Az Alapítvány pereme

88.

Harla Branno polgármesternőnek minden oka megvolt az elégedettségre. Államfői látogatása nem tartott sokáig, de rendkívül eredményesen végződött.

Semmiképpen sem akart önhittnck mutatkozni, amikor azt mondta:

— Természetesen nem szabad vakon bíznunk bennük.

A képernyőn kísérte figyelemmel, amint az űrflotta hajói egyenként belépnek a hipertérbe, majd visszatérnek rendes állomáshelyükre.

Föl sem vetődött, hogy a Saysheil ne vette volna észre a jelenlétüket, de két dolgot ők sem hagyhattak figyelmen kívül: mindenekelőtt azt, hogy a hajók mindvégig alapítványi területen maradtak, s másodsorban, hogy mihelyt Branno megígérte a távozásukat, a hajók gyorsan el is hagyták a térséget.

Másrészt viszont a Saysheil nem fogja egyhamar elfelejteni, hogy azokat a hajókat egy nap — vagy még rövidebb idő — alatt bármikor összevonhatják a határain. Olyan manőver volt, amelyben egyszerre nyilvánult meg az erő és a jó szándék.

— Való igaz, hogy nem bízhatunk meg bennük vakon — felelte Kodell —, de hát nincs senki a Galaxisban, akiben vakon megbízhatnánk, a Sayshellnek viszont érdeke, hogy megtartsa a megegyezés feltételeit. Igazán nagylelkűek voltunk.

— Sok minden múlik a részletek kidolgozásán, ami szerintem hónapokig eltart még — mondta erre Branno. — Az elv kimondása egy pillanat műve, de az árnyalás csak aztán következik: hogy hogyan rendezzük el a karantént az export- és az importáruk számára, hogyan állapítsuk meg az ő gabonájuk és szarvasmarhájuk értékét a miénkhez viszonyítva és így tovább.

— Tudom, de végül is mindenre sort kerítünk, és az érdem a magáé, polgármester asszony. Bátor sakkhúzás volt, amelynek bölcsességében, bevallom, kételkedtem.

— Ugyan már, Liono. Mindössze az történt, hogy az Alapítvány számolt a sayshelli büszkeséggel. Hiszen a korai császárkor óta megőrizték bizonyos mértékig a függetlenségüket, és ez valóban csodálatra méltó.

— Igen, kiváltképpen most, hogy nem okoz számunkra több kényelmetlenséget.

— Erről van szó, tehát megérte, hogy lefaragjunk valamicskét a saját büszkeségünkből, mintegy baráti gesztusként. Elismerem, kissé nehezemre esett, hogy én, egy Galaxist átfogó Szövetség polgármestere látogatást tegyek egy provinciális csillagcsoportban, de mihelyt a döntés megszületett, már nem okozott különösebb gondot. És milyen örömet szereztem nekik. Merész játék volt felsorakoztatni a hajóinkat a határon, s ezzel kényszeríteni őket, hogy fogadják a látogatásomat. Nem elég, hogy megalázkodtam, de még mosolyognom is kellett hozzá.

Kodell bólintott.

— Az erő védelme érdekében le kellett mondanunk az erőfitogtatásról.

— Pontosan. Ki is mondta ezt?

— Azt hiszem, az egyik Eriden-színdarabban hangzott el, de nem vagyok benne biztos. Majd otthon megkérdezünk valami irodalmi szaktekintélyt.

— Ha nem felejtem cl. Minél előbb lehetővé kell tennünk a sayshelliek viszontlátogatását a Terminuson, és gondoskodnunk kell róla, hogy úgy érezzék, egyenlő félként bántak velünk. És attól tartok, Liono, szigorú biztonsági rendszabályokat kell foganatosítania a védelmükben. Lehet, hogy néhány forrófejű alaki felbőszül a látogatásukon, és nem viselkednénk bölcsen, ha tiltakozó felvonulásokkal akár a legkisebb megaláztatásnak is kitennénk őket. — Tökéletesen egyetértek — felelte Kodell. — Egyébként rendkívül okosan tettük, hogy Trevize-t kiküldtük az űrbe.

— Mint villámhárítót? Hogy őszinte legyek, ner reméltem, hogy ilyen jó munkát végez. Egyenesen Sayshellre röppent, és olyan gyorsan vonzotta magához tiltakozásuk villámát, amiről álmodni sem tem volna. Az űrre! Micsoda nagyszerű ürügyet szolgáltattak vele a látogatásomhoz, hála a tartózkodásuknak, egyetlen alapítványi nemzet sem bolydult fel a hírre!

— Okos!… De nem gondolja, hogy mégis jobb lett volna, ha Trevize velünk jön vissza?

— Nem. Ami azt illeti, bárhol másutt szívesebben látom, mint otthon. Folyton megzavarná a Terminus rendjét. A Második Alapítványról hangoztatott lehetetlen nézetei éppen kapóra jöttek, hogy eltávolítsuk, és természetesen éppen azért küldtük vele Peloratot hogy szépen elvezesse a Sayshellre; nem akarom, visszatérjen, és továbbra is terjessze azokat a képtelent ségeket. Sohasem tudhatjuk, mire vezetne.

