Az Alapítvány pereme

21.

Trevize izgatott volt, és bosszús. Ebéd után voltak, s most Pelorattal a kis ebédlőben üldögélt.

— Csak két napja vagyunk az űrben, s noha hiányzik a friss levegő, a természet és az ehhez hasonlók, máris otthonosan érzem magam itt — szólalt meg Pelorat. — Milyen különös! Amikor ott voltak körülöttem, észre sem vettem, hogy léteznek. De annak az „ostyának” és a maga figyelemreméltó számítógépének a segítségével itt van velem az egész könyvtáram vagy legalábbis mindaz, amire szükségem lehet. És csöppet sem rémit el a gondolat, hogy kint vagyok az űrben. Meglepő!

Szónoklatára Trevize érthetetlen dünnyögése volt a válasz. A szemén látszott, hogy befelé figyel.

— Ne vegye tolakodásnak, Golan — mondta Pelorat szelíden —, de az az érzésem, maga egyáltalán nem figyel rám. Nem mintha olyan érdekes személyiség volnék… tudja, mindig is unalmas voltam kissé. De valahogy most mintha aggodalmas volna. Bajba kerültünk? Nyugodtan megmondhatja. Persze akkor sem venné sok hasznomat, de ne féljen, drága barátom, nem esem pánikba.

— Még hogy bajba kerültünk volna? — eszmélt fel Trevize, s összeráncolta a szemöldökét.

— Úgy értem, az űrhajó. Egészen új típus, akár el is romolhatott benne valami. — Pelorat megkockáztatott egy halvány, futó mosolyt.

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

— Ostoba voltam, amiért ilyen bizonytalanságban hagytam, Janov. A hajóval nincs semmi baj. Tökéletesen működik. Csupán arról van szó, hogy kerestem rajta a hipernyomkövetőt.

— Aha, értem már. Azazhogy nem értem. Mi az a hipernyomkövető?

— No jó, elmagyarázom. Összeköttetésben állok a Terminusszal. Illetve, amikor csak akarom, megteremthetem vele a kapcsolatot, és a Terminus is megkereshet bennünket. Nyomkövető szolgálatuk révén ismerik a hajónk helyzetét. De még ennek hiányában is tudnák, hol vagyunk, mert elárulja nekik a belső űri tömegészlelő műszer, amely a hajók és az esetleges meteoritok jelenlétére figyelmezteti őket. Továbbá észlelik az energiamintát is, ami azt jelenti, hogy nemcsak a hajót lehet megkülönböztetni a meteorittól, de lehetséges egy bizonyos hajó azonosítása is, hiszen nincs két hajó, amely pontosan ugyanolyan módon használná föl az energiát. Az űrhajó mintája bizonyos tekintetben jellemző marad, bármilyen szerkezetet vagy műszert kapcsoljunk is be vagy ki. A felbukkanó űrhajó természetesen lehet ismeretlen, de hogyha energiamintáját, ahogy a mienket, a Terminuson nyilvántartják, az észrevétel pillanatában már azonosítani tudják.

— Az az érzésem, Golan — jegyezte meg Pelorat —, hogy a civilizáció fejlődése nem egyéb a magánélet mind erőteljesebb korlátozásánál.

— Igaza lehet. De előbb-utóbb a hipertéren keresztül kell folytatnunk utunkat, hacsak nem akarunk életünk végéig egy-két parszeknyi távolságban keringeni a Terminus körül. Akkor persze befellegzett a csillagközi utazásnak. Amikor pedig a hipertéren keresztülmegyünk, akkor, másfelől, az egyszerű térben megszakad a mozgásunk folytonossága. Innen oda, és most olykor több száz parszeknyi térközre gondolok, annyi idő alatt jutunk el, hogy mindössze egyetlen másodpercnek érezzük. Hirtelen rettentő nagy távolságra kerülünk, méghozzá olyan irányban, amit előre nehezen tudnánk megjósolni, és a továbbiakban nem tudnak nyomon követni bennünket.

— Értem.

— Persze csak akkor, ha nem szereltek föl hipernyomkövetőt a hajónkra. Az a hipertéren át is továbbítani tudja a jelzéseit, méghozzá a hajóra jellemző jelzéseket, s ezzel folyamatosan tájékoztatja a Terminus hatóságait a mindenkori helyzetünkről. Ez a válaszom a kérdésére. A Galaxis egyetlen zugában sem bújhatnánk el, és a hipertéren átvezető ugrások egyetlen kombinációjával sem térhetnénk ki a műszereik elől.

— De Golan — kérdezte csendesen Pelorat —, hát nincs szükségünk az Alapítvány védelmére?

— Szükségünk van rá, Janov, de csak akkor, amikor kérjük. Maga mondta, hogy a civilizáció fejlődésével egyidejűleg állandóan megcsorbították az ember magánéletét. Márpedig én nem szeretnék ilyen fejlett módon létezni. Én szabadon, tetszésem szerint akarok mozogni, amíg és amennyi ideig igénybe nem kívánom venni a védelmét. Tehát jobban, sokkal jobban erezném magam, ha nem volna hipernyomkövető a hajón.

— És talált, Golan?

— Nem, nem találtam. Ha találtam volna, meglelném a módját, hogyan hatástalanítsam.

— Ha meglátná, felismerné?

— Ezzel is gondban vagyok. Lehet, hogy nem ismerném fel. Tudom, hogyan fest általában egy hipernyomkövető, és vannak módszereim, hogy hogyan kell megvizsgálni egy gyanús tárgyat, de ez egy korszerű, különleges feladatokra tervezett hajó. Lehet, hogy a tervezés során úgy építették bele, hogy semmi módon ne lehessen észrevenni.

