Csillagfény

III A SÚGÓLYUK

Talán nem volt a legszerencsésebb dolog, hogy Dpndrag-mer emberi nyelven adta le a jelentést. A fordításra igénybe vett idő egy kicsit enyhítette volna a sokkot McDevitt számára. A legrosszabb az egészben, fejtegette a meteorológus később, az a felismerés volt, hogy a Dhrawn felé tartó előrejelzését semmi nem állíthatta meg. Egy pillanatra az a fantasztikus gondolat villant át az agyán, hogy szerez egy hajót, leelőzi a rádióhullámokat, és nem engedi őket eljutni a Kwembly re. Harminckét másodperc alatt sokkal többre nem is jutott idő, arról nem is beszélve, hogy az űrállomáson lévő kompok nem tudtak fénynél gyorsabban repülni. A legtöbbjüket a műholdak kiszolgálására használták.

A mellette lévő ülésben Easy nem reagált az előrejelzés és Dondragmer jelentése közötti ellentmondásra; legalábbis nem meredt olyan kifejezéssel rá, mint amilyen tíz barátja közül kilenc arcára kiült volna. Nem is lenne szabad neki, gondolta. Ezért van ezen a poszton.

A nő a váltókapcsolóval babrált; szeme egy kisebb képernyőt figyelt a Kwembly négy képernyője fölött. Az ernyő mellett egy piros jelzőfény égett; ahogy állítgatta a kapcsolót, az zöldre váltott, és egy hivatalszerű szoba képe jelent meg, benne egy tucat meszklinitával. Easy azonnal beszélni kezdett.

Üzenete rövid volt. Csak Dondragmer szavait tudta megismételni. Jóval előbb befejezte, mint hogy a képernyőn láthatta volna beszéde hatását.

De mikor a válasz végre megjött, kielégítő volt. Minden hernyószerű test a hangszóró felé hajolt. Bár Easy soha nem tanulta meg a meszklinita „arckifejezéseket”, a csattogó ollókat és vadul hadonászó karokat nem lehetett félreérteni. Az egyik lény egy félköríves nyílás felé lódult, és eltűnt benne. A njeszkliniták fekete-piros színei ellenére Easyt a látvány egy másik jelenetre emlékeztette. Néhány évvel ezelőtt az egyik húga beszívott egy szál spagettit. Egy siető meszklinita láb nélkülinek látszik az emberi szem számára.

Hang még nem érkezett a Dhrawnról, de a földiek kommunikációs szobájában a beszélgetés zsivaja lassan fokozódott. Nem volt szokatlan, hogy a felfedező járművek bajba kerültek. A meszkliniták ezeket a problémákat sokkal nyugodtabban fogadták, mint az emberek, akik a távolból úgysem tudtak segíteni. Bár a vidifont nem használhatták, mégis egyre több ember szállingózott be a szobába és foglalt helyet a hátsó sorokban. Az elülső monitorok közül egyre többet állítottak rá a Telep „főhadiszállására”. Eközben Easy és Mersereau figyelme a Kwembly négy ernyője között oszlott meg, és csak néha figyeltek a többire.

A képek láttán nem derült ki, hogy a hajó úszik, mivel az adók maguk is mozogtak. A földhajó legénységének nagy része képzett tengerész volt.

Szokásukká vált, hogy mindent rögzítsenek. Easy a hídi képernyőt figyelte, hátha észrevesz valamit az ablakokon túl.

Ismét Dondragmer tűnt fel.

— Egyelőre nincs közvetlen veszély. A sodorvonalból ítélve a szél gyorsan visz minket. Mágneses irányunk 66. A hajótest egyenesen úszik, a második fedélzetig alámerülve. Kutatóink megpróbálják kiszámítani a folyadék sűrűségét, de közülünk még soha senki nem próbált vízki-szorítási táblázatokat szerkeszteni erre a hajóra. Ha maguknak, embereknek van esetleg ilyen, a személyzet örömmel venné. Amíg bele nem ütközünk valamibe, biztonságban vagyunk. A berendezések megfelelően működnek, csak a lánctalpak nem tudnak miben megkapaszkodni. Megfúrnak, ha energiát adunk rájuk. Egyelőre ez minden. Ha a kísérő műholdak nyomon követnek bennünket, szeretnénk az információt olyan gyakran megkapni, ahogy csak lehet. Mondják meg Barlennannak, egyelőre minden rendben.

