Az Alapítvány pereme

26.

Az Asztalt körülülő szólók elrejtőztek mentális védőpajzsuk mögött. Mintha vezényszóra rejtették volna el gondolataikat, nehogy jóvátehetetlenül megsértsék az első szólót Trevize-zal kapcsolatos kijelentése miatt. Áruló volt az is, ahogy lopva Delarmi felé pillantottak. Őt úgy ismerték, mint aki a legkevesebbet ad a tiszteletre — még Gendibal is több színlelésre volt hajlandó az illendőség kedvéért.

Delarmi észrevette a lopott pillantásokat, és tudta, nincs más választása, vállalnia kell a képtelen helyzetet. Valójában nem is akart kibújni a következmények alól. A Második Alapítvány történetében még egyetlen első szólót sem vádoltak meg azzal, hogy téves elemzést hajtott végre (és Delarmi kifejezése nem egyébre utalt, mint a be nem ismert inkompetenciára). Mostanra már egy ilyen vád is elhangozhatott. Delarmi nem szokott tétovázni.

— Első szóló! — mondta lágyan, és vékony, verteién ajka most még kevésbé ütött el arcának fehérségétől. — Saját maga állítja, hogy véleményének nincs semmi alapja, hogy a pszichohistóriai matematika nem mutat ki semmit. Azt kívánja tehát tőlünk, hogy döntő elhatározásunkat misztikus érzésekre alapozzuk?

Az első szóló összeráncolt homlokkal pillantott föl. Tudott róla, hogy az Asztal körül általánossá vált az elárnyékolás. Azt is tudta, mit jelent. Hűvösen mondta:

— Nem titkolom, hogy nincsenek bizonyítékaim.

Hamisítás nélkül tártam önök elé mindent. Nem kínáltam mást, mint egy első szóló erőteljes, ösztönös megérzését, azét az első szólóét, aki több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik, és csaknem egy életen át a Seldon-terv aprólékos elemzésével foglalkozott. — Tőle szokatlanul büszkén, keményen nézett körül, mire a mentális pajzsok sorra ellágyultak és szertefoszlottak. Amikor utoljára Delarmira szegezte a tekintetét, az övé is a többi sorsára jutott.

Amikor a nő megszólalt, agyát olyan lefegyverző őszinteség árasztotta el, mintha ott soha. más nem is kaphatott volna helyet.

— Természetesen elfogadom az állítását, első szóló. Mindazonáltal úgy gondolom, talán szándékában áll felülvizsgálni. Ha most, hogy kifejezte szégyenérzetét, amiért kénytelen volt az intuícióra hagyatkozni, kívánja, hogy e mondatait töröljük a jegyzőkönyvből? Ha az ön megítélése szerint ezek…

Szavaiba Gendibal hangja hasított bele.

— Miféle mondatokat kellene törölni a jegyzőkönyvből?

Minden szempár egyszerre fordult feléje. Ha az iménti, kritikus pillanatokban nem árnyékolják el agyukat, már jóval korábban tudomást szerezhettek volna érkezéséről, még mielőtt az ajtóhoz ért volna.

— Mostanáig mindenki pajzsot használt? Senki sem vette észre, hogy bejöttem? — kérdezte Gendibal maró gúnnyal. — Lám, milyen közönséges gyűlésre jött össze az Asztal! Senki sem figyelte a jöttömet? Vagy mindenki abban reménykedett, hogy már nem is jövök?

Ez a kitörés felért minden egyes szabály botrányos megsértésével. Már az is elég nagy baj volt, hogy Gendibal elkésett. Még nagyobb, hogy bejelentés nélkül lépett be. De annál rosszabbat el sem lehetett képzelni, hogy beszélni kezdett, mielőtt az első szóló tudomásul vette volna megérkezését.

Az első szóló feléje fordult. Minden más háttérbe szorult. Mindenekelőtt a fegyelemsértést kellett tisztázni.

— Gendibal szóló — mondta Shandess —, ön elkésett. Bejelentés nélkül érkezett. Beszélt. Van valami mentsége, hogy tisztségéből ne kelljen harminc napra felfüggesztenem?

— Természetesen van. Addig ne gondoljon felfüggesztésre, amíg meg nem bizonyosodunk róla, ki rendezte úgy, hogy elkéssek, és miért. — Gendibal hidegen és kimérten beszélt, de gondolatait elárasztotta a düh, és nem érdekelte, ki vesz róla tudomást.

Delarmi természetesen tudomást szerzett róla.

— Ez az ember őrült — jelentette ki megfellebbezhetetlenül.

— Őrült? Ez a nő őrült, ha ilyeneket beszél. Vagy bűntudata van. Önhöz fordulok, első szóló, és személyes megtámadtatás címén kérek szót — mondta Gendibal.

— Milyen természetű személyes megtámadtatás, szóló?

— Gyilkossági kísérlettel vádolok közülünk valakit, első szóló.

A terem szinte szétrobbant, amint a hirtelen támadt hang —, szólás- és gondolatzavarban egyszerre ugrott talpra valamennyi szóló.

Az első szóló magasba emelte a karját.

— A szólónak meg kell adni a lehetőséget, hogy személyes megtámadtatás címén beszéljen! — kiáltotta. Észrevette, hogy mentális úton kell megerősítenie hatalmát, méghozzá oly módon, ami cseppet sem illett a helyszínhez — egyszerűen nem volt más választása.

A zűrzavar lecsendesedett.