— De az is lehet, hogy egyáltalán nincs rajta, és ezért nem találja meg.

— Ezt feltételezni sem merem, ugrásra pedig gondolni sem akarok mindaddig, míg bizonyosságot nem szerzek.

Pelorat nem is titkolta megkönnyebbülését.

— Tehát ez az oka, hogy csak sodródunk az űrben. Csodálkoztam is, miért nem ugrottunk eddig. Tudja, hallottam már az ugrásokról. Kicsit nyugtalanított is a dolog, azon töprengtem, mikor szólít már föl, hogy szíjazzam be magam, vegyek be egy tablettát, vagy valami ilyesmi.

Trevize megkockáztatott egy mosolyt.

— Nincs oka aggodalomra. Már nem olyan időket élünk. Egy ilyen hajón az ember nyugodtan rábízhatja magát a számítógépre: elég, ha közli az utasításait, a többi már nem az ő dolga. Észre sem venné, hogy egyáltalán történt valami, hacsak nem abból, hogy az űr képe egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ha látott már valaha diavetítést, tudja, mi történik, amikor hirtelen egy másik kép ugrik az előző helyébe. Nos, éppen ilyennek tapasztalja majd az ugrást is.

— Ó! Nem érezni közben semmit? Furcsa! Nem is tudom, nem vagyok-e csalódott.

— Én sohasem éreztem semmit, pedig nem ültem még ilyen korszerű hajóban, mint ez a kis aranyos. De nem a hipernyomkövető miatt nem ugrottunk eddig. Kicsit el kell távolodnunk a Terminustól — és a Naptól is. Minél messzebb vagyunk valamilyen nagy tömegű testtől, annál könnyebben irányíthatjuk az ugrást, hogy pontosan az általunk kívánt koordináták mentén bukkanjunk föl ismét az űrben. Szükség esetén egy bolygó felszínétől akár kétszáz kilométerre is megkockáztathatnánk, de olyankor csak a szerencsén múlik, hogy biztonságban érjük-e el a célt. Minthogy a Galaxisban jóval több a biztos, mint a bizonytalan tér, bátran számolhatunk a biztonsággal. De ne feledje, a véletlenek összejátszása folytán bármikor megtörténhet, hogy egy nagy méretű csillag néhány millió kilométernyi körzetében vagy éppenséggel a galaktikus magban bukkanunk föl, és megsülünk, mielőtt egyet pislanthatnánk. Minél messzebb vagyunk egy tömegtől, annál kevésbé kell számolnunk az ilyen faktorokkal, és annál kisebb az esélye hasonlóan kínos események bekövetkeztének.

— Méltányolom az óvatosságát. Nem olyan eszeveszetten sietős a dolgunk.

— Erről van szó. Annál is inkább, mert mozdulni sem szeretnék, míg meg nem találom a hipernyomkövetőt. Vagy amíg meg nem győződtem róla, hogy nincs a hajón.

Trevize ezzel ismét gondolataiba mélyedt, és Pelorat kénytelen volt fölemelni a hangját, ha azt akarta, hogy szavai eljussanak társa füléhez.

— Mennyi időnk van még rá?

— Tessék?

— Úgy értem, mikor szánja el magát az ugrásra, drága barátom, ha már nem fogja aggasztani a hipernyomkövetö?

— Ha pillanatnyi sebességünket és útvonalunkat veszem alapul, gondolom, utazásunk negyedik napján. A pontos időt majd kidolgozom a számítógépen.

— Hát akkor még két napja van a keresésre. Javasolhatnék valamit?

— Csak rajta.

— A saját munkámnál mindig azt tapasztaltam, ami, természetesen merőben más jellegű, mint a magáé, de azért bátran általánosíthatunk, hogy ha egyetlen problémára összpontosítom minden figyelmemet, az szinte teljesen megbénít. Kapcsoljon ki, beszélgessünk valami másról, és meglátja, ha felszabadul az összpontosított gondolatok súlya alól, a probléma magától fog megoldódni.

Trevize egy pillanatig bosszankodni látszott, de aztán elnevette magát.

— Miért is ne? Mondja, professzor úr, mi keltette föl az érdeklődését a Föld iránt? Mi vezette arra a fura feltevésre, hogy egy bizonyos bolygóról indultunk el mindannyian?

— Ó! — ingatta a fejét merengve Pelorat. — Ez nem valami új keletű dolog. Legalább harmincesztendős. Először biológiát akartam tanulni az egyetemen. Elsősorban a különféle világokon fellelhető fajok változatai érdekeltek. A variáció, mint tudja, de ha nem, akkor talán nem bánja, ha elmesélem magának, rendkívül csekély. A Galaxisban ismert valamennyi létforma, legalábbis eddigi tudomásunk szerint, valamennyi közös abban, hogy kémiai felépítésük víz alapú, proteinekből és nukleinsavakból áll.

— Én katonai főiskolára jártam — szólt közbe Trevize —, ahol a nukleonikára és a gravitikára fektették a hangsúlyt, de azért ne tekintsen szakbarbárnak. Tudok egyet-mást az élet kémiai alapjáról. Azt tanultuk, hogy az élet egyetlen lehetséges alapja csakis a víz, a proteinek és a nukleinsavak lehetnek.

