Csillagfény

IV SODRÁSBAN

Beetchermarlf igen furcsán érezte magát. A Kwembly kormánya egyszerű csigás kötéllel csatlakozott a lánctalpakhoz; még meszklinita izmok sem tudták volna a kormányt elfordítani, ha a jármű állt. Bár a mozgás tette lehetővé a kormányzást, ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Most viszont, hogy lebegtek, és a meghajtott egységek nem értek talajt, a kormány a legapróbb noszogatásra, sőt a hajótest oldalirányú mozgására is kilendült. Elméletben a hajó manőverezhető maradt, de ehhez a lánctalpakra evezőket kellett volna szerelni, s ezt a munkát legköny-nyebben szárazföldön lehetett elvégezni. Mikor lebegni kezdtek, Dondragmer agyán átfutott, mi lenne, ha védőruhás csapatot bízna meg ezzel, de úgy döntött, még akkor sem éri meg a kockázatot, ha mindenkit köldökzsinór kapcsolna a törzshöz. Valószínűnek látszott, hogy még mielőtt a feladatot befejezhetnék, elérik a folyó vagy a tó végét.

Ugyanezek a gondolatok jártak a kormányos fejében is. Beetchermarlf még fiatal volt, de már nem annyira, hogy azt higgye, rajta kívül senki nem ismeri fel a nyilvánvalót. Elismerte kapitánya szakmai hozzáértését.

Ahogy azonban a percek teltek, tűnődni kezdett, Dondragmer miért nem ad semmilyen parancsot. Valamit tenni kellene; nem sodródhatnak tétlenül kelet felé. Az iránytűre pillantott; igen, kelet felé, vég nélkül. A légi felderítés szerint hegyek voltak arra. Színükből ítélve kőkép-ződmények, nem pedig jéghegyek. Ha cseppfolyós a felszín, melyen a Kwembly úszik, vagyis megolvadt hómezőn haladnak, hamarosan beleütköznek valamibe.

Bee-tchermarlf sem tudta, milyen gyorsan sodródnak, de megbízott a hajótest erejében. A test — a híd kivételével — ívelt, a lánctalpaknak is nagy a közegellenállása. Ameddig a repülők elláttak, a hómező sík, tehát maga a folyadék nem mozog. Ezt viszont a légnyomás mérésével lehetne ellenőrizni! A kormányos megrázkódott a gondolatra, felpillantott a kapitányra, aztán megszólalt:

— Uram, nem lenne jó ellenőrizni a hajóra nehezedő nyomást? Ha a folyadék áramlik, akkor lefelé megyünk, és az megmutatkozna…

Dondragmer a szavába vágott:

— De a felszín egyenes… nem, igaza van. Jobb, ha ellenőrizzük a dolgot.

— Felemelkedett a szócsövekhez. — Born, mekkora a nyomás? Biztosan számon tartja.

— Természetesen, kapitány. Az orrban és tatban lévő biztonsági tömlők azóta dudorodnak, mióta úszni kezdtünk. Körülbelül hat testhossznyit ereszkedtünk. Nemsokára kieresztek egy kis argont.

Dondragmer vette az üzenetet, és visszanézett a kormányra.

— Igaza volt. Gondolhattam volna erre. Nemcsak a szél, hanem az áramlat is sodort minket. Az összes elképzelésünk a sebességről, távolságról és arról, hogy hol állunk meg, érvényét vesztette. Csak akkor létezhet áramlat, ha a felszín lejt.

— Fel vagyunk készülve rázós utazásra is, uram.

Dondragmer mogorván felágaskodott a szócsövekhez, és szirénaszerű hangot hallatott. Az általános riadó jelét.

Tudta, hogy most mindenki őt figyeli. Fejét hátrahúzta, hogy mindegyik csőtől egyforma távolságban legyen, majd mindenhová elhallatszó hangerővel beszélni kezdett:

— Mindenki vegyen védőruhát, amilyen gyorsan csak tud. Ha kell, hagyják el a posztjukat, de utána azonnal térjenek vissza. — Visszaereszkedett a parancsnoki hídra, és Beetchermarlfhoz intézte további szavait. — Hozza a kettőnk ruháját!

Siessen!