— Kétlem, hogy még egyszer az életben találnánk valakit, akit könnyebben lehet átejteni, mint egy tudóst — kuncogott Kodell. — Kíváncsi volnék, mennyire vette be Pelorat, amit azért adtunk elő neki, hogy| felbátorítsuk.

— Neki már az is elég volt, hogy hitt a mitikus sayshelli Gaia valóságos létezésében, de ez tulajdonképpen mellékes. Ha visszatérünk, össze kell hívnunk a Tanácsot, és meg kell szereznünk a sayshelli szerződést támogató szavazataikat. Szerencsére birtokunkban van Trevize nyilatkozata: a hangfelvétel és minden szükséges, amelyben kijelenti, hogy önként hagyta el a Terminust. Én majd hivatalosan kifejezem sajnálkozásomat Trevize átmeneti letartóztatása miatt, s ezzel a Tanács is be fogja érni.

— Bízom benne, hogy meg tudja puhítani őket, polgármester asszony — jegyezte meg Kodell fanyarul. — De számol-e azzal, hogy Trevize továbbra is keresni fogja a Második Alapítványt?

— Csak hadd keresse — vonta meg a vállát Branno —, de ne a Terminuson. Ez legalább lefoglalja, és különben sem jut vele semmire. A Második Alapítvány továbbélése a mi századunk mítosza, éppen úgy, ahogy a Sayshell Gaia köré szőtte a maga mítoszát.

Derűs arccal dőlt hátra székében.

— Most tehát markunkba kaparintottuk a Sayshellt, és mire föleszmélnek, már nem lesz módjuk rá, hogy kiszabaduljanak. S ezzel az Alapítvány tovább gyarapodott, s terjeszkedése zökkenőmentesen, szabályosan fog végbemenni a jövőben is.

— Az érdem teljes mértékben az öné lesz, polgármester asszony.

— Ez nem kerülte el a figyelmemet — felelte Branno, miközben hajójukat elnyelte a hipertér, hogy azután a Terminussal szomszédos űrben bukkanjanak föl ismét.

89.

Stor Gendibal szólónak — aki ismét a saját hajóján tartózkodott — minden oka megvolt az elégedettségre. Az Első Alapítvánnyal történt találkozása nem tartott sokáig, de rendkívül eredményesen végződött. Hazaküldött üzenete gondosan tompított ujjongást fejezett ki. Pillanatnyilag csak annyit tartott szükségesnek, hogy tájékoztassa az első szólót a dolgok kedvező alakulásáról (amit kizárólag abból a tényből szűrt le, hogy a Második Alapítvány összesített erejének bevetésére végül is nem került sor). A részletekről ráér később is beszámolni.

Majd elmondja, hogy az az óvatos — és igazán csekély — beavatkozás hogyan változtatta át Branno polgármesternő nagyszabású imperialista elgondolásait egy kereskedelmi egyezmény gyakorlati hasznú megkötésére; hogy az az óvatos — és meglehetősen hosszú távú — beavatkozás hogyan vette rá a Sayshell Unió vezetőjét, hogy egy tárgyalás erejéig meghívja a polgármesternőt, s ez a tárgyalás aztán minden további beavatkozás nélkül megnyitotta az utat az egymáshoz való közeledésre, mert a saját hajóján a Terminusra visszatérő Compor feladata lesz, hogy az egyezményt meg is tartsák. Az egész szinte iskolapéldája annak — gondolta Gendibal önelégülten —, hogy milyen csodálatos eredményeket érhet el az, aki ilyen aprólékos gonddal tud bánni mentális erejével.

Delarmi szólónak tátva marad a szája, ha az Asztal hivatalos gyűlésén beszámol a részletekről, s nem vitás, hogy a győzelem az övé lesz az első szólóságért hamarosan meginduló választásokon.

És önmaga előtt azt sem tagadta le, milyen nélkülözhetetlen volt Sura Novi jelenléte, noha ezt a szólók előtt nem fogja hangsúlyozni.

Nemcsak hogy fontos volt a győzelme szempontjából, hanem megadta neki a lehetőséget, hogy kiélhesse gyermeki (és emberi, hiszen a szólók nagyon is emberek) vágyát: felkeltse maga iránt egy másik ember csodálatát.

Tudta, hogy a nő a történtekből semmit sem értett, legföljebb annyit, hogy a zűrzavart ő simította el, és ezért módfelett büszke rá. Gendibal végigsimított Novi agyának szabályos felszínén, és megérezte ennek a büszkeségnek a melegét.

— Maga nélkül nem tudtam volna megtenni, Novi — mondta. — Maga miatt jöttem rá, hogy az Első Alapítvány, a nagy hajó emberei…

— Igen, mester, tudom, kikről beszél.

— Maga miatt jöttem rá, hogy agyuk gyenge ereje mellett egy pajzs is van a birtokukban. A maga agyára gyakorolt hatásából tudtam pontosan következtetni mindkettő természetére. Abból tudtam meg, milyen erővel kell áthatolnom az egyiken és közömbösítenem a másikat.

— Nem értem pontosan, miről beszél, mester — mondta Novi bizonytalanul —, de ha tudtam volna, szívesen segítettem volna többet is.