— Szerintem ez merőben alaptalan következtetés. Biztonságosabb dolog, ha kijelentjük, másfajta életnek eddig nem bukkantunk nyomára, legalábbis nem ismertük fel, és ennyiben hagyjuk az egészet. Ennél sokkal meglepőbb, hogy milyen kevés az őshonos fajok száma, azoké a fajoké, amelyek csak egyetlen bolygón találhatók, és másutt nem. A létező fajok túlnyomó többsége, köztük mindenekelőtt a Homo sapiens, a Galaxis szinte valamennyi lakott világában elterjedt, és biokémiai, fiziológiai és morfológiai szempontból igen közel áll egymáshoz. Ezzel szemben az őshonos fajok rendkívül eltérő jegyeket mutatnak mind az elterjedt fajoktól, mind egymástól.

— És mi következik ebből?

— Az, hogy a Galaxis egyik bolygója, egyetlen világ, különbözik a többitől. Világok tízmillióin, senki sem tudja, pontosan mennyin, fejlődött ki az élet a Galaxisban. Egyszerű, törékeny, szórványosan felbukkanó élet volt ez, nem túl változatos, nem könnyen fönnmaradó és nem könnyen elterjedő élet. Egyetlen világon, mindössze egyetlenen fejlődtek csak ki a fajok milliói, könnyen lehet, hogy milliók, köztük számtalan különleges, magasan fejlett, szaporodásra és elterjedésre igen alkalmas faj, beleértve bennünket, az emberi fajt is. Mi elég intelligensek voltunk, hogy létrehozzuk a civilizációt, kifejlesszük a hipertéri repülést, és gyarmatosítsuk az egész Galaxist. S miközben birtokunkba vettük a Galaxist, magunkkal vittük sok más formáját az életnek, egymáshoz és hozzánk hasonlatos létformákat.

— Ha meggondolom — jegyezte meg Trevize minden izgalom nélkül —, ez elég ésszerűnek tűnik. Hiszen egy humán Galaxisban élünk. Ha feltételezzük, hogy minden egy bizonyos világban kezdődött el, akkor annak a világnak egyedülállónak kellett lennie. Miért is ne? Az esély, hogy az élet ilyen sokszínű, mondhatni zsivajgó módon fejlődjön ki, valóban nagyon kicsi, talán egy a százmillióhoz, tehát valószínű, hogy százmillió életet hordozó bolygó közül egyen történt így. Csak egy lehetett.

— De mitől volt ez a bizonyos világ annyira más, mint a többi? — kérdezte Pelorat izgatottan. — Miféle körülmények tették olyan kivételessé?

— Talán csak a véletlenen múlott. Végül is az emberi lény és vele együtt a többi létezési forma immár tíz- és tízmillió bolygón megtalálható, mindazokon, amelyeken élet egyáltalán lehetséges, vagyis ezek közül bármelyik alkalmas lehetett.

— Nem! Miután az emberi faj kifejlődött, megteremtette a fejlett technikát, a saját életéért folytatott harcban megedződött, nos, ezután már bármelyik világhoz, amely egy kicsit is vendégszeretőnek bizonyult, tudott alkalmazkodni, például a Terminushoz is. De el tudja képzelni, hogy a Terminuson kifejlődhetne értelmes élet? Az enciklopédisták korában, amikor először települt ember a Terminusra, ott valami mohaféleség jelentette a növényi élet csúcsát, s az óceán apró, korallszerű lényeinél meg néhány rovarhoz hasonló, szárazföldi, repülő organizmusnál nem volt magasabb rendű állati szervezet. Ezeket mi rövid úton kiirtottuk, aztán megraktuk a tengert és a szárazföldet halakkal, nyulakkal, kecskékkel, fűvel, magvakkal, fákkal és így tovább. Az eredeti életnek nyoma sem maradt azon kívül, amit az állatkertekben meg az akváriumokban mutogatunk.

— Ühüm — jegyezte meg Trevize. Pelorat egy teljes percig bámult rá, aztán sóhajtva megkérdezte:

— Magát valójában nem is érdekli, ugye? Érdekes! Ki tudja, miért, de eddig még senkit sem találtam, aki törődött volna vele. Biztosan az én hibám. Engem ugyan rendkívül érdekel, mégsem tudom fölkelteni iránta a mások érdeklődését.

— Pedig érdekes — mondta Trevize. — Igazán. De mi értelme van az egésznek?

— Hát nem érzi, micsoda tudományos jelentőségű volna egy olyan világ tanulmányozása, amely a Galaxisban egyedülálló módon teremtette meg egy valóban virágzó őshonos élet ökológiai egyensúlyát?

— Bizonyára erezném, ha biológus volnék. De mint tudja, nem vagyok az. Bocsásson meg érte!

— Persze, persze, drága barátom. Csak az a baj, hogy eddig még biológust sem találtam, akit érdekelt volna. Említettem már, hogy valaha a biológia volt a főtantárgyam. Föltettem a kérdést a professzoromnak, és még őt sem érdekelte. Azt mondta, foglalkozzam inkább valami gyakorlati problémával. Ez úgy fölháborított, hogy inkább átnyergeltem a történelemre, amúgy is ez volt a hobbim kamaszkorom óta, és ebből a nézőpontból vetettem föl ismét az „eredet kérdését”.

— De legalább életre szólóan ellátta magát munkával, tehát tulajdonképpen örülnie kell, hogy ilyen begyöpösödött agyú professzora volt — mondta erre Trevize.

— Igen. Így is föl lehet fogni. És ez a munka annyira leköt, hogy bele sem tudok fáradni. Mégis jó volna, ha magát is érdekelné. Szörnyű érzés, hogy az ember örökké csak önmagával társalog.

