Csillagfény

V A JÉGVEREM

A forgóvázak ugyan hiányoztak, de nem vesztek el. A közelben hevertek, láthatólag az utolsó ütközéskor szakadtak le. Beetchermarlf nem tudta, vajon megvan-e mind. Ezt azonban később is ellenőrizheti. Először azt kell átvizsgálni, ami maradt. A kormányos nekilátott.

A hajó első része, úgy tűnt, egyáltalán nem szenvedett kárt; a lánctalpak a helyükön voltak, a kormánykötelek érintetlenek. A középső részen ugyan sok kötél elszakadt, a tengerészek mégis meglepődtek, milyen kevés kárt okozott a hajótestben a lánctalpak leszakadása. Beetchermarlf és a többiek nem vettek részt a Kwembly és a többi hajó tervezésében. Elképzelésük sem lehetett arról, hogy a mérnököknek milyen problémákat kellett megoldani, mikor olyan berendezéseket terveztek, melyekhez ugyan a legmodernebb energiaforrás szolgáltatta az erőt, de olyan lények kezelték, akik a legegyszerűbb mechanikai gépeket sem ismerték. A meszklinitáknak semmiféle javítóműhely vagy pótalkatrész nem állt a rendelkezésükre a Dhrawnon. Ezért kormányozták a járműveket kötéllel, nem pedig önszinkronizált energiarendszerekkel, ezért használták a lehető legegyszerűbb légzsilipeket.

Néhány száz meszklini ugyan alapos képzésben részesült, de tanáraik meg sem kísérelhették, hogy minden fontos ismeretet átadjanak. A „végzettek” túlnyomó többsége Beetchermarlfhoz hasonlóan a Dhrawnon tartózkodott, legtöbbjük fiatal, intelligens önkéntes Barlennan tengerésznépéből. Nekik kell majd megjavítani az összes hibát, rendszeresen karbantartani a hajókat. A tervezőmérnököknek ezt a tényt állandóan szem előtt kellett tartaniuk.

A meszklini intelligencia hasonlított az emberi, drommi és panesk intelligenciához: meglepő jelenség, mivel a négy bolygón egészen eltérő hosszúságú geológiai idő alatt fejlődtek ki a létformák, a különböző élőlények. Az is majdnem bizonyos volt, hogy a meszkliniek sokkal tovább élnek, mint az ember, bár furcsa módon mindkét intelligencia húzódozott ennek a megvitatásától. A Dhrawn-terv minden szempontból nézve kockázatot rejtett, s ennek túlnyomó részét a meszkliniták vállalták. Az emberi űrállomás körül keringő hatalmas üvegbárka, melyet veszély esetén a Telep kiürítésére szántak, alig volt több gesztusnál, főleg a kutatóhajók legénysége számára.

A Kwembly t vizsgáló három tengerész azonban nem gondolt erre. Ők pusztán meglepődtek és megörültek annak, hogy az elvesztett lánctalpak csupán kiugrottak a perselyből, amelyben forogtak. Egyszerű lesz őket visszahelyezni, feltéve, ha megtalálják az alkatrészeket. Beetchermarlf csoportja futólag megvizsgálta a környéket, és tizenkét forgóvázat megleltek. Ezek közül néhány megrongálódott: elszakadt a lánctalp, egyes szemek hiányoztak, néhány meghajtókerék elrepedt, jó pár tengely elgörbült. A hárpm tengerész összegyűjtötte a könnyebb részeket, és visszacipelte a Kwembly tatjához. A kormányos azt tervezte, hogy újabb köteleket told a köldökzsinórhoz, és kiterjeszti a keresési zónát. Végül úgy határozott, hogy jelent Dondragmernek, és a beleegyezését kéri.

Dondragmer, két kísérője és még hat matróz, akit időközben hívtak, éppen a Kwembly főzsilipje mellől cipelte el a sziklákat.

Ruháikban nem volt rádió, a hidrogén-argon légkör, a környező folyadék is rosszul vezette a hangot, de a meszkliniták „úszószifonnal” (a hidrogént lélegző apróságoknak nem volt tüdejük) képezték a hangokat. Ez is egyike volt a meszkliniták rejtélyeinek. A kormányos mély dudálássál hívta fel magára a kapitány figyelmét, és intett neki, hogy kövesse a tat túlsó oldalára. Egy pillantás és Beetchermarlf néhány mondata elég volt a helyzet felméréséhez.

