Az Alapítvány pereme

64.

Amikor végre megpillantotta Compor hajóját a képernyőn, Stor Gendibal úgy érezte, egy irgalmatlanul hosszú utazás végére ért. Persze, ez még nem volt a vége, inkább nagyon is a kezdete. Trantortól a Sayshellig az egész utazás csak valaminek a bevezetője volt. Novi szinte megrendült.

— Ez egy másik űri hajó, mester?

— Űrhajó, Novi. Igen, ez az, amit utol akartunk érni. Ez a hajó nagyobb… és jobb, mint a miénk. Olyan gyorsan képes áthaladni az űrön, hogyha előlünk menekülne, a mi hajónk nem tudná utolérni, de még messziről sem tudná követni.

— Gyorsabb, mint a mesterek hajója? — Sura Novi még a gondolattól is elképedt. Gendibal vállai vont.

— Lehet, hogy mester vagyok, ahogy maga mondja, de én sem lehetek minden téren mester. Nekünk, tudósoknak nincsenek ilyen hajóink, és sok más olyan eszközünk sincs, mint amilyeneket e hajók tulajdonosai használnak.

— De hát hogy lehet, hogy a tudósoknak nincsenek ilyen holmijaik, mester?

— Mert mi csak a fontos dolgokban vagyunk mesterek. Az anyagi világ fejlődése ehhez képest csekély jelentőségű.

Novi összehúzott szemöldökkel töprengett.

— Én úgy látom, ha valaki olyan gyorsan tud menni, hogy egy mester nem érheti utol, az nem csekélység. Kik ezek az emberek, akik ilyen csoda… akiknek ilyen holmijaik vannak? Gendibalt szórakoztatta a dolog.

— Alapítványnak nevezik magukat. Hallott valaha az Alapítványról?

(Azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon mit tudhatnak és mit nem a honiak a Galaxisról, és a szólóknak vajon miért nem jutott soha eszébe, hogy érdeklődjenek az efféle dolgokról. Vagy csak őt nem érdekelték soha az efféle dolgok… csak őbenne élt az a meggyőződés, hogy a honiak úgysem törődnek mással, csak a föld túrásával?)

Novi elgondolkodva ingatta a fejét.

— Sohasem hallottam róla, mester. Amikor a tanító a betűk tudományára oktatott, úgy értem, olvasni, elmondta nekem, hogy sok más világ is van, és néhánynak még a nevét is elsorolta. Azt mondta, a mi honi világunknak Trantor a rendes neve, és egykor innen kormányozták valamennyi világot. Azt mondta, a Trantort csillogó fém borította, és Császára is volt, méghozzá mindenek fölött álló.

Szemérmes vidámság csillant meg a szemében, amikor fölnézett Gendibalra.

— De én nem sokat hittem az egészből. Annyi mindent összehordanak a mesélő emberek, amikor a hosszú estéken összegyűlünk a nagyteremben. Amikor kislány voltam, szóról szóra elhittem mindet, de ahogy nőttem, úgy találtam, sok olyan is akad köztük, ami nem igaz. Ma már nagyon keveset, talán semmit sem hiszek el ezekből a mesékből. Még a tanító is hihetetlen dolgokat mondott.

— A tanító története mégis igaz, Novi, de mindez réges-régen volt. A Trantort valóban fém borította, és valóban ott élt a Császár, és onnan kormányozta az egész Galaxist. Egy napon azonban az Alapítvány népe fogja kormányozni a világokat. Mind erősebbe és erősebbé válnak.

— Mindet ők fogják kormányozni, mester?

— Ennek még nem jött el az ideje. Addig még ötszáz évnek kell eltelnie.

— Ők lesznek a mesterek mesterei is?

— Dehogy, dehogy. Ők a világokat fogják irányítani. Mi meg őket, az ő biztonságuk és valamennyi világ biztonsága érdekében.

Novi ismét összehúzta a szemöldökét.

— Mester — kérdezte —, ennek az Alapítványnak sok ilyen különleges hajója van?

— Úgy képzelem, igen.

— És mindenféle más is, ami szintén ilyen… meglepő?

— Vannak nagy erejű fegyvereik is.

— Akkor miért nem állnak már most a világok élére, mester?

— Nem tehetik. Még nincs itt az ideje.

— De miért nem tehetik? A mesterek megakadályoznák őket?

— Nem lenne szükség rá, Novi. Ők akkor sem vehetnék kezükbe a világok irányítását, ha mi nem tennénk ellene semmit.

— De hát mi akadályozná meg őket ebben?

— Tudja — próbálta magyarázni Gendibal —, van egy terv, amit egyszer egy bölcs ember gondolt ki…

Elhallgatott, halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét.

— Nehéz ezt elmagyarázni, Novi. Talán majd máskor. Az is lehet, hogy ha tanúja lesz mindannak, ami történni fog, még mielőtt újra meglátnánk a Trantort, az én magyarázatom nélkül is meg fogja érteni.

— Mi fog történni, mester?

— Nem tudom bizonyosan, Novi. De végül minden jóra fordul.

Ezzel lezárta a beszélgetést, és hozzáfogott, hogy kapcsolatot teremtsen Comporral. De sehogy sem tudott szabadulni attól a gondolattól, folyton ott motoszkált az agyában: „legalábbis remélem”.

Hirtelen dühös lett magára, mert rájött, mi hívta elő benne ezt a lealacsonyító, buta gondolatot. Az Alapítvány gondosan kimunkált, méltóságot sugárzó hatalma, mely mintegy visszatükröződött Compor hajóján, s a saját bosszúsága, amely elöntötte, látva Novi leplezetlen bámulatát.

Ostobaság! Hogyan is hasonlíthatná össze a puszta erő és hatalom birtoklását azzal a képességgel, hogy magukat az eseményeket irányítsuk? Szólók nemzedékei nevezték ezt „a kéz és a száj téveszméjének”.

Még elgondolni is rossz, hogy mind a mai napig nem tudta magát kivonni csábításaik alól!

65.

Munn Li Compor egyáltalán nem tudta, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Élete túlnyomó részében olyan elképzelései voltak a szólókról, hogy mindenhatóak, és túl vannak az ő tapasztalatainak körén — ők a szólók, akikkel olykqr kapcsolatba kerül, és akik a maguk titokzatos módján kézben tartják az egész emberiséget.

A legutóbbi években Stor Gendibal volt az, akihez az utasításokért fordulnia kellett. Személye többnyire nemcsak egy hangot jelentett, de valóságos jelenlétet is az agyában — hipernyomkövctő nélküli hiperbeszélgetést.

Ebben az értelemben a Második Alapítvány messze maga mögött hagyta az Alapítványt. Eszköz nélkül, csupán a fejlett, kiművelt elmére támaszkodva nyúltak át a sok-sok parszeknyi téren, úgy, hogy sem lehallgatni, sem eltorzítani nem lehetett. Világok között feszülő hálójuk láthatatlan volt, és érzékelhetetlen, s a közvetítéshez meglepően kevés odaadó személyre volt szükség.

Comport gyakran hatalmába kerítette valami emelkedettebb érzés, amikor a maga szerepére gondolt. Milyen kicsiny társaság az, amelyik a tagjai közé számítja — s mégis milyen hatalmas a befolyásuk a világokra. És mennyire nem tud róluk senki! Még a felesége sem ismeri az ő titkos életét.

És a szálak a szólók kezében futnak össze — és lám, itt van ez a szóló, ez a Gendibal, aki (Compor szerint) nemsokára első szóló lesz, vagyis császárnál is nagyobb ura egy birodalomnál is nagyobb birodalomnak. Íme, trantori hajóján megérkezett Gendibal, és Compor alig tudott úrrá lenni csalódásán, amiért egy ilyen horderejű találkozóra nem magán a Trantoron került sor.