Trevize hátravetette a fejét, és szívből felkacagott.

Pelorat szenvtelen arcán holmi sértett kifejezés jelent meg.

— Miért nevet rajtam?

— Nem magán, Janov — felelte Trevize. — A saját ostobaságomon nevetek. Ami magát aggasztja, ugyanazért nekem végtelenül hálásnak kell lennem. Mert tudja meg, hogy tökéletesen igaza volt.

— Amiért fontosnak tartom az ember eredetének kérdését?

— Nem, nem. Illetve azért is, persze. De most arra gondoltam, amikor azt tanácsolta, hogy ne a problémámra összpontosítsak, hanem gondoljak valami másra. Bevált. Amikor arról beszélt, hogy hogyan fejlődött ki az élet, végre eszembe jutott, miképpen akadhatok a hipernyomkövető nyomára, ha van egyáltalán.

— Ja, erről beszél?

— Igen, erről! Pillanatnyilag ez az én rögeszmém.

Úgy kerestem azt a hipernyomkövetőt, mintha még most is azon az ócska űrdereglyén volnék, amelyen gyakoroltam, vagyis végigkutattam a hajót, nem látok-e valamit, ami elüt a többi berendezéstől. Elfelejtettem, hogy itt egy több ezer esztendőnyi technikai fejlődés eredményeképp megkonstruált járműről van szó. Érti már?

— Nem, Golan.

— Van egy fedélzeti számítógépünk. Hogy is feledkezhettem meg róla?

Legyintett, majd elindult a szobája felé, sürgetve Peloratot, hogy tartson vele.

— Mindössze meg kell kísérelnem a kapcsolatteremtést — mondta, és két kezét a számítógép érintkezőjére helyezte.

Ez annyit jelentett, hogy megpróbálta elérni a Terminust, amely immár több ezer kilométerre elmaradt mögötte.

Érd el! Beszélj! Mintha a saját idegvégződései csíráztak volna ki és indultak volna növekedésnek, méghozzá szédítő iramban — természetesen a fény sebességével —, hogy megteremtsék a kontaktust.

Trevize érezte, amint lénye megérinti — nem, nem is megérinti, inkább megérzi, de mégsem… mindegy, minek nevezi, hisz úgysem talál rá szavakat.

Az érzékelési határon belül tudta a Terminust, és noha a köztük lévő távolság másodpercenként mintegy húsz kilométerrel növekedett, a kapcsolat szilárdan létezett, mintha a bolygó és a hajó mozdulatlanul, néhány méterre egymástól vesztegelne.

Nem szólt semmit. Összeszorította a száját. Pusztán a kommunikáció elvét akarta tisztázni; valóságos kapcsolatot nem kívánt teremteni.

Odakint, nyolcparszeknyire — galaktikus mérték szerint a hátsó udvarban — volt a legközelebbi nagy bolygó: Anakreón. Ötvenkét évbe telt volna, ha a Terminus eléréséhez használt fénysebességű rendszerrel küldenének oda üzenetet, s válasz is várnának rá.

Nyúlj ki Anakreón után! Gondolj Anakreónra! Gondolj rá, amilyen erősen csak tudsz! Ismered a pozícióját a Terminushoz és a galaktikus maghoz képest; foglalkoztál már a planetográfiájával és a történelmével; katonai problémákat is megoldottál már, melyek célja Anakreón visszafoglalása volt (felkészülve arra a képtelen helyzetre, ha — mostanában — valamilyen ellenséges erő kebelezné be).

Az Űrre! Jártál is az Anakreónon!

Elevenítsd meg! Elevenítsd meg! A hipernyomkövető révén úgy érzed majd, hogy ott vagy!

Semmi! Idegvégződései reszketve nyúltak ki a semmibe.

Trevize feszültsége feloldódott.

— A Távoli Csillag fedélzetén nincs hipernyomkövető, Janov. Meggyőződtem róla. És ha nem fogadom meg a tanácsát, nem tudom, mennyi idő alatt jutottam volna el erre a következtetésre.

Pelorat határozottan boldognak látszott, pedig arcizma se rándult.

— Igazán örülök, hogy segíthettem. Ez azt jelenti, hogy ugorhatunk?

— Nem, a biztonság kedvéért még várunk két napot. Nem emlékszik rá, hogy el kell távolodnunk a nagy tömegű testtől? Átlagos esetben, ha vadonatúj, még be nem járatott hajóval van dolgom, amelyet egyáltalán nem ismerek, két napba telne, amíg kiszámítom a pontos eljárást, különösen az ugrás hiperlöketét. Ugyanakkor az az érzésem, a számítógép úgyis megcsinál helyettem mindent.

— Jaj nekem! Ezek szerint meglehetősen unalmas időszak vár ránk.

— Unalmas? — vigyorgott Trevize. — Akárminek nevezheti, csak unalmasnak nem. Mi ketten, Janov, mindvégig a Földről fogunk beszélgetni.

— Igazán?! — kiáltotta Pelorat. — Örömet akar szerezni egy öregembernek? Ez nagyon kedves magától. Igazán mondom.

— Csudát! Magamnak akarok örömet szerezni. Janov, maga megtérített engem. Abból, amit elmondott, rájöttem, hogy a Világegyetem legérdekesebb és legfontosabb objektuma a Föld!

22.