Easy átállította a kapcsolót, és megismételte az üzenetet, amilyen pontosan csak tudta. Remélte, hátha kérdeznek valamit, nem mintha tudott volna válaszolni, de megint rátört a tehetetlenség érzése. A meszkliniták azonban csak nyugtázták a vételt, hírvivőjük a jegyzetekkel az ajtó felé indult.

A hírvivő nem ment messze. Az út nagy része a szabad ég alatt vezetett, mivel a meszkliniták irtóztak minden fejük fölötti tárgytól, és ezt egy olyan világon is nehéz volt legyőzni, amelynek a gravitációja csak töredéke volt az övékének. A Telep épületeinek teteje átlátszó meszklini anyagból készült. A megszokott egyenes talajtól való eltérést a felszín diktálta. Egy meszklinita magától sohasem gondolt volna pincére vagy padlásra. A sokemeletes Kwembly és a többi talajhajó emberi és panesk tervek alapján épült.

A hírvivő úgy kétszáz méternyi kanyargós folyosó után ért el a parancsnok irodájához, amely egy 30–40 cm magas épületcsoport északi szélén volt. Maga a Telep egy két méter magas plató szélén épült. A sziklaszegélyt az alatta lévő területtel rámpák kötötték össze. Lenn, a szikla tövében, de hídjával a „város” átlátszó tetői fölé magasodva két talajhajó állt. Barlennan szobájának átlátszó fala a közelebbi gépmonstrumra nyújtott kilátást; a másik pár száz méterre keletre parkolt. Néhány védőruhás meszklinita mozgott odalenn, törpék a rájuk bízott óriások között.

Barlennan éppen őket nézte kritikus szemmel, mikor a hírnök belépett.

Minden formaság mellőzésével azonnal darálni kezdte Easy üzenetét. Mire a parancsnok megfordult, hogy átvegye az írást, már ismerte a tartalmát.

Természetesen nem tartotta kielégítőnek. Mióta az első hírnök megérkezett, Barlennannak volt ideje kérdéseket fogalmazni. A földiek üzenete egyikre sem adott választ. A parancsnok fékezte türelmetlenségét.

— Tehát semmi használható nem érkezett az emberi meteorológusoktól.

— Hozzánk semmi, uram. Persze lehet, hogy közvetlenül is beszéltek a Kwembly vel.

— Meglehet. A mi meteorológusainknak szóltak már?

— Nem tudok róla, uram. Semmi hasznosat nem tudtunk volna adni nekik, de nincs kizárva, hogy Guzmeen is üzent.

— Jó. Ugyanis beszélni akarok velük. A következő félórában náluk leszek. Mondja meg Guznak.

A hírnök megértést kifejező ollómozdulatokat tett és távozott.

Barlennan lassan nyugat felé tartott az épületeken és a zárt összekötő folyosókon keresztül, melyek az egész Telepet egybekapcsolták. A legtöbb folyosó enyhén felfelé vitt, úgyhogy mire dél felé fordult, másfél méterrel magasabban volt, mint az irodája, bár a háta mögötti hajó hídjának a szintjéig még nem ért fel. A plafon feszes boltozatot alkotott a feje fölött, mivel az állomás levegőjének, vagyis a majdnem tiszta hidrogénnek a nyomása nem csökkent olyan gyorsan, mint a Dhrawn sokkal sűrűbb gázkeverékéé. A kinti légnyomás nagyjából megfelelt a Meszklin tengerszintjének. Ha a hajók alacsonyabban fekvő vidékekre ereszkedtek, extra argonnal tartották egyensúlyban a belső nyomást.

Mivel a Dhrawn atmoszférája két százalék oxigént tartalmazott, a meszkliniták nagyon komolyan veitek a lékeket. Barlennan még emlékezett egy oxigén-hidrogén elegy felrobbanására és az okozott kárra, nem sokkal ez első emberrel való találkozása után.

A kutatóegység a kolónia legnyugatibb és legmagasabb részén volt.