— Tudom, Novi. De amit tett, az is elég volt. Meglepően nagy veszélyt jelenthettek volna. De most még meg lehetett állítani őket, mert pajzsukat és erőterüket még nem fejlesztették ki tökéletesen. A hazatérő polgármesternő, pajzsot, erőteret feledve, boldogan gondol vissza a Sayshellel aláírt kereskedelmi egyezményre, amellyel elérte, hogy a Sayshell is a Szövetség tevékeny tagja lett. Nem tagadom, sok fáradságunkba fog telni, míg tönkretesszük a pajzsba és az erőtérbe befektetett munkájukat, ezen a téren el kell ismernünk hanyagságunkat, de ezt a feladatot el fogjuk végezni.

Eltöprengett, aztán valamivel halkabban folytatta:

— Túl sok mindent gondoltunk magától értetődőnek az Első Alapítvánnyal kapcsolatban. A jövőben nagyobb gondot kell ráfordítanunk. Valahogy szorosabban össze kell fognunk az. egész Galaxist. Mentális erőnket arra kell használnunk, hogy kiépítsük a tudatosság szorosabb együttműködését. Ez megfelelne a Tervnek. Meg vagyok róla győződve, és gondom is lesz rá.

— Mester! — szólalt meg Novi aggodalmasan.

— Ne haragudjon — mosolyodott el hirtelen Gendibal. — Magamban beszéltem… Novi! Emlékszik még Rufirantra?

— Arra az ostoba parasztra, aki megtámadta magát? Mondhatom, emlékszem rá.

— Bizonyos vagyok benne, hogy személyi pajzsokkal fölszerelt, első alapítványi ügynökök rendezték meg az egészet, csakúgy, mint a többi rendellenességet. Ha elképzelem, milyen vak voltam, hogy ezt eddig nem ismertem föl! Aztán meg annyira megzavart ennek a titokzatos világnak a mítosza, a sayshelliek babonás tisztelete, mellyel a Gaiát övezik, hogy majdnem megfeledkeztem az Első Alapítványról. Itt is a maga elméje jött a segítségemre. Az árulta el nekem, hogy a mentális erőteret az ő hadihajójuk gerjeszti, semmi más.

Elégedetten dörzsölte a kezét.

— Mester! — szólt közbe Novi félénken.

— Tessék, Novi.

— És nem jutalmazzák meg azért, amit tett?

— Dehogynem. Shandess nyugalomba vonul, s utána én leszek az első szóló. Akkor megnyílik előttem a lehetőség, hogy tevékeny részt vállaljunk a Galaxis forradalmasításában.

— Első szóló?

— Igen, Novi. Valamennyi tudós közül én leszek a legnagyobb és leghatalmasabb.

— A leghatalmasabb? — visszhangozta a nő csüggedten.

— Miért vág ilyen arcot, Novi? Nem akarja, hogy megjutalmazzanak?

— De igen, mester, akarom… De ha minden tudós közül maga lesz a legnagyobb, akkor egy honi asszonyt nem fog megtűrni maga mellett. Nem lesz illendő dolog…

— Úgy gondolja? És ki akadályozna meg benne? — Novi iránti érzelmei csordulásig betöltötték a lelkét.

— Bármi legyek is a jövőben, Novi, a maga helye mindig mellettem lesz. Hát azt hiszi, megkockáztatnám, hogy szembeszálljak az Asztalnál időről időre feltűnő farkasokkal úgy, hogy közben ne számíthassak a maga elméjére, amely már akkor tájékoztat a bennük kialakuló érzelmekről, amikor nekik még sejtelmük sincs róluk? Azt hiszi, boldogulnék a maga ártatlan, tükörsima elméje nélkül? Egyébként is… — megakadt, mintha maga is meghökkent volna a váratlan felismeréstől… — De ettől függetlenül is, én… én szeretem, ha velem van, és azt akarom, hogy mellettem maradjon… Feltéve, ha maga is így akarja.

— Ó, mester! — suttogta Novi, és amikor Gendibal karja átfogta a derekát, fejét a férfi vállára hajtotta.

Lent a mélyben, Novi agyának tudattalan rétegeiben megmaradt Gaia lényege, és csendben irányította az eseményeket, de szüksége volt erre az áthatolhatatlan álarcra, hogy a nagy cél elérésének esélyei továbbra is megmaradjanak.

És ez az álarc — történetesen egy honi asszony arca — kimondhatatlanul boldog volt. Olyan boldog, hogy Novi lassan megbékélt a gondolattal, hogy ilyen messzire szakadt önmagától (tőlük), mindannyiuktól, és nem is bánta, ha a meghatározhatatlan jövőben ezentúl mindig az lesz, akinek látszik.

90.

Pelorat megdörzsölte a kezét, és kellőképpen kordában tartott lelkesedéssel mondta:

— Olyan boldog vagyok, hogy visszamegyünk a Gaiára.

— Hm! — dünnyögte Trevize szórakozottan.

— Tudja, mit mondott Bliss? A polgármesternő egy Sayshellel kötött kereskedelmi egyezménnyel a tarsolyában tér vissza a Terminusra. A második alapítványbeli szóló pedig azzal a meggyőződéssel megy haza Trantorra, hogy ő intézte el, az a nő, Novi is vele tart, hogy lássa, megindulnak-e azok a változások, melyek Galaxia születéséhez vezetnek. És egyik Alapítvány sem tud Gaia létezéséről. Elképesztő.

