Az Alapítvány pereme

39.

Janov Pelorat életében először láthatta, hogyan alakul át lassan egy fénylő csillag gömbbé; s mindez egy olyan manőver után, amit Trevize „mikrougrásnak” nevezett. A negyedik — lakható és legközelebbi úticéljuknak számító — bolygó, a Sayshell ezek után már sokkal lassabban növekedett. Teltek a napok.

A számítógép térképet is készített a bolygóról, melyet Pelorat figyelmesen szemlélt az ölében lévő hordozható készülék képernyőjén.

Trevize annak az embernek a magabiztosságával szólalt meg, aki — annak idején — több tucat bolygón ért már földet.

— Fölösleges, hogy máris olyan tüzetesen szemügyre vegye, Janov. Előbb át kell kecmeregnünk a belépőállomáson, s félek, hogy addig elunjuk magunkat.

— Bizonyára formaság az egész — pillantott föl Pelorat.

— Persze. De attól még unalmas lehet.

— Hiszen béke van.

— Nem vitás. Ami azt jelenti, hogy át fognak engedni. De előbb elpepecselnek az ökológiai egyensúllyal. Minden bolygónak megvan a magáé, és nem szívesen veszik, ha valami megbolygatja. Így aztán átvizsgálják a hajót, nem hurcolunk-e be nem kívánatos organizmusokat, esetleg fertőzést. Ésszerű óvintézkedés.

— Azt hiszem, a mi esetünkben erről szó sincs.

— Nincs, végül ők is meg fogják állapítani. De ne felejtse el, hogy Sayshell nem tagja az Alapítvány Szövetségnek, tehát biztosra veszem, hogy már csak azért is fontoskodni fognak, hogy ezzel is megmutassák, milyen függetlenek.

A feléjük közeledő kis hajóról egy sayshelli vámtiszt szállt át hozzájuk. Trevize, akiben élt még katonai szolgálata emléke, csupa buzgalom volt.

— A Távoli Csillag a Terminusról — mondta. — Tessék, a hajó papírjai. Fegyvertelen. Magánhajó. Tessék, az útlevelem. Egy utasom van. Itt az útlevele. Turisták vagyunk.

A vámtiszt rikító színű egyenruháján a karmazsinvörös uralkodott. Arcát és felső ajkát simára borotválta, de az állán lévő kurta szakáiiát kétfelé osztva, egy-egy kölünálló csomóban viselte.

— Alapítványi hajó? — kérdezte.

„Alapéjtványi hajaó”-nak ejtette, de Trevize óvakodott tőle, hogy kijavítsa, netán elmosolyogja magát. Ahány bolygó, annyi változata a galaktikus köznyelvnek, és mindenki a magáét beszéli. Amíg megértik egymást, a kiejtésnek nincs jelentősége.

— Igen, uram — felelte Trevize. — Alapítványi hajó. Magántulajdonú.

— Nagyon helyes. A fuvar, ha volna szíves.

— A micsoda?

— A fuvar. Mit visz?

— Aha, a rakomány. Tessék, a lista. Csak személyes holmink van. Nem kereskedelmi céllal jöttünk. Ahogy említettem, egyszerű turisták vagyunk.

A vámtiszt kíváncsian pillantott körül.

— Ahhoz képest, hogy turisták, igazán csinos hajójuk van.

— De nem alapítványi mérték szerint — felelte Trevize, mint aki jó viccet mond. — Különben is tehetős ember vagyok, megengedhetem magamnak.

— Azt akarja mondani, hogy meggazdagíthat? — villant rá a tiszt szeme, de rögtön el is fordította róla.

Trevize egy pillanatig eltöprengett a szó jelentésén, de aztán eldöntötte magában a kérdést.

— Nem, dehogy akartam megvesztegetni önt. Nincs is okom rá, és ön különben sem látszik olyan embernek, akit csak úgy meg lehet vesztegetni… még ha eszembe jutott volna is. Ha óhajtja, nyugodtan átvizsgálhatja a hajómat.