Trevize nyilván meglepetéssel hallgatta mindazt, amit Pelorat a Földdel kapcsolatban adott elő, de mivel elméjét akkor erősen foglalkoztatta a hipernyomkövető, nem tudott azonnal reagálni. Mihelyt azonban azt tapasztalta, hogy a probléma megoldódott, rögtön a Földre gondolt.

Talán Hari Seldon leggyakrabban idézett kijelentése ütött szöget a fejébe, miszerint a Második Alapítvány a Terminushoz képest „a Galaxis túlsó végében” található. Seldon még meg is nevezte a helyet: ez lett volna a „Csillagvég”. Így hangzott el Gaal Dornick beszámolójában, mely a császári törvényszék előtti tárgyalásról szólt. „A Galaxis túlsó végében”: maga Seldon mondta ezt Dornicknak, és ez a kijelentés azóta is számos vitát kavart.

Mi lehet az, ami a Galaxis egyik végét összeköti „a túlsó végével”? Egyenes vonal talán, esetleg spirális, netalán kör vagy egyéb?

És most mint valami villám hasított Trevize-ba a felismerés, hogy semmiféle egyenes vagy görbe vonal nem rajzolható be a Galaxis térképébe. Ennél sokkal furfangosabb dologról van itt szó.

Az teljesen világos volt, hogy a Galaxis egyik vége maga a Terminus. Itt volt a Galaxis pereme — igen, a mi Alapítványunk pereme —, amely esetében a „vég” szó szerint értendő. Ugyanakkor Seldon idejében ez volt a Galaxis legújabb világa is, az éppen alapításra váró világ, amely abban a pillanatban még nem is létezett.

Ilyen megvilágításban vajon mi lehet a Galaxis túlsó vége? A másik Alapítvány pereme? Csak nem a Galaxis legöregebb világa? Pelorat érvelése szerint — noha ő nem tudja, mi mellett érvel — ez csakis a Föld lehet. A Második Alapítvány világa tehát valószínűleg a Föld.

Pedig Seldon azt mondta, a Galaxis túlsó vége a „Csillagvégen” van. Ki tudja, nem jelképesen értette-e? Ha az emberiség történetét visszafelé követjük nyomon, ahogy Pelorat tette, valamennyi bolygórendszerről, a lakott bolygókat fénnyel elárasztó napokról mindig egy másik bolygórendszerre, egy másik napra jutunk vissza, ahonnan az elsőbe vándorló seregek elindultak, de még onnan is vissza egy másik naphoz, egészen addig, míg valamennyi úton el nem érünk ahhoz a bolygóhoz, ahol az emberiség megszületett. A „Csillagvég” nem más, mint az a nap, amely a Földre árasztja fényét.

Trevize elmosolyodott, és szinte szeretettel mondta:

— Meséljen még nekem a Földről, Janov. Pelorat megrázta a fejét.

— Mindent elmondtam, amit lehetett, higgye el. Majd többet is megtudunk a Trantoron.

— Nem, Janov — felelte Trevize. — Ott semmit sem fogunk megtudni. Hogy miért? Mert nem megyünk a Trantorra. Én irányítom a hajót, és biztosíthatom, hogy nem megyünk a Trantorra.

Pelorat szája tátva maradt. Egy pillanatig levegő után kapkodott, aztán gyászosan csak annyit nyögött ki:

— Ó, drága barátom!

— Ne csüggedjen, Janov! — vigasztalta Trevize. — Ne így fogja föl. A Föld felkutatására indulunk.

— De hát csak a Trantoron…

— Ne gondolja. A Trantoron csak töredező filmeket és poros dokumentumokat tanulmányozhat, míg végül maga is megtöredezik, és belepi a por.

— Évtizedeken át arról álmodoztam…

— Arról álmodozott, hogy megtalálja a Földet.

— De hát csak a…

Trevize fölállt, előrehajolt, megragadta Pelorat zubbonyának a szárnyát, és azt mondta:

— Ne hajtogassa már ezt, professzor úr. Amikor először beszélt nekem arról, hogy a Földet akarjuk megkeresni, és akkor még föl sem szálltunk erre a hajóra, állította, hogy megtalálja, mert, és most a saját szavait idézem: „egy nagyszerű elméletem van a dologról”. Most tehát nem akarok több szót hallani a Trantorról. Szeretném, ha erről a nagyszerű elméletéről beszélne nekem.

— De hiszen ezt még be kell bizonyítanom! Mindeddig nincs többről szó, mint egy gondolatról, egy reményről, egy bizonytalan lehetőségről.

— Helyes! Erről meséljen nekem.

— Nem értett meg. Egyszerűen nem érti, miről van szó. Ezen a területen nemcsak én folytatok kutatásokat. Itt nincsenek megfogható, történelmileg igazolt, valóságos tények. Az emberek egyrészt úgy beszélnek a Földről, mint valóságról, másrészt meg úgy, mint valamiféle mítoszról. Millió ellentmondásos mese forog közszájon.

— Hát akkor miben áll a maga kutatómunkája?

— Én arra tettem föl mindent, hogy összegyűjtsem valamennyi mesét, az állítólagos történelem minden apró darabkáját, a legendákat, a homályos mítoszokat. Még a meséket is. Mindent, amiben csak előfordul a Föld neve és az eredet bolygójának bármiféle elképzelése. Harminc éven keresztül összehordtam mindent, amit a Galaxis mindahány bolygójáról csak össze lehetett hordani. És ha most találnék valami minden eddiginél megbízhatóbb adatot a Galaktikus Könyvtárban… de maga még azt sem engedi, hogy kiejtsem azt a szót.