Meglehetősen elkülönült a többi épülettől, és ennek volt egyedül épített, bár ugyancsak átlátszó teteje. Leginkább ez a létesítmény emlékezteiéit kétszintes épületre, mert egy csomó műszert a tetőn helyeztek el, ahová folyadékzáras légzsilipen keresztül, rámpán lehetett feljutni. A Telep idegen támogatói csak a berendezések egy részét adták; a meszkliniták már ötven éve a saját képzeletüket és találékonyságukat használták, bár a Dhrawnra való jövetelük előtt korántsem voltak olyan magabiztosak, mint mostanában.

A felderítő járművekhez hasonlóan a laboratórium is a kifinomultság és a barbárság keverékét mutatta. Az energiát hidrogénfúzió szolgáltatta, ám a kémcsövek háziipari termékek voltak. Az orbitális állomással szilárdtest elektromagnetikus adók tartották a kapcsolatot, ugyanakkor a kolónián belül az üzeneteket futárok vitték. Történtek ugyan lépések ennek megváltoztatására, de az emberek nem tudtak róla. A meszkliniták megértették a távírót, és talán képesek lettek volna olyan telefont szerkeszteni, amely egész hangtartományukat átfogja. De sem távírót, sem telefont nem építettek a Telepen, mert Barlennan az erők nagy részét arra a tervre összpontosította, amely Easy rokonszenvét is kiváltotta az Esket legénysége iránt. Nyílt vidéken távíróvezetéket fektetni nem könnyű dolog.

Barlennan egy szót sem szólt erről a „fentieknek”. Kedvelte az embereket, bár ebben nem ment olyan messzire, mint Dondragmer.

Tudatában volt meglepően rövid élethosszuknak, amely nem engedte, hogy jól megismerje azokat, akikkel dolgozott. Túl gyorsan cserélődtek a munkatársai. Vigyázott, nehogy az emberek, drommiak és pa-neskek megtudják, milyen hosszú életűek a meszkliniták: nem akarta, hogy ez zavarja a megbízóit. A Telepen alapvető szabály volt az élethosszról való beszélgetés kerülése. Soha nem lehet tudni, miképp viszonyul ehhez a kérdéshez a következő emberváltás. Az idegen lényeket a legtöbb meszklinita eredendően megbízhatatlannak tekintette; Dondragmer bizalma kivételes eset volt.

A B/T/Á tudósai, akik látták a kapitányt belépni, mindezt nagyon jól tudták.

— Valami baj van, vagy csak úgy benézett?

— Az előbbi — válaszolt Barlennan. Röviden vázolta Dondragmer helyzetét. — Szedjenek össze mindenkit, aki hasznos lehet, és jöjjenek a térképhez. — Átment abba a szobába, amelynek padlójára felrajzolták az Alfa Zóna „térképét”, és várt. Idáig csak a terület elenyésző részét sikerült felderíteniük. Most is úgy érezte, hogy még.nagyon-nagyon hosszú munka vár rájuk. A térkép mégis biztatóbb képet nyújtott, mint az űrállomáson lévő párja az embereknek, pedig mindkettő a felderítő járművek által bejárt ívet és a táj néhány részletét ábrázolta. A meszkliniták pókhálószerű fekete vonalai emberi idegsejtek rajzára emlékeztettek.

A meszkliniták által ismert és titokban tartott adatok főleg az Esket tartózkodási helyére vonatkoztak. Ezeket közvetlen emberi segítség nélkül szerezték és pirossal jelölték. Míg Barlennan a főnök, ebben a helyiségben nem lesz adóvevő.

Meglehetősen kevés adat állt rendelkezésére, akár piros, akár fekete. A Kwembly nyomát jelölő vonal magányosan kanyargóit. Barlennan kényelmes magasságba emelte teste első részét. Így szeme tizenöt centire került a talajtól. Kissé elszontyolodva meredt a térképre. A tudósok szállingózni kezdtek. A folyton túlzó Bendivence lépett be. A kapitány soha nem tudta eldönteni, túlzott pesszimizmusból vagy optimizmusból hív húsz kutatót a megbeszélésekre. A kapitánytól két-három méterre összecsoportosultak, és első részüket felemelve, udvariasan vártak.

— Utolsó jelentése szerint a Kwembly ezen a helyen tartózkodott. — Barlennan a térképre bökött. — Éppen egy hómezőn vágott keresztül, majdnem egynemű, de elég koszos vízhavon, legalábbis Dondragmer kutatói szerint.