— Fölösleges — mondta a tiszt, és eltette hordozható magnetofonját. — Már megnéztük, nem hoztak-e be valami különleges fertőzőanyagot, s átengedtük önöket. Kijelöltük az űrhajó számára a rádióhullámot, amely bevezetősugárként szolgál.

Azzal elment. Mindössze tizenöt percig tartott az egész.

— Kellemetlenséget is okozhatott volna? — kérdezte Pelorat halkan. — Valóban megvesztegetésre várt? Trevize vállat vont.

— A vámtisztek lepénzelése olyan ősi, mint maga a Galaxis, és ha újra próbálkozott volna, nyilván nem zárkózom el előle. A történtek azonban azt mutatják, hogy inkább nem kísérletezett egy alapítványi hajóval, főleg nem egy ilyen díszes darabbal. Az öreg polgármester asszony, az ég simítsa ki ráncos bőrét! megmondta, az Alapítvány neve mindenütt megvéd bennünket, és nem is tévedett. Hosszabb ideig is eltarthatott volna.

— Miért? Úgy láttam, megtudta, amit meg akart tudni.

— Úgy van, de volt olyan előzékeny, hogy már messziről letapogatta a hajót. Ha jónak látja, kézi masinával is végigjárhatott volna minden zegzugot, az pedig órákba telik. Még kórházba is dughatott volna bennünket, hogy aztán ott tartson napokig.

— Micsoda? De drága barátom!

— Ne izguljon. Nem tette meg. Azt hittem, képes lesz rá, de nem tette meg. És ez azt jelenti, hogy leszállhatunk. Jó lenne gravitációs úton földet érni, csak tizenöt percünkbe kerülne, de nem tudom, hol vannak a kijelölt leszállóhelyek, és nem akarok bajt okozni. Vagyis követnünk kell a rádiósugarakat, ami annyit tesz, hogy spirális alakban törjük át az atmoszférát — és ez órákba fog telni. Pelorat felvidult.

— Hiszen ez nagyszerű, Golan. Olyan lassan fogunk lefelé haladni, hogy közben a felszínt is megfigyelhetjük? — Fölemelte hordozható képernyőjét, mely a térképet mutatta kis nagyításban.

— Úgy-ahogy. Le kell jutnunk a felhőréteg alá, aztán másodpercenként néhány kilométeres sebességgel kell haladnunk. Tehát nem lebegünk át a légkörön, de azért tanulmányozhatja a planetográfiát.

— Nagyszerű! Nagyszerű!

— Azon tűnődöm — jegyezte meg Trevize elgondolkodva —, vajon elég hosszú időt töltünk-e majd a Sayshell bolygón, hogy érdemes legyen a hajó óráját a helyi időhöz igazítani.

— Gondolom, ez attól függ, hogy mik a további terveink. Mit gondol, Golan, mit fogunk csinálni?

— Meg kell találnunk Gaiát, és nem tudom, mennyi időnkbe fog ez telni.

— Igazítsuk át a karóránkat, s hagyjuk békén a hajó óráját — javasolta Pelorat.

— Ésszerűnek tűnik — hagyta helyben Trevize. Lenézett az alattuk elterülő bolygó felszínére. — Nincs értelme, hogy tovább várakozzunk — mondta. — Betáplálom a számítógépbe a bevezető rádiósugarat, aztán a gravitáció segítségével utánozhatja a hagyományos repülést. Így ni! Indulás, Janov, lássuk, mi vár ránk!

Töprengve nézte a bolygót, miközben a hajó pontosan követte a gravitációs görbület útját.

Trevize még sohasem járt a Sayshell Unióban, de tudta, hogy az utolsó évszázad során következetesen barátságtalan viselkedést tanúsított az Alapítvány iránt. Meglepte — s kissé meg is ijesztette —, hogy ilyen gyorsan átjutottak a vámon. Érthetetlen volt.

40.

A vámtisztet Jogoroth Sobhaddarthának hívták, és innen-onnan már a fél életét az állomáson töltötte.