Gendibal mozdulatlanul várt, míg a hallható csend mentálisan is elmélyült. Akkor megszólalt:

— Ide igyekeztem a honi országúton, olyan távolságból és olyan iramban, hogy bízvást idejében érkezhettem volna a gyűlésre, amikor néhány földműves megállított; alig tudtam kiszabadulni a markukból, kis híján megöltek. Így esett, hogy elkéstem, de végül mégiscsak megérkeztem. Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a Nagy Dúlás óta nem tudok rá példát, hogy a honi lakosság részéről tiszteletlen szó, hát még bántalmazás érte volna valamelyik második alapítványbelit.

— Én sem tudok róla — szögezte le az első szóló.

— Második alapítványisták nem szoktak egyedül sétálgatni honi területen! — kiáltotta Delarmi. — Ön idézte saját fejére a bajt ezzel a cselekedetével.

— Igaz — válaszolta Gendibal —, hogy rendszerint egyedül járok honi területen. Százszor és százszor bejártam már keresztül-kasul a vidéket, de még egyszer sem fordult elő, hogy megszólítottak volna. Mások nem járkálnak olyan szabadon, mint én, de senki sem száműzte magát a világból, senki sem zárkózott be az Egyetemre, és eddig még senkit sem bántottak. Tudom, hogy alkalomadtán Delarmi is — mintha későn eszmélt volna rá, hogy megfeledkezett a rangnévről, olyan hangsúllyal helyesbítette magát, ami már fölért egy halálos sértéssel —, akarom mondani, emlékszem, hogy Delarmi szóló is megfordult honi területen, de még őt sem szólították meg.

— Talán — felelte dühtől csillogó szemmel Delarmi —, mert nem én szólítottam meg őket először, és mert megtartottam a kellő távolságot. Mert úgy viselkedtem, hogy kiérdemeljem a tiszteletüket, és azt meg is kaptam tőlük mindig.

— Furcsa — mondta Gendibal —, kis híján azt találtam mondani, azért, mert önnek sokkal félelmetesebb külseje van, mint nekem. Ami azt illeti, még itt is kevesen mernek önhöz közeledni… De árulja el nekem, mi lehet az oka, hogy oly sok alkalom közül a honiak épp a mai napot választották, hogy belém kössenek, éppen ma, amikor az Asztal egy különösen fontos gyűlésére igyekeztem?

— Ha nem az ön viselkedése idézte elő, akkor csakis véletlen lehetett — felelte Delarmi. — Nem tudok róla, hogy Seldon matematikája a véletlen szerepét is kiküszöbölte volna a Galaxisból… legalábbis ami az egyes eseményeket illeti. Vagy már ön is ösztönös megérzések alapján ítél? — (Néhány szóló halk mentális sóhaja jelezte, hogy megértették az első szóló ellen intézett oldalvágást.)

— Nem én viselkedtem úgy — mondta Gendibal. — De véletlen sem lehetett. Szándékos beavatkozás volt.

— Honnan tudhatnánk? — szólt közbe szelíden az első szóló. Akarata ellenére is ellágyult Gendiballal szemben, és ennek Delarmi utolsó megjegyzése volt az oka.

— Az agyam nyitva áll ön előtt, első szóló. Átnyújtom önnek és az egész Asztalnak az eseményekről őrzött emlékemet.

Az átvitel alig néhány percet vett igénybe.

— Megdöbbentő! — kiáltott fel az első szóló. — Kiválóan viselkedett, szóló, ebben a meglehetősen nehéz helyzetben. Osztom nézetét, miszerint a honiak viselkedése rendellenes, tehát ki kell vizsgálnunk. Addig is, kérem, csatlakozzék a gyűlésünkhöz…

— Egy pillanat! — vágott közbe Delarmi. — Mi a biztosítékunk rá, hogy a szóló beszámolója hiteles?

Gendibal orrlyukai kitágultak a sértéstől, de nem veszítette el az önuralmát.

— Az agyam nyitva áll.

— Tudok esetekről, amikor a nyitott agyak egyáltalán nem voltak nyitottak.

— Efelől nincs kétségem, szóló — mondta Gendibal —, mivel önnek, akárcsak valamennyiünknek, állandóan ellenőrzés alatt kell tartania az elméjét. Az én agyam viszont, ha már egyszer kinyitottam, valóban nyitva áll.

— Hagyjuk abba végre a… — próbálkozott az első szóló, de Delarmi közbevágott:

— Elnézést a közbeszólásért, első szóló, de most én kérek szót személyes megtámadtatás címén.

— Milyen természetű személyes megtámadtatásén, szóló?

— Gendibal szóló gyilkossági kísérlettel vádolt meg egyikünket; nyilván úgy gondolja, hogy az a földműves valakinek a felbujtására támadta meg. Mindaddig, míg a vádat nem vonja vissza, potenciális gyilkos vagyok, de az lehet bárki más is a jelenlévők közül, önt is beleértve, első szóló.

— Hajlandó visszavonni a vádat, Gendibal szóló? — kérdezte az első szóló.

Gendibal olyan erővel markolta meg széke karfáját, mintha el akarnák venni tőle, és ezt válaszolta:

— Megteszem, mihelyt valaki megmagyarázza nekem, miképpen történhetett meg, hogy egy honi paraszt, akihez még többen is csatlakoztak, azzal a szándékkal indult útnak, hogy engem feltartóztasson a gyűlésre vezető utamon.

