Csillagfény

XIV MESCLINITAE EX MACHINA

Igazságtalan lenne azt állítani, hogy Benj első látásra felismerte Beetchermarlfot. A vízből előbukkanó hernyószerű figura Takoorch volt.

Négy hangszóró a Dhrawnon mégis a fiatalabbik kormányos nevét visszhangozta.

Az egyik hangszóró elhagyatottan állt a Kwembly hídján. Kettő Dondragmer táborában szólalt meg, pár száz méterre az egész völgyet kitöltő gyors folyótól. A negye1 dik Reffel helikopterében harsant fel.

Kabremm gépén még mindig működött a redőny.

A két jármű másfél kilométerre horgonyzott Dondragmer táborától.

Kabremm nem akart közelebb húzódni, nehogy megismételje a hibáját. Ha a vízszint nem emelkedik, valószínűleg el se mozdult volna arról a helyről, ahol Stakendee rábukkant. Egyrészt semmit nem látott a ködtől, másrészt nem is akart repülni, nehogy feltűnjön az állomás megfigyelőinek.

Azonban nem volt választásuk. Kabremm hagyta, hadd emelje fel a léghajót saját felhajtóereje, míg a lég ki nem tisztul körülötte. Reffel olyan közel lebegett Kabremm járművének fényeihez, amennyire csak mert. A pár méteres ammóniaréteg fölött már navigálhatott. Dondragmer tábora felé repültek. Kabremm rövidesernígy döntött, hogy leereszkedhetnek. Ha hagyja, hogy a földiek a léghajót is felfedezzék, a korábbinál is súlyosabb hibát követett volna el.

Dondragmer és Kabremm végre közvetlenül érintkezhettek, és egyeztethették a tennivalókat arra az esetre, ha Easy felismerésének további következményei lennének.

Amikor Benj kiáltását meghallotta, Dondragmer kapitány éppen olyanokat keresett, akik hasonlítanak Kabremmre. A feladatot nehezítette, hogy a kapitány már hónapok óta nem látta tiszttársát. Kabremm a világ minden kincséért se jött volna közelebb a táborhoz. Dondragmer terve az volt, hogy az Esket első tisztjére nagyon hasonlító matrózok gyakran, de nem feltűnően megjelennek egy-egy adó látóterében. Mindent meg kell próbálni Easy véleményének megingatására.

A Kwembly kormányosának sorsa azonban állandóan a kapitány eszében járt, mióta a hajó fényei eltűntek a szeme elől.

— Kapitány! — harsogta a fiú. — Két meszklinita jelent meg. Felfelé másznak a Kwembly oldalán. A vízből jöttek ki! Mégiscsak a hajó alatt lehettek valahol. Beetch és Tak lehet. Amíg a hídra nem érnek, nem tudok velük kapcsolatba lépni. Úgy tűnik, végül csak visszakapja a hajóját. Két ember elvezetheti, ugye?

Dondragmer gondolatai száguldva követték egymást. Nem vádolta magát a hajó kiürítése miatt, hiába bizonyult az árvíz másnak, mint gondolták. Akkor, a rendelkezésére álló ismeretek birtokában mást nem tehetett. Mire az új árhullám igazi természetére fény derült, mire felismerték, hogy akár a hajóban is maradhattak volna, már lehetetlen volt visszamenni. A meszklinita gondolkodásmód eredményeképp a kapitány egy percet sem vesztegetett a „mi lett volna, ha” kérdésen való rágódásra.

Mikor elhagyta a járművet, pontosan tudta, hogy csekély a valószínűsége a visszatérésnek.

De hirtelen minden más megvilágításba került. A Kwembly nemcsak használható, hanem két kormányosa is a fedélzeten van!

— Benj! — szólalt meg a kapitány. — Kérem, határozzák meg a Kwembly jelenlegi helyzetét. Beetchermarlf a hajót akár egyedül is el tudja vezetni.

Szerintem boldogulniuk kell. Mindenesetre ismerniük kell a távolságot és az irányt.

Kérem, lássanak munkához, Barlennannal pedig közölje a történteket.

Benj gyorsan cselekedett. Tizénkét órával ezelőtt, mikor a hajót magára hagyták a meszkliniták, feladta a reményt, és pihenni ment. Azt hitte, képtelen lesz elaludni, de a teste megtréfálta. Csak kilenc óra múlva tért vissza a meteorológiai laborba. Véletlenül keveredett ismét a képernyők elé éppen a kormányosok felbukkanása előtt. McDevitt azért küldte, hogy gyűjtsön megfigyelési adatokat a többi hajóról, de néhány percet elidőzött a Kwembly képernyői előtt.

Az alvás és a hirtelen felfedezés kisöpörték Benjből, hogy valaha is neheztelt Dondragmerre. Nyugtázta a kapitány kérését, szólt anyjának, hogy vegye át a helyét, és sebesen felmászott a laboratóriumhoz vezető létrán.

Easy, aki szintén kialudta magát, jelentette Dondragmernek, hogy átvette az ügyeletet, s miután gyorsan összefoglalta a történteket Barlennannak is, újra a kapitány adójára váltott.

— Két hiányzó embere megkerült. Mit gondol, van rá esély, hogy megtalálják a pilótákat is?