A szolgálat nem esett nehezére, mert így három hónapból egyet a könyveinek, a zenehallgatásnak szentelhetett, és elszabadulhatott a feleségétől és serdülő fiától.

Persze bosszantó volt, hogy az utóbbi két esztendőben egy álmodó vette át a vám parancsnoki tisztét. Nincs elviselhetetlenebb az olyan embernél, aki egy feladat elvégzésére nem talál más ürügyet, mint azt, hogy álmában kapta rá a parancsot.

Sobhaddartha a maga részéről eldöntötte már, hogy egy szót sem hisz az egészből, de óvakodott véleménye hangoztatásától, mert Sayshellen az emberek többsége mélyen elítélte az antipszichikus kételyeket. Ha elterjed róla, hogy materialista, még jövendő nyugdíja is veszélyben forogna.

Végigsimította két szakállpamacsát, egyiket a jobb kezével, másikat a bal kezével, a kelleténél kissé hangosabban megköszörülte a torkát, aztán mesterkélt nemtörődömséggel megkérdezte:

— Ez volt az a hajó, parancsnok?

A parancsnok, aki a szintén sayshelli, Namarath Godhisavatta névre hallgatott, egy számítógép által kiagyalt adattal bíbelődött éppen, s még csak föl sem nézett.

— Miféle hajó? — kérdezte.

— A Távoli Csillag. Az alapítványi hajó. Amelyiket épp az imént engedtem át. Amelyiknek minden szögletéről holográfképünk van. Ez volt az, amelyikről álmodott?

Godhisavatta erre már fölpillantott. Apró termetű férfi volt, feketébe játszó, sötét szeme köré nem a gyakori mosoly szőtt apró ráncokat.

— Miért érdekli? — kérdezte. Sobhaddartha fölegyenesedett, sűrű, sötét szemöldökét kissé összevonta.

— Azt állították magukról, hogy turisták, de én még sohasem láttam ilyen hajót. Szerintem alapítványi ügynökök…

Godhisavatta visszaült a székébe.

— Ide figyeljen, ember, ha jól emlékszem, nem kértem ki a véleményét.

— De parancsnok, nekem hazafias kötelességem, hogy rámutassak…

Godhisavatta keresztbe fonta mellén a karját, és lesújtó pillantást vetett beosztottjára, aki — noha parancsnokánál sokkalta erőteljesebb felépítésű volt — nyomban meghunyászkodott fölöttese megsemmisítő tekintete alatt.

— Ember — mondta Godhisavatta —, ha jót akar, minden megjegyzés nélkül végzi a kötelességét. Mert elintézhetem, hogy ne kapjon nyugdíjat, ha visszavonul, amire hamarosan sor kerülhet, ha továbbra is olyasmivel foglalkozik, ami nem tartozik magára.

— Igen, uram — felelte Sobhaddartha halkan. Aztán, hangjában a megalázott emberek szolgai engedelmességével, megkérdezte: — Kötelességemnek kell-e tartanom, uram, jelenteni, hogy egy második hajó jelent meg a képernyőnkön?

— Vegye úgy, hogy már jelentette is — válaszolta Godhisavatta bosszúsan, mert időközben ismét visszatért a munkájához.

— Továbbá, hogy rendkívüli hasonlóságot árul el azzal, amelyet az imént engedtem át — tette hozzá Sobhaddartha még alázatosabban.

Godhisavatta, kezével az asztalra támaszkodva, lassan fölemelkedett.

— Egy második?

Sobhaddartha elmosolyodott magában, a vérszomjas fattyú (mármint a parancsnok) nyilván nem látott két hajót álmában.

— Úgy van, uram! — mondta. — Visszatérek az őrhelyemre, várom az utasításait, és reménykedem, uram…

— Nos?

Sobhaddartha, noha tudta, hogy a nyugdíját kockáztatja, nem tudott ellenállni, és kibökte:

— És reménykedem, uram, hogy nem azt engedtük át, amelyiket nem kellett volna.

41.