— Ezer oka lehet — mondta az első szóló. — Ismétlem, az ügyet ki kell vizsgálnunk. Addig is, Gendibal szóló, volna szíves visszavonni a vádat, hogy érdemben folytathassuk beszélgetésünket?

— Nem tehetem, első szóló. Hosszú perceken át próbáltam, amilyen finoman csak tudtam, kifürkészni a paraszt elméjét, hogy a legcsekélyebb károsítás nélkül megváltoztassam a magatartását, de kudarcot vallottam. Agyából hiányzott a kellő rugalmasság, érzelmei pedig olyan állhatatosak voltak, mintha egy kívülálló agy szilárdította volna meg őket.

Delarmi, ajkán futó mosollyal, újból megszólalt:

— És úgy gondolja, hogy az a kívülálló agy egyikünke volt? Nem lehetséges, hogy az a titokzatos, velünk versenyben álló szervezet a ludas benne, hiszen, nemde, sokkal erősebb nálunk?

— Lehetséges — felelte Gendibal.

— Ebben az esetben mi, akik nem vagyunk tagjai ennek a csak ön által ismert szervezetnek, nem lehetünk vétkesek, tehát nyugodtan visszavonhatja a vádat. Vagy netalán azzal vádol közülünk valakit, hogy ennek a különös szervezetnek a hatalmában áll? Lehetséges, hogy valaki nem az, akinek látszik?

— Meglehet — válaszolta Gendibal szárazon, mert hiszen nem kerülte el a figyelmét, hogy Delarmi hurkot akar vetni a nyakára.

— Úgy tűnhet fel — rántotta szorosabbra Gendibal nyaka körül a hurkot Delarmi —, hogy az ön álombéli titkos, ismeretlen, rejtett és rejtélyes szervezete nem egyéb paranoiás lidércnyomásnál. Őrült rögeszméjébe jól beleillenek, hogy ez a szervezet befolyásolja a honi parasztokat, és titokban irányítja a szólók cselekedeteit. Mindenesetre szívesen követném egy kicsit tovább az ön különös gondolatmenetét. Mit gondol, szóló, melyikünk az, akit irányítanak? Talán én magam?

— Nem gondolnám, szóló — felelte Gendibal. — Ha ön ilyen közvetett módon akarna megszabadulni tőlem, nem nyilvánítaná ki ilyen nyíltan az irántam érzett ellenszenvét.

— Talán kétszeres kettős játékot űzök, nem gondolja? — Delarmi hangja már-már dörömbölő volt. — A paranoiás fantáziaképbe ez is kiválóan beleillenek.

— Elismerem. Ön tapasztaltabb nálam ezen a téren. Lestim Gianni szóló vágott közbe hevesen.

— Nézze, Gendibal szóló, ha ön fölmenti Delarmi szólót, a vádja annál inkább irányul ránk, többiekre. Milyen alapon akarta volna bárki is közülünk, hogy elkéssen a gyűlésről, mi több, hogy meghaljon?

Gendibal olyan gyorsan válaszolt, mintha várta volna a kérdést.

— Amikor beléptem, éppen arról folyt a vita, töröljék-e az első szóló egyes mondatait a jegyzőkönyvből. Én vagyok az egyetlen szóló, akinek nem állt módjában ezeket a mondatokat hallani. Ismertessék meg velem is, és akkor elmondom, mi indokolta a késleltetésemet.

Az első szóló válaszolt:

— Kijelentettem, és kijelentésemet Delarmi szóló és a többiek határozottan rosszallották, hogy intuíciós alapon, sőt a pszichohistóriai matematika leghelytelenebb alkalmazásával találtam úgy, hogy a Terv egész jövője az első alapítványbeli Golan Trevize száműzetésén múlhat.

— Hogy mit gondol a többi szóló, az az ő dolga — szögezte le Gendibal. — Én egyetértek ezzel a feltételezéssel. Trevize jelenti a helyzet kulcsát. Furcsának találom váratlan száműzetését az Első Alapítványból, valamiért fontos kell hogy legyen.

— Azt akarja mondani, Gendibal szóló — vette át a szót Delarmi —, hogy Trevize-t ez a titokzatos szervezet tartja a markában… esetleg mindazokat, akik őt száműzték? Talán mindent és mindenkit az ellenőrzésük alatt tartanak, kivéve önt és az első szólót meg persze engem, akit ellenőrzésmentesnek nyilvánított?

— Ez a vagdalkozás nem igényel választ — felelte Gendibal hűvösen. — Inkább azt kérdezem, van-e valaki a szólók között, aki egyetért az első szólóval és velem. Olvasták, gondolom, a témában készített matematikai elemzésemet, melyet az első szóló jóváhagyott, és körözésre bocsátott ki önök között?

Csend volt.

— Megismétlem a kérdésemet — mondta Gendibal. — Senki? Csend volt.

— Első szóló. Íme az ok, hogy valaki késleltessen engem — mondta Géndibal.

— Fejezze ki magát világosabban — mondta az első szóló.

— Ön szükségesnek ítélte, hogy foglalkozzunk azzal az első alapitványbelivel, Trevize-zal. Ez fontos politikai kezdeményezésnek számít, és ha a szólók olvasták a dolgozatomat, nagy általánosságban tudják, mi van készülőben. De ha még ebben az esetben is egyhangúlag, hangsúlyozom: egyhangúlag ön ellen foglalnak állást, akkor a hagyományos önkorlátozás értelmében ön nem teheti meg a szükséges lépést. Ha akár csak egyetlen szóló is támogatja, minden további nélkül megvalósíthatja az új politikát. Én voltam az egyetlen szóló, aki támogattam volna önt, ez bárki számára világos, aki olvasta a munkámat, tehát engem mindenáron távol kellett tartani az Asztaltól. A trükk majdnem bevált, ám mégis itt vagyok, és támogatom az első szólót. Egyetértek vele, tehát a hagyományok értelmében figyelmen kívül hagyhatja a többi tíz szóló ellenvetését.