Ilyen volna egy trantori hajó? Még a hajdani kereskedők is, akik annak idején az Alapítvány áruit szállították keresztül-kasul az ellenséges Galaxison, még ők is különb hajókon jártak, mint ez! Nem csoda, hogy oly sokáig tartott, míg a szóló a Trantorról eljutott a Sayshellig.

Még azzal a fedélzeti összekötő szerkezettel sem rendelkezett, ami a két hajót egyesíthette volna, hogy a személyzet átjuthasson egyikről a másikra. Pedig ez még a szánalmas sayshelli hajókról sem hiányzott. A szólónak összhangba kellett hoznia a két jármű sebességét, hogy átdobhassa a pányvát, s végigmásszon rajta, mint valamikor, a császári időkben.

Helyben vagyunk, gondolta Compor borúsan, ez a hajó semmi egyéb, mint egy régimódi császári bárka — ráadásul a kisebbek közül.

Két alak vonszolta magát a pányván — az egyik olyan nehézkesen mozgott, hogy első pillantásra tudni lehetett, először jár kint az űrben.

Végre itt voltak a fedélzeten, és levehettek űrruhájukat. Stor Gendibal szóló átlagos magasságú, érdektelen külsejű férfi; nem termetes, nem erős, de még az a különleges tanultság sem látszik rajta. Bölcsességéről egyedül mélyen ülő, sötét szeme árulkodik. De most éppen hogy a szólót fogta el az ámulattól vegyes tisztelet, ahogy körbepillantott a hajón.

A másik nő volt: nagyjából Gendiballal egyforma magasságú, egyébként semmi különös nem látszott rajta. Meglepetésében tátva maradt a szája, amikor körülnézett.

66.

Gendibalnak az átmászás nem volt különösebben kedve ellenére. Nem mintha képzett űrhajós lett volna — egyetlen második alapítványista sem volt az —, de földi féregnek sem nevezhette volna senki, mert ezt egyetlen második alapítványbeli sem engedhette meg magának. Egy-egy váratlan űrutazással mindig számolniuk kellett, noha mindnyájan bíztak benne, hogy ilyesmire csak elvétve kerülhet sor. (Preem Palver — aki legendásan sokat utazott — mondta egyszer szomorúan, hogy egy szóló annál sikeresebb, minél kevesebb időt kénytelen eltölteni az űrben azért, hogy biztosítsa a Terv sikerét.)

Gendibalnak eddig háromszor volt dolga pányvával, s noha most, negyedszerre sem sikerült megszabadulnia bizonyos feszültségtől, aggodalma eltörpült amellett, amit Sura Noviért érzett. Mentális képességét sem kellett segítségül hívnia, anélkül is látta, mennyire kétségbeejti a nőt, hogy bele kell lépnie a semmibe.

— Jaj nekem, mester! — mondta, amikor Gendibal elmagyarázta, mit kell tennie. — Hisz a semmit kell tapodnom. — Ha más nem, hirtelen visszazuhanása a honi beszédmodorba, világosan elárulta, mennyire magánkívül van.

— Nem hagyhatom ezen a hajón, Novi — győzködte szelíden Gendibal —, mert én átszállók a másikra, és ott is szükségem lesz magára. Nem fenyegeti semmiféle veszély, az űrruha mindentől megvédi, és leesnie sincs hová. Még ha elengedi is a pányvát, ott marad, ahol volt, én pedig egy karnyújtásnyira leszek magától, és visszavezetem a pányvához. Jöjjön hát, Novi, mutassa meg, hogy van olyan bátor, mint amilyen okos, hogy tudós váljék magából.

Novinak nem is volt több ellenvetése, de Gendibal a biztonság kedvéért — noha nem szívesen tett bármit is, amivel felkavarná a nő elméjének simaságát — csillapító érintéssel simította végig agya felszínét.

— Ha akar, beszélhet is hozzám — mondta, amikor már mindketten bezárták űröltözéküket. — Csak gondoljon rá erősen, akkor meghallom. Tisztán, egyenként gondolja végig a szavakat. Ugye, hall engem?

— Igen, mester — felelte a nő. Az átlátszó sisaklemez mögött Gendibal látta a mozgó ajkakat.

— Úgy mondja, hogy közben a szája mozdulatlan maradjon — mondta. — A tudósok ruhájába nem szereltek be rádiót. Az elménkkel közvetítjük a szavakat.

A nő szája mozdulatlan maradt, arcán feszültség tükröződött: „Hallja, amit mondok, mester?”

„Nagyszerű” — gondolta Gendibal, és ő is összezárt szájjal kérdezte: „Hall engem?”

„Hallom, mester.”

„Akkor jöjjön velem, és tegye azt, amit én.”

Együtt indultak át. Gendibal elvben tudta, mi a teendő, noha gyakorlati téren csak mérsékelt tapasztalatokkal rendelkezett. A trükk mindössze abból állt, hogy az ember kinyújtotta két összezárt lábát, és kizárólag csípőből mozgatta. Ez azt eredményezte, hogy a gravitációs központ megmaradt az egyenes vonal mentén, miközben a karok felváltva lendültek előre. Előzőleg az egészet elmagyarázta Sura Novinak, és most rá sem kellett néznie, mert testének helyzetéről mindennél világosabb képet kapott agya mozgásközpontjának állapotából.

Ahhoz képest, hogy kezdő, nagyon jól csinálja, majdnem olyan jól, mint maga Gendibal. Elnyomta magában a feszültséget, és minden erejével próbálta megtartani az utasításokat. Gendibal ismét örömteli elégedettséget érzett.

Mindazonáltal Novi leplezetlen örömmel vette tudomásul, hogy ismét hajón lehet — csakúgy, mint Gendibal. Miközben kibújt űrruhájából, körülnézett, és alaposan meglepődött, látva a fényűző berendezést. Jóformán semminek nem ismerte föl a rendeltetését, s kissé szorongva gondolt rá, milyen rövid idő alatt kell elsajátítania a kezelés fortélyait. Átvehetne ugyan a tapasztalatokat egyenesen a hajón lévő ember agyából, de az ilyesmi sohasem lehet olyan teljes, mint a valódi tanulás.

Aztán Comporra Összpontosította a figyelmét. Magas, vékony, nála néhány évvel idősebb férfit látott, a maga erőtlennek tűnő módján meglehetősen jóképű, meghökkentően világosszőke, hullámos hajú.

És Gendibal azzal is tisztában volt, hogy ez az ember csalódott, sőt kissé lenézi a szólót, akivel először áll szemtől szemben. És még csak nem is tudja leplezni csalódottságát.

Gendibal tulajdonképpen nem sokat törődött vele. Compor nem trantori — sem teljes jogú második alapítványista —, tehát nyilván megvannak a maga illúziói. Ezt az agyába vetett egészen felszínes pillantás is megmutatta. Ilyen illúzió volt az is, hogy az igazi erőnek az erő külső jeleivel is párosulnia kell. Ő, természetesen, mindaddig meghagyhatta volna Compor háborítatlan illúzióit, míg nem kerülnek összeütközésbe Gendibal céljaival, de úgy esett, hogy pillanatnyilag ez az illúzió kellemetlenül érintette őt.

Tehát amit tett, az mentálisan megfelelt egy kisebbfajta csettintésnek. Compor enyhén összerázkódott az éles, de máris tovatűnő fájdalom hatására. Mintha valamiféle erő borzolta volna össze gondolatai felszínét, amitől tudatára ébredt a szóló hanyagul megnyilvánuló, ám mégis lenyűgöző hatalmának, ami bármikor lecsaphat rá, amikor csak a szóló úgy látja jónak.