Pelorat elbűvölten figyelte, hogyan iramlik át a Távoli Csillag a Sayshell bolygó felszínén. A felhőtakaró itt jóval vékonyabb és szakadozottabb volt, mint a Terminus körül, a szárazföldek pedig — pontosan úgy, ahogy a térkép jelezte — egységesebbek és hatalmasabbak. A nagy kiterjedésű, vöröses foltok pedig hatalmas sivatagokat jeleztek.

Életnek nyoma sem volt. Mintha ez a bolygó csupa terméketlen sivatagból, szürke síkságból, hegyvidékeketjelző végtelen talajredőkből és természetesen, óceánból állana.

— Élettelennek látszik — motyogta Pelorat.

— Ilyen magasságból nem is láthatja meg az élet nyomait — felelte Trevize. — Ha alacsonyabbra érünk, majd meglátja a zöldellő foltokat. De előbb még megfigyelheti az éjszakai oldal csillogó fényeit. Az emberek szeretik kivilágítani a bolygójukat a sötét oldalon; olyan bolygóról még nem hallottam, amelyik ebből a szempontból kivétel volna. Vagyis az élet első jele nem annyira emberi, mint inkább technikai jellegű lesz.

— Az ember természete szerint nappali lény — mondta Pelorat elgondolkodva. — Én úgy látom, hogy a technikai fejlődés legelső céljai között szerepelt az éjszakának nappallá való átalakítása. Tulajdonképpen ha egy műszakilag elmaradott világ fejlődésnek indul, a technikai haladás az éjszakai félteke mindjobban növekvő fényességén mérhető le. Maga szerint mennyi időbe telne, míg az egyöntetű sötétség egyöntetű fénnyé válna?

Trevize elnevette magát.

— Furcsa gondolatai vannak, talán azért, mert mítoszok kutatásával foglalkozik. Nem hinném, hogy akár egyetlen bolygón is megvalósulhatna ez az egyöntetű fény. Az éjszakai fények egyértelműen utalnak az adott népsűrűségre, a kontinenseken tehát fénycsomókat és fényvonalakat látunk. Még a hatalma csúcsán lévő Trantoron is, amikor a bolygó egyetlen óriási struktúrát alkotott, csak egyes pontokon vált láthatóvá az átszűrődö fény.

A bolygó lassan zöldessé vált, ahogy Trevize megjósolta, és amikor utoljára kerülték meg, fel is hívta Pelorat figyelmét az imitt-amott látható városokra.

— Nem túl városias világ — jegyezte meg. — Még nem jártam ugyan a Sayshell Unióban, de a számítógéptől kapott értesüléseim szerint meglehetősen maradiak. A technikai haladás Galaxis-szerte az Alapítvány fogalmával társul, és minden bolygón, ahol az Alapítvány ellenérzéseket kelt, tapasztalható bizonyos ragaszkodás a múlthoz, ami persze nem vonatkozik a fegyverek gyártására. Megnyugtathatom, hogy ebben a tekintetben Sayshell is korszerű bolygó.

— Szent ég, Golan, csak nem számít kellemetlen fogadtatásra? Végül is alapítványiak vagyunk, és egy ilyen ellenséges területen…

— Ez nem ellenséges terület, Janov. Ne féljen, rendkívül udvariasak lesznek. Mindössze arról van szó, hogy errefelé nem népszerű az Alapítvány. Sayshell nem tagja az Alapítvány Szövetségnek. Megengedheti magának azt a luxust, hogy ne kedveljen bennünket, mert büszke a függetlenségére, holott ezt a függetlenséget mi engedélyeztük a számára, és azt sem szereti, ha eszébe juttatják, mennyivel gyengébb az Alapítványnál.

— Én mégis tartok tőle, hogy kellemetlenségeink lesznek — mondta Pelorat elkeseredetten.