Delarmi öklével az asztalra csapott.

— A célzás arra utal, hogy valaki előre tudta, mit fog javasolni az első szóló, továbbá, hogy azt Géndibal szóló támogatni fogja, a többiek pedig nem, hogy valaki tudta, amit nem tudhatott volna. A célzás arra is utal, hogy ez a kezdeményezés nincs ínyére Géndibal szóló paranoia sugallta szervezetének, amely ennek megakadályozásáért harcol, ennélfogva egyikünk vagy közülünk többen is ennek a szervezetnek az irányítása alá kerültek.

— A célzással egyetértek — mondta Géndibal —, és az elemzését mesterinek tartom.

— Kit vádol hát?! — kiáltotta Delarmi.

— Senkit. Felkérem az első szólót, vegye kezébe az ügyet. Világos, hogy testületünkben van valaki, aki ellenünk dolgozik. Javasolom, hogy mindenki, aki a Második Alapítványért tevékenykedik, vesse alá magát egy alapos mentális elemzésnek. Mindenki, még maguk a szólók is. Magamat és az első szólót is beleértve.

Az Asztal körül akkora zűrzavar és fejetlenség támadt, amire a jegyzőkönyvekben még nem volt példa.

És amikor az első szóló végül bejelentette az ülés elnapolását, Gendibal — egy szót sem szólva senkihez — visszavonult a szobájába. Tudta, hogy egyetlen barátja sem akad a szólók között, és még az első szóló is — akármennyire mellette áll — legföljebb csak fél szívvel támogatja.

Maga sem tudta, a Második Alapítványt vagy önmagát félti-e. A kudarc keserű ízét érezte a szájában.

27.

Nyugtalanul aludt. Félálombeli gondolataiban és zaklatott álmaiban mindegyre Delora Delarmival viaskodott. Egyik álmában még össze is keverte a nőt azzal a honi paraszttal, Rufiranttal: az idomtalan testű Delarmi feléje sújtott, hatalmas öklével, miközben tűhegyes fogait mutogatva a legbájosabb mosolyát ragyogtatta rá.

A szokottnál később ébredt, méghozzá az ágya melletti asztalkába épített csengő tompított berregésére; mégis úgy érezte, mintha egy percet sem pihent volna.

— Tessék! Mi történt?

— Szóló! — Az emeleti felügyelő hangja ezúttal kevésbé tisztelettudóan csengett. — Látogatója van.

— Látogatóm? — Gendibal megnyomta előjegyzési naptára gombját, de a képernyő senkit sem jelzett délelőttre. Benyomta az időjelző gombot: reggel 8 óra 32 perc. Bosszúsan kérdezte: — A téridő szerelmére, de hát ki az?

— Nevet nem mondott, szóló. Egy honi fajzat — tette hozzá nem is titkolt rosszallással. — Az ön meghívására jött ide. — Az utolsó mondat már kifejezett helytelenítést árult el.

— Várakozzék a hallban, amíg leérek. Időbe fog telni.

Gendibal nem sietett. Súlyos gondolataitól a reggeli tisztálkodás alatt sem tudott szabadulni. Volt abban ésszerűség, hogy a honi parasztot használták föl szabad mozgása megakadályozására — de nagyon szerette volna tudni, ki tehette. És mi ez az újabb honi behatolás, ezúttal a saját szállására? Valamiféle bonyolult csapda?

Seldon nevére, hát hogyan juthat be az Egyetemre egy honi paraszt? Vajon mit adhatott elő? És egyáltalán, mi oka lehet rá?

Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy fegyvert kellene vennie magához. De azon nyomban le is tett róla, mert feltámadt benne a gőgös bizonyosság, hogy az Egyetem falai között veszélytelenül veheti befolyása alá a honi agyat — persze csak úgy, hogy ne hagyjon rajta nyomot.

Be kellett látnia, hogy az előző napon lezajlott incidens közte és Karoll Rufirant között valóban mélyen érintette. Egyáltalán: ugyanaz a paraszt keresi most? Talán már ki is került a befolyás alól — akárki vagy akármi idézhette elő —, és lehet, hogy bocsánatot akar kérni azért, amit elkövetett ellene… talán szorongva várja a büntetést… De honnan tudhatta Rufirant, hová kell mennie? Kit kell keresnie?

Elszánt léptekkel haladt végig a folyosón, majd belépett a haliba. Meglepetésében megtorpant, aztán az üvegfalú fülkében ülő felügyelőhöz fordult, aki úgy tett, mintha nagyon el volna foglalva.

— Felügyelő, arról nem szólt, hogy a látogató nő!

— Én csak annyit mondtam, szóló, hogy egy honi fajzat — válaszolta nyugodtan a felügyelő. — Ön meg nem kérdezett semmit.

