Csillagfény

VI VITA

A Tervezőrészleg helyiségében egyelőre mindenki türtőztette magát. Ib Hoffman, aki alig két órája tért vissza egy egy hónapos földi és drommi útjáról, egy szót sem szólt. Á mellette ülő Easy is hallgatott. A Terv iránya gyakran változott. De ezúttal az asztal innenső végén hiába okolják egymást a jelenlegi helyzet miatt. Még haszontalanabb, ahogy a túlsó végén ülő tudósok pörlekednek. Folyton a tócsán rágódtak: hogyan fagyhatott be, ha közben emelkedett a hőmérséklet. Easy szerint ez a kérdés inkább tartozott a laboratórium falai közé, semmint egy konferenciaterembe, — Már a könyökömön jön ki a szövege! — csattant fel Mersereau. — Egy pontig igaza van, de már rég túljutottunk ezen. Jó, minél bonyolultabb a berendezés, annál kevesebb ember kell a kezeléshez; ugyanakkor speciális szerszámokra és különlegesen képzett személyzetre is szükség van a karbantartáshoz és javításhoz. Ha a hajókat automatizáljuk, mint ahogy ezt némelyek akarták, talán elég lett volna pár száz meszklinita is — kezdetben; de mostanára már egy jármű sem volna működőképes, mivel nem lehet a bolygóra szállítani az öászes szükséges szerszámot, berendezést és személyzetet. Már csak azért sem, mivel nincs is elég technikailag képzett meszklinita! Én megértettem ezt, Barlennan is megértette, mert a józan ész diktálta, mint már említettem.

— De maga és — ki tudja, miért — Barlennan még tovább mentek. A parancsnok nem akart helikoptereket. Tudom, akadnak egyesek idefenn, akik szerint egy meszklinitát soha nem lehet megtanítani repülni, és meglehet, hogy Bar-lennant a fajára jellemző tériszony vezérelte; de ő legalább belátta, hogy légi felderítés nélkül a talajon csak néhány kilométeres sebességgel mernének haladni, és még az Alfa Zóna megkerülése is ezer évig tartana. Így tudtuk őt meggyőzni.

— De volt sok más hasznos dolog, amivel szívesen elláttuk volna, és ami meg is térült volna, amiről ő beszélt le, minket. Fegyverek, egyetértek, valószínűleg fölöslegesek lettek volna. De miért nem kellett neki a rövid távú rádió? Vagy vidifon a Telepen? Micsoda őrültség: Dondragmernek minket kell megkérnie, tízmillió kilométerrel odébb, hogy továbbítsuk az üzeneteit a Telepre! Ez általában nem jelent veszélyt, mivel Barl úgyse tudna neki segíteni, csak értelmetlen. Most azonban, mikor Don első tisztje eltűnt, igenis veszélyes a helyzet. Se égen, se földön nem találunk módot a kapcsolatteremtésre. Miért ellenezte Barl a rádiókat, Alan?

— Pontosan azért, amit maga mondott — válaszolt Aucö-in, keserűséggel a hangjában. — A karbantartás miatt.

— Egy egyszerű hang- vagy képkommunikátor semmi problémát nem okoz. Ahogy én tudom, Barlennan négyet cipelt körbe a Meszklinen az első, általunk kezdeményezett útján úgy ötven éve, és eggyel se volt baj.

Most hatvan készülékünk van a Dhrawnon, és nincs velük probléma, egy recsegésnyi se. Barlennannak tudnia kéne ezt. Továbbá, miért személyesen kell továbbadnunk az üzeneteket? Nyugodtan lehetne automatikusan, ahelyett hogy egy rakás tolmács összezagyválja őket — elnézést, Easy —, és nehogy azt mondja nekem, hogy nem tudnánk karbantartani egy reléállomást itt fenn. Ki akar bolondot űzni kiből?

Easy mocorogni kezdett. A férfi megérezte. Hagyta, hadd válaszoljon Aucoin.

— Senki nem akar bolondot űzni senkiből. Nem pusztán a berendezések karbantartásáról van szó. Rosszul fogalmaztam, elismerem. Morált kellett volna mondanom.