Néhány másodpercnyi gondolkodás után úgy döntött, nincs értelme azonnal nekiállni a hiányzó talpak keresésének. A víz még mindig apadt; szárazon biztonságosabb és könnyebb lesz kutatni. Beetchermarlf ezt megértette, és kezdte kiválogatni a megrongálódott részeket, hogy a munkát megtervezhesse.

Óvatosan kellett eljárni; néhány alkatrészt könnyen elsodorhatott a víz.

Egy-két darab máris hiányzott. A kormányos hordozható reflektort hozatott, és leküldte egyik segítőjét, hogy a sodrásból halássza ki az esetleg elszabaduló alaktrészeket. Egy háló sokat segített volna, de a Kwembly nem hozott magával.

Nyolcórai munka eredményeként három lánctalpas alváz újra használható állapotba került. Egyes részeik elütöttek a régiektől, mivel Beetchermarlf és a többiek szabadon improvizáltak. Meszklini kötelet és anyagot, valamint az idegenektől származó polimereket egyaránt felhasználtak. A saját eszközeikkel dolgoztak; kultúrájukban magas szinten állott a kézművesség. Így az élezett alapszerszámok nem voltak ismeretlenek előttük.

Az elkészült forgóvázak visszahelyezése a perselybe, nagy erőkifejtést igénylő munka volt, még a meszkliniták is kifáradtak. Többet kellett dolgozniuk a szerszámokkal is, mert a felfüggesztők meghajlottak az ütközéstől. Az első három futóművet a negyedik sorba helyezték vissza.

Az ötödik sor a folyófenékre lapult, a másik három pedig túl magasan volt a kényelmes szereléshez. Beetchermarlf elfogadta a kész helyzetet, oda szereltette az alvázakat, ahová tudta, aztán tovább dolgozott a többin.

A víz egyre apadt, az áramlás lassult. Dondragmer kiparancsolta a kormányost és segítőit a hajótest alól. Tudta, mi történik, ha a Kwembly re, ható felhajtóerő csökken. Elővigyázatosságát igazolta, hogy a hajó rövidesen harminc fokkal megdőlt. Újabb két sor vált elérhetővé, de két tengerészt kis híján összelapítottak a sziklák. Tisztázódott, hogy saját súlya nem billenti vissza a hajót.

A hajótest az egyes és kettes sor között szilárdan ült a köveken.

Beetchermarlf tovább folytatta a rábízott munkát, de közben azon tépelődött, hogy mi módon szabadítja meg a kapitány a hajót. És mi történik, ha sikerül? A tervezők a folyómedret alkotó sziklaágyra nern sok gondot fordítottak. A kormányos komolyan kételkedett abban, hogy a jármű képes-e egyáltalán haladni ilyen talajon. A Meszklin viszonyai alapján a magas gravitációjű bolygók felszíne általában egyenletes volt. Az olyan részeket, ahol a lánctalpak nem találtak volna kapaszkodót, a tervezők minden bizonnyal kikerültették volna a legénységgel. Íme, miért gyümölcsözőbb egy hagyományos expedíció az automata felderítésnél.

Beetchermarlf hirtelen támadt filozofikus hangulatában arra a következtetésre jutott, hogy az előrelátás az ismeretek mennyiségével egyenesen arányos.

Körülbelül ötven órával a megfeneklés után Dondragmer ugyancsak a hajót feltámasztó sziklák problémáján törte a fejét, és nagyjából ugyanolyan sikerrel, mint a kormányos. Az első tiszt és a tudósok hasonlóképp zavarban voltak, de — földi fogalmak szerint — talán csak a kapitány érzett aggodalmat.

Dondragmer kapcsolatba lépett az űrállomással. Beismerte, hogy eddig még nem ötlött ki semmit, de hozzáfűzte, hogy szerinte bőven van még idő.

A vonal túlsó végén Easy nem értett vele egyet.