— Minimális információ, felügyelő? Megjegyzem magamnak, hogy magára ez a jellemző. — (Majd utánanéz, vajon nem Delarmi embere-e a felügyelő. És mostantól kezdve figyelnie kell, miféle tisztviselőkkel van körülvéve; hogy kik ezek az „egyszerű emberek”, akiken újdonsült szólósága magasából hajlamos volt keresztülnézni.) — Szabad-e valamelyik tanácsterem?

— Csak a 4-es számú, szóló — felelte a felügyelő. — Három óra hosszat szabad is marad. — Rövid oldalpillantást vetett a honi asszonyra, aztán ártatlan szemmel visszanézett Gendibalra.

— Akkor tehát a 4-esbe megyünk, felügyelő, és ajánlom, hogy ügyeljen a gondolataira. — Gendibal gorombán lecsapott, és a felügyelő pajzsa késve zárult össze. Gendibal tudta, hogy méltóságán aluli cselekedet, ha egy nála alacsonyabb rendű agyat bántalmaz, de úgy vélte, aki képtelen elrejteni felettesét illető kellemetlen gyanúját, az tanulja meg, mit engedhet meg magának, és mit nem. A felügyelőt néhány órán át enyhe fejfájás kínozza majd. De megérdemli.

28.

A nő neve nem jutott rögtön eszébe, és nem volt kedve, hogy mélyebben leásson utána. A nő sem gondolhatta komolyan, hogy még emlékszik rá. Ingerülten szólította meg:

— Maga…

— Novi vagyok, tudákos mester — felelte szinte egy szuszra. — Az előbbeni nevem meg Sura, de híjon csak Novinak.

— Értem. Novi. Tegnap találkoztunk, már emlékszem. Nem felejtettem el, hogy megvédett. — Nem tudta rászánni magát, hogy az Egyetem területén honi módra társalogjon. — De hát hogy jutott be ide?

— Maga mondta, mester, hogy írhatok levelet. Aszonta, elég annyi, hogy „Tudósok Háza, 27-es lakosztály”. Elhoztam magam, oszt' megmutattam a levelet… a saját írásomat — tette hozzá szégyenlős büszkeséggel. — Kérdik tőlem: „Aztán kinek lesz az az írás?” Én meg hallottam a nevit, amikor megmondta annak a bamba tuskónak, Rufirantnak. Mondok, Stor Gendibalnak, a tudákos mesternek.

— És beengedték, Novi? Nem kérték el magától a levelet?

— Csudára be voltam gyulladva. Megsajnálhattak. „Gendibal mester megígérte, hogy megmutassa nekem a Tudákosok Házát”, mondtam, ők meg mosolyogtak. A kapuban az egyik odaszólt a másiknak: „Na hisz', ennél még többet is megmutat neki!” Akkor aztán megmutatták, merrefelé menjek, és még azt is megmondták, nehogy másfele menjek, mert abban a szent pillanatban kihajítanak.

Gendibal elpirult. Seldonra, ha ő egy honi asszonynyal akarna szórakozni, nem csinálná ilyen nyíltan, és jobban megnézné, kit válasszon ki erre a célra. Gondolatban megrázta a fejét, ahogy alaposabban szemügyre vette a trantori nőt.

Egészen fiatalnak látszott, fiatalabbnak, mint amennyire a kemény fizikai munka az első pillanatban mutatta. Nem lehetett több huszonöt évesnél, amikor a honi lányok rendszerint már férjnél vannak. Sötét haját befonta, ami viszont arra utalt, hogy még hajadon — vagyis szűz —, és ez nem is lepte meg. Tegnapi megjelenése elárulta, milyen házsártos tud lenni, és Gendibal nem is csodálta, hogy még nem akadt honi férfiú, aki magára vette volna a lány csípős nyelvének és fürge öklének jármát. A külseje sem volt valami vonzó. Noha megjelenését erején felül próbálta elfogadhatóvá tenni, ez mit sem változtatott szögletes, lapos arcán és kivörösödött, bütykös kezén. Amennyire az alakját meg tudta ítélni, inkább erőteljes felépítésű, mintsem kecses volt.

A nő alsó ajka a fürkésző pillantás súlya alatt megremegett. Gendibalt szánalom fogta el, amikor megérezte a másik zavarát és félelmét. A nő valóban hasznára volt tegnap, a többi nem érdekes.

Igyekezett, hogy minél barátságosabb és megnyugtatóbb hangon szóljon hozzá.

— Tehát azért jött, hogy… hm… megnézze a Tudósok Házát?

A nő tágra nyitotta sötét szemét (a szeme valóban szép volt), azt felelte:

— Mester, ne legyek rám dühös, de azért gyűltem, hogy magam is tudákos legyek.

— Tudós akar lenni? — Gendibal megrökönyödött. — Jóasszony, hiszen…

Félbehagyta a mondatot. A Trantorra, hát hogyan magyarázza meg egy tanulatlan parasztasszonynak, mi az az intelligenciaszint… hogy mennyi gyakorlásra és mentális állóképességre van szüksége annak az embernek, akit a trantoriak „tudákos”-nak neveznek?

De Sura Novi szenvedélyes hangon bizonygatta:

— Tudok ám írni, de még olvasni is! Egész könyveket olvastam mán végig, de az elejitől ám! És vágyók rá, hogy tudákos legyek! Nem akarok egy paraszt felesége se lenni. Nem vagyok közibük való. Nem akarok parasztot uramnak, meg gyerekeket se szülnék néki. — Fölszegte a fejét, és büszkén vágta oda: — Pedig kértek. Nem is egyszer. Én meg aszontam, „nem”. Udvariasan, de „nem”.