— Tudom — mondta Trevize. — Nekem is elmondták. Mi viszont tudjuk, hogy Gaia létezik, tehát nyugodtat beszélhetünk.

— Blissnek nem ez a véleménye. Szerinte senki sem hinne nekünk, s ezzel mi is tisztában leszünk. Egyébként, ami engem illet, én soha nem kívánom elhagyni a Gaiát.

Trevize úgy nézett föl, mint aki csak most eszmél magára.

— Tessék? — kérdezte.

— Itt maradok. Tudja, magam is alig akarom elhinni. Néhány hete még magányosan éltem a Terminuson, ugyanúgy, mint évtizedek óta mindig: csak a feljegyzéseim és a gondolataim foglalkoztattak, és azt hittem, életem végéig csak a feljegyzéseim és a gondolataim között töltöm továbbra is magányos napjaimat, afféle nyugalmas vegetálásban. Aztán hirtelen, merőben váratlanul galaktikus utazó vált belőlem; belekeveredtem egy galaktikus válságba, és végül — ne nevessen ki, Golan — megtaláltam Blisst.

— Nem nevetem ki, Janov — felelte Trevize —, de tudja egyáltalán, hogy mit csinál?

— Igen, tudom. Ez a Föld-téma már nem érdekel. Megkaptam a magyarázatot, hogy miért csak ezen a világon fejlődött ki az élet számtalan változata, köztük az értelmes élet. Tudja, az örökkévalók.

— Tudom. És itt akar maradni a Gaián?

— Mindenféleképpen. A Föld a múlt, s nekem elegem van a múltból. A Gaia a jövő.

— Maga nem része a Gaiának, Janov. Vagy úgy gondolja, egyszer még részévé válhat?

— Bliss azt mondja, valami módon én is része lehetek, ha nem biológiailag, hát intellektuálisan. Ő majd segít, természetesen.

— De mivel ő része, hogy alakithatnának ki maguk ketten egy közös életet, közös nézőpontot, közös érdeket…

A szabad ég alatt voltak, és Trevize komoran bámulta a békés, virágzó szigetet, a távolban a tengert, s azon is túl a messzeségtől bíborszínűvé vált látóhatáron húzódó, másik sziget körvonalait — mindez együtt oly békés, civilizált, élő volt… és egyetlen, nagy egész.

— Janov — mondta —, ő egy egész világ, és maga nem több, mint egyetlen ember. Mi lesz, ha megunja magát? Hiszen olyan fiatal…

— Ezt is végiggondoltam, Golan. Napok óta más sem jár a fejemben. Tudom előre, hogy rám fog unni; nem vagyok romantikus bolond. De amit addig kapok tőle, az nekem elég lesz. Már eddig is eleget adott. Én nem is álmodtam, hogy ennyi minden van az életben. Ha többé sohasem láthatom, már akkor is én nyertem a legtöbbet.

— Nem hiszem — mondta Trevize szelíden. — Azt hiszem, maga tényleg romantikus bolond, és ami azt illeti, éppen ezért kedvelem annyira. Janov, igaz, hogy csak nemrég ismerjük egymást, de hetek óta együtt töltjük minden percünket, és bocsásson meg, ha ostobán hangzik, nagyon megkedveltem magát.

— Én is magát, Golan — felelte Pelorat.

— És nem akarom, hogy bántsák. Beszélnem kel! Bliss-szel.

— Ne, ne! Kérem, ne! Maga csak prédikálni fog neki.

— Nem fogok prédikálni neki. Nemcsak magáról van szó… és mindenképpen négyszemközt kell beszélnem vele. Kérem, Janov… nem akarom a maga háta mögött lebonyolítani, egyezzen bele hát, hogy elbeszélgessünk, és néhány dolgot tisztázhassak vele. Ha kielégítőnek találom a beszélgetésünket, semmi akadálya nem lesz, hogy szívből gratuláljak, és biztosítsam jóindulatomról, és bármi történjék is, örökre meglesz a lelkem békéje. Pelorat megrázta a fejét.

— Mindent el fog rontani.

— Ígérem, hogy nem. Kérem…

— Hát… De legyen nagyon tapintatos, drága barátom, jó?

— Ünnepélyesen szavamat adom rá.

91.

— Pel mondta, hogy találkozni akar velem — szólt Bliss.

— Igen — felelte Trevize.

Abban a kis lakásban voltak, amit Trevize részére jelöltek ki.

Bliss kecsesen, keresztbe vetett lábbal ült, és figyelmesen nézett rá; gyönyörű, barna szeme csillogott, fényes, sötét haja a vállára omlott.

— Ugye, nem tetszem magának? — kérdezte. — Már az első pillanatban sem tetszettem. Trevize állva maradt.

— Maga ismeri az agyakat, és tudja, mi játszódik le bennük — válaszolta. — Tudja, mit tartok magáról, és azt is tudja, miért.

Bliss lassan ingatta a fejét.

