a vitát, mert úgyis csak feleslegesen koptatjuk a szót. — Az még rendjén volna, hogy megkedvelünk néhány földit. De nem mindegyik olyan, mintez a Hoffman.

— Nézzünk szembe a dolgokkal — mondta Barlennan. Elhamarkodtuk az utasítást, amit Deeslenverrel küldtünk az Eskethez az adók hordozásáról.

Az egész kérdés lecsendesedett volna, de most a Kwembly balesete újra középpontba fogja állítani. A fő produkcióra még nem állunk készen, és legalább egy évig nem is fogunk. Nem bántam a bennszülött „veszély” kihirdetését, csak hadd rágódjanak rajta az emberek, de Destigmeték nem tudják addig eljátszani a rájuk osztott szerepet, amíg nem készítették el azokat az elektronikus készülékeket, amelyekről az emberek úgy gondolják, hogy nincs a birtokunkban. Ha nem tudjuk hihetővé tenni a „bennszülött veszélyt”, az emberek nem teszik meg az általunk elgondolt lépéseket.

— Kiküldhetnénk értük a Kaliff ot — mondta az egyik tudós. — Nem ezt javasolta az Aucoin nevű földi?

— De igen. Azt mondtam, meg kell fontolnom a kérdést.

— Miért?

— Mert a Kaliff nak arra is kevés az esélye, hogy egyáltalán odaérhet.

Emlékszik a hómezőre, amelyen a Kwembly az első olvadás előtt vágott át?

Mi lehet most ott? Mit gondol, meddig tudja az a két kormányos a hajót lakható állapotban tartani? Egy dolgot azonban tehetnénk…

— Mit?

— Ha az emberek meggyőződnek róla, hogy egyedül valószínűleg nem tudjuk megmenteni a Kwembly t, lehet — főleg, ha a két Hoffman is sorompóba száll-, hogy ők maguk tesznek valamit.

— De mit? A „bárkának” nevezett űrhajó csak itt, a Telepen landolhat, úgy van beállítva, ha jól értem az egyes számú mentési tervet. Nem tudják fentről irányítani; azonnal lezuhannának, ha egy percbe kerül, míg egy hibát korrigálnak. Személyesen nem is vezethetik. A mi mentésünkre van felszerelve, a mi levegőnk és hőmérsékletünk uralkodik benne, emellett pedig a Dhrawn gravitációja szétkenné a földieket a hajópadlón.

— Ne becsülje túl az idegeneket, Ben.

— Nézzünk szembe a dolgokkal — mondta Beetchermarlf Takoorchnak. — Időt kell találnunk a lékek betömése és a tankok tisztogatása között arra, hogy meggyőzzük az embereket: a Kwemblyt érdemes megmenteni. A hajó az egésznek a kulcsa. A maga élete meg az enyém nem sokat jelent a földieknek, talán az egy Benj kivételével, de nem ő a főnök odafenn. Ha a hajó megmarad, ha életben tudjuk tartani a növényházat, és az levegőt és élelmet ad nekünk, ha nem mérgezzük meg magunkat oxigénnel, és ha észrevehető haladást érünk el a hajó kiszabadításában, akkor talán meggyőzzük őket a mentés értelméről.

— Gondolja, hogy meg tudjuk csinálni? — kérdezte Takoorch.

— Először magunkat kell meggyőzni a dologról.

— Nézzünk szembe a dologgal — mondta Benj az apjának. — Nem vagyunk hajlandók kockáztatni a bárkát két meszklinita életéért, pedig erre készült.

— Ez így nem igaz — válaszolt Ib Hoffman. — A bárka a vésztartalék része. Arra tervezték, hogy az egész Telepet evakuálhassuk vele, ha a program meghiúsul. Ez a lehetőség mindig fennállt; sok dolgot egész egyszerűen nem tudtunk előzetesen felmérni. És ne feledd, hogy a bárka protonhajtóművet használ, tizenhárom és fél tonna a sülya. Negyven g-n landolva óriási erővel kell fékeznie, ráadásul a hajtóművek sugarait szétszórták, nehogy nagy krátert csináljon magának.