A meszkliniták értelmesek és igen önállóak. Több ezer kilométert vitorláznak az óceánon nevetséges tutajokon, tökéletesen egyedül, hónapokig elvágva az otthonuktól és minden segítségtől, akárcsak az emberek tették évszázadokkal ezelőtt. Úgy véltük, a kommunikáció leegyszerűsítésével aláássuk ezt az önállóságot. Ez sem megtámadhatatlan érv persze; a meszkliniták nem emberek, bár a gondolkodásuk sokban hasonlít a miénkre, és van egy összetevő, aminek a hatását jelenleg nem tudjuk felmérni, sőt előfordulhat, hogy sohasem fogjuk. Nem tudjuk, milyen hosszú ideig élnek. Mégis, Barlennan egyetértett velünk a rádiók kérdésében — sőt ő maga hozakodott elő vele —, és soha nem panaszkodott kommunikációs nehézségekre.

— Nekünk — vágott közbe Ib. Aucoin meglepődött, aztán zavart kifejezés ült ki az arcára.

— Igen, Alán, ezt mondtam. Soha nem panaszkodott nekünk. De hogy magában mit gondol, azt senki nem tudja. De miért ne panaszkodna, sőt miért ne kérne rádiókat, ha egyszer csak szükségét erezné? Nem tudjuk — folytatta Hoffman. — De az első expedíció alatt is különösen viselkedett. A Rakéta-terv nagy részében híven követte a tanácsainkat, mindenben együttműködött, jóformán istenítette a Föld, Panesk és Dromm titokzatos lakóit, akiknek megbízottjaként működhetett; aztán hirtelen olyan zsarolással állt elő, amelyről a földi, panesk és drommi mérnökök többsége még mindig azt gondolja, hogy nem lett volna szabad teljesítenünk. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy az ökológusok szemében vörös posztó minden kísérlet, ami arra irányul, hogy ipari forradalmukon még át nem esett kultúráknak fejlett technológiát vagy akár a tudományok alapjait megtanítsák, mert szerintük minden kultúrának át kell esni a fejlődés fájdalmain. Az idegengyűlölők azért visongnak, mert felfegyverezzük magunk ellen a gonosz idegeneket. A történészek a felbecsülhetetlen értékű emlékek megsemmisítése miatt esnek nekünk, a hivatalnokok pedig attól rettegnek, hogy olyan problémákat idézünk elő, amelyekkel nem boldogulnának.

— Az idegengyűlölők — vágott közbe Mersereau. — A hibbantak, akik szerint minden földön kívüli automatikusan vérszomjas ellenség lesz, ha megvan hozzá a technikai potenciálja. Ezért adunk a meszklinitáknak kizárólag olyan berendezéseket, amiket nem tudnak lemásolni, például a konvertereket, amelyeket nem lehet szétszedni és tanulmányozni a közbeeső lépcsőfokok — például a gammadiffrakciós kamerák — nélkül.

Alan okfejtése szépen hangzik, de csak kifogás. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy bármelyik meszklinitát két hónap alatt meg lehetne tanítani az automatizált űrkompok vezetésére, feltéve, ha a műszerfalat átalakítják az ollóinak. Nincs ezen az állomáson kutató, aki ne adná fél karját azért, hogy a mintákat és a műszereket ingáztathassuk a bolygó és az állomás között.

— Ez nem teljesen igaz — vetette ellen Hoffman. — Egyetértek az idegengyűlölőkről vallott nézeteivel, de az is tény, hogy manapság, mikor az engergia olcsó, a csillagközi teherhajók építési költségei négy-öt év alatt megtérülnek. Vagyis a csillagközi háború egyáltalán nem lehetetlen. Azt maguk is tudják, miért olyan kényelmetlenül és célszerűtlenül nagyok az állomás helyiségei. Ha lenne egy olyan szoba, ahová az átlagos növésű drommi nem tudna bemenni, még feltételezhetné, hogy valamit rejtegetünk előle. Nincs magánéletük, és a mi mércénk szerint legtöbbjük súlyosan skizofrén. Ha az első kapcsolatfelvételkor nem adtuk volna át nekik a technológiánkat, most egy bolygónyi nagyon rátermett idegengyűlölővel kellene szembenéznünk, akik sokkal veszélyesebbek, mint amilyeneket a Föld valaha is látott. Nem tudom, a meszkliniták ugyanúgy viselkedtek volna-e, de szerintem a meszklini Főiskola beindítása ügyes húzás volt.