— Megeshet, hogy kevesebb ideje lesz, mint szeretné —mondta. — Néhány emberünk szemügyre vette a köveket. A formájuk kerek, vagy majdnem az. Tapasztalataink alapján ezt a formát a víz alakítja ki. Ilyen nagy köveket csak igen erős áramlat tud megmozgatni. Attól félünk, hogy az áradás, amely magukat elsodorhatta, csak gyenge előképe az igazi olvadásnak, és ha hamarosan nem szabadulnak ki, nyakukba zúdulhat az igazi.

— Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Vagy kiszabadulunk idejében, vagy nem; többet nem nyújthatunk. Ha a tudósaik szolgálnak nekünk valami közelebbi előrejelzéssel a nagy áradásról, szívesen vesszük; addig is dolgozunk, ahogy tudunk. Mindenesetre köszönöm az információt.

A kapitány visszatért a munkához. Nem volt hajlamos a pánikra, veszélyhelyzetben nyugodtabbnak látszott, mint egy személyes vita során.

A fő problémát a nagy szikla jelentette. A Kwembly önerőből nem mozdíthatja meg magát. A Meszklin peremén vagy a Földön esetleg fel lehetett volna emelni, de a Dhrawnon soha. Ilyen gravitáció mellett még egy egyméteres sziklát is nehéz megemelni. Össze lehetett volna állítani egy csigás emelőt, de a rendszer képtelen lett volna megbirkózni a hajó súlyával.

Négy lánctalp a sziklán feküdt. Az ötödik sorban több futómű állt a talajon; de ezek közül egyik sem volt meghajtott. A konvertereket viszont bármikor át lehetett helyezni… Ha a sziklán lévő négy lánctalp meghajtást kaphatna, a hajó talán lehátrálhatna.

Igen. Semmi nem szól ellene. Egyenes, kemény talajon akár az a négy jól elhelyezett konverter is mozgathatja a hajót. Amennyiben a súly csak néhány lánctalpra koncentrálódik, a vonóerő is nagyobb. A hátramenetet különben is segíti a lejtő.

A kapitány bejelentette szándékait az állomás ügyeletesének, aki továbbította a dolgot a Tervezésre, hogy az információ mindenhová eljusson. Ennek eredményeképp egy mérnök is tudomást szerzett róla, jóval azelőtt, hogy Dondragmer hozzákezdhetett volna terve végrehajtásához.

A mérnök összeráncolta a szemöldökét, megvizsgálta a Kwembly méretarányos modelljét, aztán két percig számolt.

A férfi rossz nyelvész volt, de nemcsak ezért kereste meg Easy Hoffmant. Nem ismerte Dondragmert, nem tudta, hogyan fogadják a meszkliniták a kritikát. Ő a Dhrawn-tervben részt vevő néhány drommival dolgozott együtt, és úgy vélte, legjobb, ha véleményét a hivatalos „békebíró” közvetíti. Easy megnyugtatta, hogy Dondragmer soha nem orról meg értelmes tanács miatt, de abban egyetértett, hogy a sztenni nyelvtudás segíthet, bár a meszklinita kapitány is folyékonyán beszélte a földiek nyelvét.

Együtt mentek a híradós szobába.

Benj szolgálaton kívül általában ott tanyázott. Mostanra már sok meszklinitával barátságot kötött, bár Beetchermarlfot kedvelte legjobban.

Utóbbi a hosszú munkaidő ellenére is talált időt beszélgetésre. Benj sztenni nyelvtudása sokat fejlődött, már majdnem olyan jó volt, mint amilyennek anyja hitte.

Easy és a mérnök érkezésekor éppen Takoorchot hallgatta, és nem látszott túl szomorúnak, hogy félbe kell szakítania a „beszélgetést” a kapitánynak szóló fontos üzenet kedvéért.

Sok időbe tellett, mire Dondragmer a hídra ért. A legénység többi tagjához hasonlóan ő is állandóan dolgozott, bár a hír vételekor éppen a hajóban tartózkodott.

— Itt vagyok, Easy — jött végül a hangja. — Tak jelentette, hogy fontos híre van. Hallgatóm.