Benj összeráncolta a szemöldökét.

— De miért nem megyünk közelebb és rövidítjük le a „csúszást”? — kérdezte rövid gondolkodás után. Ib meglepődve tekintett a fiára.

— Tudod, vagy legalábbis tudnod kéne, miért. A Dhrawn tömege 3471-szer annyi, mint a Földé, és 1500 óra alatt fordul meg a tengelye körül. Éppen ezért a pálya, amely minket az egyenlítőn tart, tízmillió kilométerre van a bolygótól. Ha olyan pályán haladnál, amely mondjuk csak százötven km-re van a felszíntől, több mint százharminc kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldanál és negyven perc alatt kerülnéd meg a bolygót. Egy bizonyos pontot tehát alig három percig látsz. Mit gondolsz, hány ellenőrzőállomás kellene egy landolás vagy felszállás irányításához?

Benj türelmetlenül legyintett.

— De hiszen már egész sáskahadnyi állomás kering odalenn. Még én is tudom, hogy fel vannak szerelve relékkel. Állandóan továbbítják az adatokat a komputereknek. Miért ne tudna lemenni oda egy irányító, és vezethetné a landolást is, a felszállást is a reléken keresztül? így a késés nem lenne több egy másodpercnél, még a bolygó túloldaláról sem.

— Azért, mert… — Ib elhallgatott. Két percig némán meredt maga elé.

Benj tisztában volt vele, milyen jó ötletet adott.

— A neutrínóadatok szolgáltatása percekre megszakadna, amíg átszervezik a rendszert — mondta az apja.

— Óriási kiesés. — Benj általában nem használt gunyoros hangnemet a szüleivel szemben.

Apja csöndesen bólintott. Hirtelen felállt.

— Gyerünk, fiam. Tökéletesen igazad van. Egyik helyről a másikra való repülésnél az egy másodperces késés is túl sok, de ez úgyse érdekes.

— Persze hogy nem! — lelkesedett Benj.

— Kivitelezhető, de ne említsd másnak, mert akkor a neutrínóadatok gyűjtésében valóban jelentős elmaradás keletkezne. Emellett erre a lehetőségre vártam, amióta csak idejöttem.

— Milyen lehetőségre?

— Arra, hogy megtegyem azt, amit szerintem Barlennan a kezdet kezdetétől megpróbál elérni: legyenek meszklini-ta pilóták a bárkán. Úgy gondolom, csillagközi űrhajót akar, hogy elkezdhesse azt az életet élni a csillagok között, amit odahagyott a Meszklin óceánjain.

— Tehát erre megy ki a dolog? De miért akarna saját „űrpilótákat”? És most jut eszembe, miért nem tettük meg ezt előbb, ha a meszkliniták annyira szeretnék?

— Megtehettük volna.

— De miért nem tettük meg?

— Inkább nem tartanék most erről előadást. A magyarázat nem vet jó fényt ránk, emberekre.

— Kezdem kapiskálni — válaszolta Benj. — De ha így van, miből gondolod, hogy épp most lehet változtatni a dolgon?

— Mert azon a csekély áron, hogy leereszkedünk saját logikánk átlagszintjére, befolyásolni tudjuk civilizációnk kevésbé nagylelkű indítékait. Lemegyek például a planetológusokhoz, és megpiszkálom őket.

Megkérdezem, miért elégednek meg szeizmikus és neutrínóadatokkal való pepecseléssel, mikor kőzetmintákat is elemezhetnének mindenhonnan, ahol a bárka tíz percnél tovább megáll. De az igazat megvallva inkább félek, semmint idegeskedek.

— Félsz? Mitől?