— Viszont a meszklinitáknak zsarolni kellett minket ezért. — Zavarba ejtően igaz — bólintott Hoffman. — De mellékes dolog. Fontosabb, hogy nem tudjuk, mit tervez valójában a parancsnok. Egy biztos, nem ok nélkül vállalkozott arra, hogy kétezer társát elhozza egy teljesen ismeretlen és még számukra is igen veszélyes világra.

— Mi voltunk az ok — jegyezte meg Aucoin.

— Igen. Megpróbáltuk utánozni a zsarolását. Beleegyeztünk, hogy saját népünk ellenkezése ellenére is fenntartjuk a Főiskolát, ha elvégzi nekünk ezt a munkát. Anyagiakról szó sem esett, bár a meszkliniek tisztában vannak a tudás és a gazdagság kapcsolatával. Hajlandó vagyok elismerni, hogy Barlennan idealista, de nem tudom, mi játssza a főszerepet a döntéseiben. Viszont jelenleg egy rendkívül drága felderítő jármű áll odalenn, befagyva egy tóba, rajta száz élőlény. Fogalmam sincs, mit küldhetnénk le, ami a legkisebb segítségére is lenne Dondragmernek.

— Egyre csak Kervenser jár az eszemben.

— Magával vihette volna az egyik kommunikátort, emlékezzen rá.

Dondragmernek összesen négy volt, mindegyik hordozható. A döntés kizárólag kettőjükön múlott.

Mersereau lassan lecsillapodott. Aucoin vette át a vita vezetését. Az asztal végén a tudósok elhallgattak.

— Nos, dr. McDevitt? Egyetértésre jutottak abban, hogy mi történhetett?

— Nem teljesen, de ügy tűnik, legalább van min elindulnunk. Amint tudják, a Kwembly ről majdnem azonos hőmérsékletet jelentettek, mióta az idő kitisztult; sőt kimutatható egy nagyon lassú melegedési folyamat. A légnyomás a hajó megfeneklése óta lassan nőtt; az előző értékeknek nincs jelentősége, mivel a Kwembly helyzete változott, és nem tudjuk, mikor milyen magasságban sodródott. A hőmérséklet végig jóval a tiszta víz vagy ammónia olvadáspontja alatt maradt, de magasabb volt, mint az ammónia-monohidrát-víz vegyületéé. Felvetődik a kérdés, vajon az első olvadást nem az ammóniaköd és a vízhó reakciója váltqtta-e ki.

Dondragmer félt ennek bekövetkeztétől, s ha igaza van, az olvadás az ammóniának a vegyületből való elpárolgásával magyarázható.

— Ez inkább hipotézis. Lehet-e erre cselekvést alapozni?

— Nem mernék próba-szerencse jellegű kitörést egyedül erre alapozni, de bármit megtehetnénk, ami nem meríti ki a Kwembly létfontosságú készleteit, és nem sodorja végveszélybe a hajót.

— Akkor menjenek vissza a kommunikációs központba, és jó munkát.

Ha valami figyelemreméltó merül fel bármelyik részről, kérem, értesítsenek minket.

A négy tudós bólintott, és együtt vonult ki. A többiek hallgatásba burkolóztak, mígnem Aucoin megfogalmazta, amire gondoltak.

— Nézzünk szembe a tényekkel — mondta lassan. — Az igazi vita akkor kezdődik, ha Barlennan megtudja a híreket.

Ib Hoffman felpattant:

— Még nem is tudja?

— Csak a zátonyra futást és néhány jelentést a javítás előrehaladásáról. A befagyásról még nem szóltunk neki.

— Miért? — Easy veszélyes tónusokat érzett a férje hangjában, és nem tudta, lecsendesítse-e vagy sem. Aucoint is méglepte a kérdés.

— Ugyanolyan jól tudja, Hoffman, mint én. Akármikor tudja is meg, most, tíz óra múlva vagy egy év múlva, amikor Dondragmer visszaér a Telepre, közvetlen segítséget úgysem adhat, amit pedig megtehetne, azt mi nem szeretnénk.

— Mit nem szeretnénk? — kérdezte csendesen Easy.

— Kiküldeni a Telepen álló két felderítőhajó egyikét menteni, ahogy annak idején az Esket baleseténél is szóba került.