Comporban nem maradt más, mint a Gendibal iránt érzett határtalan tisztelet.

— Mindössze a figyelmét akartam felkelteni, kedves barátom, Compor — szólalt meg Gendibal szívélyesen. — Kérem, tudassa velem a barátja, Golan Trevize és annak barátja, Janov Pelorat tartózkodási helyét.

Compor tétován felelte:

— Beszélhetek az asszony jelenlétében, szóló?

— Ez az asszony, Compor, az én személyem egyfajta kivetülése. Tehát nem látom be, miért ne beszélhetne nyíltan.

— Úgy lesz, ahogy mondja, szóló. Trevize és Pelorat pillanatnyilag a Gaia néven ismert bolygó felé közeledik.

— Ahogy említette a minapi utolsó jelentésében, Nyilván azóta már le is szálltak a Gaián, és talán már el is hagyták. A Sayshell bolygón sem tartózkodtak hosszasan.

— Mindaddig nem szálltak még le, míg a nyomukban voltam, szóló. Roppant elővigyázatossággal közeledtek a bolygóhoz, és sokáig elidőztek egy-egy mikrougrás között. Egyértelműnek látszik, hogy nincsenek információik a bolygóról, ezért közelednek hozzá ilyen vonakodva.

— Magának vannak információi, Compor?

— Nincsenek, szóló, helyesebben szólva a hajóm számítógépének nincsenek.

— Erről a számítógépről beszél? — pillantott Gendibal az irányítópultra, majd hirtelen feltámadó reménységgel kérdezte: — És hasznos segítséget tud nyújtani a hajó irányításában?

— Tökéletesen elvezeti a hajót, szóló. Nincs más dolgom, mint elgondolni az utasításokat.

Gendibalnak váratlanul kényelmetlen érzése támadt. — Ilyen messzire jutott volna el az Alapítvány?

— Igen, ámbár a dolog elég nehézkesen megy. A számítógép nem működik valami jól. Többször is meg kell ismételnem a gondolataimat, és még akkor is csak minimális információt kapok tőle.

— Lehet, hogy én jobban elboldogulok vele — mondta Gendibal.

— Ebben bizonyos vagyok, szóló — felelte Compor tisztelettudóan.

— Most azonban nem ez foglalkoztat bennünket. Vajon miért nincs információja a Gaiáról?

— Nem tudom, szóló. Azt állítja, már amennyire egy számítógép állíthat valamit, hogy a Galaxis minden ember lakta bolygója szerepel az adattárban.

— Nem rendelkezhet több információval, mint amennyit beletápláltak, és ha azok, akik a betáplálást végezték, úgy hitték, minden ilyen bolygóról tudomásuk van, noha ez valójában nem felelt meg az igazságnak, nos, akkor a számítógép is ugyanennek a tévedésnek az áldozatául eshetett. Helyes?

— Kétségtelenül, szóló.

— Érdeklődött a Sayshellen is?

— Szóló — felelte Compor zavartan —, akadnak ugyan olyanok is a Sayshellen, akik beszélnek a Gaiáról, de amit mondanak, azzal semmire sem megyünk. Merő babonaság. Azt mesélik, a Gaia olyan hatalommal rendelkező világ, hogy még az Öszvért is távol tartotta magától.

— Valóban ezt mondják? — kérdezte Gendibal, de nem árulta el izgalmát. — Olyan bizonyos volt benne, hogy ez merő babonaság, hogy a részletek felől nem is érdeklődött?

— Nem, szóló. Rengeteget kérdezősködtem, de ennél többet nem tudtam kihúzni belőlük. Hosszasan taglalják a dolgot, de mindig csak arról beszélnek, amit már említettem.

— Nyilván ilyesmit hallhatott Trevize is — mondta Gendibal —, s valami ezzel kapcsolatos dolog miatt megy a Gaiára… talán hogy megcsapolja ezt az óriási hatalmat. És meglehet, azért járt el ilyen óvatosan, mert maga is tart ettől a hatalomtól.

— Bizonyára erről lehet szó, szóló.

— És ön mégsem eredt a nyomába?

— De igen, szóló, mindaddig, míg megbizonyosodtam róla, hogy valóban a Gaiára tart. Aztán visszatértem ide, a Gaia-rendszer peremvidékére.

— Miért?

— Három okból, szóló. Először is, az ön érkezését vártam, és úgy gondoltam, legalább félúton kellene összetalálkoznunk, hogy az utasításának megfelelően a lehető legkorábban áthozhassam a fedélzetre. Minthogy a hajómra hipernyomkövetőt szereltek föl, nem távolodhattam el túlságosan Trevize-tól és Pelorattól, ha nem akartam gyanút kelteni a Terminuson, ekkora távolságot azonban még biztonságosnak ítéltem. Másodszor, amikor láttam, milyen lassan közeledik Trevize a Gaia bolygóhoz, arra gondoltam, van mégj időm, hogy ön elé menjek, s ezzel siettessem a találkozásunkat, s mégse veszítsem el az események fonalát, különös tekintettel arra, hogy ön nálam alkalmasabb arra a feladatra, hogy Trevize-t egészen a bolygóig kísérje, s az esetleges, váratlan körülmények között cselekedjék.

— Teljesen igaza van. És a harmadik ok?

— A legutóbbi beszélgetésünk óta történt valami, amire nem számítottam, és amit nem értek. Úgy éreztem, és ebben az utóbbi oknak is szerepe volt, hogy amennyire csak a bátorságomból futja, siettetnem kell a találkozásunkat.

— És mi az az esemény, amire nem számított, és amit nem ért?

— Alapítványi flotta közeledik a sayshelli határ felé. A számítógépem a sayshelli híradásokból értesült róla. Legalább öt korszerű hajóból áll a flottilla, és ez elegendő a Sayshell leigázásához.

Gendibal nem válaszolt azonnal, nem akarta elárulni, hogy nem számított ilyen fordulatra, illetve hogy ő sem érti. Egy percnyi késlekedés után, mintegy mellékesen, megkérdezte:

— És gondolja, hogy van valami köze ahhoz, hogy Trevize a Gaia felé közeledik?

— Annyi bizonyos, hogy közvetlenül ez után történt, és ha B időben A után következik, akkor legalábbis fennáll a lehetősége, hogy A okozta B-t — felelte Compor.

— Nos, igen valószínűnek látszik, hogy mindnyájan a Gaián futunk össze, Trevize, én és az Első Alapítvány. Jól dolgozott, Compor, és most lássuk, mi lesz a teendőnk. Először is mutassa meg, hogy működik a számítógép, és rajta keresztül hogyan kell bánnom a hajóval. Bízom benne, hogy nem veszi el sok időnket. Ezek után maga átszáll az én hajómba, aminek a kezelését addigra én már beültetem a maga agyába. Nem lesz gondja a manőverezéssel, bár meg kell mondanom (ahogy kétségtelenül maga is észrevette már a külleméből), határozottan primitívnek fogja találni.

Mihelyt a hajó az irányítása alá kerül, el nem mozdul innen, amíg vissza nem térek.

— Mennyi idő lesz ez, szóló?

— Majd kiderül, ha visszatértem. Remélem, nem tart olyan soká, hogy elfogynának a hajóm készletei, de ha ez mégis bekövetkeznék, keresse fel a Sayshell Unió valamelyik lakott bolygóját, és ott várakozzék rám. Akárhol lesz is, megtalálom.

— Úgy lesz, ahogy mondja, szóló.

— És ne féljen. Elboldogulok ezzel a titokzatos Gaiá-val, és ha kell, az Alapítvány öt hajójával is.

67.

Littoral Thoobing hét esztendeje volt az Alapítvány sayshelli nagykövete. Meglehetősen ragaszkodott pozíciójához.