— A maga agya tiltott terület Gaia számára. Ezt maga is tudja. Szükség volt a döntésére, és ezt a döntést csak egy tiszta, érintetlen agy hozhatta meg. Amikor először fogtuk meg a hajójukat, mindkettőjükre nyugtató mezőt bocsátottam, ez elengedhetetlen volt. A félelem vagy a düh kárt okozhatott volna magában, mert éppen a kritikus pillanatban vált volna alkalmatlanná a feladatra. Ennyi volt az egész. Ennél többet nem tehettem, és nem is tettem, tehát nem tudom, mire gondol.

— Döntenem kellett, és én döntöttem — mondta Trevize. — Gaia és Galaxia javára. Akkor hát miért beszél nekem most tiszta, érintetlen agyról? Megkapta, amit akart, és most úgy bánik el velem, ahogy óhajt.

— Szó sincs róla, Trev. Újabb döntésekre is szükség lehet még a jövőben. Maga megmarad annak, aki volt: míg él, a Galaxis ritka természeti erőforrása lesz. Bizonyára élnek még magához hasonló emberek szerte a Galaxisban, és találkozunk még velük a jövőben, de most magával találkoztunk, egyedül magával. Továbbra sem avatkozhatunk be az agyába.

— Maga Gaia, és én nem Gaiával akarok beszélni — tűnődött Trevize. — Mint különálló egyénhez akarok szólni magához, ha ennek van egyáltalán valami értelme.

— Van értelme. Ne gondolja, hogy mi valami egyetlen olvadékot alkotunk. Egy időre kikapcsolhatom magamból Gaiát.

— Igen — felelte Trevize —, én is így gondoltam. Megtörtént?

— Megtörtént.

— Akkor mindenekelőtt hadd szóljak arról a játékról, amibe belekezdett. Lehet, hogy az én agyamat nem befolyásolta, amikor döntenem kellett, de ami Janovot illeti, az övéhez már hozzányúlt, igaz? Vallja be!

— Úgy gondolja?

— Úgy gondolom. A kritikus pillanatban Pelorat eszembe juttatta a saját élő Galaxis-látomását, s ez adta meg a végső lökést a döntéshez. A gondolat az ő agyában született meg, amit viszont a magáé irányított, így van?

— A gondolat ott rejtőzött az agyában sok más gondolat között — felelte Bliss. — Én az élő Galaxisról alkotott képe előtt egyengettem el az utat, a többi előtt nem. Tehát ez a gondolat szökkent a tudata felszínére s öltött aztán szavakat. Látja, nem én teremtettem a gondolatot, az már megvolt.

— Közvetve mégiscsak befolyásolták a döntésem valódi függetlenségét, nem igaz?

— Gaia így látta jónak.

— Valóban? Nos, talán jobbnak vagy nemesebbnek fogja érezni magát, ha elárulom, noha az adott pillanatban Janov megjegyzése győzött meg a döntés helyességéről, azt hiszem, akkor is így döntöttem volna, ha egy szót sem szól, vagy ha merőben más elhatározásra próbál rávenni. Azt akarom, hogy tudjon róla.

— Megkönnyebbülést jelent számomra — jegyezte meg Bliss hűvösen. — Azért akart találkozni velem, hogy ezt elmondja?

— Nem.

— Mi mondanivalója van még?

Most Trevize ült le egy székbe, amelyet olyan közel húzott a másikéhoz, hogy a térdük kis híján összeért. Előrehajolt, és beszélni kezdett.

— Amikor a Gaiához közeledtünk, maga tartózkodott az űrállomáson. Maga ejtett fogságba bennünket, maga jött ki elénk, azóta is maga van velünk, kivéve azt az étkezést Domnál, amelyen nem vett részt. De ami a lényeg, maga volt a Távoli Csillag fedélzetén, amikor a döntés megszületett. Mindig maga.

— Én Gaia vagyok.

— Ez nem magyarázza meg a dolgot. A nyúl is Gaia. A kavics is Gaia. Minden Gaia, ami csak létezik a bolygón, de nem egyformán Gaia. Némelyek egyenlőbbek vele, mint mások. Miért maga?

— Maga mit gondol?

Trevize nem mérlegelte a szavait.

— Mert azt hiszem, maga több Gaiánál. Bliss gúnyos hangot hallatott, de Trevize nem zavartatta magát.

— Amikor a döntésre készültem, az a nő, aki a szólóval volt…

— A szóló Novinak nevezte.

— Ez a Novi akkor azt mondta, hogy Gaiát azok a robotok indították útjára, amelyek már nem léteznek, és hogy Gaiának meg kellett tanulnia, hogy alkalmazkodjék a Robotika Három Törvényének változatához.

— Ez így is van.

— És a robotok már nem léteznek?

— Novi így mondta.

— Novi ezt nem mondta így. Pontosan emlékszem a szavaira. Azt mondta: „Gaia évezredekkel ezelőtt született meg a robotok segítségével, amelyek egy rövid ideig szolgálták, de ma már nem szolgálják az emberi lényeket.”

— Nos, Trev, nem azt jelenti-e ez, hogy többé már nem léteznek?

— Nem. Ez azt jelenti, hogy többé már nem szolgálnak. Nem lehet, hogy inkább uralkodnak?

— Nevetséges!

— Esetleg irányítanak? Miért volt maga jelen a döntéshozatalnál? Nem látszott nélkülözhetetlennek. Novié volt a vezető szerep, és ő volt Gaia. Mi szükség volt magára? Hacsak…

— Nos? Hacsak?