— És maga most is ellene van ennek?

— Igen, és az érvelésemet Barlennan is elfogadta. Nem csak azért vagyok ellene, mert másra szánjuk a két hajót.

És ne gondolja, Easy, hogy nekem semmit nem ér a meszkliniták élete, csak mert nem emberek. De nem akarom az időt elvesztegetni. A végrehajtás közepén nem lehet megváltoztatni a tervet.

— De ha magának éppolyan fontos a meszkliniták élete, mint az embereké, hogyan beszélhet elvesztegetett időről?

— Easy, gondolja végig. Megértem az érzéseit, de ön is tudja, hogy a Kwembly húszezer kilométerre vesztegel a Teleptől. A mentőjárműnek legalább kétszáz-kétszázötven óra kéne az út megtételéhez. A táv nagy részét a Kwembly a folyón sodródva tette meg. A hómező járhatatlan is lehet. Nem szólva a hajó megtalálásáról.

— Műholdas beméréssel irányíthatnánk őket.

— Ha Dondragmer nem tudja kirángatni a hajót a csávából, Barlennan segítsége fabatkát sem ér. Azt sem tudjuk, hogy a hajó egyáltalán veszélyben van-e. Mert ha nincs, és csak belefagyott a jégbe, mint egy tizenkilencedik századi bálnavadászhajó, akkor a zárt rendszerű létfenntartó rendszereknek és a konvertereknek köszönhetően kimeríthetetlen tartalékaik vannak, mi pedig Barlennannal nyugodtan megtárgyalhatjuk az optimális mentést.

— Akárcsak Destigmet Esket je — vágott vissza keserűen a nő. — Több mint hét hónapja megrekedt, és maga azóta is elfojt minden mentési kezdeményezést!

— Ez nem ugyanaz a helyzet. Az Esket még mindig ott áll, az adók képei szerint érintetlenül, de a legénysége eltűnt. Fogalmunk sincs, mi történt velük. Mivel nem tartózkodnak a fedélzeten, már aligha lehetnek életben.

Hiába kemények, hét hónapig egy meszklinita sem tud megélni a Dhrawnon felszerelés nélkül, egy szál védőruhában.

Easy nem válaszolt. Aucoinnak igaza volt, de nem tudta elfogadni, hogy a helyzet pusztán „logikus''. Ib úgy vélte, ideje módosítani a vita menetét.

Bizonyos pontig egyetértett a tervezővel; de azt is tudta, hogy a felesége miért nem ért egyet Aucoinnal.

— A legégetőbb probléma — szólalt meg a férfi —, hogy Don emberei minden bizonnyal a jég alatt rekedtek, és senki nem tudja, befagyott-e a tócsa egészen a fenékig vagy nem. Valahol a Kwembly lánctalpai között lehetnek. Azt hiszem, a megoldás: jégcsákány és kalapács. Nem tudom megítélni, mekkora a valószínűsége annak, hogy egy védőruhás meszklinita túlélje a fagyot.

— Don első tisztje szintén hiányzik, nem tért vissza a felderítőrepülésről.

Nem vitt magával adót. Így közvetlenül nem segíthetünk neki, de van még egy helikopter a Kwemblyn. Megkért minket Dondragmer, hogy segítsünk neki, mikor a másik repülő egy adóval a fedélzetén a keresésére indul?

— Nem — válaszolt Mersereau.

— Akkor melegen ajánlom, hogy javasoljuk neki. Aucoin beleegyezően bólintott, és a nőre pislantott.

— Szerintem a maga dolga, Easy.

— Ha valaki már meg nem tette. — Felkelt, belecsípett Ib fülébe, aztán kiment a szobából.

— Elismerem — folytatta Hoffman —, hogy igaza lehet, mikor ellenzi a mentőexpedíciót, mégis azt hiszem, ideje Barlennant beavatni a történtekbe.

— Miért? — vetette ellen Aucoin. — Nem szeretek vitázni, főleg, ha úgyis hiába.

— Nem hinném, hogy vitáznia kell. Emlékezzen rá, múltkor egyetértett velünk.

— De hisz maga mondta néhány perce, hogy nem tudja, mennyire volt őszinte a beleegyezése.

— Ez igaz, de ha olyan nagyon ellenünk lett volna, magától is kiküldhetett volna egy hajót az Esket hez. Ha emlékezetem nem csal, előzőleg meg is tette néhányszor.