— Attól, hogy mi történhet Barlennannal és a népével ezen az iszonyú bolygón. Mert lassan rájövök, hogy Barlennan intelligens, energikus, okos, ambiciózus egyéniség. Na, menjünk. Meg kell szervezni azt az asztronautaiskolát, és meszklinita hallgatókat kell gyűjteni hozzá.

Háromszázötven kilométer távolságból a Lalande-21 185 gyenge fényét visszaverő bárka épp hogy csak látható volt, mint egy kis csillag. Benj figyelte, amint a pilóta egy megfelelő körpályára kormányozza, de egyikük se törődött a technikai részletekkel. Olyan jó volt egyperces várakozás nélkül beszélgetni!

Mostanában egyre kevesebb alkalmuk nyílott rá. Benj újra komolyan dolgozott, és gyanította, hogy az elmaradt időt is bepótoltatják vele.

Beetchermarlf gyakran volt távoli gyakorlórepüléseken, ahol nem is lehetett beszélgetni, és túl elfoglalt volt ahhoz, hogy az oktatóján kívül mással is eszmét cseréljen.

— Kár, hogy a Kwembly t végül is nem lehetett megmenteni — jegyezte meg Aucoin —, de Dondragmer legénysége csodálatos munkát végez a környék kutatásában, mialatt a mentésre várnak. Azt hiszem, nagyon jó ötlet volt utánuk küldeni a Kaliff ot csökkentett személyzettel és hagyni, hadd dolgozzanak a helyszínen, nem pedig visszavinni őket a Telepre, a bárkán. Ez utóbbi különben is veszélyes lett volna a képzetlen pilótákkal.

Valószínűleg az volt a legbiztosabb, amit tettünk: egyszerű leszállás, a két kormányos felszedése, aztán vissza az űrbe, és kiképezni őket.

— Aucoin még mindig zavarban volt. Tudatában volt a hibáinak, de a legtöbb emberhez hasonlóan ő is könnyen megbocsátott magának.

Óvatosnak kell azonban lennie, ha meg akarja tartani felelősségteljes és komoly állását. Végül is, ismételte meg magában, ezek a meszkliniták igazán derék fickók, hiába néznek ki hernyónak.

— Haladunk — jegyezte meg Barlennan. — Jó ürügyünk volt arra, hogy eltávolítsuk a Kwembly ről az adókat, mivel „evakuálni” kellett. Így zavartalanul dolgozhattunk. rajta. Reffel helikopterét is használhattuk, mert az emberek szemében elveszett. Jemblakee és Deeslenver szerint a hajó valószínűleg egy napon belül használható állapotban lesz. — A majdnem zeniten lévő gyenge napra nézett. — Az emberi kémikusok sokat segítettek a sárral kapcsolatban. Mókás volt, hogy az, aki Dee-vel beszélt, mennyire hangsúlyozta, hogy ő csak találgat, miközben egymás után tette a konkrét javaslatokat. És mi nem mondhattuk el neki, mennyire hasznos volt a legtöbb ötlete. Kár.

— A kételkedés önmagunkban tipikus emberi vonásnak látszik, ha megenged egy ilyen általánosítást — válaszolt Guzmeen. — Mikor futottak be a hírek?

— A Deedee kevesebb mint egy órája érkezett, és már útra is kelt megint.

Túl sok a teher a masinán. Talán a Kaliff segít majd; neki kellett utat találnia Dondragmer táborához.

— És még így is azt állítja, hogy jól haladunk?

— Igen. Emlékezzen csak rá, az egész Esket-akció célja az volt, hogy meggyőzzük az embereket, űrhajó kell nekünk. Az önellátás csak véletlenül vetődött fel, bár hasznos dolog. Úgy véltük, hogy hónapok kellenek, míg a „bennszülött veszély” mítoszának felépítésével rá tudjuk erre venni Aucoint. Jóval előrébb tartunk az előzetes menetrendünknél, és nem is vesztettünk sokat: az Esket- bázist, az Elsh et és legénységét, talán Kabremméket.

— Több léghajót kellene építenünk. Talán nagyobbakat is tervezhetnénk.