— Hacsak nem maga az ellenőr, akinek gondoskodnia kell róla, hogy Gaia meg ne feledkezzék a Három Törvényről. Hacsak maga nem robot, méghozzá egy olyan szakértelemmel elkészített robot, hogy semmiben sem különbözik az emberi lényektől.

— Ha semmiben sem különbözöm az emberi lényektől, hogyan képzeli, hogy maga megkülönböztethet tőlük? — kérdezte Bliss maró gúnnyal.

Trevize hátradőlt.

— Hát nem azt bizonygatták mindannyian, hogy megvan bennem a bizonyosság megérzésének képessége? Hogy tudok dönteni. Hogy észreveszem a megoldások lehetőségét. Hogy eljutok a helyes következtetésig…? Nem én állítom ezt, maga állítja rólam. Nos, attól a pillanattól kezdve, hogy először láttam magát, valami kényelmetlen érzés motoszkál bennem. Valami nem stimmelt magában. Én is vagyok olyan fogékony a női bájakra, mint Pelorat, talán még fogékonyabb is, és maga külsőre igazán vonzó nő. És maga iránt, hogy, hogy nem, egy pillanatra sem éreztem vonzalmat.

— Kétségbe ejt.

Trevize meg sem hallotta a közbeszólást.

— Amikor először jelent meg a hajónkon, Janov és én éppen a Gaia nem emberi civilizációjának lehetőségéről beszélgettünk. És amikor Janov megpillantotta magát, az ő ártatlan módján rögtön megkérdezte: „Maga ember?” Egy robotnak talán igazat kell mondania, de feltételezem, hogy adhat kitérő választ is. Maga így felelt a kérdésre: „Miért, nem látszom embernek?” Igen, Bliss, embernek látszik, de hadd kérdezzem meg újra: maga ember?

Bliss nem felelt, és Trcvize folytatta:

— Azt hiszem, már abban a legelső pillanatban megéreztem, hogy maga nem nő. Maga robot, és én valahogy tudtam. És ettől az érzéstől minden további esemény külön jelentőséget kapott, mindenekelőtt az, hogy nem vett részt azon a vacsorán.

— Azt hiszi, Trev, hogy nem tudok enni? — kérdezte Bliss. — Elfelejtette, hogy a hajóján elmajszoltam egy garnélakonzervet? Megnyugtathatom, hogy tudok enm, és képes vagyok minden egyéb biológiai funkció ellátására is. Beleértve a szexet is, mielőtt még rákérdezne. Ez, természetesen, önmagában még nem bizonyítja, hogy nem vagyok robot. A robotok már évezredekkel ezelőtt eljutottak a tökéletesség csúcsára, amikor már csak az agyuk különböztette meg őket az emberi lényektől, s attól fogva létre tudták hozni a mentális erőteret. Gendibal szóló meg tudta volna mondani, robot vagyok-e vagy ember, ha észrevett volna akár egy pillanatra is. Természetesen nem vett észre.

— Noha én nem rendelkezem mentális képességekkel, meggyőződéssel állítom, hogy maga robot.

— És ha az vagyok? — kérdezte Bliss. — Nem mintha beismerném, csak kíváncsivá tett. Mi van akkor?

— Nem kell beismernie semmit. Tudom, hogy robot. Ha a legkisebb bizonyítékra is szükségem lett volna, már akkor megkaptam, amikor higgadtan közölte, hogy ki tudja kapcsolni magából Gaiát, és önálló egyénként is tud beszélgetni velem. Kétlem, hogy ezt megtehetné, ha Gaia része volna, de maga nem az. Maga afféle robotellenőr, tehát kívül van Gaián. Ha már itt tartunk, kíváncsi volnék, vajon hány robotellenőrre van szüksége Gaiának? Vajon hányan lehetnek?

— Ismétlem: nem ismerek be semmit, de kíváncsivá tett. Mi van akkor, ha robot vagyok?

— Ebben az esetben tudni akarom, mi a szándéka Janov Pelorattal. Pelorat a barátom, és bizonyos értelemben olyan, mint egy gyerek. Azt hiszi, szereti magát; azt hiszi, nem akar mást, mint amit maga adna neki, és hogy már eddig is eleget kapott. Nem ismeri, tehát el sem tudja képzelni, milyen fájdalmat okozhat a szerelem elvesztése, illetve jelen esetben milyen különös fájdalommal járna számára, ha megtudná, hogy maga nem ember…

— Maga ismeri az elvesztett szerelem fájdalmát?

— Átéltem már egyet s mást. Nem éltem olyan védett életet, mint Janov. Nem áldoztam föl magam egy intellektuális cél oltárán, amely maga alá temetett feleséget, gyereket, mindent. Vele ez történt. És íme, most mindent fölad a maga kedvéért. Nem akarom, hogy bántódása essék. Én sem fogom bántani őt. Ha szolgálatot tettem Gaiának, jutalmat is érdemlek, ésj nekem az lesz a jutalom, ha maga kezeskedik róla, hogy Janov Pelorat boldogsága a jövőben sem szenved csorbát.

— Tegyek úgy, mintha robot volnék, s válaszoljak magának?