A kormányos kilencven másodpercen belül vissza is tért. Segíteni kezdett a kapitánynak, de az határozott mozdulattal elhessegette. Így a sajátjával kezdett el vesződni. Két percen belül mindketten újra a helyükön voltak, bár sisak nélkül.

A percek teltek, ezalatt Beetchermarlf a sisakkal játszott, Dondragmer pedig azon tűnődött, vajon az embertudósok tudnak-e neki információt adni; s ha igen, mit kezdhetnek vele.

Remélte, hogy a műholdakról meghatározható a Kwembly sebessége; jó lenne, gondolta, ha tudnánk, mekkora sebességgel ütközünk bele abba a valamibe, ami végül megállít bennünket. Tudta, nem könnyű a sebességet felmérni; több mint harminc műhold keringett a bolygó körül, de csak négyezerötszáz kilométerrel a felszín fölött. Meg sem kísérelték, hogy a pályájukat úgy határozzák meg, hogy korlátozott látómezejük és mikrohullámú adásuk egységes vagy teljes legyen; nem a hírközlés volt a fő feladatuk. A Telep meridiánja fölött kilenc és fél millió kilométerrel álló főállomásnak egyedül kellett a hírközlés feladatát ellátnia. Az alacsonyabban keringő műholdak száznegyven kilométeres másodpercenkénti sebességét Dondragmer túl gyorsnak vélte, de az emberi megfigyelők állították, hogy a sebesség segíti őket a mozgó alapvonalak meghatározásában. A kapitány mindenesetre nem sok reményt fűzött a műholdakhoz. Még soha nem kapta meg a hajó sebességét tőlük.

Körülbelül félórával azután, hogy úszni kezdtek, remegés futott át a Kwembly n. A kapitány azonnal jelentette az állomásnak, hogy valószínűleg súrolták a talajt. A fedélzeten mindenki ugyanerre a következtetésre jutott.

Rövidesen jelentették a laborból, hogy a nyomás gyorsabb ütemben kezdett nőni, és a hajó légkörébe további argont kellett juttatni, nehogy a biztonsági tömlők kipukkadjanak. A gyorsulást nem lehetett észrevenni, de a jelentés értelme világos volt. Sebesebben ereszkednek lefelé. A kapitány és a kormányos némán egymásra néztek, a másik gondolataiban olvasva.

Percek teltek el. A feszültség nőtt, az ollók egyre keményebben markolták a fogantyúkat és oszlopokat.

Aztán mennydörgésszerű robaj hallatszott, és a hajótest hirtelen elfordult, majd a jobb oldalára dőlt. Pár másodpercig hevesen dülöngélt jobbra-balra, az orr és tat közelében lévők vízszintes lengéseket is éreztek, bár a köd mindent eltakart, s így nem lehetett tudni, mi okozza. Aztán egy újabb, sokkal hangosabb robaj kíséretében a Kwembly jobbra billent.

Kaparó, nyikorgó hangok jelezték, hogy továbbra is enyhén mozog. A sodródás kezdete óta most először lehetett hallani a hajótest mellett elszáguldó víz zaját.

Dondragmer és társa nem sérült meg. A gyorsulás nem okozott kellemetlenséget olyan lényeknek, akik kétszáz földi g-t éreztek igazán kellemesnek. Még csak a kapaszkodókat sem engedték el; mindenki a helyén maradt. A kapitány nem aggódott amiatt, hogy valaki megsérült.

— Állásonként jelentkezni! — bődült a szócsövekbe. — Mindenhol ellenőrizzék a hajótestet, és jelentsenek minden repedést, nyílt törést, horpadást vagy bármi mást, ami léket okozhat. Laborbeliek a vészállásokba, oxigént figyelni! Növényház, állítsák le az áramlást a tankokban, míg az oxigén-ellenőrzés el nem készült! Vége!

Legalább a szócsövek sértetlenül maradtak. Válaszbömbölések hangzottak. Ahogy a jelentések gyűltek, Beetchermarlfban oldódni kezdett a feszültség. Nem gondolta volna, hogy a hajótest, amely a meszklinitákat Dhrawn mérgező légkörétől védte, képes ellenállni egy ilyen ütközésnek, és elismeréssel gondolt az idegenek mérnöki teljesítményére, bár a mesterséges testek erejét és tartósságát nem tartotta egyenrangúnak az élő testekével.