Gendibal tisztában volt vele, hogy a nő hazudik.

Egyszer sem kérték meg. De amikor megszólalt, az arcán nem látszott semmi.

— Mit kezd az életével, ha nem megy férjhez? Novi az asztalra fektette mindkét kezét.

— Tudákos leszek. Nem leszek parasztasszony.

— Mi lesz, ha nem tudok tudóst faragni magából?

— Akkor nem leszek semmi se, és várom, hogy meghaljak. Ha nem lehetek tudákos, akkor az életbe' semmi se leszek.

Gendibalt egy pillanatra elfogta a vágy, hogy belenézzen a nő agyába, és kifürkéssze, milyen erősek a motivációi. Ám az ilyesmi tilos. Egyetlen szóló sem szórakozhat azzal, hogy mások védtelen agyában kotorásszon. A mentális kontroll tudományának és technikájának — csakúgy, mint minden más szaktudománynak — megvannak a maga szabályai. Legalábbis így kellene lennie. (Hirtelen megbánta, hogy lecsapott a felügyelőre.)

— Miért nem akar parasztasszony lenni, Novi? — kérdezte. Egy egészen jelentéktelen manipulációval elérhetné, hogy beletörődjön a sorsába, s gondoskodhatna arról is, hogy akadjon egy honi bugris, aki boldogan elvenné, s hogy a nő is boldogan menjen hozzá. Nem ártana vele senkinek… még ő tenne szívességet… De törvénytelen, s ezért elképzelhetetlen.

— Nem akarok — felelte a nő határozottan. — A paraszt csak egy rög. Rögös földdel dolgozik, s olyanná lesz maga is, mint a rög. Ha parasztasszony leszek, magam is csak rög leszek. Elfelejtek mindent, mert nem jut időm írni, olvasni. A fejemben — tette kezét a homlokára — minden megsavanyodik és megposhad. Nem! A tudákos az más! Meggondolt! (Gendibal tudta, hogy inkább „intelligensre” gondol, semmint „körültekintőre”.)

— Egy tudákos — folytatta a nő — könyvek közt él, meg… meg… elfelejtettem, hogy híják. — Olyan mozdulatot tett, mintha valamiféle szerkezetet kezelne, s ha agyhullámai nem jönnek Gendibal segítségére, sohasem jött volna rá, mire gondol a nő.

— Mikrofilm — mondta. — Honnan tud a mikrofilmek létezéséről?

— Sok mindent kiolvastam én a könyvekből — felelte büszkén a nő.

Gendibal már nem tudott ellenállni, hogy alaposabban megismerje ezt a teremtést. Honi létére merőben szokatlan… efféléről még nem is hallott. A honiakat sohasem szervezték be, de ha Novi fiatalabb volna, akár csak tíz esztendővel…

Micsoda pazarlás! Nem zavarhatja meg; nem szabad megzavarnia… de hát miért lesz szólóvá az ember, ha meg sem figyelheti a szokatlan elméket, s nem tanulhat belőlük?

— Novi — mondta —, szeretném, ha leülne egy pillanatra. Üljön nagyon nyugodtan. Ne mondjon semmit. Ne gondoljon semmire, és ne szóljon semmit. Csak arra gondoljon, hogy aludni akar. Érti?

A nő félelme újra feltámadt.

— Miért csináljak így, mester?

— Mert szeretném elgondolni, hogyan lehet magából tudós.

Végül is mindegy, mi mindent olvasott, nem sejtheti, mit jelent valójában az a szó, hogy „tudós”. Ezért mindenképpen meg kell tudnia, szerinte mi az, hogy tudós.

Roppant óvatosan, végtelenül finoman megvizsgálta az agyát; nem is érintette, inkább csak érezte — mintha úgy helyezné a kezét egy tükörsima fémfelszínre, hogy ujjai nyomot ne hagyjanak rajta. A nő számára a tudós azt az embert jelentette, aki mindig könyveket olvas. De arról már fogalma sem volt, miért kell könyveket olvasnia. Önmagát úgy képzelte tudósnak — agyában azoknak a munkafolyamatoknak a képe jelent meg, amelyeket jól ismert: köpülés, cipekedés, főzés, takarítás, utasítások teljesítése —, hogy itt él az Egyetemen, végzi a munkáját, de ha ideje engedi, bármikor hozzáférhet a könyvekhez, szabadon olvashat, s egyszer valamiképpen „tanult ember” válik belőle. Végeredményben az derült ki, hogy szolgáló szeretne lenni — az ő szolgálója.

Gendibal összeráncolta a homlokát. Egy honi szolgáló — méghozzá ilyen egyszerű, esetlen, tanulatlan, jóformán írástudatlan nő. Lehetetlen!

Nincs más hátra, vissza kell utasítania. Módot kell találni rá, hogy vágyait úgy alakítsa át, hogy megelégedjék parasztasszony mivoltával… és ne hagyjon nyomot, még Delarmi se találjon benne kivetnivalót.

…Vagy lehet, hogy éppen Delarmi küldte hozzá? Talán az egész nem más, mint egy agyafúrt terv: arra akarják csábítani, hogy megbolygasson egy honi elmét, aztán emiatt elkaphassák és vád alá helyezhessék?

Nevetséges. Most már igazán a paranoia veszélye fenyegeti. Elég, ha megfogja a nő egyszerű agyának valamelyik apró nyúlványát; egy kissé eltereli a mentális folyamatot. Alig észrevehető lökés lenne az egész.