— Igen — bólintott Trevize. — Méghozzá késlekedés nélkül.

— Jól van hát. Tegyük fel, hogy robot vagyok, Trev, és tegyük fel azt is, hogy valóban az ellenőrzés a feladatom. Tegyük fel, hogy nagyon kevesen vagyunk, akiknek ez a feladat jutott, és hogy csak elvétve találkozunk egymással. Tegyük fel, hogy bennünket elsősorban az emberi lényről való gondoskodás szükséglete mozgat, és tegyük fel, hogy a Gaián nem élnek valódi emberek, hiszen mindannyian egy mindent átfogó bolygólény alkotóelemei. Tegyük fel, hogy bennünket kielégít a Gaiáról való gondoskodás, de nemi maradéktalanul. Hogy továbbra is él bennünk valami primitív vágy az emberi lények iránt még abból aj korból, amikor az első robotokat megtervezték ésj megalkották. Ne értsen félre: nem állítom, hogy ilyen ősöreg volnék, még ha robot vagyok is. Annyi idős vagyok, amennyinek mondtam magam, vagy legalábbis (még ha robot vagyok is) így tudtam meghatározni létezésem idejét. Ám alapvető tervrajzom (ha robot volnék) nem változott volna, továbbra is élne bennem a vágy, hogy egy igazi emberi lényről gondoskodhassak. Pel emberi lény. Nem a Gaia része. Túl öreg, semhogy valaha is a Gaia igazi részévé válhasson.

A Gaián akar maradni velem, mert nem úgy érez irántam, mint maga. Ő nem hiszi, hogy robot vagyok. Nos, én is akarom őt. Ha maga engem robotnak gondol, láthatja, akár az is lehetek. Minden emberi reakcióra képes vagyok, s szeretném őt. Ha maga továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy robot vagyok, lehet, hogy nem tartana képesnek a szerelemre holmi misztikus, emberi értelemben, de ami a viselkedésemet illeti, azt semmiféleképpen nem tudná megkülönböztetni attól, amit maga szerelemnek nevezne, akkor hát mi a különbség?

Elhallgatott, Trevize-ra nézett, és szeméből hajthatatlan büszkeség sugárzott.

— Azt állítja, sohasem hagyná el őt? — kérdezte Trevize.

— Ha feltételezi, hogy robot vagyok, akkor azt is be kell látnia, hogy az Első Törvény értelmében sohasem hagyhatnám el, hacsak nem ő ad rá parancsot, és én is meg volnék győződve róla, hogy komolyan gondolja, s éppen a maradásommal okoznék nagyobb fájdalmat neki, mint azzal, ha elhagynám.

— És ha esetleg egy fiatalabb férfi…?

— Miféle fiatalabb férfi? Maga fiatalabb férfi, s mégsem képzelem azt, hogy ugyanolyan értelemben volna szüksége rám, mint Felnek, és én amúgy sem kellek magának, tehát az Első Törvény nem engedné, hogy a nyakába akaszkodjak.

— Nem rólam van szó, hanem egy másik fiatalemberről…

— Nincs másik. Ki van még Gaián Pelen és magán kívül, akiben nem gaiai értelemben fellelhető ez az emberi lényeg?

— És mi van akkor, ha maga mégsem robot? — kérdezte Trevize immár sokkal szelídebben.

— Döntse el — felelte Bliss.

— Úgy értem, ha nem volna robot?

— Akkor azt felelném, ebben az esetben egyetlen kérdést sincs joga feltenni. A döntés rám és Pelre tartozik.

— Akkor visszatérek arra, amivel elkezdtem — mondta Trevize. — Kérem a jutalmamat, vagyis azt, hogy bánjon vele nagyon jól. Többé nem firtatom, hogy maga micsoda. Csak ígérje meg, mint egyik értelmes lény a másiknak, hogy jól fog bánni vele.

— Jól fogok bánni vele — válaszolta Bliss szelíden —, de nem azért, mert meg akarom jutalmazni, hanem mert én szeretném. Ez a leghőbb vágyam. Jól fogok bánni vele. Pel! — kiáltotta. — Pel!

Pelorat belépett.

— Tessék, Bliss.

Bliss kinyújtotta feléje a karját.

— Azt hiszem, Trev mondani akar valamit. Pelorat megfogta a lány kezét, majd Trevize fogta át kettejük összekulcsolt kezét.

— Janov — mondta —, maguk ketten boldoggá tettek.

— Ó, drága barátom — mondta Pelorat.

— Valószínűleg elhagyom Gaiát — folytatta Trevize. — Most Domhoz megyek, s megbeszélem vele. Nem tudom, mikor találkozunk ismét, s találkozunk-e még egyáltalán, Janov, de annyit mondhatok, jól kijöttünk egymással.

— Jól kijöttünk egymással — ismételte Pelorat mosolyogva.

— Viszontlátásra, Bliss, és előre is köszönöm.

— Viszontlátásra, Trev.

Trevize még utoljára intett egyet, aztán kilépett a házból.

92.

— Helyesen cselekedett, Trev — mondta Dom. — De hiszen gondoltam is, hogy ezt fogja tenni.