Mikor végre az összes jelentés beérkezett, kiderült, hogy egyetlenegy szerkezeti hiba, sőt láthatatlan repedés sem keletkezett. A nyomásmérés és oxigén-ellenőrzés rutinszerűen folytatódott tovább.

Az energiatermelés nem állt le. Ez nem lepett meg senkit, hiszen a huszonöt független hidrogénkonverter nem rendelkezett az üzemanyaggáz molekuláinál nagyobb mozgórésszel. Nyugodtan légkalapács alá lehetett volna tenni őket, meg sem érezték volna.

A kinti reflektorok legtöbbje eltűnt vagy nem működött, bár ezeket ki lehetett cserélni. Néhány azonban világított, és a híd víz alá merülő végéről ki lehetett látni. A felső részen az ablakokat még mindig szürke lepel fedte.

Dondragmer óvatosan lement a híd alsó végéhez, és felmérte a több testhossznyi sziklahalmot, amelybe hajója beékelődött. Azután óvatosan visszamászott a kapitányi állásba, bekapcsolta a rádióját, és leadta a jelentést, amit Barlennan egy perc múlva hallott meg. Majd a kormányoshoz fordult.

— Beetch, maradjon itt arra az esetre, ha az embereknek valami jelentenivalójuk van. Én körüljárom a hajót, és ellenőrzöm a légzsilipeket.

Ami a hajó tervezését illeti, mikor a formát eldöntöttük, nem gondoltunk ilyen erős dőlésre. Meglehet, hogy csak a kis vészzsilipeket használhatjuk, mivel a főzsilip alattunk van. Még ha a belső ajtót ki tudjuk is nyitni, a külső ajtó el lehet torlaszolva. Beszélgessen a földiekkel, ha akar! Minél többen tudjuk használni az ő nyelvüket, ők meg a mienket, annál jobb.

Magáé a híd.

Dondragmer eltűnt, egyedül hagyta Beetchermarlfot.

A kormányosnak egyelőre nemigen akaródzott csevegni az űrállomással. Nem örvendezett annak sem, hogy a hidat épp most bízták rá.

A főzsilip ugyan nem aggasztotta, a kisebbek is megfelelőek voltak, bár eszébe jutott, hogy a létfenntartó berendezések nem férnek át rajtuk.

Egyelőre nem kellett elhagyniuk a Kwembly t, de ha a hajó mozgásképtelenné válik, szembe kell nézni a problémával.

És mihez kezdenek, ha elhagyják a hajót? Tizennégymillió kötélnyi távolság nagyon-nagyon hosszú út, főleg, ha a létfenntartó rendszereket is cipelniük kell. A meszkliniták mechanikusan megdöbbentően szilárdak voltak, hőmérséklettűrésüket sok emberi biológus el sem akarta hinni, de az oxigént nem bírták. A gáz parciális nyomása tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy a legénység bármelyik tagját másodperceken belül megölje.

A legalapvetőbb feladat, hogy a hajót visszahelyezzék a lánctalpakra. A módszert a folyó sodrása határozza meg. Az áramlásban dolgozni talán nem lehetetlen, de nehéz és veszélyes feladat. A védőruhás meszklinitákat erősen le kell terhelni, hogy egy helyben maradjanak, a köldökzsinór is nehezíti a munkát.

Persze megeshet, hogy ez csak időszakos folyó. Láthatóan az időjárás-változás hívta életre, és ugyanolyan hirtelen el is tűnhet.

Beetchermarlf nagyon jól tudta, hogy az időjárás és a klíma nem ugyanaz.

Ha csak időszaki folyóról van szó, „ideiglenesen” is túl hosszúnak bizonyulhat, mert a dhrawni év körülbelül nyolcszor olyan hosszú volt, mint a Földé, és több mint másfélszerese a Meszklinének.

Az emberi tudás azonban még hasznosnak bizonyulhat. Az idegenek már több mint fél dhrawni éve behatóan tanulmányozták a bolygót, egészében véve pedig sokkal régebbtől fogva. Valami elképzelésüknek kell lennie az évszakokról. A kormányos habozott, vajon ilyen kérdést fel szabad-e tennie az űrállomásnak, ha a kapitány sem tette meg. Igaz, azt megengedte, hogy beszélgessen az emberekkel, nem is kötötte ki, hogy miről.