— A tervéről van szó, Don — kezdte az asszony. — Itt fönn természetesen nem látjuk át a teljes képet, de a mérnökeinket két dolog is zavarja. Az egyik, hogy mikor az elülső lánctalpak lefutnak a szikláról, a hajónak még jó háromméteres darabja fölötte lesz, beleértve a híd egy részét is. Vajon feltámasztás nélkül nem fog-e ez az egység a sziklának vágódni? A másik:

a manőver vége felé a törzs egész súlyát a két vége fogja hordozni. A pneumatikus paplan eloszthatja a terhet, de a mérnökünk nem túl biztos ebben, továbbá, ha a matrac helyett a Kwembly súlyának a felét a hajótest hordozza, a Dhrawn gravitációja mindent meg fog tenni, hogy a hajót kettéroppantsa. Számolt ezzel?

Dondragmer beismerte, hogy nem. Megköszönte a tanácsot Easynek és barátjának, aztán elindult a már működő főzsilip felé.

Odakinn a sodrás tovább csökkent. Nem volt szükség többé a kötelekre.

A helyzet felmérése szempontjából azonban a vízvonal a lehető legrosszabb helyen találkozott a hajótesttel. A kapitánynak fel kellett másznia egy darabon a sziklán, bár a víz felhajtóereje segítette. Onnan el kellett jutnia az elülső lánctalpak közelébe, egy olyan pontig, ahonnan belátta a szikla hajlatát és a Kwembly orrának az alját. Amit látott, nem tetszett neki. A mérnöknek valószínűleg igaza volt. Nemcsak a hajótest sérülésének veszélye állott fenn, de a kormányrúd is a védőpaplan előtt bújt ki a törzsből, és itt kapcsolódott a kormánykötelek bonyolult hálózatához. Ha a szerkezet megsérülne, a hajó ugyan nem válna kormányozhatatlanná, hiszen van egy tartalék is, de a kockázatot komolyan meg kell fontolni.

A probléma megoldása ott volt az orra előtt, de egy jó óra eltelt, mire rájött. Mikor egy emberi pszichológus erről hallott, igen ideges lett, lévén, hogy ő az emberi és meszklinita agy közötti jelentős eltérésekkel foglalkozott, és ehelyett számtalan hasonlóságot talált.

A megoldás persze munkát igényelt. Még a legkisebb kövek is nehezek voltak. De legalább sűrűn borították a feneket, és nem kellett messze menni értük. Beetchermarlf és a lánctálpszerelők kivételével mindenkit idevezényeltek. Így a tattól az orr felé vezető kőrámpa gyorsan növekedett.

Ez Beetchermarlfnak is segítségére volt. Valahányszor elkészült egy újabb lánctalppal, mindig új, eddig el nem érhető perselyeket talált a visszaszerelésre. Ő és a kőrakók majdnem egyszerre fejezték be a munkát, négy lánctalp kivételével. Ezeket a hiányzó alkatrészek miatt nem tudták megjavítani. A „lyukakat” úgy számolta ki, hogy a hajó súlya egyenletesen nehezedjen a futóművekre. Az ötödik sorhoz való hozzáférés érdekében — ez süllyedt a folyóágyba — a védőpaplan egy részét le kellett engednie.

Mikor a két alváz visszaszerelése után újra felfújták, a hajótest — Dondragmer és az alatta dolgozó tengerészek nagy ijedelmére — megmoccant. Szerencsére az elmozdulás csak jelentéktelen volt.

A kapitány az idő nagy részét a rádió és a munkahely közötti ingázással töltötte, az előbbinél még mindig reménykedett a megbízható árvíz-előrejelzésben, az utóbbinál pedig megosztotta figyelmét a munka és a folyó tanulmányozása között. Mire a rámpa elkészült, inkább tócsában, semmint folyóban dolgoztak.

Beesteledett, a nap már majdnem száz órája lenyugodott. Az idő kitisztult, és a kinn dolgozók láthatták az erősen hunyorgó csillagokat.

Saját napjuk nem látszott; ilyen mélyen a Dhrawn sűrű atmoszférájában csak kivételes esetekben villant fel, ráadásul jelenleg túl közel állt a látóhatárhoz. Még Dondragmer sem tudta fejből, kissé fölötte vagy alatta van-e. A Sol és Fomalhaut, amiről még a legtájékozatlanabb matróz is tudta, hogy a déli irányt jelöli, egy néhány kilométerre lévő kisebb kiemelkedés fölött fénylett és hunyorgott. A sötétség beállta óta a kettőt összekötő képzeletbeli vonal dőlésszöge kevesebb mint húsz fokot változott, meszklinita skálán mérve kevesebb mint négyet.