— Sokat törtem már ezen a fejem — szólalt meg egy többnyire hallgatag technikus. — Nem gondolja, hogy jó lenne többet megtudni róla az emberektől, persze finoman? Kormányozható léghajókról soha nem beszéltünk velük; valamikor szimpla léghajókra oktatták magát, és a mi egyik emberünk állt elő az ötlettel, hogy össze kéne házasítani őket a konverterekkel. Nem tudhatjuk, vajon ők építettek-e valaha ilyet. Talán nemcsak a balszerencse miatt vesztettünk el háromból kettőt ilyen rövid idő alatt. Hátha az elképzelésben is hiba van.

A parancsnok türelmetlenül legyintett.

— Badarság. Nem törekedtem teljes tudás szerzésére az idegenektől, mert túl sok időbe került volna, de azt megtanultam, hogy a legalapvetőbb törvények egyszerűek. Mikor a földiek ezekre kezdtek koncentrálni, néhány évszázad alatt eljutottak a vitorlástól az űrhajóig. A léghajók egyszerű eszközök? én magam is tökéletesen megértem őket. Egy motor semmin nem változtat; ugyanazok a törvények vonatkoznak rá.

A technikus elgondolkodva nézett a parancsnokra. Elektroncsövek és tévéáramkörök jártak a fejében.

Húsz órával később ismeretlen földi arca jelent meg a parancsnoki képernyőn. Barlennant és Guzmeent szólította.

— Ib Hoffman vagyok, Easy férje és Benj apja — kezdte az idegen. — Magukhoz, kettőjükhöz beszélek, Barlennan és Dondragmer. Idefenn a megfigyelők újabb balesettel foglalkoznak, amely az egyik hajójukkal történt. A maguk nyelvét használom, a feleségem ügyel, hogy ne mondjak zöldségeket. Úgy döntöttem, ideje tisztáznunk néhány félreértést, de nem akarom szétkürtölni a dolgot.

Először is, Barlennan, fogadja elismerésemet. Majdnem biztos vagyok benne, hogy mikor átadtuk a bárkát, legfőbb óhaját teljesítettük, talán jóval előbb is, mint gondolta volna. Ezt akartam. Remélem, csillagközi utazásokat is tervez. Ez is jó. Segíteni fogok.

Biztosan nem tudom, de van elképzelésem arról, hogy a helyzet mennyiben a maga szüleménye. Az Esket eltűnése nem volt véletlen. A Kwembly sem teljesen tiszta ügy, legalábbis úgy érzem. Valószínűleg önök többet tudnak a Dhrawnról, mint amennyit elmondanak nekünk. Nem állítom, hogy ez nem számít, elvégre amiről nem tájékoztatnak, az számunkra elveszett.

Nem fenyegethetem büntetéssel önöket szerződésszegés miatt, mert nem is vagyok biztos abban, hogy megszegték a szerződésünket. Arról azonban szeretném meggyőzni, hogy mindketten jobban jártunk volna, ha nyílt kártyákkal játszunk. Túl sokba kerülhet bármilyen titkolózás, akár mindent elveszthetünk.

Nem várom el, parancsnok, hogy azonnal válaszoljon, de kérem, gondolja át.

Mivel Barlennan képzés és szakma szerint is hajóskapitány volt, régen hozzászokott a gyors döntéshozatalhoz. Az ő alapvető politikája legénysége megóvása volt, semmi egyéb. Rögtön válaszolt:

— Tudtam, hogy önök megfejtik a titkunkat. Az Esket messze van.

Nekem is várnom kell a részletes beszámolóval, mert először a bajbajutott hajón a sor. És igazuk van. Együtt kell működnünk, őszintébben, mint eddig.

HU ISSN 0238–3063 ISBN 963 1163377 Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Alföldi Nyomda (1269.66-14-2), Debrecen, 1989 Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Terjedelem: 9,56 (A/5) ív. IF 6290