A törvény betűje ellen szólna ugyan, de nem ártana vele senkinek, és észre sem vennék.

Szünetet tartott.

Vissza! Vissza! Vissza!

Az űrre! Majdnem elvétette!

Illúzió áldozata volt?

Nem! Most, hogy figyelmét oda összpontosította, tisztán látta. A legeslegapróbb kis kacs elgörbült — rendellenes elhajlást mutatott. Az eltérés oly finom volt, hogy még elágazásnak sem látta nyomát.

Gendibal előbújt a nő agyából.

— Novi — szólalt meg halkan.

A nő pupillája összeszűkült.

— Igen, mester?

— Dolgozhat velem — mondta Gendibal. — Tudóst csinálok magából… A nő szeme felragyogott.

— Mester… — mondta ujjongva. A lába elé akarta vetni magát, azonnal észrevette. Keményen megfogta a nő vállát.

— Ne mozduljon, Novi. Maradjon ott, ahol van… Maradjon!

Mintha egy félig idomított állattal beszélt volna. Csak akkor engedte el, amikor az utasítás már eljutott agya megfelelő helyére. Érezte a nő felső karjának kemény izmait.

— Ha tudós akar lenni, tudóshoz méltóan kell viselkednie — mondta. — Ez azt jelenti, hogy mindig nyugodtan, csendesen kell beszélnie, és mindig azt kell tennie, amit én mondok. És meg kell tanulnia úgy beszélni, mint én. Más tudósokkal is találkozik majd. Nem fog félni?

— Nem fogok, ha mellettem lesz… Mester.

— Maga mellett leszek. De mindenekelőtt… keresünk magának egy szobát, elintézzük, hogy fürdőszobája is legyen, kap helyet az ebédlőben is, no meg ruhákra is szüksége lesz. Tudóshoz illő öltözéket kell viselnie, Novi.

— Nékem csak ez a… — makogott szánalmasan a nő.

— Másikat fog kapni.

Keresnie kell egy asszonyt, aki új ruhát ad majd Novira. Szükség lesz még valakire, aki egy honit megtanít a tisztálkodás alapismereteire. Noha a rajta lévő ruha minden bizonnyal a legjobb darabja, és láthatóan kicsinosította magát, még akkor is érezni lehet körülötte valami kellemetlen szagot.

És biztosítania kell, hogy kettejük kapcsolatát senki sem fogja félreérteni. Nyílt titok volt ugyanis, hogy a Második Alapítvány tagjai (a nők is) örömszerzés céljából időnként behatolnak a honiak területére. Ha nem keletkezett interferencia köztük és a honi agyak között, a világon senkit sem izgatott a dolog. Gendibal ugyan sohasem bocsátkozott ilyen kalandokba, amit szívesen magyarázott úgy, hogy nincs szüksége annál közönségesebb és hevesebb testi élményre, mint amit az Egyetemen belül megkaphatott. A második alapítványbeli nők a honiakhoz képest fakóbbak voltak, de legalább tiszták, s a bőrük is sima.

De még ha félreértik is, és összesúgnak a szóló háta mögött, amiért annak nem elég, ha ki-kirándul a honiak közé, hanem egyet még be is csempész a szállására, mindenképpen el kell viselnie a kellemetlenséget. A dolgok jelenlegi állása szerint ez a parasztlány, Sura Novi fogja biztosítani győzelmét abban a feltartóztathatatlanul közelgő párviadalban, amelyet Delarmi szólóval és az Asztal többi tagjával kell megvívnia.

29.

Gendibal csak vacsora után látta viszont Novit. Az az asszony vezette elébe, akinek korábban hosszan elmagyarázta a helyzetet — legalábbis azt, hogy a helyzet nélkülöz mindenféle szexuális jelleget. Az asszony megértette — mindenesetre nem merte kinyilvánítani, hogy egészen másképp érti, s ennyi tulajdonképpen meg is felelt a célnak.

És most ott állt előtte Novi pirulva, büszkén, zavartan, diadalmasan — s mindezek az ellentétes érzelmek egyszerre tükröződtek az arcán.

— Milyen csinos, Novi — mondta Gendibal.

A ruha, amit kerítettek neki, meglepően jól állt rajta, de föl sem merült, hogy netán nevetségessé válik benne. Lefaragtak volna egy kicsit a derekából? Fölemelték a mellét? Vagy egyszerűen csak arról volt szó, hogy paraszti ruhájában látszott olyan esetlennek?

Tompora ugyan most is kidomborodott, ám a látvány nem volt kifejezetten visszataszító. Arca persze továbbra is egyszerű maradt, de mire lekopik róla a mezők barnasága és megtanulja, hogyan kell bánnia az arcbőrével, nem is lesz olyan reménytelenül csúf.

A Régi Birodalomra! Az asszony valóban azt hitte, Novi a szeretője lesz! Hiszen amennyire csak tudta, megpróbálta széppé varázsolni.

Aztán arra gondolt: hát aztán, miért ne?

Novit oda kell állítania a Szólók Asztalához; és minél vonzóbb, annál könnyebben viheti keresztül a tervét.

E gondolatnál érte el az első szóló üzenete. Egy mentális társadalomban az ilyesmi nagyon is megszokott és helyénvaló dolog. Többé-kevésbé nem hivatalosan „véletlen effektusnak” hívták. Ha az ember futólag egy másikra gondol, miközben az illető éppen akkor gondol őrá, fellép egy kölcsönösen erősödő inger, amely másodpercek alatt kiélesíti, határozottá és látszatra egyidejűvé teszi a két gondolatot.