Ha volt is megállapodás, hogy az Esket balesetén kívül egyéb dolgokról nem szabad beszélni az emberekkel, az információ Beetchermarlf szintjére nem jutott le. A fiatal kormányos majdnem meggyőzte magát, hogy felhívhatja az állomást, amikor megszólalt a rádió. Ráadásul sztenniül, bár a kiejtés hagyott kívánnivalót maga után.

— Dondragmer, igaz, hogy sok dolga van, de ha nem ér rá velem beszélni, örülnék, ha valaki más tudna. Benjámin Hoffman vagyok, asszisztens az állomás meteorológiai laboratóriumában, és két dologban szeretnék segítséget kérni. Szeretnék nyelvleckéket venni, azt hiszem nyilvánvaló, miért. Másrészt, idefenn a laborban elég kellemetlen helyzetben vagyunk. Egymás után kétszer igencsak mellélőttünk az előrejelzésekkel. Nagyon hiányzik a jó munkához szükséges részletes információ. Az állomás műszereinek felbontóképessége gyenge, lenn pedig nincs elég érzékelő. A Kwembly és a többi hajó sokat elhelyezett, de maga is tudja, a bolygó egészéhez képest milyen kicsit területen. Mivel a megbízható előrejelzés hasznos maguknak is, nekünk is, arra gondoltam, összeülnék az egyik tudósukkal, és megbeszélhetnénk az apró részleteket, talán időjárási mintákat is kidolgozhatnánk, hogy legalább a hajó környékére megbízható előrejelzéseket kaphassunk.

A kormányos kapott az alkalmon.

— A kapitány nem tartózkodik a hídon, Benjámin Hoffman.

Beetchermarlf vagyok, a szolgálatban lévő kormányos. Ami engem illet, nagyon szívesen gyakorolnám magával a nyelvet. Attól tartok, a tudósok egy darabig nem fognak ráérni; az idő nagy részében egyedül leszek. Van néhány problémánk, bár ön valószínűleg nem tudja a részleteket. A kapitánynak nem volt ideje mindezt elmondani az előző jelentésben.

Megpróbálok teljes képet adni a helyzetről. Pár ötlet a kapitány távozása óta jutott eszembe. Ha kívánja, ezeket is rögzítse a munkatársai számára.

Várok, míg felkészül a felvételre. — Beetchermarlf elhallgatott. Hirtelen kételyei támadtak, vajon zavarhatja-e az idegenek egyikét a saját ötleteivel, amelyek neki magának is elnagyoltnak és hevenyészettnek tűntek.

A tények mindenesetre hasznosak lesznek. Sok olyan részlet merült fel a Kwembly jelenlegi helyzetével kapcsolatban, amelyek valószínűleg még ismeretlenek az emberek előtt. Mire Benj válasza megjött, a kormányos már visszanyerte önbizalmát.

— Felkészültem a vételre. Úgyis felvettem volna, nyelvgyakorlásnak. Ha a meteorológusaik nem érnek rá, talán mi ketten is megcsinálhatnánk, amiről beszéltem. Remélhetőleg meg tudja adni az értékeket, hiszen a helyszínen mindent lát, és ha magát is Barlennan-toborozta a Meszklinen, bizonyára tud egyet s mást az időjárásról. Végeredményben az én életem többszörösét is eltölthette a Főiskolán, tervezést és kutatási módszereket tanulva. Kezdheti, készen vagyok!

Beetchermarlf megkönnyebbült. Csak tíz meszklini évvel ezelőtt kezdődött meg néhány kiválasztott kutató képzése. Ez az emberi lény aligha több ötévesnél. Persze ki tudja, náluk ez az életkor milyen fokú érettséget jelent; az idegeneket ugyan általában valamely felsőbbség lengte körül, de egy felnőtt mégsem tekinthet fejlettebbnek egy gyereket.

Amennyire egy hatvanfokos lejtőn csak tudta, elengedte magát, és nekifogott a történetnek. Részletesen elmesélte, milyen volt az útjuk a folyón lefelé. Elmondta, mit lehet a hídról látni. Megmagyarázta, hogyan váltak mozgásképtelenné, milyen helyzettel kelt a legénységnek szembenéznie, ha nem sikerül a Kwembly t talpra állítani. Még a légzsilipeket is részletesen leírta, elmagyarázva, hogy valószínűleg nem lehet majd használni a főzsilipeket és talán egyéb szerkezeteket sem.