— Nem lesznek — szögezte le Trevize. — Ugyan már, Janov, hiszen én a sayshelli kormány hivatalos álláspontjáról beszéltem. A bolygó lakói itt is csak emberek, és ha mi barátságosan viselkedünk, nem pedig úgy, mintha a Galaxis urai volnánk, ők is barátságosak lesznek velünk. Nem azért jöttünk, hogy Sayshell-re is kiterjesszük az Alapítvány uralmát. Egyszerű turisták vagyunk, és csak olyasmire vagyunk kíváncsiak Sayshellen, ami bármelyik turistát érdekelhet.

És ha a helyzet úgy alakul, miért ne fújhatnánk ki magunkat itt? Semmi bajunk nem lesz, ha néhány napot eltöltünk, és megtapasztaljuk mindazt, amit ez a bolygó nyújtani tud a számunkra. Lehet, hogy érdekes a kultúrájuk, vonzóak a tájaik, az ételeik, és — ha minden kötél szakad — még a nőket is szemügyre vehetjük. Pénznek sem vagyunk híjával.

— De drága barátom! — vonta össze a szemöldökét Pelorat.

— Nana! — felelte Trevize. — Azért még maga sem olyan öreg! Ne mondja, hogy nem szórakoztatná az ilyesmi.

— Nem mondom, volt idő, amikor ügyesen alakítottam az efféle szerepeket, de ez nem megfelelő idő.

Most küldetésben járunk. Meg akarjuk találni a Gaiát. Semmi kifogásom a kellemes időtöltés ellen, higgye el, igazán semmi, de ha egyszer elkezdjük, nehezen szabadulunk el. — Megcsóválta a fejét, és jámborul hozzátette: — Azt hiszem, tartott tőle, hogy én majd túlságosan jól érzem magam a Trantoron, a Galaktikus Könyvtárban, annyira, hogy ki sem tud vonszolni onnan. Gondolom, egy csinos, fekete szemű diáklány — vagy akár öt-hat — ugyanazt a hatást váltaná ki önből, mint belőlem a Könyvtár.

— Nem kenyerem a kicsapongás, Janov, de az aszketizmusra sem érzek magamban hajlandóságot — válaszolta Trevize. — Rendben van, megígérem, hogy folytatjuk ezt a Gaia-ügyet, ám ha közben valami jó mulatság adódik, nincs olyan hatalom a Galaxisban, aminek a kedvéért elnyomnám a normális ösztöneimet.

— Csak mindvégig Gaia lebegjen a szeme előtt…

— Úgy lesz. De ne felejtse el, nem kell senkinek sem mondania, hogy az Alapítványról jöttünk. Tudni fogják ugyan, mert a hitelkártyánk alapítványi, és erős terminusi akcentussal beszélünk, de ha magunk nem hozzuk szóba, ők is viselkedhetnek úgy, mint akármilyen idegenekkel, és biztosíthatom, hogy barátságosak lesznek. Ha ellenben hangsúlyozzuk alapítványi mivoltunkat, udvariasak lesznek ugyan, de ha csak lehet, nem szólnak hozzánk, nem mutatnak meg nekünk semmit, nem visznek el bennünket sehová, és nagy ívben elkerülnek bennünket.

— Sohasem fogom megérteni az embereket! — sóhajtotta Pelorat.

— Pedig nem olyan nehéz. Elég, ha egy kicsit mélyebben tekint önmagába, máris jobban megérti a többieket. Mi magunk semmiben sem különbözünk tőlük. Hogyan dolgozhatta volna ki Seldon a Tervét, engem nem is érdekel, mennyiben támasztotta alá a matematikája, ha nem ismeri az embereket; és hogyan érhette volna el ezt, ha az emberek nem volnának könnyen kiismerhetők? Ha valaki nem ismeri az embereket, az önmagáról is hamis képet alakít ki, ne vegye sértésnek!

— Távol áll tőlem. Készséggel elismerem, hogy tapasztalatlan vagyok, és mindeddig meglehetősen magamnak való és szűkre szabott életet éltem. Lehetséges, hogy még sohasem néztem mélyebben önmagámba, megkérem hát, hogy adjon tanácsot, és segítsen eligazodni az emberek között.