Magas, kissé testes ember volt, sűrű, barna bajuszt viselt, holott mind az Alapítványon, mind Sayshellen leginkább a simára borotvált arc divatja járta. Ráncos arcán — noha még csak ötvennégy éves volt — most gondosan kimunkált közöny látszott. Nem könnyen fedezhették fel rajta, mennyire szereti a munkáját.

Pedig szerette. A munkája tartotta távol a Terminus lármás politikai életétől — az effélét az ember csak távolból láthatja tisztán —, és adta meg a lehetőséget, hogy sayshelli módra éljen szibarita életet, s biztosítsa feleségének és lányának azt a jómódot, amit az eltelt évek alatt megszoktak. Nem akarta, hogy az életét bármi is megzavarja.

Másrészt nem túlságosan kedvelte Liono Kodellt, talán mert ő is bajuszt viselt, ámbár kisebbet, kurtábbat és szürkésfehéret. A régi szép időkben csak ők ketten büszkélkedhettek ezzel az ékességgel azok között, akik politikailag számítottak, és e téren valamiféle versengés is kialakult közöttük. Most (gondolta Thoobing) szó sincs ilyesmiről; Kodell bajusza egyszerűen nyamvadt.

Kodell akkor is a Biztonsági Szolgálat igazgatója volt, amikor ő még a Terminuson ábrándozott róla, hogy a polgármesterségért folyó versenyben riválisa lesz Harla Brannónak — aminek az lett a vége, hogy szépen kifizették ezzel a nagykövetséggel. Branno természetesen a saját érdekében cselekedett így, de végül úgy alakult, hogy még hálás is lehet neki.

Kodell-lel azonban korántsem így áll a helyzet. Talán ez az eltökélt kedvessége az oka — mindig olyan barátságos ember volt —, s ebből a szerepből még akkor sem esik ki, ha épp az imént döntötte el, hogyan vágja el az ember torkát.

És most, íme, a hipertéren át is láthatja örökös jókedvtől és jóindulattól sugárzó arcát. Valóságos teste természetesen ott maradt a Terminuson, megkímélve Thoobingot a kényszerű vendéglátás fizikai kötelezettségeitől.

— Kodell — mondta —, azt akarom, hogy hívják vissza azokat a hajókat. Kodell arcán napfényes mosoly ragyogott.

— Hát hiszen én is ezt szeretném, de az öreg hölgy megmakacsolta magát.

— Maga mindig tudta, hogyan győzze meg.

— Előfordult. Talán. Ha ő is azt akarta, hogy meggyőzzék. De most nem akarja. Thoobing, maga csak végezze a munkáját. Gondoskodjék róla, hogy a Sayshellen nyugalom legyen.

— Engem nem a Sayshell foglalkoztat, Kodell. Engem az Alapítvány foglalkoztat.

— Bennünket is.

— Kodell, ne köntörfalazzon. Szeretném, ha meghallgatna.

— Boldogan, csakhogy mostanában mozgalmas időket élünk a Terminuson, s ezért nem hallgathatom magát a végtelenségig.

— Amennyire csak tudok, rövid leszek: az Alapítvány összeomlásának lehetőségéről akarok beszélni. De csak akkor szólhatok nyíltan, ha ezt a hipertéri vonalat nem tudják lehallgatni.

— Nem tudják.

— Akkor folytatom. Néhány napja üzenetet kaptam egy bizonyos Golan Trevize-tól. Rémlik egy Trevize még az én időmből, szállítási kormánybiztos volt.

— A fiatalember nagybátyja — mondta Kodell.

— Aha, ezek szerint maga ismeri ezt a Trevize-t, aki az üzenetet küldte. Az azóta összegyűjtött információim szerint tanácsos volt, akit a legutóbbi Seldon-válság sikeres megoldása után letartóztattak, és száműzetésbe küldtek.

— Pontosan.

— Nem hiszem el.

— Mit nem hisz el?

— Hogy száműzték.

— És miért nem?

— Az Alapítvány története folyamán előfordult már, hogy egyik polgárát száműzték volna? — kérdeztél Thoobing. — Vagy letartóztatták, vagy nem tartóztatták le. Ha letartóztatták, akkor vagy bíróság elé állították, vagy nem. Ha bíróság elé állították, akkor vagy elítélték, vagy nem ítélték el. Ha elítélték, az jelenthetett megbírságolást, lefokozást, kegyvesztettséget, börtönbüntetést vagy kivégzést. De senkit ser küldenek száműzetésbe.

— Mindig van egy legelső alkalom.

— Képtelenség. Az űrhajóhad egyik legkorszerűbb hajóján? Még a vak is látja, hogy különleges küldetést hajt végre az öregasszony megbízásából. Végül is kit akar Branno becsapni?

— És mi volna a küldetés célja?

— Valószínűleg a Gaia bolygó felkutatása. Kodell arca egy fokkal tompábban ragyogott. Szemében szokatlan keménység csillant meg.

— Tudom, hogy rendszerint nemigen ad hitelt a szavaimnak, nagykövet úr, most mégis kérem, kivételesen higgyen nekem. Sem a polgármesternőnek, sem nekem nem volt tudomásunk a Gaia létezéséről, amikor Trevize száműzetése megkezdődött. A Gaiáról csak a minap hallottunk először. Ha hisz nekem, akkor folytathatjuk a beszélgetést.

— Ezúttal a szükséges időtartamra felfüggesztem kétkedésemet, igazgató, noha bevallom, kissé nehezemre esik.

— Mélyen igaz, nagykövet úr, és ha szavaimat váratlanul nagyon is hivatalosnak fogja találni, ez csak azért van, mert mire a dolgok végére érünk, jó néhány kérdésre kell majd választ adnia, s mondhatom, nem sok öröme telik benne. Úgy beszélt, mintha a Gaia ismerős világ volna az ön számára. Hogy lehet az, hogy tud valamit, amit mi nem tudunk? Nem az volna a kötelessége, hogy tájékoztasson bennünket mindenről, ami összefüggésben áll azzal a politikai egységgel, ahová önt kirendeltük?

— A Gaia nem része a Sayshell Uniónak — felelte Thoobing szelíden. — Ami azt illeti, talán nem is létezik. Kötelességem a Terminusra továbbítani mindazt a mesét, amit az alsóbb néposztályokba tartozó, babonás sayshellick a Gaiáról mesélnek? Egyesek szerint a Gaia a hipertérben van. Mások azt beszélik, ez a világ természetfölötti eszközökkel védelmezi a Sayshellt. Megint mások azt suttogják, ő bocsátotta útjára az Öszvért, hogy zsákmányul ejtse az egész Galaxist. Ha | azt akarják beadni a sayshelli kormánynak, hogy Trevize-t a Gaia felkutatására indították útnak, méghozzá az Alapítvány űrhajóflottájának öt korszerű hajója kíséretében, ebből egy szót sem fognak elhinni. Lehet, hogy a nép elhiszi a Gaiáról szóló meséket, a kormány azonban nem, és arról sem fogják meggyőzni őket, hogy az Alapítvány hisz bennük. Azt fogják gondolni, hogy önök a Sayshellt is be akarják kényszeríteni az Alapítvány Szövetségbe.

— És mi volna, ha valóban ezt terveznénk?

— Az végzetes következményekkel járna. Nézze, Kodell, előfordult-e az Alapítvány ötszáz éves történelme során, hogy bárki ellen is hódító háborút indítottunk volna? Viseltünk háborúkat az ellenünk föllépő hódítókkal szemben, egyszer el is buktunk, de egyetlen háborúnkkal sem nyertünk területeket. A Szövetség gyarapodása kizárólag békés megegyezések útján ment végbe. Mindig csak azok csatlakoztak hozzánk, akik ettől a maguk számára is hasznot reméltek.