— Sokat segítene a kapitánynak — fejezte be a magyarázatot —, ha tudná, kiszárad-e a folyó, s ha igen, mikor. Azt hiszem, az év túlnyomó részére itt rekedünk, és ehhez mérten kell terveznünk.

Benj jóval a hatvannégy másodperc letelte után válaszolt csak; neki is volt miről gondolkodnia.

— Felvettem, amit mondtál, és felküldtem a Tervezésre — mondta végül.

— Ott lemásolják és szétküldik a többi laborba. Magam is úgy vélem, hogy a folyó jövőjét nem gyerekjáték megjósolni; megfelelő adatok nélkül lehetetlen is. Az egész hómező időszakosan megolvadhat. Amennyiben Észak-Amerika összes vizének egy mederben kellene lefolynia, az árhullám végét jó ideig várhatná az ember. Nem tudom, mekkora területet derítettek fel a repülőitek, azt sem, hogy mennyit mutatnak majd a mi fotóink, de lefogadom, ha mindezt térképre visszük, még mindig lesz miről vitázzunk.

— De ti már olyan sok bolygón szereztetek tapasztalatot! — vetette közbe Beetchermarlf. A válasz ismét késett.

— Az emberek és barátaik már számos bolygót feltártak. A bökkenő az, hogy három bolygótípus is létezik. Az egyiket az én otthonom után Föld-szerűnek nevezzük, kicsi, sűrű, gyakorlatilag hidrogén nélküli bolygók. A második típus Jupiter-szerű, nagyobbak, sokkal kevésbé sűrűek, mivel a kialakulásukkor keletkező hidrogén megmaradt. Mielőtt a saját csillagunk környezetét elhagytuk volna, csak erről a két típusról tudtunk, mert a mi rendszerünkben csak ilyenek vannak.

A harmadik típusba tartozó bolygók nagyon sűrűek és óriásiak. Amíg meg nem találtuk ezt a típust, jól megvoltunk az elméletünkkel, amely szerint az első típusú bolygók csekély eredeti tömegük miatt vesztették el, a második típusúak pedig nagyobb tömegük miatt tartották meg a hidrogént.

A harmadik típushoz tartozik a Dhrawn. Ezt a típust sosem találtuk Föld típusúakkal azonos rendszerben. Kell, hogy legyen valami magyarázat erre, de még nem tudjuk az okát. Amíg a Szövetség tagjai meg nem tanultak utazni a csillagközi térben, semmit sem tudtunk ezekről a bolygókról. Akárcsak a Jupiter-szerű bolygókat, ezeket sem tanulmányozhattuk közvetlenül. Le tudtunk ugyan küldeni néhány speciális, nagyon drága és megbízhatatlan robotot, de többre nem futotta.

A te fajod az első, amely elviseli a harmadik típus gravitációját vagy a második típus nyomását.

— A leírás szerint a Meszklin harmadik típusú, nem?

Mostanra már sokat kell tudnotok róla. Tíz éve vagytok kapcsolatban velünk, és néhányatok le is szállt a Peremen, vagyis az Egyenlítőn.

— Nekünk ez ötven év. A baj az, hogy a Meszklin nem harmadik típusú, hanem Jupiter-szerű bolygó. Még most is lenne annyi hidrogénje, mint egy normál planétának, ha nincs az a gyors keringés, amely palacsintára lapította a Meszklint. Még nem találtunk ehhez hasonló jelenséget. Ezért voltak hajlandók a Szövetség fajai oly sok fáradságot és időt fordítani arra, hogy kapcsolatot építsünk ki a világotokkal és megvalósítsuk ezt az expedíciót. Harminc év alatt sokat megtudhatunk a Dhrawn felépítéséről a műholdak neutronszámlálói révén, és a szeizmikus berendezések is sok részletre választ fognak adni. Akárcsak a kémiai munkátok. A ti időszámításotok szerint öt-hat év múlva már elég ismeretünk lesz erről a kőgolyóról ahhoz, hogy megértsük, hogyan keletkezhetett, hogy csillag-e vagy bolygó.

— Úgy érted, csak azért léptetek kapcsolatba velünk, hogy többet tudjatok meg a Dhrawnról?