— Rendben van. Akkor most fogadjon el tőlem egy tanácsot, és figyelje a tájat. Hamarosan földet érünk, és megnyugtatom, semmit sem fog érezni. A számítógép és én felügyelünk mindenre.

— Ne haragudjon már, Golan. Ha úgy adódik, hogy egy ifjú hölgy…

— Felejtse el! Most nem akarok másra figyelni, csak a leszállásra.

Miközben a hajó spirális vonalú mozgása egy pontra szűkült össze, Pelorat lenézett az alatta lévő bolygóra. Az első idegen világ, amelyre leteszi a lábát. Különös érzéssel töltötte el a gondolat, noha tudta, hogy a Galaxis sokmilliónyi lakott bolygóját olyan emberek népesítették be, akik nem az illető bolygó szülöttei voltak.

Kivéve egyet, borzongott át rajta a boldog izgalom.

42.

Az alapítványi mértékek szerint nem túl nagy űrkikötő szépen karban volt tartva. Trevize figyelte, amint a Távoli Csillag simán beáll az egyik dokkba, és máris rögzítik róla a gondosan kódolt nyugtát. — Csak úgy itt hagyjuk? — kérdezte Pelorat súgva.

Trevize bólintott, s megnyugtatásképpen átfogta társa vállát.

— Ne aggódjék — felelte ő is suttogva.

Beültek a bérelt gépkocsiba, és Trevize betáplálta a város térképét. A látóhatárra rajzolódó tornyok ellátszottak idáig.

— Sayshell City — mondta. — így hívják a bolygó fővárosát. Itt minden Sayshell: a város, a bolygó, a csillag…

— Féltem a hajót — makacskodott Pelorat.

— Nincs mit féltenie rajta — nyugtatta Trevize. — Estére visszajövünk, mert ha néhány óránál tovább maradunk, a hajón kell töltenünk az éjszakát. Azt is tudnia kell, hogy az űrkikötőkre vonatkozóan létezik egy csillagközi megállapodás, amelyet — tudtommal — még háborús időkben sem szegtek meg soha. A békésen érkező űrhajók sérthetetlenek. Ha ezt nem tartanák meg, megszűnnék az utazás biztonsága, és lehetetlenné válna a kereskedelem. Ha valahol felrúgnák ezt a megállapodást, a Galaxis ürpilótái nyomban bojkottálnák az illető bolygót. Biztosíthatom, ezt egyik sem merné megkockáztatni. Különben is…

— Különben is?

— Nos, különben is utasítottam a számítógépet, hogy ha olyasvalaki lépne a hajóra, aki külsőre vagy a hangja után nem azonosítható valamelyikünkkel, azt ölje meg. Vettem magamnak a bátorságot, hogy ezt közöljem is a kikötőparancsnokkal. Udvariasan elmondtam neki, hogy szívesen kikapcsolnám ezt a berendezést, tekintettel a Sayshell City Űrkikötő Galaxis-szerte ismert integritására és abszolút biztonságára, de lévén a hajó vadonatúj modell, egyszerűen nem tudom, hogyan kell kikapcsolni.

— Ezt biztosan nem hitte el.

— Persze hogy nem! De úgy tett, mintha elhinné, különben meg kellett volna sértődnie. Azt pedig megalázónak erezné, hisz úgysem tehetne semmit. A legegyszerűbbnek találta, ha elhiszi, amit mondok.

— Ezt újabb példának szánta arra, hogy milyenek az emberek?

— Igen. Látom, kezd belejönni.

— Honnan tudja, hogy ebben a gépkocsiban nincs „poloska”?

— Számítottam rá, ezért, amikor fölajánlottak egyet, én egy másikat választottam, méghozzá találomra. Ha pedig mindegyikben van, nos, mi olyan szörnyű abban, amiről beszélgetünk?

Pelorat arcán szerencsétlen kifejezés jelent meg.

— Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam. Udvariatlanságnak tűnhet, hogy szóvá teszem, de olyan kellemetlen ez a szag. Valami… bűzt érzek.

— A kocsiban?