— Viszont akkor sokkal közelebb voltak a Telephez — vágott vissza Aucoin.

— Mindketten tudjuk, hogy azért mentünk bele, mert úgy láttuk, hogy a beleegyezésünk nélkül is nyugodtan megteszi.

— Nem, Ib. Azért, mert a maga felesége mindkét alkalommal Barlennan oldalára állt.

— Szerintem meg kell mondanunk Barlennannak, mi a helyzet, méghozzá kertelés nélkül. Nemcsak az őszinteség kívánja. Ha tovább várunk, Barlennan biztosan rájön, hogy cenzúrázzuk az expedíció jelentéseit.

— Nem nevezném ezt cenzúrázásnak. Soha nem változtattunk meg semmit.

— De sokszor visszatartotta a híreket, amíg eldöntötte, mit kell a parancsnoknak tudni. Nem ebben egyeztünk meg vele! Elnézést az elmaradott nézeteimért, de pusztán, önző okokból is nagyon tanácsos lenne olyan hosszú ideig megőrizni a bizalmát, amíg csak tudjuk. — A többiek helyeseltek. Aucoin meghátrált.

— Rendben. Ahogy az ülés véget ér, a teljes jelentést leadjuk Barlennannak, feltéve, ha Mrs. Hoffman már meg nem tette. Mi a következő napirendi pont?

Az egyik kutató, aki többnyire hallgatott, megszólalt:

— Elnézést, ha nem követtem volna magukat tisztán. Önök mindketten azt állítják, hogy Barlennan egyetértett a Terv irányvonalával a fejlett technika minimumra szorítása tekintetében. Én is így értettem, de Ib szerint kételkedni lehet Barlennan őszinteségében.

Hoffman megrázta a fejét.

— Pusztán az lepett meg, hogy Barlennan sokáig nem akarta elfogadni a helikoptereket.

— A meszklinitáknak a tériszony a természetükben van. A Meszklinen a repülés gondolata is elképzelhetetlen. Ib zordonan mosolygott.

— Igaz. De az egyik legelső dolog, amit Barlennan az iskola felállítása után tett, hogy a Meszklin sarkvidékén, tehát ott, ahol a gravitáció a legnagyobb, megtervezett és megépített egy hőlégballont, és repült is vele!

Tériszony ide vagy oda. Nem a kapitányban kételkedem, hanem abban, hogy ismerjük a gondolkodását.

— Egyetértek — vágott közbe Aucoin. — Azt hiszem, mindnyájan kimerültünk. Javaslom, függesszük fel az ülést. Gondoljuk végig a dolgokat.

— Amíg ki nem megy a fejemből — szólalt meg újra a kutató —, hadd jegyezzem meg, hogy valahányszor egy hajó bajba kerül, nekem természetesen mindig az Esket jut az eszembe.

— Mindnyájunknak — vette fel újra a fonalat Aucoin. — Elképzelhető, hogy a meszkliniták értelmes ellenállásba ütköztek. Végeredményben lehet élet a Dhrawnon, amely esetleg magasabb rendű, mint a bokroké és pszeudoalgáké. Ezek ugyanis nem tudtak volna ilyen összetételű atmoszférát teremteni. Valahol tehát léteznie kell egy teljes ökológiai rendszernek. Nyilván a magasabb hőmérsékletű zónákban.

— Például az Alfa Zónában — fűzte tovább Hoffman. — Egy bolygó időskálájához mérve nem létezhet ammónia és szabad oxigén ugyanabban a környezetben hosszú ideig. Szerintem is lehetetlenség, hogy a Dhrawnon élnek értelmes lények. Az űrből nem láttuk őket, és a felderítőhajók legénysége sem, leszámítva talán az Esket et, de negyvenegymilliárd négyzetkilométer gigászi terület. Hihető elképzelés, és nem maga az első, aki felveti, de nem tudom, miben segíthet nekünk. Easy szerint Barlennan is gondolt erre, és a kutatóival megvitatta, küldjön-e kapcsolatfelvételi szándékkal egy másik hajót az Esket balesetének színhelyére. Igaz, ők is kételkedtek egy ilyen kutatás sikerében. Mi meg'nem erőltettük. — Pedig — szólalt meg Mersereau — ha kapcsolatba léphetnénk a bennszülöttekkel, ugyanúgy, mint a Meszklinen, akkor haladhatnánk igazán! Nem kellene annyira függnünk a…

Aucoin komoran elmosolyodott.