— Borndender? — kérdezte egy hang. Barlennan igenlően csápolt, aztán folytatta:

— A hómező itt kezdődik. — Több mint egy métert mászott a hajót jelző ponttól. — Csak hézagosán ismerjük ezeket a hegyláncokat. Destigmet ballonjai még nem jutottak olyan délre, legalábbis nem tudunk érről, és Don repülői se láttak sokat belőlük. Nos, amíg a Kwembly a rutinkarbantartás miatt megállt, erős szél kerekedett, aztán ammóniaköd ereszkedett le. A hőmérséklet hirtelen megemelkedett, és egy folyón találták magukat. A szél nagyjából kelet felé sodorja őket. Milyen konstruktív javaslataik vannak? Miért szökött fel a hőmérséklet, és miért olvadt meg a hó? Az általuk jelzett legmagasabb hőmérséklet is messze a víz olvadáspontja alatt maradt. Honnan jön ez a szél? Meddig tart? A Kwembly az Alfa Zóna forró régiói felé sodródik, az Esket helyétől délre.

Egy pirossal sűrűn jelzett terület felé mutatott.

— Meg tudjuk-e határozni, meddig sodródnak? Nem akartam, hogy Dondragmer elmenjen erre az útra, és semmiképpen sem akarom elveszteni, még ha nincs is köztünk teljes egyetértés.

Segítséget kérünk az emberektől, de maguk is törjék a fejüket. Tudom, hogy önök is megpróbálták megfejteni a Dhrawn éghajlatának titkait. Van valami elképzelésük?

Hosszú csend következett. Még azok is hallgattak, akik különben szerettek cirkalmas beszédeket tartani. Túl régen ismerték Dondragmert.

— Táblázat! — kiáltotta az egyik tudós, és az ajtó felé araszolt. Fél percen belül már újra felbukkant a szobában.

— Meg tudom magyarázni a hőmérsékletet és az olvadást — jelentette ki.

— A felszín anyaga vízjég, a ködé ammónia. A hőmérséklet-emelkedést a találkozásukkor keletkezett hó okozta. Az ammónia-víz vegyületek olyan keverékeket alkotnák, amelyeknek az olvadáspontja felszökhet.

Az elgondolást gyöngéd fütty és ollóban végződő karok elismerő mozdulatai követték. Barlennan rájuk hagyta, bár néhány szót nem teljesen értett.

— Meg tudjuk-e állapítani ebből, hogy a Kwembly milyen messze sodródik?

— Nem. Ehhez szükség volna az eredeti hómező méreteinek ismeretére is. Mivel más hajó nincs a térségben, egyetlen reményünk az emberek által készített fotótérképek lehetnek. S tudja, hogy azok milyen kevéssé hasznosíthatók. Sokszor még a havat és a felhőt se lehet megkülönböztetni.

Meg aztán mindegyiket a mi ideérkezésünk előtt készítették.

— Azért próbálják meg — utasította Barlennan. — Ha szerencséjük van, legalább azt meg tudják állapítani, hogy a keleti hegyláncok elzárják-e a Kwembly útját. Ha igen, a hajó nem sodródhat százezer kötélhossznál távolabbra.

— Jó — mondta az egyik kutató —, ellenőrizzük őket. Ben, Dees, gyertek velem, ti jobban hozzászoktatok a fotóikhoz, mint én. — Eltűntek az ajtónyíláson keresztül. A többiek kis csoportokra szakadoztak, érveket mormogtak egymásnak, és izgatottan mutogattak a térképre meg a környező laboratóriumok irányába. Barlennan hosszú percekig várt, azután úgy döntött, hogy mederbe tereli a vitát.

— Ha a Don által keresztezett mező tiszta vízből áll, akkor arrafelé nagyon régen nem eshetett ammóniacsapadék. Miért változtak meg a dolgok olyan hirtelen?