— Nem lehetséges, hogy a Sayshell is úgy láthatja: haszna lesz abból, ha csatlakozik hozzánk?

— Erre nem fog sor kerülni mindaddig, amíg a hajóink a határaikon állnak. Hívja vissza őket!

— Lehetetlen.

— Kodell, a Sayshell puszta léte is remek propaganda az Alapítvány Szövetség jóindulatának. Szinte minden oldalról a mi területeink fogják közre, végtelenül sebezhető helyzetben van, s mégis, mindeddig biztonságban volt, járhatta a maga útját, s még azt is megengedhette magának, hogy nyíltan Alapítványellenes külpolitikát folytasson. Mivel tudnánk érthetőbben kinyilvánítani az egész Galaxisnak, hogy senkivel szemben nem alkalmazunk kényszert, hogy barátságban élünk mindenkivel? Ha elfoglaljuk a Sayshellt, azt foglaljuk el, ami lényegében már úgyis a miénk. Hiszen gazdaságilag máris bekebeleztük, ha csendesen is. Ám ha katonailag is megszálljuk, ezzel Galaxis-szerte azt a látszatot keltjük, hogy áttértünk a terjeszkedő politikára.

— És ha azt mondom, bennünket valóban kizárólag a Gaia érdekel?

— Ezt nemcsak a Sayshell Unió nem fogja elhinni, én sem hiszem el. Ez a Trcvize megüzeni nekem, hogy útban van a Gaiához, és arra kér, továbbítsam az üzenetet a Terminusnak. Minden józan belátásom ellenére megteszem, mert ez a kötelességem, s még jóformán ki sem hűlt a hipertéri vonal, már mozgósítják az Alapítvány űrhajóflottáját. Ha nem hatolnak be a sayshelli térbe, hogyan fogják elérni a Gaiát?

— Drága Thoobingom, nyilván nem figyelt oda a saját szavaira. Hát nem maga mondta alig néhány perce, hogy a Gaia, ha létezik egyáltalán, nem része a Sayshell Uniónak? És gondolom, azt maga is jól tudja, hogy a hipertér nyitva áll mindenki előtt, és nem tartozik egyetlen világ felségterületéhez sem. Hogyan sérelmezhetné akkor a Sayshell, ha az Alapítvány területéről (ahol hajóink jelenleg állomásoznak) a hipertéren át a Gaia-területre vonulunk, s mindeközben a Sayshell területéből egyetlen köbcentimétert sem foglalunk el?

— A sayshelliek nem így fogják magyarázni, Kodell. A Gaiát, ha létezik egyáltalán, teljes mértékben a Sayshell Unió fogja körül, még ha politikai értelemben nem része is, és vannak rá példák, hogy az ilyen beékelt területek szinte részei az őket körülvevő térségnek, amennyiben ellenséges hadihajók fenyegetéséről van szó.

— A mieink nem ellenséges hadihajók. Mi békében élünk a Sayshelllel.

— Szerintem könnyen előfordulhat, hogy a Sayshell hadat üzen. Nem mintha reménykednének benne, hogy ekkora katonai fölénnyel szemben bármiféle háborút megnyerhetnének, de tény, hogy egy ilyen háború Alapítvány-ellenes hullámot indíthat el Galaxis-szerte. Az Alapítvány új, terjeszkedő politikája bátorítani fogja az ellenünk kötött szövetségek megalakulását. A Szövetség néhány tagja is felül fogja vizsgálni a hozzánk fűződő kötelékeit. A belső bomlás következtében még el is veszíthetjük a háborút, és ezzel magunk fordítjuk meg a növekedésnek azt a folyamatát, amely ötszáz éven keresztül oly gyümölcsözően szolgálta az Alapítvány érdekeit.

— Ugyan, ugyan, Thoobing — mondta Kodell egykedvűen. — Úgy beszél, mintha ez az ötszáz év semmit sem jelentene, mintha még most is Salvor Hardin idejében élnénk, és afféle Anakreon-típusú törpekirályságokkal harcolnánk. Holott már ma is jóval erősebbek vagyunk, mint a hatalma csúcsán álló Galaktikus Birodalom volt. Egyetlen hajórajunk legyőzhetné az egész galaktikus űrhajóflottát, elfoglalhatná bármelyik galaktikus övezetet, és még csak észre sem venné, hogy háborút viselt.

— Nem a Galaktikus Birodalommal harcolnánk. A saját korunk bolygóival és övezeteivel harcolnánk.

— Akik korántsem olyan fejlettek, mint mi vagyunk. Már most összefoghatnánk az egész Galaxist.

— A Seldon-terv szerint erre még újabb ötszáz évet kell várnunk…

— A Seldon-terv alábecsülte a technológiai fejlődés sebességét. Már ma is megtehetnénk! Értse meg, ezzel nem azt akarom mondani, hogy meg is tesszük, vagy meg kellene tennünk most. Csak azt mondom, ma is megtehetnénk.

— Kodell, maga egész életében a Terminuson élt. Nem ismeri a Galaxist. Lehet, hogy az űrhajóflottánkkal és a technikánkkal legyőzhetnénk a többi világ fegyveres erőit, de ma még nem tudnánk elkormányozni az egész, ellenünk lázadozó, gyűlölködő Galaxist. Márpedig az erőszak ide vezetne. Vonják vissza a hajókat!

— Lehetetlen, Thoobing. Gondolja meg, mi van akkor, ha a Gaia nem mítosz, hanem valóban létezik?

Thoobing hallgatott, s úgy fürkészte a másik arcát, mintha a gondolatait akarná kitapogatni.

— Egy világ, amelyik a hipertérben van, magának nem mítosz?

— Egy világ, amelyik a hipertérben van, lehet babona, de még a babonák is az igazság egy-egy magja körül keletkeznek. Ez a száműzött, ez a Trevize úgy beszél róla, mint valóságos térben lévő, valóságos világról. Mi van akkor, ha neki van igaza?

— Képtelenség. Nem hiszem el.

— Nem? Próbálja elhinni csak egy pillanatra. Egy valóságos világ, amely mindeddig biztonságot nyújtott a Sayshellnek az Öszvér és az Alapítvány ellen!

— Most ellentmondásba keveredett önmagával. Hogyan nyújthatna a Gaia biztonságot a Sayshellnek az Alapítvánnyal szemben? Hát nem küldünk hajókat ellene?

— Nem ellene, hanem a Gaia ellen, e rejtélyesen ismeretlen világ ellen, amely oly gonddal kerül mindenféle feltűnést, hogy noha a valóságos űrben van, még a szomszédait is sikerült meggyőznie, hogy a hipertérben van… és még azt is kieszközölte valami módon, hogy adatai ne szerepeljenek a legjobb és legteljesebb galaktikus térképek számítógépes adattárában.

— Ezek szerint valóban nagyon szokatlan világ lehet, mert az ilyesmi csak úgy lehetséges, ha képes az agyak manipulálására.

— És nem maga mondta egy perccel ezelőtt, hogy az egyik sayshelli mese szerint a Gaia küldte útjára az Öszvért, hogy leigázza a Galaxist? És az Öszvér vajon nem tudta manipulálni az agyakat?

— A Gaia tehát az Öszvérek világa volna?

— Meggyőződéssel állíthatja, hogy nem lehet az?

— Akkor már miért nem inkább az újjászületett Második Alapítvány világa?

— Tényleg, miért nem? Nem kellene kiderítenünk?

Thoobing elkomorodott. Az utóbbi szócsata alatt, ha savanyúan is, de mosolygott, most azonban lehajtotta a fejét, és csak a szemöldöke alól nézett fölfelé.

— Ha komolyan beszél, nem gondolja-e, hogy egy ilyen felderítés veszélyes lehet?