— Egyáltalán nem. Azt hiszem, a Dhrawn-terv jóval a ti Főiskolátok megalapítása után született meg. Anyám vagy dr. Aucoin pontosan meg tudná mondani. Én még nem éltem akkor. Persze mikor valaki rájött, hogy ti képesek volnátok kutatni és felderíteni egy olyan helyen, mint ez, mindenki kapott az ötleten.

Tény, hogy Beetchermarlf rákérdezett olyasmire, amit maga is emberi belügynek tekintett, akárcsak azt, hogy mennyire tekinthető felnőttnek egy ötéves ember. Egy óráig vitáztak a Dhrawn-tervhez hasonló programokról, arról, hogy miért kell hatalmas erőfeszítéseket tenni olyan ismeretek megszerzéséért, amelyek nem hoznak közvetlen anyagi eredményt. Benj elmondta a szokványos válaszokat az emberi kíváncsiságról, ezt Beetchermarlf egy pontig el is fogadta. Benj elég jól ismerte a történelmet ahhoz, hogy tudja, milyen közel került az ember és sok más értelmes faj ahhoz, hogy az energiahiány következtében kipusztuljon, mielőtt a hidrogénfúziós konvertert feltalálták volna; de túl fiatal volt ahhoz, hogy erről igazán meggyőzően beszéljen. Tapasztalat hiányában még saját maga sem tudta elfogadni, hogy egy kultúra sorsa az univerzum törvényeinek megértésétől függ. A vita mégsem vált hevessé; a „beépített” szünetek hatásosan gondoskodtak a partnerek érzelmeinek lehűtéséről. Viszont Benj kielégítő haladást ért el a sztenni nyelvben.

Beetchermarlf hirtelen felfigyelt valamire. Az utóbbi órában kizárólag Benjre és a fiú mondanivalójára koncentrált; a megdőlt híd és a csobogó folyadék csak mint kulissza létezett a számára. Meglepve fedezte fel, hogy a feje fölött az Orion csillagkép fénypontjai vibráltak. A köd tehát eloszlott.

Úgy tűnt, a folyó szintje a híd körül egy kicsivel alacsonyabb. Tízperces figyelés bebizonyította feltételezését. A víz tényleg apadt.

A tíz perc nem telt néma hallgatásban, mivel Benj egy idő múlva kérdezgetni kezdte a tengerészt hirtelen hallgatásáról, ő pedig válaszolt. A fiú azonnal értesítette McDevittet. Mire Beetchermarlf megbizonyosodott a vízszint süllyedéséről, odafenn sok érdeklődő sereglett össze. A kormányos tehát először az állomásnak jelentette az eredményt, s csak ezután kereste meg Dondragmert.

Végül a hajó végében találta meg, a laboratórium mögött, közvetlenül a nyomásellenőrző tömlők kabinja előtt. A kormányos mondandója után szünet következett. Beetchermarlf arra számított, hogy a kapitány másodperceken belül berobban a hídra, de Dondragmer nem engedett a kísértésnek. A híd ablakainak kivételével a többi hajóablak túl szűk volt a vízszint tanulmányozásához, ezért el kellett fogadnia kormányosa szavát.

— Kövesse figyelemmel a csökkenés mértékét, amilyen pontosan csak tudja, a szolgálata végéig. Közölje a csökkenés sebességét velem is, az emberekkel is, mihelyst megbízhatóan megállapította, utána pedig csak akkor jelentsen, ha korrigálnia kell a becslést.

Beetchermarlf felkapaszkodott addig a pontig, ahol meg tudta jelölni a víz színjét. Miután jelentett a kapitánynak és az emberi megfigyelőknek, visszatért a helyére, de tekintetét nem vette le az ablak mellé rajzolt jelről.

A folyadék erősen fodrozódott. Így eltelt némi idő, mielőtt megbizonyosodhatott volna a további szintváltozásról. Odafentről türelmetlenül faggatták, ő pedig igyekezett udvariasan válaszolni, már amennyire nyelvtudása engedte, míg végül Benj jelezte, hogy ismét egyedül van. Amíg Takoorch meg nem érkezett a hídra, hogy leváltsa a kormányost, megvitatták egymás világának kérdéseit, kijavítva a másik téves elképzeléseit, gyakorolták a nyelvet, és bár ennek egyikük sem volt tudatában, meleg barátság szövődött közöttük.