— Majdnem biztosan az évszakokkal állhat összefüggésben — válaszolta az egyik tudós. — Csak találgatni tudok, de szerintem egy huzamosabb szélirányváltozás okozhatta a dolgot. A bolygó különféle részeiből érkező légáramlatok nyilván az érintett területek s főleg a hőmérséklet függvényében telítődnek vízgőzzel vagy ammóniával. A bolygó pályájának egyik pólusa majdnem kétszer olyan messze van a napjától, mint a másik, és a tengelye is sokkal dőltebb, mint a Meszkliné. Elképzelhető, hogy az év egy bizonyos szakában csak víz, máskor pedig csak ammónia esik a síkságon. A víz gőznyomása olyan csekély, hogy bár különös, miképp juthat víz a levegőbe ammónia nélkül, de semmi esetre sem lehetetlen.

Foglalkozni fogunk vele, de az ismét olyan eset, mikor elkelne egy minden évszakra kiterjedő értékelés. Ezek az emberi lények, úgy tűnik, iszonyúan sietnek; igazán várhattak volna még néhány évet, mielőtt minket idehoznak.

Barlennan olyan mozdulatot tett, amelyet egy ember lekicsinylő kézlegyintésnek vélt volna.

— Az itteni adatoknak elégnek kell lenniük. Maga azért van itt, hogy ezeket megszerezze, nem azért, hogy megvárja, míg az ölébe hullanak.

— Persze. Kiküldi Dondragmer segítségére a Kalliff ot vagy a Hoorsh t? Ez a baleset különbözik az Esketé től.

— A mi szempontunkból igen. De az emberek furcsának tarthatnák, miért ragaszkodom most egy mentőhajó kiküldéséhez, ha egyszer már hagytam magam lebeszélni róla. Még gondolkodom a dolgon. Nemcsak egyféleképpen lehet szél ellen hajózni. Álljon neki az elméleti munkának, amiről beszéltünk, de gondolja végig, mit vinne magával egy kutatóútra a Kwembly felé.

— Igen, parancsnok. — A tudós már indult volna, de Barlennannak még volt mondanivalója.

— Várjon, Jemblakee! Biztos, hogy a központban majd megvitatja a dolgokat az emberi kollégáival. Kérem, ne említse ezt a vegyülethevülési dolgot. Hadd hozzák ők szóba, ha akarják, maga meg legyen kellőképpen meglepve, amikor előhozakodnak vele. Világos?

— Világos. — A tudós megértő vigyort váltott volna a parancsnokával, ha arcuk képes lett volna ilyesmire. Jemblakee eltávozott, és percnyi gondolkodás után Barlennan is követte. Tán jobb lenne a tudósoknak és technikusoknak, ha itt maradna, de egyéb teendői is akadtak. Ha nem tudják tartani az irányt az ő ollói nélkül, majd sodródnak egy darabig.

Nemsokára beszél az ember állomásával, de addig sem ártana átgondolni, milyen politikát követ vita-esetén, márpedig ez most bizonyosan bekövetkezik. A kétlábú óriások némelyike, például Aucoin, akinek, úgy tűnik, nagy a befolyása, nem szívesen használja, nem szívesen kockáztatja a tartalék berendezéseket, függetlenül attól, hogy ez a meszkliniták számára fontos volna. Mivel az idegenek fizették a költségeket, ez tökéletesen érthető, sőt örvendetes álláspont volt. Ha pajta állna, legszívesebben a Hoffman nevű, különösen szimpatikus nővel dolgozna együtt. Nagy kár, hogy az emberi lények olyan rendszertelen váltásokat tartanak. Ha a kommunikációs szobában tisztességes műszakokban dolgoznának, Barlennan már rég rájött volna a logikára, és maga dönthetné el, kivel akar beszélni. Ismét elgondolkodott, vajon a rendszertelenség tudatos-e. Nem lenne tanácsos megkérdeznie.

A Telep hírközpontja és a laboratórium közti út elég hosszú volt ahhoz, hogy közben gondolkozhasson. A saját szobája viszont közel esett, ide tért be, hogy jegyzetet csináljon a szócsata előtt.

Ha Dondragmer szerencsétlen, hajója megbénul, ha az Esket-féle baleset tipikus, az állomáson lévő fösvény emberek ellenzik majd a Kall i ff kiküldését. Persze hiába is tiltakoznak, ha Barlennan a saját feje után kíván menni, de a parancsnok ezt a tényt szerette volna az udvariasság leplébe burkolni. Ez volt az egyik oka, hogy Easy Hoffmant akarta belevonni a megbeszélésbe. A nő vita esetén gyakran állt a meszkliniták oldalára.