— Veszélyesnek ítéli?

— Nyilván azért válaszolt a kérdésemre újabb kérdéssel, mert nincs rá ésszerű válasza. Mit érünk az űrhajóinkkal az Öszvérek vagy a Második Alapítvány ellen? Ezzel szemben — ha valóban léteznek — nem tartja valószínűnek, hogy éppen ők csalogatják magukat a pusztulásba? Nézze, maga azt mondja, az Alapítvány már most megalakíthatná a Birodalmat, még akkor is, ha a Seldon-terv szerint még csak az út felét tettük meg. Én viszont figyelmeztettem rá, hogy túl messzire akarnak menni, és hogy a Terv van olyan bonyolult, hogy akár erővel is fékezheti ezt a rohanást. Ha a Gaia valóban létezik, és valóban az, aminek maga mondja, lehet, hogy ez az egész csak eszköz, amely éppen ezt a lassítást van hivatva előidézni. Inkább most tegye meg önként azt, amit később úgyis kénytelen lenne megtenni. Inkább most tegye meg békésen, véráldozatok nélkül, amit később szánalmas kudarcok árán, de mindenképpen meg kellene tennie. Vonja vissza a hajókat.

— Lehetetlen. Ami azt illeti, Thoobing, Branno polgármesternő maga is csatlakozni kíván a hajókhoz, és a felderítőcirkálókat már el is küldtük a hipertéren át a Gaia feltételezett felségterületére.

Thoobing tekintete elborult.

— Ebből háború lesz, én mondom.

— Maga a nagykövetünk. Akadályozza meg! Adjon a sayshellieknek olyan biztosítékokat, amilyeneket csak kívánnak. Cáfoljon meg minden rosszat, amit nekünk tulajdonítanak. Ha kell, mondja meg nekik, hogy ők is megtalálják a számításukat, ha nyugton maradnak, és kivárják, amíg a Gaia elpusztít bennünket. Mondjon nekik bármit, csak tartsa őket nyugton.

Egy pillanatra elhallgatott, kutatva nézett Thoobing merev arcába, majd így folytatta:

— Valóban ez minden, amit mondhatok. Amennyire én tudom, az Alapítvány egyetlen hajója sem száll le a Sayshell Unió egyetlen bolygójára se, de még csak nem is érinti az Unióhoz tartozó valóságos teret. De ha bármelyik sayshelli hajó az Unió területén kívül, tehát az Alapítvány térségében megpróbál megtámadni bennünket, nyomban ízzé-porrá zúzzuk. Ezt se hallgassa el előlük, és mindenképpen tartsa őket féken. Ha kudarcot vall, annak komoly következményei lesznek magára nézve. Eddig nagyon könnyű munkája volt, Thoobing, de most kemény idők következnek… a következő néhány hét mindent eldönthet. Ha nem jól szolgál bennünket, a Galaxis egyetlen zuga sem lesz biztonságos többé a maga számára.

Amikor a kapcsolatnak vége szakadt, és Kodell arca eltűnt, nyoma sem volt rajta a megszokott derűnek és barátságos mosolynak.

Thoobing tátott szájjal bámult a kép hűlt helyére.

68.

Golan Trevize olyan mozdulattal markolt a hajába, mintha az ujjaival akarná kiragadni fejéből a gondolatokat. Hirtelen Pelorathoz fordult.

— Milyen az elmeállapota?

— Az elmeállapotom? — kérdezte Pelorat értetlenül.

— Igen. Látja, csapdába estünk… a hajónkat elkapta valami idegen erő, és ellenállhatatlanul húzza egy olyan világ felé, amiről semmit sem tudunk. Nem érez pánikot?

— Nem — felelte Pelorat enyhén melankolikus arccal. — De örömei sem érzek. Kicsit ugyan nyugtalan vagyok, de pánikról szó sincs.

— Én is így vagyok vele. Nem furcsa? Miért nem vagyunk idegesebbek?

— Mert valami ilyesmire számítottunk, Golan. Valami ehhez hasonló dologra.

Trevize a képernyő felé fordult. Még most is az űrállomás képe látszott rajta. Valamivel nagyobb volt, mint kezdetben, vagyis közeledtek hozzá.

Trevize úgy látta, nem valami különleges tervezésű űrállomás: a szupertudománynak semmi jele, sőt, mintha egy kissé primitív volna… és mégis keményen fogta a hajót.

— Valahogy eluralkodott rajtam az elemzőkészség, Janov. A hűvös józanság! Szívesen gondolom magamról, hogy nem vagyok gyáva, hogy jól tűröm az izgalmakat, és bevallom, elfogult vagyok magammal. De ezzel mindenki így van. Most idegeskednem kellene, s az volna a normális, ha a homlokomon izzadságcseppek gyöngyöznének. Számítottunk valamire, de ez nem változtat a tényen, hogy tehetetlenek vagyunk, és akár meg is ölhetnek bennünket.

— Nem hiszem, Golan — felelte Pelorat. — Ha a gaiabeliek ilyen távolságból el tudták kapni a hajónkat, ugyanilyen távolságból végezhettek volna is velünk. Ha még most. is életben vagyunk…

— De hát nem hagytak bennünket érintetlenül! Én mondom magának, túlságosan nyugodtak vagyunk. Azt hiszem, a nyugalom irányában befolyásoltak.

— Miért?

— Talán, hogy mentálisan jó állapotban maradjunk. Lehet, hogy ki akarnak kérdezni bennünket. És csak aztán ölnek meg.

— Ha elég racionálisak ahhoz, hogy kikérdezzenek bennünket, akkor elég racionálisnak kell lenniük ahhoz is, hogy alapos ok nélkül ne öljenek meg.

Trevize hátradőlt ültében (a támla kellemesen megdőlt alatta — még jó, hogy legalább a széket nem fosztották meg önnön értelmétől), lábát pedig fölrakta az asztalra, éppen oda, ahol rendszerint a kezével létesített kapcsolatot a számítógéppel.

— Talán ahhoz is van bennük elég találékonyság, hogy egy ilyen alapos okot kifundáljanak — mondta. — Ámbár, ha megpiszkálták is az agyunkat, sok kárt nem tehettek benne. Az Öszvér például úgy csinálta volna, hogy lelkesen közeledjünk feléje, izgatottan, tele várakozással, minden porcikánkkal várva a megérkezés örömét. — Az űrállomás felé mutatott. — Érez valami ilyesmit, Janov?

— Nem mondhatnám.

— Látja, még most is a hűvös, analitikus számítgatás állapotában vagyok. Nagyon különös! Vagy lehet, hogy nincs igazam? Tele vagyok rémülettel, zavarral, őrültséggel, és ez az egész hideg, elemző magatartásom nem több puszta illúziónál?

Pelorat vállat vont.

— Én úgy látom, eszénél van. Talán én is olyan őrült vagyok, mint maga, és én is ugyanannak az illúziónak vagyok az áldozata, de ez az érvelés úgysem vezet sehová. Meglehet, az egész emberiség testületileg őrültek gyülekezete, akik egyetlen, közös illúzióban élik le az életüket a káosz kellős közepén. Az ilyesmit nem lehet cáfolni, de nincs más választásunk, követnünk kell az érzékeink szavát. — Elhallgatott, majd váratlanul még ennyit tett hozzá: — Egyébként én is töröm valamin a fejem.

— Nos?

— Mi úgy beszélünk a Gaiáról, mint az Öszvérek vagy az újjászületett Második Alapítvány lehetséges világáról. Magában föl sem merült, hogy létezhet egy harmadik lehetőség is, méghozzá sokkal ésszerűbb, mint az első kettő?

— Miféle harmadik lehetőség?