— Hát már az űrkikötőben kezdődött. Gondolom, ilyen az űrkikötők szaga, de valahogy beleivódott a gépkocsiba is. Kinyithatnánk az ablakokat?

— Azt hiszem, előbb-utóbb rájönnék, a műszerfal melyik gombját nyomjam meg ehhez a trükkhöz, de semmi értelme — nevetett Trevize. — Maga a bolygó bűzlik. Nagyon kellemetlen?

— Nem túl erős, de érezhető, és valahogy… visszataszító. Ennek az egész bolygónak ilyen a szaga?

— Már megint elfelejtettem, hogy maga még nem járt idegen világban. Minden lakott bolygónak saját szaga van. Ez elsősorban a növényzetén múlik, de feltételezem, hogy az állatok, sőt az emberek is ludasak benne. Amennyire tudom, soha senki sem szerette annak a bolygónak a szagát, amelyikre először tette a lábát. De hamarosan hozzászokik, Janov. Ígérem, néhány órán belül észre sem fogja venni.

— Csak nem azt akarja mondani, hogy minden bolygó úgy bűzlik, mint ez?

— Nem. Ahogy mondtam, mindegyiknek megvan a maga szaga. Ha jobban odafigyelnénk, vagy a szaglásunk volna élesebb — mint, mondjuk, az anakreóni kutyáké —, talán egy szippantással meg tudnánk állapítani, melyik világon járunk. Amikor újonc voltam a Haditengerészetnél, valahányszor új bolygóra kerültünk, első nap egy falat sem ment le a torkomon; aztán megtanultam azt a régi űrhajóstrükköt, hogy leszállás közben zsebkendőt kell szagolgatni, amit az illető bolygó szagával itattak át. Mire az ember kiszáll, már nem is érez semmit. Aztán idővel hozzá is szokik az ember: megtanulja, hogy ne is törődjön vele. De a legrosszabb mégis a hazatérés.

— Miért?

— Gondolja, hogy a Terminus nem bűzlik?

— Maga szerint igen?

— De még mennyire. Ha egyszer már hozzászokott egy másik bolygó, mondjuk Sayshell szagához, szinte fejbe kólintja a Terminus bűze. A régi szép időkben, egy-egy hosszabb szolgálati út után, valahányszor kinyíltak a zsilipek a Terminuson, a legénység kórusban kiáltotta: „Végre hazaérkeztünk a szarba!”

Pelorat arca mélységes döbbenetről árulkodott.

A város tornyai szemmel láthatóan közeledtek, de Pelorat csak a közvetlen környéket figyelte. Noha más gépkocsik is haladtak mindkét irányban, és egy-egy légi jármű is feltűnt a fejük fölött, ő a fákra függesztette a tekintetét.

— Milyen különös ez a növényzet — szólalt meg. — Gondolja, hogy bármelyikük is őshonos itt?

— Kétlem — felelte Trevize szórakozottan. A térképet tanulmányozta, és közben megpróbálta kezelni a kocsi számítógépprogramját. — Egyetlen ember lakta bolygón sincs számottevő nyoma az őshonos életnek. A telepesek mindig magukkal hozták a saját növényeiket és állataikat, vagy már a betelepülés pillanatában, vagy nem sokkal később.

— Nekem mégis különösnek tűnik.

— Ne gondolja, Janov, hogy mindegyik bolygón ugyanazok a változatok élnek. Egyszer azt hallottam, hogy az Enciklopédia Galactica készítői megszerkesztették a változatoknak egy olyan atlaszát, amely, noha nem volt teljes, nyolcvanhét vaskos számítógéptekercsre rúgott… és jócskán el is avult, mire elkészültek vele.

Feltárultak előttük, majd sorra el is nyelték gépkocsijukat a külvárosok. Pelorat enyhén megborzongott.

— Nem sokra becsülöm az építészetüket — morogta.

— Ízlések és pofonok… — jegyezte meg Trevize a tapasztalt űrutazók közömbösségével.

— Tulajdonképpen hová megyünk?