Minden bizonnyal neki is köszönhető, hogy az Esket balesete idején nem tört ki nyílt vita, bár fontosabb volt, hogy Barlennannak valójában esze ágában sem volt mentőhajót kiküldeni. Így Aucoinnal értett egyet.

Nos, legalább a híradósszoba ajtajáig elmehet és kiderítheti, ki van most szolgálatban odafenn. Egy vállrándításnak megfelelő hullámzással felemelte 40 centis testét a padlóról, és kiment a folyosóra. A szél ebben a pillanatban érte el a Telepet.

Néhány percig még tiszta volt az idő. Mihelyt a tető hullámzani kezdett, Barlennan azonnal megváltoztatta terveit, és visszament a laboratóriumba, de mielőtt tényleges információt tudott volna kérni a tudósaitól, a csillagok hó: mályosodni kezdtek. A fények néhány percen belül tömör, szürke mennyezetet mutattak testmagasságnyira a meszkliniták felett. A tető itt szilárd anyagból volt, és nem vibrált a szélben, mint a folyosóé, de a kinti süvöltés hallatán több tudós mérlegelni kezdte, vajon elég stabil-e az épület.

A parancsnok jelenlétében nézeteiknek nem adtak hangot, de ő tisztában volt vele, mit jelentenek a felfelé irányuló pillantások, mikor a hangorkán kitört.

Eszébe jutott, hogy ez az a hely a Telepen, ahol egy nem tudós képzettségű parancsnoknak semmi hasznát nem veheti, hiszen a tudósoknak adhatott legkevésbé utasításokat. Mikor megtudta, hogy a szélsebesség körülbelül fele annak az értéknek, amelyet Dondragmerék tizenötezer kilométerre távolabbra mértek, elindult a kommunikációs szoba felé.

Átfutott az agyán, hogy vissza is mehetne az irodájába, de tudta, hogy aki keresi, gyorsan megtalálhatja Guzmeen-nél is. Közben egy kérdés fogalmazódott meg benne. Leggyorsabban az űrállomás tudná megválaszolni. A kérdés percről percre fontosabbnak tűnt számára.

Feledve, hogy meg akart győződni arról, valóban Easy Hoffman van-e szolgálatban, berontott a rádiósszobába, és udvariasan félretaszigálta a készülék kezelőjét. Mikor a képernyő kivilágosodott, Hoffman vonásai inkább kellemes meglepetésként, semmint megkönnyebbülésként hatottak.

— Ideért a szél és a köd — kezdte a közepébe vágva. — Néhány emberem kinn van. Jelenleg semmit sem tehetek értük, de többen a parkoló hajókban dolgoznak. Rádión megkérdezhenék tőlük, mi a helyzet. Nem aggódom túlzottan, mert a szélerősség sokkal kisebb, mint Don jelezte. Emellett ilyen magasan a levegő is ritkább, viszont egyáltalán nem látunk. Örülnék, ha megtudnám, mi a helyzet a hajókban lévő emberekkel.

Easy még a parancsnok szavai alatt beszélni kezdett, természetesen nem választ adott, mivel még nem telt el elég idő arra, hogy a fény megtegye az oda-vissza utat. Feltehetően az embereknek is akadt közölnivalójuk.

Barlennan a saját üzenetére koncentrált, tudván, hogy Guzmeen vagy valamelyik rádiós úgyis mindent lejegyez. Az üzenetek kereszteződése gyakran előfordult, és a bevált gyakorlat szerint választották őket ketté.

A kapitány alig fejezte be, egy tiszt vágódott a szobába, és azonnal jelenteni kezdett:

— Uram, az északi kapunál két csoport kivételével mindenki megvan. Az egyik csoport a Hoorsh on dolgozott, a másik húsz kötélre északra, az új épületnél egyengette a talajt, a parkolóvölgy túlsó oldalán. Nyolcan vannak az első, húszan a második csoportban.

Barlennan mind a négy ollóját összecsapta.

— Az űrállomáson az emberek valószínűleg hamarosan megállapítják, mi van velük. Megsebesült valaki?