Pelorat szemén látszott, hogy minden erejével a saját gondolataira összpontosít. Nem nézett Trevize-ra, miközben halkan, elgondolkodva beszélni kezdett:

— Adva van egy világ: a Gaia, amely hosszú-hosszú ideje mindent elkövet, hogy a külvilágtól szigorúan elzárkózzon. Semmiféle módon nem próbál kapcsolatot teremteni egyetlen más világgal, még a Sayshell Unió legközelebbi bolygóival sem. Valamilyen értelemben fejlett tudománnyal kell rendelkeznie, ha igazak azok az elpusztított hajóhadakról szóló történetek, továbbá erre vall az is, ahogy bennünket az irányításuk alá vontak, ennek ellenére még csak kísérletet sem tettek rá, hogy hatalmukat kiterjesszék. Nem kérnek mást, csak hogy békén hagyják őket.

— Tehát? — kérdezte Trevize összehúzott szemmel.

— Mindez egyáltalán nem vall az emberi természetre. Az emberi űrtörténelem több mint húszezer esztendeje a terjeszkedések és a terjeszkedésre tett próbálkozások szakadatlan sorozatából áll. Minden olyan ismert világ, amely lakhatóvá tehető, valóban lakott ma már. Míg e folyamat végbement, csaknem minden világ összemarakodott egyik-másik szomszédjával. Ha a Gaia annyira nem emberi, hogy e téren ilyen közönyös tudott maradni, ennek talán az lehet az oka, hogy valóban nem emberi.

— Lehetetlen — rázta meg a fejét Trevize.

— Miért volna lehetetlen? — érdeklődött Pelorat melegen. — Egyszer már beszéltem róla, milyen rejtély számomra, hogy a Galaxisban csupán az emberi faj fejlődött ki értelmes lénnyé. És ha mégsem ez az igazság? Nem fejlődhetett ki vajon egy másik faj, egyetlen bolygón, amelyikben nincsenek meg az ember terjeszkedő törekvései? És mi van akkor — Pelorat most már egészen tűzbe jött —, ha milliónyi értelem él a Galaxisban, s közülük csak egy akar örökké terjeszkedni, mi magunk? A többiek békésen meghúzódnak otthonukban, elrejtőznek…

— Nevetséges! — kiáltotta Trevize. — Találkoznunk kellett volna velük. Le kellett volna szállnunk a világaikon. Számtalan típusukat kellett volna már megismernünk, nem beszélve a különböző fejlettségi fokozataikról, melyek következtében túlnyomó többségük nyilván nem vehette volna föl velünk a versenyt. De egyetlen ilyen lénnyel sem találkoztunk. Az Űrre! Nem emberi civilizációnak még a romjaira, a maradványaira sem bukkantunk soha, igaz? Maga a történész, magától akarom hallani. Találtunk ilyet?

Pelorat megrázta a fejét.

— Nem találtunk. De Golan, talán mégis létezik egy! Ez az egy!

— Nem hiszem. Maga mondta, hogy a Gaia valami ősrégi nyelvjárásban a Föld szót jelentette. Hát akkor hogy lehetne nem emberi?

— Gaiára az emberek keresztelték a bolygót, ki tudja, miért? Ahhoz a régi szóhoz való hasonlatossága a puszta véletlen műve is lehet. Most jut eszembe, már az a tény is, hogy valami erő a Gaiához csalt bennünket, ahogy maga fejtegette az imént nagy részletességgel, most pedig akaratunk ellenére közeledünk hozzá, szintén a Gaia-lakók nem emberi mivolta mellett szól.

— Miért? Mi köze ennek az egésznek a nem emberi lényekhez?

— Kíváncsiak ránk, az emberekre.

— Janov, maga megőrült! — mondta Trevize. — A Galaxisban, ahol élnek, évezredek óta emberek veszik őket körül. Miért éppen most támadt volna föl bennük a kíváncsiság? Miért nem jóval korábban? És ha éppen most, miért éppen ránk lettek kíváncsiak?

Ha az emberi lényeket, az emberi kultúrát akarnák tanulmányozni, miért nem felelnek meg nekik a Sayshell világai? Miért nyúltak volna el értünk egészen a Terminusig?

— Talán az Alapítvány érdekli őket.

— Lehetetlen — szögezte le Trevize határozottan. — Janov, magának szüksége van egy nem emberi értelemre, és meg is fogja találni. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ha maga arra számít, nem emberi lényekkel fogja szembe találni magát, akkor azt sem bánja, ha elfogják, ha tehetetlenségre kárhoztatják, vagy akár meg is ölik, csak adjanak egy kis időt, hogy kielégíthesse a kíváncsiságát.

Pelorat méltatlankodó dadogásba fogott, de aztán elhallgatott, mély lélegzetet vett, és azt mondta:

— Elismerem, lehet, hogy igaza van, Golan, de én egy ideig még akkor is megmaradok a hitemben. Azt hiszem, nem kell sokáig várnunk, míg kiderül, melyikünknek van igaza. Nézze!

A képernyőre mutatott. Trevize — aki izgalmában teljesen megfeledkezett róla — most szintén odanézett.

— Mi az? — kérdezte.

— Nem hajó indult el az űrállomásról?

— Látok valamit — ismerte cl Trevize vonakodva. — A részleteket még nem tudom kivenni, s nem tudom ennél jobban kinagyítani a képet. A maximális nagyításon áll — némi hallgatás után hozzátette: — Úgy látom, közeledik hozzánk, s mintha valóban hajó volna. Kötünk egy fogadást?

— Miféle fogadást?

Trevize csípős gúnnyal felelte:

— Ha az életben még egyszer visszatérünk a Terminusra, ünnepélyes, nagyszabású vacsorát rendezünk, amelyre tetszésünk szerinti vendégeket hívunk meg, mondjuk, maximum négyet, és ha ezen a hajón nem emberi lények vannak, akkor én állom a költségeket, ha pedig emberek, akkor maga.

— Állom — felelte Pelorat.

— Akkor fogadtunk — mondta Trevize a képernyőre meredve, hogy megpróbálja kivenni a részleteket is. Közben azon tűnődött, vajon miféle részlet árulhatná el kétséget kizáróan a hajó utasainak nem emberi (vagy emberi) mivoltát.

69.

Branno vasszürke haja makulátlanul simult a koponyájához, és lelki egyensúlyából ítélve akár a Polgármesteri Palotában is ülhetett volna. Semmi jelét nem mutatta, hogy életében mindössze másodszor jár a világűrben. (Az első alkalom sem sokat számított, vakációra utazott a szüleivel Kalganra, hároméves korában.)

Némi neheztelés érződött a hangjában, amikor Kodellhoz fordult:

— Végül is Thoobingnak az a dolga, hogy hangot adjon a véleményének, és hogy figyelmeztessen engem. És figyelmeztetett is. Ezt nem róhatom föl neki.

Kodell, aki azért kísérte el a polgármesternőt a hajóra, hogy a pszichikailag zavaró képernyőt kiküszöbölje beszélgetésükből, nem késlekedett a válasszál.

— Túlságosan régóta ül már a posztján. Lassan a gondolkodása is egy sayshellire vall.

— A nagyköveteknél számolnunk kell ilyesféle foglalkozási ártalommal, Liono. Várjuk meg, mi lesz, akkor küldjük hosszú szabadságra, s azután nevezzük ki valahová máshová. Tehetséges ember. Hiszen volt annyi esze, hogy haladéktalanul továbbítsa Trevize üzenetét.

Kodell egy pillanatra elmosolyodott.

— Igen, de nekem azt is elmondta, hogy belátása ellenére tette. „Mert ez a kötelességem”, szó szerint így mondta. Tudja, polgármester asszony, kénytelen volt rá, méghozzá józan belátása ellenére, mert mihelyt Trevize a Sayshell Unió területére lépett, felszólítottam Thoobing nagykövetet, hogy minden, Trevizé-re vonatkozó információt késedelem nélkül továbbítson.