A Kwembly fénykörén kívül teljes sötétség uralkodott. A Dhrawn hold nélküli világ, a csillagok nem adnak több fényt, mint a Földön vagy a Meszklinen.

A hőmérő alig mozgott. Dondragmer tudósai olyan alaposan mérték a környezetet, amennyire tudásuk és felszerelésük csak engedte, és az eredményeket felküldték az állomásra. A kapitány csendesen reménykedett, hátha kap valami használható információt cserébe, bár tudta, hogy az emberek nem tartoznak neki ezzel. A jelentések végeredményben részét képezték a munkának, amire a meszkliniták vállalkoztak.

Javasolta a hajó kutatóinak, hogy önállóan is próbálkozzanak számításokkal. Borndender az általa szarkasztikusnak tartott kijelentésre közölte, hogy amennyiben az emberek ellátják őt adatokkal a bolygó más részeiről és komputeridővel, ami alatt összehasonlíthatja őket, szívesen megpróbálkozik vele. A kapitány nem akart rosszmájú lenni, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy könnyebb megmagyarázni, miért úszik egy hajó a vízen vagy ammónián, mint meghatározni, hogy a második nap negyvenedik és századik órája között miért 2,3 millikábel eső esett a Telepen. Gyanította, hogy a tudós akarattal értette félre, amit mondott; a kimagyarázkodásban a meszkliniták gyakran egész emberiek voltak.

Borndendert nyilván zavarja, hogy nem tud hasznosat felmutatni. A kapitány belátta ezt, de megismételte, mennyire örülne minden hasznos javaslatnak, és elhagyta a helyiséget.

Mielőtt a rámpa használatára sor került, még a tudósokat is kiparancsolták a hajóból. Borndender feldühödött, és menet közben azon morgott, mennyire akadémikus a kérdés, hogy vajon a hajóban vagy a hajón kívül jobb lenni, ha katasztrófa történik. Dondragmer parancsát azonban még a tudósok sem kérdőjelezhették meg. Csak hárman maradhattak a hajón: a kapitány, Beetchermarlf és egy Kensee nevű technikus a növényházban. A belső energiaellátás nem volt közvetlen kapcsolatban a mozgással, de ha egy csúszás vagy a rámpa összedőlése bajt okoz a növényházban, ajánlatos azonnal intézkedni. A növényház még a hajónál is fontosabb volt: még ha az utóbbi megsemmisül is, a legénység, talán vissza tud menni a Telepre, a levegőt biztosító berendezést cipelve.

Az óriási test mellett összegyűlt hernyószerű lények körében a feszültség nőttön nőtt, ahogy a lánctalpak feszülni kezdtek. Dondragmer nem látta a tömeget a hídról. Így nyugodt maradt; Beetchermarlf viszont megérezte a hangulatot. Az űrállomáson az emberek, akik az eseményeket a növényházból kivitt és száz méterre a hajótól egy vízből kiálló sziklához rögzített készüléken keresztül figyelték, semmit nem láttak, míg a hajó meg nem mozdult. Easy és Béni kivételével nem nyugtalankodtak.

A fiú alig szentelt figyelmet a külső képet mutató ernyőnek, a hidat figyelte, ahol Beetchermarlf látszott. Egyik ollójával erősen markolta a kormányrudat, a másik három ördögi táncot járt a motorteljesítményt szabályozó kötelek fogantyúi között, ahogy megpróbálta egyenletesen tartani a motorok húzóerejét. Esze ágában sem volt a szokásos tíznél többet meghajtani; az eredeti felállást, mikor egy kötél szabályozta az összesét, újraszerelték, úgyhogy most minden egyes motort külön lehetett működtetni. Beetchermarlfnak nagyon-nagyon sok dolga volt.

Ahogy a Kwembly elkezdett hátrafelé araszolni, a híradós szobában kirobbant az egyik ember:

— Mi a rossebnek nem építettek be távirányítást vagy legalább nyomaték- és tolóerőmérőt? Beleőrül ez a szegény bogár! Hogy tudná megállapítani, mikor „harap” egy lánctalp, vagy hogy reagál az utasításra?

— Ha szép kijelzői lennének, valószínűleg sehogy — válaszolt Mersereau.