— Úgy van. Ki ne mondja! Inkább beszéljen arról a részletről, amely különösképpen fölkeltette a figyelmét, és mesélje el azt is, hogy miért éppen azt a részletet találta a leginkább alkalmasnak rá, hogy érvényesnek fogadja el.

Pelorat megrázta a fejét.

— Bocsásson meg, Golan, de úgy beszél, mint valami katona vagy politikus. A történelem nem így működik.

Trevize mélyet lélegzett, hogy el ne veszítse az önuralmát.

— Hát akkor mondja el, Janov, hogyan működik. Két napunk van rá. Tanítson!

— Az ember nem építhet egyetlen mítoszra vagy a mítoszok egy csoportjára. Szükséges, hogy valamennyit összegyűjtse, elemezze, csoportosítsa, tartalmuk különféle aspektusai szerint jelképeket állítson föl, például olyanokat, amelyek a lehetetlen időjárási viszonyokra utalnak, vagy csillagászati részletekre, melyek eltérnek a jelenleg ismert bolygórendszerektől, esetleg a sajátosan nem bennszülöttnek tartott kultúrhéroszok születési helyéről szólnak, és így tovább, száz és száz részletkérdést lehetne említeni. Nincs értelme, hogy végigvigyük a listát. Erre még két nap sem volna elég. Mondom, több mint harminc évem ment rá.

Később kidolgoztam egy számítógépes programot, s ennek segítségével valamennyi mítoszban megkerestem a közös komponenst, valamint találtam egy olyan átalakítási lehetőséget, amellyel a nyilvánvaló képtelenségeket kiküszöbölhettem. Fokozatosan kidolgoztam egy modellt, amely minden valószínűség szerint tükrözte a valóságos Földet. Végül is, ha minden emberi lény egyetlen bolygóról származik, ez az egyetlen bolygó szükségszerűen az egyetlen olyan dolog, amely minden eredetmítoszban és minden kultúrhéroszokról szóló mesében egyaránt előfordul. Nos, kívánja, hogy matematikai részletekkel is szolgáljak?

— Köszönöm, pillanatnyilag tudom nélkülözni — felelte Trevize —, de honnan tudja, hogy nem vezetik-e félre a matematikai számításai? Hiszen tényként fogadjuk el, hogy a Terminust mindössze ötszáz évvel ezelőtt alapították, és noha az első emberi lények telepesként érkeztek ide a Trantorról, valójában bolygók tucatjairól, ha nem százairól gyűltek össze. Ám aki ezt nem tudja, azt gondolhatja, hogy Hari Seldon és Salvor Hardin, akik közül egyik sem a Terminuson született, a Földről jött, és tulajdonképpen a Trantor neve jelenti a Földet. Hiszen ha a Seldon idejében leírt Trantort keresnék, azt a világot, amelynek a felszínét fém borítja, nem találnák meg, tehát az egészet légből kapott mítosznak minősítenék.

Peloratról szinte sugárzott az elégedettség.

— Drága barátom, visszavonom, amit az imént a katonákról és a politikusokról mondtam. Figyelemreméltó intuitív képességről tesz tanúbizonyságot. Természetesen valami módon ellenőriznem kellett magamat. A számítógépbe mintegy száz valótlanságot is betápláltam, melyek a jelen történelem torzulásain alapultak, és az általam gyűjtött mítoszokat utánozták. Aztán megpróbáltam ezeket a kitalálásokat beilleszteni a modellbe. Az egyiket ráadásul Terminus korai történelmére alapoztam. A számítógép mindet kidobta magából. Mindegyiket. Az igazat megvallva ez azt is jelentheti, hogy egyszerűen hiányzik belőlem a fantázia képessége, hogy semmiféle elfogadható dolgot nem tudtam kitalálni. De minden tőlem telhetőt megtettem.

— Biztos vagyok benne, Janov. És a modellje mit árult el a Földről?

— Sok mindent, melyek valószínűsége elég különbözőnek tűnik. Éppen csak bizonyos körvonalak rajzolódtak ki. Például, hogy a Galaxis lakott bolygóinak mintegy kilencven százaléka 22-26 galaktikus szabványóra forgási idővel rendelkezik. Tehát…

— Remélem, Janov, ügyet sem vetett az effélékre — vágott közbe Trevize. — Nincs itt semmi titokzatosság. Ahhoz, hogy egy bolygó lakható legyen, nem rendelkezhet olyan óriási forgási sebességgel, hogy a légkör heves mozgása állandó viharokat idézzen elő, sem olyan lassúval, hogy a hőmérsékletben végletes különbségek alakuljanak ki. Itt önkiválasztó sajátosságról van szó. Az emberek szívesebben élnek megfelelő körülményeket biztosító bolygókon, és ha e körülmények valamennyi lakott bolygón hasonlítanak egymásra, olyankor szokták mondani, hogy „micsoda meglepő véletlen!”, holott egyáltalán nem meglepő, és még csak nem is véletlen.

— Ami azt illeti — jelentette ki Pelorat nyugodtan —, ez jól ismert társadalomtudományi jelenség. Azt hiszem, a fizikában is létezik hasonló, de nem vagyok fizikus, s ezért nem mernék megesküdni rá. Mindenesetre ezt nevezik „antropikus elvnek”. A megfigyelő már azzal is befolyásolja az általa megfigyelt jelenségeket, hogy megfigyeli őket, illetve, hogy azért van ott, mert meg akarja figyelni őket. A kérdés azonban a következő: hol van a mintául szolgáló bolygó? Melyik bolygó tesz meg pontosan egy fordulatot a huszonnégy galaktikus szabványórából álló galaktikus szabványnap alatt?