— Senki uram. A szél csak kevéssé zavarta őket. Azért jöttek be, mert nem láttak. Néhányan nehezen találtak vissza. Szerintem a talajegyengetők is visszafelé tapogatóznak, hacsak nem döntöttek úgy, hogy megvárják, míg elül a szél. A hajókon lévők talán nem is vettek észre semmit. Ha az első csoport túl sokáig nem jelentkezik, kiküldők valakit.

— És ha a küldönc is eltéved?

— Visz iránytűt. A futár egyébként sokat dolgozik a szabadban, és ismeri a terepet.

— Én nem… — A kapitány ellenvetését a rádió szakította félbe.

— Barlennan — jött Easy hangja —, a Hoorsh és a Kalliff adói működnek.

Senkit nem látunk. A Kalliff ban minden mozdulatlan. Legalább három, de lehet, hogy öt kutatójuk van a Hoorsh növényházában. Többet is láttunk az utóbbi percekben, de a megfigyelőnk még járatlan a meszkliniták felismerésében. A hajón a kutatók végzik a dolgukat, ránk se hederítenek.

Meg se próbáltak vészjelzést küldeni. Jack Bravermann ugyan próbálja magára vonni a figyelmet, de szerintem aggodalomra nincs ok. Ahogy mondta, a gyengébb szél és a ritkább levegő azt jelentheti, hogy amennyiben a Kwembly nem sérült meg, a telepet sem fenyegeti veszély.

— Nem aggódom, legalábbis nem nagyon. Ha vár egy pillanatig, átnézem az üzenetét, és megpróbálok válaszolni rá — felelt Barlennan. A szolgálatban lévő tiszthez fordült, akinek a helyét a képernyő előtt ő foglalta el. — Lejegyezték?

— Igen, uram. Nem sürgős, csak érdekes. Befutott egy újabb jelentés Dondragmertől. A Kwembly még mindig sodródik, de csak egyszer-kétszer súrolták a meder fenekét. A szél még mindig erős. Saját mozgásuk miatt a kutatók nem tudják megállapítani, mennyire változott meg a. szélsebesség.

A parancsnok bólintott, és visszafordult a kommunikátorhoz.

— Köszönöm Mrs. Hoffman. Nagyra értékelem, hogy még a megnyugtató jelentéseket is gyorsan küldi. Itt maradok egy ideig, nehogy lemaradjak valami fontosról. Az atmoszférakutatóik tudnak már biztos előrejelzést adni? Vagy magyarázatot a történtekre?

A meszkliniták számára nyilvánvaló volt, hogy Barlennan minden erejével közömbösnek tetteti magát. Karjai és lábai ellazulva, ollói félig nyitva, feje középmagasán, szemeit a képernyőre szegezi. A figyelők nem tudták, valójában mi a szándéka, de érzékelték, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít a kérdésnek, mint mutatja. Néhányan eltűnődtek, miért vigyáz ennyire a viselkedésére, hiszen valószínű, hogy az emberi lények nem tudják értelmezni a mozdulatait. Akik jól ismerték, rájöttek, hogy a kapitány soha nem kockáztatna ilyen dolgokban. Végül is akadtak emberek, elsősorban Easy Hoffman, akik a meszkliniták szempontjából is könnyedén állathatták a helyzetet, emellett — amennyire emberi hangszalagjuk engedte — jól beszéltek sztenniül.

Mindnyájan érdeklődéssel várták, vajon az emberi lény felfigyel-e a kapitány különös viselkedésére. Már ismerték az emberi arckifejezéseket.

Legalább egy tucat embert arcról vagy hangról különböztettek meg, mivel a parancsnok kifejtette, milyen hasznos lehet ez az ismeret. Barlennan körüljártatta pillantását, magában jót mulatva társain, pedig aggódott saját teljesítménye miatt. Kíváncsi volt, hogyan fogadják majd Easy válaszát, de soha nem tudta meg.

A nő megkapta a kérdést, és elkezdte fogalmazni a választ, mikor valami elterelte a figyelmét. Hosszú másodpercekig figyelt, szemei elkalandoztak a Telep kamerájáról. Aztán újra Barlennanra fordult a figyelme.

— Parancsnok! Dondragmer újra jelentkezett. A Kwembly alighanem partot ért, a lánctalpak sem érnek le a talajra. Ha a folyó sodrása nem szabadítja ki őket, ott rekednek, mert Dondragmer úgy hiszi, a vízszint csökken.