Beetchermarlf hat óra múlva tért vissza a hídra. Úgy találta, hogy a víz majdnem 30 centiméternyire van a jel alatt. Takoorch közölte vele: a Benj nevű ember éppen most lépett újra kapcsolatba, egy pihenési szakasz után.

A fiatalabb kormányos eltűnődött, vajon a fiú mikor tért nyugovóra. Persze ezt nem illett megkérdezni, de mikor a váltás megtörtént, felhívta az állomást.

— Ismét itt vagyok, Benj. Nem tudom, mikor jelentett Tak utoljára, de a vízszint több mint fél testhossznyit süllyedt, és mintha az áramlás is lelassult volna. A szél alig fúj.

— Takoorch barátod tájékoztatott minket a vízről és a szélről — jött Benj válasza. — Örülök, hogy megint te léptél szolgálatba, Beetch. Nem hallottam semmi újat a kutatóktól, de a hajó dőléséből és a vízszint csökkenéséből a nálunk felállított hajómodell alapján arra lehet következtetni, hogy 60–70 órán bélül esetleg szárazra kerültök. Persze, csak ha a víz egy szép sima csatornán folyik le. Nem bízom ebben. Lehet, hogy kishitűnek gondolsz, de úgy vélem, a folyamat lelassul, mielőtt az egész olvadék lefolyik.

— Igazad lehet — jegyezte meg Beetchermarlf. — De ha a folyás lelassul, talán elkezdhetünk dolgozni odakinn. — Az üzenet még utazott az állomás felé, mikor az egyik szócsőből figyelmeztető szirénázás hallatszott.

— Beetchermarlf! Mondja meg az embereknek, hogy Kervenser azonnal leváltja magát. Haladéktalanul jelentkezzen védőöltözetben a jobb hátsó vészzsilipnél. Vizsgálja meg a lánctalpakat és a kormányköteleket.

Biztonság kedvéért két segítőt adok maga mellé. Nem gyors munkát kérek, hanem alaposat. Ha bármi megrongálódott, amit ferde helyzetben könnyebb megjavítani, mint később, normál helyzetben, jelentse. Ha végzett, nézzen szét a hajó körül. Tudni akarom, milyen szilárdan ékelődtünk be.

— Indulok, uram — válaszolt a kormányos.

A hídon lévők levették a védőruhát, mikor Dondragmer meggyőződött a hajótest épségéről, de Beetchermarlf fél perc alatt újra belebújt, és elsietett.

A zsilipnél öt beöltözött társa: a kapitány és négy matróz várta.

— Nos, Beetch — üdvözölte a kapitány —, Stakendee megy ki először, és a kötelet a kapaszkodóhoz erősíti. Aztán maga következik, utána Praffen. A kötelet más-más kapaszkodóhoz erősítsék, mielőtt munkához látnak.

Várjanak, erősítsék ezeket a védőruha hámjához; éneikül nem tudnak a folyó fenekén maradni. — Négy karabinerrel ellátott nehezéket nyújtott át a kormányosnak.

A kis zsilipen keresztül csöndben hagyták el a hajót. A légzsilip egy U alakú folyadékcsapda volt, működésében hasonló a főzsiliphez, és elég mély ahhoz, hogy még a Kwembly dőlése sem tudta megszüntetni a folyadékzárat.

Néhány pillanat múlva a csoport harmadik tagja is csatlakozott hozzájuk. Együtt másztak le a folyómederig. A medret a hídról is látható kerek kövek alkották, melyek furcsa hullámokba rendeződtek, a sodrás irányára merőlegesen. Beetchermarlfnak első látásra úgy tűnt, a hajó egy mélyedésben feneklett meg, két hullám között. A megmaradt kinti reflektorok, ha nem is tökéletesen, de bevilágították a környéket.

A három kutató megkerülte a tatot, hogy a hajó alját is szemügyre vegye.

A Kwembly hatvan, háromszor másfél méter alapterületű forgóvázon futott. Ezek öt sorban helyezkedtek el. A görgőket szövevényes kötélhálózat kapcsolta egybe, ezekért felelt Beetchermarlf. Mindegyik forgóvázon helyet képeztek ki az energiaegység és a motor, egy tizenhét centiméter átmérőjű cső számára. Energia nélkül a forgóváz két lánctalpa szabadon futott.

A hajó végéről tizennyolc forgóváz hiányzott.