Trevize elgondolkodva biggyesztette előre az alsó ajkát.

— Maga szerint ez volna a Föld? Hiszen a galaktikus szabvány bármelyik világ helyi jellemzőin is alapulhatott, nem?

— Nem egészen. Ez nem tükrözné az emberek gondolkodásmódját. Tizenkétezer éven át Trantor volt a Galaxis világfővárosa, húszezer esztendőn keresztül ez volt a legnépesebb bolygó, és mégsem erőltette rá a Galaxisra a saját, 1,08 galaktikus szabványnapig tartó forgási értékét. A Terminus rotációs periódusa pedig 0,91 GSZN, és mi sem erőltetjük ezt az értéket az uralmunk alatt álló bolygókra. Minden egyes bolygó elvégezte a maga helyi planetáris nap szerinti időszámítását, de ugyanakkor bolygóközi jelentőségű célokra komputerrel átszámítja a HPN-t GSZN-re és viszont. A galaktikus szabványnap feltétlenül a Földről származik!

— Miért feltétlenül?

— Egyrészt, mert valaha a Föld volt az egyetlen lakott világ, magától értetődik hát, hogy napjának és évének tartama számít szabványnak, és miközben újabb világok népesültek be, a társadalmi tehetetlenség következtében meg is maradt szabványnak. Aztán az általam készített modell is egy olyan Föld volt, amely huszonnégy galaktikus szabványóra alatt fordult meg a tengelye körül, és pontosan egy galaktikus szabványév alatt kerülte meg a saját napját.

— És ha csak véletlen volt? Pelorat elnevette magát.

— Most meg maga beszél nekem véletlenről. Fogadást is merne kötni rá, hogy ilyesmi előfordulhat véletlenül?

— Jó, jó — dörmögte Trevize.

— Valójában ennél többről van szó. Létezik egy archaikus időegység is, hónapnak hívták…

— Hallottam róla.

— Ez minden jel szerint megfelel a földi Hold Föld körüli forgási periódusának. Ámbár…

— Ámbár?

— Nos, kifejezetten meglepő az a faktor, mely szerint a modell mellékbolygója óriási, átmérője több mint egynegyede a Földének.

— Ilyesmiről még csak nem is hallottam soha, Janov. Nincs lakott bolygó a Galaxisban, amelyiknek ekkora holdja volna.

— De hát éppen ez a jó — élénkült fel hirtelen Pelorat. — Ha a Föld egyedülálló bolygó a legváltozatosabb fajok kifejlődése és az értelmes élet kialakulása szempontjából, akkor feltételeznünk kell valami fizikai kivételességet is.

— De mi köze lehet egy óriási holdnak a fajok változatosságához, az értelmes élethez meg az összes többihez?

— Most rátapintott a bökkenőre. Tulajdonképpen nem tudom. De megéri, hogy utánajárjunk egy kicsit, nem?

Trevize fölállt, és karját összefonta a mellén.

— De hol itt a probléma? Nézze át a lakott bolygók statisztikáját, és keresse meg azt az egyet, amelyiknek a forgási és keringési ideje pontosan megegyezik az egy galaktikus szabványnappal, illetve az egy galaktikus szabványévvel. És ha még ráadásul van egy óriás holdja is, akkor megtalálta, amit keresett. És abból a kijelentéséből, hogy „van egy nagyszerű elmélete”, feltételezem, hogy már meg is tette, és megtalálta a keresett bolygót.

Pelorat zavartnak látszott.

— Hát nem egészen így történt a dolog. Valóban átnéztem a statisztikákat, legalábbis átnézettem a csillagászati tanszékkel, de, hogy őszinte legyek, ilyen bolygó nem létezik.

Trevize visszahuppant a székére.

— De hiszen ez azt jelenti, hogy az egész érvelése semmit sem ér!

— Azért nem egészen.

— Hogyhogy nem egészen? Elkészít egy minden részletre kiterjedő modellt, aztán nem talál semmit, amire a modell ráillenék. A modellje ezek szerint használhatatlan. Most majd kezdheti elölről.

— Nem. Csak azt jelenti, hogy a lakott bolygókról készített statisztika hiányos. Végül is több tízmilliónyi ilyen bolygó létezik, s közülük akadnak igencsak ismeretlenek. Például nem rendelkezünk a népesség felére vonatkozó, kellő pontosságú adatbázissal. Továbbá hatszáznegyvenezer lakott bolygót illetően semmiféle információnk nincs, legföljebb a puszta név és olykor a hely, ahol az adott bolygó található. Némely galaktográfus becslése szerint tízezerre tehető azoknak a lakott bolygóknak a száma, amelyek egyáltalán nincsenek regisztrálva. Az érintett világoknak feltehetően így előnyösebb. A császárság korában nyilván így mentesültek az adófizetés alól.

— Valamint az azt követő évszázadokban — tette hozzá cinikusan Trevize — a kalózok főhadiszállásául szolgálhattak, ami alkalmasint jövedelmezőbb volt, mint a szabályos kereskedelmi tevékenység.

— Erről nem tudok — mondta Pelorat kétkedőn.

— Nekem viszont az a véleményem, hogy a Földnek, függetlenül a saját elképzeléseitől, szerepelnie kellene a lakott bolygók listáján. Hiszen ő volna a legöregebb mindannyiuk között, s erről nem lehetett volna megfeledkezni a galaktikus civilizáció korai századaiban. S ha egyszer már fölkerült volna a listára, ott is maradt volna. Ezen a téren bízvást számolhatunk a társadalmi tehetetlenséggel.