Dondragmer óvatosan válogatta meg a szavait. Reffel hollétéről természetesen tudott, de Kervenser eltűnése valódi volt. Az első tiszt túlésési esélyeit a kapitány annyira se becsülte, mint a Kwembly kormányosaiét.

— Nehéz kérdés. Egyiket se láttam. Ha a folyómederben indultak lefelé, az esélyük gyakorlatilag nulla. Szerencsétlen dolog, nemcsak a pilóták miatt, hanem azért is, mert ha legalább az egyik helikopterünk meglenne, embereket tudnék küldeni a Kwemblyhez, és így hamarabb visszakerülne.

Benj visszatért, nyomában az érdeklődő tudósokkal.

— Kapitány — vette át a mikrofont a fiú —, a Kwembly egyelőre mozog, már nem gyorsan, csak húsz kötél óránkénti sebességgel. Jelenleg, meszklíni mértékegységgel kifejezve 233 750 kötélhossznyira lehet öntől.

Nem ismerjük a folyó pontos hosszát, bár a sodródás kezdete óta a hajót htísszor is bemértük, és a térképszobában megrajzolták a meder vonalát is.

— Köszönöm. Van már kapcsolat a kormányosokkal?

— Még nincs, de már bejutottak a hajóba. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtalálják a kommunikátort, bár szerintem nem a híd lesz az első hely, ahová elmennek. Elég kevés levegőjük maradhatott.

A két kormányos néhány perc alatt megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak a hajón. Észlelték a növényház nagy részének eltűnését is.

Éppen azon töprengtek, vajon meg merjék-e kockáztatni a szaglással való észlelést, mikor Beetchermarlfban felötlött, hátha tudományos célból a fedélzeten maradt egy kommunikátor, és az emberek talán segíthetnek.

Beetchermarlf hangja rövidesen az állomás felé tartott.

Benj feszülten várt, amíg Beetchermarlf vissza nem tért a hídra, és jelentette, hogy a szükséges ellenőrző tesztet elvégezte. A katalizátor, amely a szabad oxigén ammóniával való reakcióját gyorsította, még aktív volt. A kormányosok levetették a védőruhát. Egyikük sem érzett oxigénszagot. Úgy tűnt, hogy a fedélzet megfelel a biztonsági előírásoknak. Megelégedéssel látták, hogy a növények nagy része is él még.

Amilyen pontosan csak tudta, Benj leírta barátjának a hajó és a legénység tartózkodási helyét és a Kwembly jelenlegi irányát és sebességét.

Az információ egyértelmű volt: Beetchermarlf meghatározhatta az irányt.

Az ég tiszta volt, és a kormányosok remek iránytűvel rendelkeztek. A Dhrawn mágneses mezője sokkal erősebbnek bizonyult, mint a Földé.

Dondragmer és a kormányosok egyaránt tudták a dolgukat.

Mindketten újra beöltöztek, és előszedték a lapátokat, amelyeket a lánctalpakra kellett felszerelni. Ezeket még a Meszklinen próbálták ki, és a Dhrawnon eddig soha nem használták. Senki nem tudta, mennyire lesznek megbízhatók. A lapátok és a pajzsok felerősítése a két tengerész számára hosszú és fáradságos munkának bizonyult. Csak külön-külön vihették ki őket, és a köldökzsinórok is állandóan útban voltak. A meszklinita ollók sem olyan hatékony fogóeszközök, mint az emberi ujjak, bár ezt némileg ellensúlyozza, hogy mind a négy ollót külön-külön is lehet használni, és a jobb- vagy balkezességnek nevezett földi aszimmetriát sem ismerik.

Beetchermarlf rövidesen elindította a motorokat. Néhány másodpercig semmi nem történt; aztán a hatalmas test lassan megindult. A meszkliniták a hídról egy önhullám gyenge utánzatát látták, a földiek pedig, mivel a készülék hátrafelé nézett, apró hullámokat a hajó két oldalán.

Beetchermarlf élesen elfordította a kormányrudat, hogy a Sollal és Fomalhauttal szembekerüljön. Majdnem fél percig idegeskedhetett, hogy engedelmeskedik-e vajon a hajó, aztán a csillagok mozgásba lendültek, amint a hosszú test méltóságteljesen fordulni kezdett.

A torkolat elérését a delta homokja jelezte. A kormányt kezelő Beetchermarlf és a híd bal végén figyelő Takobrch óvatosan tapogatóztak körül a hajóval, néha lassítva, mikor a lánctalpak belekaptak a laza mederbe. Végül megtalálták a folyó egyik ágát.

Az áramlás nem bizonyult túl gyorsnak, de a meszklinitáknak nem volt sietős a dolog. Dondragmer is hagyta, hadd kísérletezzenek a kormányosok. Hat óra alatt tizenöt kilométert tettek meg felfelé. Ha ezt az ütemet tartják, két nap alatt érnek el a táborhoz, tehát az űrállomáson használt földi időszámítás szerint egy hét múlva.

A tervet végül is a türelmetlenség változtatta meg. Aucoin bizonykodott, hogy a két és fél kilométeres óránkénti sebesség túl kevés.

Dondragmer nem tulajdonított nagy