— Szóval maga is megkérdőjelezi Barlennan őszinteségét. Nem állítom, hogy a parancsnok jégszívű politikus volna, aki szemrebbenés nélkül feláldozza az embereit a terv érdekében, de az Esket legénysége már valószínűleg menthetetlen volt, mikor Barlennan letett arról, hogy ki-küldje a Kaliff ot.

— Van azonban itt még egy érdekes dolog — mondta Hoffman elgondolkozva. — Mi?

— Lehet, hogy nem is érdemes vele foglalkozni, mert nem tudjuk felmérni a jelentőségét, de a Kwembly parancsnoka Dondragmer, Barlennan régi társa és barátja. Befolyásolhatja-e ez a tény Barlennan viselkedését a mentés kérdésében? Esetleg saját meggyőződése ellenére is ki-küld egy hajót? Én se hiszem, hogy ez a hernyó csak egy számológép volna. Csak fizikai értelemben hidegvérű.

— Persze hogy vannak érzéseik — felelte a tervező, —Meglepett, hogy egyáltalán elengedte Dondragmert, mert az volt a benyomásom, nem akarja, hogy a barátja nagyobb kockázatot vállaljon. De nem rágódtam rajta túl sokat — valójában nem ismerjük a meszkliniták pszichológiáját.

Nem tulajdoníthatunk túl nagy jelentőséget a barátságnak, pusztán felvehetjük a kérdéses dolgok listájára. Utolsó kérdésem: mi legyen a Kwembly alá szorult matrózokkal?

— Egy ellenállás nem bonyolult berendezés. A hidrogénkonverter minden további nélkül működtethetne egy jókora fűtőtekercset — mutatott rá Mersereau. — Fűtőberendezés pedig a Dhrawnon sem fölösleges dolog.

Ha lenne…

— De nincs — vágott közbe Aucoin.

— Hogyne volna. Ha megengedi, befejezem. Annyi konverter van a Kwemblyn, hogy a hajót akár orbitális pályára lehetne állítani, feltéve, hogy az energiát a megfelelő módon alkalmazzuk. Kell, hogy legyen megmunkálható fém a fedélzeten. Kérdés persze, hogy barátaink tudnának-e fűtőegységet konstruálni.

— Csakhogy nagyon kevés fémberendezésük vagy alkatrészük van.

Igazán meg lennék döbbenve, ha a meszklini kötél vezetné az elektromosságot. Nem vagyok vegyész, de ilyen erősen kötött anyagban nemigen lehet szabad elektron. Persze azért feltétlenül meg kell kérdezni Dondragmert. Easy még valószínűleg a kommunikációs szobában ül.

Mersereau bólintott, felállt és kiment az egyik ajtón, Aucoinnal a nyomában. A többiek is távoztak. Csak Hoffman maradt a helyén.

Maga elé meredt. A homlokán megjelenő ráncok idősebbnek mutatták negyven événél. Kedvelte Barlennant. Dondragmert még inkább, akárcsak a felesége. A Tervvel kapcsolatban, amelynek a létrehozásában ő is részt vett, se neki, se a többi tervezőnek nem lehetett panasza. Azt az egy — fél évszázaddal ezelőtti — trükköt kivéve a világon semmi nem szólt a parancsnok ellen. Hoffman nem hitt abban, hogy a Dhrawn feltételezett bennszülötteit akarná távol tartani a földiéktől. Képtelenség volt. Ha léteznének is ilyen lények a Dhrawnon, a terv megtorpedózása Barlennannak sem érdeke.

Vitás kérdés ritkán merült fel; a drommiakkal legalább tízszer ennyi probléma lett volna. Semmi ok néni volt feltételezni, hogy a meszkliniták máris önálló elképzelések megvalósításán dolgoznak.

Viszont Barlennan hőlégballont épített magának, és repült is vele.

Visszautasította a rövid-hatótávolságú rádiókat, pedig akkoriban kapva kapott az idegen tudáson. Ha kellett, zsarolta az embereket.

Ib Hoffman nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Barlennan megint töri valamiben a fejét.