Pelorat tétovázott, látszott rajta, hogy gyötrődik.

— Tulajdonképpen van… van egy Föld nevű bolygó a lakott bolygók listáján. Trevize megrökönyödve bámult rá.

— Mintha az imént azt mondta volna, hogy a Föld nem szerepel a jegyzékeken.

— Föld néven nem is. De van egy, amelyet Gaiának hívnak.

— Ennek meg mi köze az egészhez? Mi az, hogy Gaja?

— G-A-I-A. Azt jelenti, hogy „Föld”.

— Miért jelentene inkább Földet, Janov, mint bármi mást? Semmi értelmeset nem mond számomra ez a név.

Pelorat többnyire egykedvarcán valami fintorféle jelent meg.

— Félek, hogy nem fog hinni nekem… Ha jól következtetek a mítoszok alapján végzett elemzéseimből, a Földön különféle, egymás számára kölcsönösen érthetetlen nyelvek léteztek.

— Micsoda?

— Igen. Végül is ezerféle módon beszélünk mi is Galaxis-szerte…

— Igaz, hogy Galaxis-szerte különböző nyelvjárások élnek, de ezek egymás számára is érthetőek. És még ha gondot okozna is egyik-másik megértése, még mindig ott van a galaktikus köznyelv.

— Nem vitás, de hát itt rendszeres a csillagközi utazás. De mi van akkor, ha egy bolygó hosszú ideig elszigetelt marad?

— Maga a Földről beszél, nem? Egyetlen bolygóról. Hol itt az elszigeteltség?

— Ne felejtse el, a Föld az eredeti bolygó, ahol az emberiség egykor nyilván elképzelhetetlenül kezdetleges körülmények között élt. Az ember előtti ősökből küzdötte fel magát, s szó sem volt csillagközi utazásról, számítógépekről vagy bármiféle technológiai fejlettségről.

— Ez az egész olyan nevetséges. Pelorat zavartan horgasztotta le a fejét.

— Talán nincs is értelme, hogy vitatkozzunk róla, öreg cimbora. Még sohasem sikerült senkit meggyőznöm. Biztosan az én hibám.

Trevize-t máris hatalmába kerítette a bűntudat.

— Bocsásson meg, Janov. Meggondolatlanul beszéltem. De hát ezek olyan nézetek, amelyek merőben szokatlanok a számomra. Maga harminc éven át alakítgatta az elméletét, aztán egy pillanat alatt zúdította rám az egészet. Legyén megértő. Ha akarja, elképzelem, hogy a Földön élt egy primitív nép, amely két teljesen különböző, egymás számára tökéletesen érthetetlen nyelvet beszélt…

— Vagy talán féltucatot is — szólt közbe bátortalanul Pelorat. — Elképzelhető, hogy a Földön több nagy kontinens volt, és eleinte semmiféle kapcsolat nem alakult ki köztük… Egy-egy kontinens lakói mindenütt kitalálták a maguk önálló nyelvét…

Trevize gondosan megválogatott, nyomatékos szavakkal folytatta:

— És mihelyt az egyik kontinens tudomást szerzett a másikról, rögtön megindult köztük a vita az „eredet kérdéséről”, és arról, hogy melyik kontinensen emelkedett ki először az ember a többi állat közül.

— Könnyen lehetséges, Golan. Nagyon természetes lett volna, hogy így viselkedjenek.

— És az egyik nyelven jelenti Gaia a Földet. És a „Föld” szó egy másik ilyen nyelvből származik.

— Igen, igen.

— És mivel a galaktikus köznyelv abból a nyelvből alakult ki, amelyen a „Föld” jelentette a „Földet”, a Föld lakossága valamilyen okból egy másik nyelv alapján használta bolygójára a „Gaia” elnevezést.

— Úgy van! Golan, maga valóban gyorsan kapcsol.

— Én viszont úgy látom, hogy nem kell ebből valami titokzatos dologra következtetni. Ha a nevek különbözősége ellenére Gaia valóban nem más, mint a Föld, akkor az iménti érvelése alapján nyilván a Gaia forgási ideje felel meg egy galaktikus napnak, a keringési ideje pedig pontosan egy galaktikus évnek… továbbá van egy óriási holdja, amely éppen egy hónap alatt fordul meg körülötte.

— Igen. Így kellene lennie.

— Nos, megfelel vagy nem felel meg ezeknek a kívánalmaknak?

— Hogy őszinte legyek, nem tudom. A táblázatok nem adják meg a kellő információt.

— Valóban? Hát akkor, Janov, elmegyünk a Gaiára, megmérjük a forgási és a keringési idejét, aztán megnézzük magunknak a holdját?

— Benne vagyok, Golan. — Pelorat elbizonytalanodott. — Csak az a baj, hogy a helyét sem tudjuk pontosan.

— Azt akarja mondani, hogy csak a nevét tudja, semmi mást, és ez volna a maga nagyszerű elmélete?

— De hiszen éppen ezért akartam elmenni a Galaktikus Könyvtárba!

— Na, várjunk csak! Azt mondja, a táblázat nem adja meg a pontos helyet. Ad egyáltalán valami információt?

— A Sayshell szektorba sorolja, de kérdőjellel.

— Nos akkor… ne csüggedjen, Janov. Elmegyünk a Sayshell szektorba, aztán valahogy majd csak megtaláljuk a Gaiát!