— Igen? — fordult Branno polgármesternő egészen Kodell felé, hogy az arca se maradhasson rejtve előtte. — És mi késztette rá?

— Hogy úgy mondjam, a legelemibb körültekintés. Trevize a legújabb tervek szerint készített alapítványi hajón utazik, és ezt a sayshelliek azonnal észreveszik. Továbbá ennek az ifjú szamárnak semmi érzéke nincs a diplomáciához, s meggyőződésem, hogy ez sem kerüli el a figyelmüket. Megeshet tehát, hogy bajba kerül, azt pedig minden alapítványi tudja, hogy bárhol kerülne is bajba a Galaxis területén, bátran fordulhat a legközelebbi alapítványi képviselethez. A magam részéről ugyan nem bánnám, ha Trevize bajba kerülne, legalább megkomolyodna, ami nagy hasznára válna, de maga a villámhárító szerepét szánta neki, s nekem az volt a célom, hogy maga megismerhesse az esetleg beléje csapó villám természetét; tehát biztos akartam lenni benne, hogy a legközelebbi alapítványi képviselő rajta tartja a szemét, ez minden.

— Értem! És most már azt is értem, miért buzgólkodott annyira Thoobing. Tudniillik, én is hasonló figyelmeztetést intéztem hozzá. És minthogy a kettőnk figyelmeztetése egymástól függetlenül jutott el hozzá, aligha hibáztathatnánk azért, mert azt hitte, néhány alapítványi hajó közeledése a valóságosnál nagyobb veszélyt jelent. Hogy lehet az, Liono, hogy mielőtt elküldte volna a figyelmeztetést, nem tanácskozta meg velem a dolgot?

— Ha minden ténykedésembe beavatnám, polgármester asszony — felelte Kodell hűvösen —, a hivatali teendőire már nem is jutna ideje. Hogy lehet az, hogy ön nem tájékoztatott a szándékáról?

— Ha minden szándékomról tájékoztatnám, Liono — felelte Branno fanyarul —, a végén még túl sokat tudna. De mindez apróság, csakúgy, mint Thoobing riadalma, és ami azt illeti, engem az sem érdekel túlságosan, ha a sayshelliek netán idegrohamot kapnak. Engem sokkal inkább Trevize érdekel.

— A járőrcink azonosították Compor hajóját. Trevize nyomában van, és mindketten nagy óvatossággal közelednek a Gaiához.

— Én is megkaptam a járőrök jelentését, Liono. Szemmel láthatóan mind Trevize, mind Compor komolyan veszik a Gaiát.

— A Gaiával kapcsolatos babonás hiedelmekről mindenki gúnyosan beszél, de közben mindenki így gondolkodik: „És mi van akkor, ha mégis…” Még Thoobing nagykövet úr is feszengve kerülgeti a témát. Nem kizárt, hogy a sayshelliek ravasz politikai húzásáról van szó. Védelmi színezete van az ügynek. Ha valaki egy világról úgy beszél, mint valami titokzatos, legyőzhetetlen hatalomról, az emberek nemcsak attól a világtól fognak visszarettenni, hanem a közelében lévőktől is, például a Sayshell Uniótól.

— Ezért fordult volna el az öszvér a Sayshelltől?

— Lehetséges.

— Arra azonban nem gondolhat, hogy az Alapítvány a Gaia miatt tartotta távol magát a Sayshelltől, hiszen nálunk nyoma sincs annak, hogy valaha is hallottunk volna a Gaiáról…

— Elismerem, hogy archívumaink sehol sem említik a Gaiát, de arra sincs ésszerű magyarázat, hogy miért viselkedünk ilyen tartózkodóan a Sayshell Unióval.

— Akkor reménykedjünk, hogy a sayshelli kormány, Thoobing meggyőződése ellenére, legalább részben belátja, hogy a Gaia hatalmas és halálos veszedelemmel fenyegető világ.

— Miért van erre szükség?

— Mert akkor a Sayshell Uniónak nem lesz kifogása az ellen, hogy meginduljunk a Gaia felé. Minél inkább rossz néven veszik ezt a cselekedetünket, annál inkább meggyőzik magukat róla, hogy már csak azért is át kell engedniük, hogy a Gaia lenyelhessen bennünket. Nyilván úgy képzelik, ez hasznos lecke lesz a jövőbeli megszállóknak is.

— És mi van akkor, polgármester asszony, ha igazolódik ez a hitük? Mi van akkor, ha a Gaia valóban halálos veszedelemmel fenyeget?

Branno elmosolyodott.

— Ugye, most magán a sor, Liono, hogy föltegye a „de mi van akkor, ha” kezdetű kérdést?

— Nekem minden lehetőséget számba kell vennem, polgármester asszony. Ez a munkám.

— Ha a Gaia valóban veszedelmes, akkor elkapja Trevize-t. Ez a rendeltetése mint villámhárítónak. És remélem, ez a rendeltetése Compornak is.

— Reméli? Miért?

— Mert elbizakodnak, s ez a mi malmunkra hajtja a vizet. Alá fogják becsülni az erőnket, s annál könnyebben bánhatunk el velük.

— És mi van akkor, ha mi vagyunk elbizakodottak?

— Ilyen nincs — közölte Branno magától értetődő hangon.

— Ezekről a Gaia-lakókról, akármik legyenek is, talán nekünk nincs is elképzelésünk, és fel sem tudjuk mérni, mekkora veszélyt jelenthetnek. Én csak fölvetem a dolgot, polgármester asszony, mert még ezt a lehetőséget is mérlegre kell tennünk. — Valóban? Hogy jut ilyesmi az eszébe, Liono?

— Úgy érzem, ön a legrosszabb esetben is a Második Alapítvány bolygójának tartja a Gaiát. Azt hiszi, ők a Második Alapítvány. Holott a Sayshellnek rendkívül érdekes történelme volt már a Birodalom idején is. Egyedül a Sayshellnek volt némi önkormányzata, s egyedül ő mentesült a legkeményebb adózások alól az úgynevezett „rossz császárok” korában. Egy szó mint száz, a Sayshell már a császári időkben is élvezte a Gaia védelmét.

— No és?

— Csakhogy a Második Alapítványt Hari Seldon hívta életre az Alapítvánnyal egy időben. A Második Alapítvány még nem létezett a császárok korában, a Gaia azonban igen. A Gaia tehát nem a Második Alapítvány. A Gaia valami más… és meglehet, valami sokkal rosszabb.

— Nem tanácsolom, hogy hagyja magát megrémíteni az ismeretlentől, Liono. Csak kétfajta veszély létezhet: a fizikai fegyverek és a mentális fegyverek, és mi mindkettőre fel vagyunk készülve. Menjen vissza a hajójára, és tartsa az egységeket a Sayshell külső peremvidékein. Ez a hajó egyedül indul el a Gaia felé, de mindvégig kapcsolatban maradok magával, és remélem, ha szükség lesz rá, egyetlen ugrással csatlakozik hozzánk. Most menjen, Liono, és törülje le az arcáról azt a zavart kifejezést.

— Megenged egy utolsó kérdést? Bizonyos benne, hogy tudja, mit csinál?

— Igen — felelte a nő mogorván. — Én is tanulmányoztam a Sayshell történelmét, és megértettem, hogy a Gaia nem lehet a Második Alapítvány, de mint említettem, megkaptam a járőrök jelentését, és abból…

— És abból?

— Nos, megtudtam, hol a Második Alapítvány, és gondunk lesz mindkettőre, Liono. Előbb elintézzük a Gaiát, aztán sor kerülhet a Trantorra is.