Ismét az ebédlőasztalnál ültek, az elsőhöz hasonló, ízetlen étel fölött, de Trevize ezúttal nem törődött vele. Valószínűleg ez lesz az utolsó étkezése a Gaián.

— Gondoltam, maga is így cselekedne a helyemben — válaszolta —, de talán nem ugyanabból az okból.

— Nyilván meg volt győződve döntése helyességéről.

— Igen, ez igaz, de nem a bizonyosság valami misztikus érzetéből. Ha Galaxiát választottam, egyszerűen meggondolásból tettem, hasonló meggondolásból, mint amin bárki keresztülmegy, mielőtt döntésre szánja el magát. Akarja, hogy megmagyarázzam?

— A legnagyobb mértékben, Trev.

— Három dolgot tehettem volna — mondta Trevize. — Csatlakozom az Első Alapítványhoz, vagy csatlakozom a Második Alapítványhoz, vagy csatlakozom Gaiához. Ha az Első Alapítványt választom, Branno polgármesternő, tüstént lépéseket tesz, hogy fennhatósága alá vonja a Második Alapítványt és a Gaiát. Ha a Második Alapítványt választom, Gendibal szóló tüstént lépéseket tesz, hogy fennhatósága alá vonja az Első Alapítványt és a Gaiát. Ezek a lépések mindkét esetben jóvátehetetlenek lettek volna, vagyis ha a döntés helytelennek bizonyul, a katasztrófa elkerülhetetlen. Ám ha a Gaiát választom, mind az Első Alapítvány, mind a Második Alapítvány a viszonylag kis győzelem tudatával távozik a helyszínről. Tehát továbbra is a tőlük megszokott módon tevékenykednek, mert — mint megtudtam — a Galaxia felépítése az újabb és újabb nemzedékek talán évszázadokig tartó munkáját fogja igényelni. Tehát időnyerésből választottam a Gaiát, és abból a meggyőződésből, hogy még így nyílhat rá mód leginkább, hogy a dolgokon változtassunk, akár vissza is fordítsuk az eseményeket, ha a döntésem hibásnak bizonyul.

Dom csak a szemöldökét vonta magasabbra, egyébként öreg, szinte csontvázszerű arca kifejezéstelen maradt.

— És az a véleménye, hogy döntése rossznak bizonyulhat? — kérdezte sipító hangján. Trevize vállat vont.

— Nem hinném, de valamit még meg kell tennem, hogy megbizonyosodjam róla. Feltett szándékom, hogy meglátogatom a Földet, ha megtalálom egyáltalán.

— Semmiképpen nem álljuk útját, ha el akar bennünket hagyni, Trev…

— Én nem illek bele a maguk világába.

— Akárcsak Pel, de magát éppoly szívesen látnánk magunk között, mint őt. Mégsem tartjuk vissza… De árulja el, miért akarja meglátogatni a Földet!

— Azt hittem, tudni fogja.

— Nem tudom.

— Egy apróságot nem árult el nekem, Dom. Talán megvolt rá az oka, én mégis szerettem volna hallani.

— Nem értem — mondta Dom.

— Nézze, ahhoz, hogy dönteni tudjak, használnom kellett a számítógépemet, és eközben egyetlen rövid pillanatra úgy éreztem, az agyam érintkezésbe lép a körülöttem lévők: Branno polgármesternő, Gendibal szóló és Novi agyával. Egy másodperc alatt sok mindenről tudomást szereztem, amelyek külön-külön nem sokat jelentettek nekem, például azokról a különféle hatásokról, melyeket Gaia gyakorolt Novin keresztül Trantorra… bizonyos hatásokról, melyek mind azt a célt szolgálták, hogy a szólót Gaia felé tereljék.

— Igen?

— És ezek közé tartozott az is, hogy a Trantor könyvtárát megtisztítsák minden olyan utalástól, ami a Földre vonatkozik.

— Megtisztítsák a Földre vonatkozó utalásoktól?

— Pontosan. A Föld tehát nagyon fontos tényező, nyilvánvalóan annyira fontos, hogy nem tudhat róla a Második Alapítvány… de nem tudhatok róla én sem. Holott ha felelősséget kellett vállalnom a galaktikus fejlődés irányvonaláért, e téren sem vagyok hajlandó belenyugodni a tudatlanságomba. Tehát elárulja végre, miért olyan fontos, hogy a Föld létezése titokban maradjon?

— Trev — felelte Dom komolyan —, Gaia semmit sem tud erről a tisztogatási műveletről. Semmit!

— Azt állítja, hogy Gaia nem felelős érte?

— Nem felelős érte.

Trevize gondolkodott egy ideig, nyelvével lassan, tűnődve végigsimította ajkát.

— Akkor hát ki a felelős érte?

— Nem tudom. Nem látom be, mi célt szolgált volna. A két ember egymásra bámult, aztán ismét Dom szólalt meg:

— Igaza van. Úgy látszott, hogy a lehető legteljesebb mértékben megelégedhetünk az elért eredménnyel, de amíg ezt a kérdést nem tisztáztuk, nem nyugodhatunk meg. Azt javasolom, maradjon még egy kicsit velünk, s majd meglátjuk, mire jutunk. S ha végül mennie kell, számíthat a segítségünkre.

— Köszönöm — mondta Trevize.