— Barlennan csak olyan berendezéseket akart a hajókon elhelyezni, amelyeket a legénység a helyszínen is meg tud javítani, kivéve, ha nem tudtunk ilyet kiötleni. Egyetértettem vele, akárcsak a többi tervező. Nézze, olyan simán csúszik le, akár egy jégdarab.

Kifejező szirénázások kórusa tört elő a hangszóróból, kissé torzítva ugyan, mivel az üvöltők a víz alatt voltak. Egy hosszú pillanatra a hajó középső lánctalpai közül tucatnyi szabadon lógott, ahogy a hajó tatja elhagyta a rámpát és elhátrált a folyómederben. A mérnök, aki a hídeffektustól félt, imára kulcsolta a kezét, és az ég felé nézett. Aztán a hajótat leereszkedett, amint az elülső lánctalpak is leértek a rámpára, és a súly újra egyenletesen oszlott el. A csavaróhatás, amelyet senki nem vett komolyan, lassan elenyészett, miközben a jármű a folyómeder kavicságyára gördült és megállt. A legénység szétoszlott, és az orr vagy a tat megkerülésével igyekezett a főzsiliphez eljutni. A rádióra senki nem gondolt.

Easy figyelmeztetni akarta a kapitányt, de aztán meggondolta magát:

tapintatosabb lenne még várni.

Dondragmer viszont nem feledkezett meg a készülékről. Amint az első matrózok felbukkantak a folyadékzár belső felszínén, már fel is harsant a hangja a szócsövekből:

— Kervenser! Reffel! Azonnal felszállni a felderítőgépekkel. Reffel, szedje fel a kommunikátort; indulás előtt bizonyosodjon meg róla, hogy a redőny a gépen van-e; aztán végezzen tízperces legyezőrepülést északról keletre és vissza. Kervenser, tegye meg ugyanezt délre és nyugatra.

Borndender, jelentse, ha az összes mérőműszer a fedélzeten van.

Beetchermarlf és Takoorch menjenek ki és állítsák vissza a kormányköteleket normálig működésre.

Nem kapcsolta ki a hídon a hangot. Így Easy hallotta és társainak is lefordította a parancsokat, bár az utalás a redőnyre semmit nem jelentett számukra. Ő és kollégái a kinti készülék képernyőjét nézték érdeklődéssel:

A két apró helikopter elhagyta a felső légzsilipet. Egyikük a rádió felé repült, aztán leszállt, feltehetőleg a kamera látószögén kívül. A másik felfelé repülve tűnt el, nyugat felé. A kép himbálózni kezdett, amint Reffel felkapta az adót és begyömöszölte a helyére a helikopteren. Mikor felemelkedett, Easy szórakozottan bekapcsolta a rögzítőt, a térképezés számára.

A két tízperces repülés alatt semmi sürgős közlésre való nem akadt.

Annyit tudtak meg — ezt Dondragmer az embereknek is elmondta —, hogy a Kwembly 24 km széles, dhrawni mértékkel mérve meredek falú völgyben áll. A pilóták szerint a lejtő húsz-harminc fokos és tizenkét méter magas.

Kervenser nem találkozott újabb árhullámmal nyugat felé. Néhány kilométer távolságban a kövek eltűntek, „pocsolyák” váltakoztak a sziklaalappal. Miután továbbította az információt az állomásra, a kapitány egy darabig tűnődött az adatokon, aztán az egyik repülőt újra munkára rendelte.

— Kerv, szállj fel megint. A kormányosok még órákig dolgozni fognak.

Repülj egy órán át nyugatnak a völgyben, amilyen messze csak tudsz, és amennyire a reflektoraid engedik, vizsgáld meg, van-e nyoma új árhullámnak. Nem is, három óráig repülj, persze csak akkor, ha nem találsz semmit és a látási viszonyok nem kényszerítenek visszatérésre. Én magam szusszanok egyet. Mielőtt felszállsz, mondd meg Stakendee-nek, jöjjön a hídra.

Kervenser távozása után majdnem nyolc óra telt el, mikor egy matróz dudálni kezdett a kapitány ajtaja előtt. Az előbukkanó Dondragmernek egy mondatba sűrítve adta elő a történteket:

— Uram, Kervenser és a kormányosok még nem jöttek be. A tócsa viszont, amiben állunk, befagyott.