— Hát — válaszolta Trevize kissé ingerülten — éppen arra próbálom rávenni a számítógépet, hogy vigye el ezt a masinát a turistaközpontba. Remélem, ismeri az egyirányú utcákat és a közlekedési szabályokat, mert én bizony nem.

— Mi dolgunk van ott, Golan?

— Először is, turisták vagyunk, a világ legtermészetesebb dolga hát, hogy oda igyekszünk; mert minél természetesebben viselkedünk, annál kevésbé keltjük föl a gyanújukat. Másodszor, maga hová menne, ha információkat akarna kapni Gaiáról?

— Valamelyik egyetemre… vagy egy antropológustársasághoz… vagy egy múzeumba — sorolta Pelorat elgondolkodva. — Semmi esetre sem a turistaközpontba.

— Látja, most téved. A turistaközpontban majd minden további nélkül eljátsszuk a buzgó értelmiségiek szerepét, akik mindenekelőtt a város egyetemeire, múzeumaira és más efféle dolgokra kíváncsiak. Eldöntjük, hová megyünk először, és majd ott keressük meg azt a bizonyos személyt, akivel beszélgethetünk őstörténetről, galaktográfiáról, mitológiáról, antropológiáról, vagy amihez önnek éppen kedve lesz. De a turistaközpontból kell elindulnunk.

Pelorat nem szólt, és a kocsi bonyolult manőverezés után végre bekapcsolta őket a város rendes forgalmába. Előbb egy süllyesztett úton haladtak végig, majd jelzőtáblák maradtak el mellettük, melyek talán irányokat és forgalmi utasításokat közöltek, de sajnos csaknem olvashatatlan írással.

A kocsi szerencsére úgy viselkedett, mint ami ismeri az utat, és amikor egy parkolóhelyen megállt, egy táblán — ugyanazzal a nehezen kibetűzhető írással — azt olvashatták, hogy SAYSHELL-KÖRNYÉK, s alatta, világos, könnyen olvasható galaktikus köznyelvi betűkkel: SAYSHELL TURISTAKÖZPONT.

Beléptek az épületbe, mely homlokzatához képest meglehetősen szerény méretű volt. A benti forgalom sem tűnt nagynak.

Várakozófülkék sorát látták, az egyikben egy férfi olvasta a kis nyílásból kibukkanó újságcsíkot, egy másikban pedig két nő kártyákkal és zsetonokkal játszott valami bonyolult játékot. Egy túlságosan széles pult mögött unott képű sayshelli tisztviselő virított, tarka kockás öltözékében; a körülötte lévő számítógép-vezérlőasztalok sehogy sem illettek kissé együgyű arcához.

— Milyen rikító ruhákat viselnek ezen a bolygón — súgta meredt tekintettel Pelorat.

— Igen — felelte Trevize —, én is észrevettem. A divat persze bolygónként más és más, de még egyetlen világon belül is változhat vidékenként. És az idővel is alakul. Nem tudhatjuk, nem viselt-e Sayshellen akár mindenki feketét ötven évvel ezelőtt. Vegye magától értetődőnek az egészet, Janov.

— Nincs más választásom — mondta Pelorat —, de én inkább maradok a magunk módijánál. Az legalább nem támadja meg a látóidegeinket.

— Mert szürkét szürkére halmozunk? Vannak, akiket meg ez idegesít. Rólunk már olyan megjegyzést is hallottam, hogy „a porba öltözöttek”. Az is meglehet, hogy éppen az Alapítvány színtelensége ösztönzi ezeket az embereket arra, hogy a szivárvány színeibe öltözzenek, ezzel is a függetlenségüket akarják hangsúlyozni. Minden azon múlik, mihez vagyunk szokva… Jöjjön, Jánov.

Elindultak a pult felé, mire a fülkében lévő férfi, újságját otthagyva, fölállt, és mosolyogva eléjük ment. Ő a szürke különböző árnyalatait viselte magán.

Trevize először észre sem vette, de amikor megpillantotta, sóbálvánnyá meredt.

— A Galaxisra! — hördült fel. — Barátom! Az áruló!