A folyamat még azokat is meglepte, akik intellektuálisan tisztában voltak a természetével, különösen, ha oly homályos, bizonytalan gondolatok indultak útnak egyik vagy másik (vagy mindkettő) részéről, hogy tudatosan nem is érzékelték.

— Ma este nem maradhatok magával, Novi — mondta Gendibal. — Dolgom akadt. A szobájába kísérem. Ott talál majd néhány könyvet, gyakorolhatja az olvasást. Megmutatom, hogyan kell jeleznie, ha szüksége van valamire… aztán holnap találkozunk.

30.

— Első szóló? — mondta Gendibal udvariasan.

Shandess csak bólintott. Komor volt, s most nem tagadhatta volna le a korát. Úgy festett, mint aki nem szokott inni, de most alaposan ráférne egy pohár ital. Vonakodva szólalt meg:

— Hívtam magát.

— De nem hírvivőn keresztül. Az egyenes „hívásból” ítélve fontos dologról van szó.

— Igen. Az ön zsákmánya… az első alapítvány béli… Trevize…

— Igen?

— Nem jön a Trantorra.

Gendibal nem látszott meglepettnek.

— Miért kellene idejönnie? Értesülésünk szerint egy őskori történelemmel foglalkozó professzor társaságában indult útnak, aki a Földet keresi.

— Igen, a legendák Első Bolygóját. És éppen ezért kellett volna a Trantorra jönniük. Mert hiszen tudja-e az a professzor, hol van a Föld? Ön tudja? Tudom-e én? Biztosak lehetünk-e benne, hogy létezik egyáltalán, vagy hogy létezett-e valaha is? Ide kellett volna jönniük a Könyvtárba, hogy megszerezzék az információkat, ha megszerezhetők egyáltalán. Mindeddig nem éreztem válságosnak a helyzetet, bíztam benne, hogy az első alapítványista idejön, és rajta keresztül megtudhatjuk, amit meg kell tudnunk.

— És valószínűleg éppen ez lehet az oka, hogy nem engedik ide.

— De hát akkor hová megy?

— Úgy vélem, arra még nem jöttünk rá.

— Milyen nyugodtan mondja! — csattant fel az első szóló.

— Azt hiszem, ez a jobb — válaszolta Gendibal. — Ön azt szerette volna, ha a Trantorra jön, mert itt biztonságban tudná, és mint információs forrást kihasználhatná. Vajon nem válik-e még fontosabb információk forrásává, s itt a nála még fontosabb személyek belekeveredésére gondolok, ha tetszése szerint választja meg úticélját, és azt teszi, amit jónak lát… feltéve, hogy nem veszítjük szem elől?

— Ez nekem kevés! — mondta az első szóló. — Ön meggyőzött engem róla, hogy új ellenségünk támadt, és most már nem nyughatom. S ami még rosszabb, meggyőztem magam, hogy meg kell szereznünk Trevize-t, különben elveszítünk mindent. Nem szabadulhatok az érzéstől, hogy ő jelenti a helyzet kulcsát, és nem más.

— Történjék bármi, első szóló, mi nem veszíthetünk — jelentette ki Gendibal éles hangon. — Csak akkor, ha ezek az Anti-Öszvérek, hogy az ön kifejezésével éljek, továbbra is titokban áskálódnának ellenünk. Mi azonban már tudomást szereztünk róluk. Már nem kell sötétben, tapogatóznunk. Ha az Asztal következő ülésén sikerül megteremtenünk az együttműködést, felkészülhetünk az ellentámadásra.

— Nem Trevize ügyében hívtam önt — mondta az első szóló. — Csak azért veiettem föl a dolgot, mert személyes kudarcként értékelem. Tévesen elemeztem a helyzetnek ezt az oldalát. Hibáztam, amikor a személyes sértettséget a nagypolitika fölébe helyeztem, s ezért bocsánatot kérek. De más ügyben hívtam.

— Ennél is komolyabb ügyben, első szóló?

— Ennél is komolyabb ügyben, Gendibal szóló. — Az első szóló felsóhajtott, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Gendibal türelmesen állt előtte, és várt.

Az első szóló végül szelíd hangon szólalt meg, mintha így akarná enyhíteni a csapás erejét:

— Az Asztal rendkívüli ülésén, melvet Delarmi szóló kezdeményezett…

— Az ön akaratán kívül, első szóló?

— Céljának eléréséhez mindössze három másik szólót kellett megnyernie, s ezek között én nem szerepeltem. Ezen a rendkívüli ülésen vádat emeltek ön ellen, Gendibal szóló. A vád szerint önt, aki méltatlannak bizonyult a szólói posztra, azonnal törvény elé kell állítani. Háromszáz esztendő óta először fordult elő, hogy egy szóló ellen vádemelési javaslatot érvényesítettek…

Gendibal, aki mindent megtett, hogy dühét leplezze, közbevágott:

— De ön nyilván nem szavazott rá, hogy vád alá helyezzenek.

— Én nem, de magamra maradtam. Az Asztal többi tagja egyhangúan, tíz: egy arányban megszavazta a vádemelést. A szabályok értelmében, mint ön is tudja, ilyenkor nyolc szavazat és az első szólóé vagy tíz szavazat az első szóló nélkül szükséges.

— De hiszen én ott sem voltam!

— Ön úgysem szavazhatott volna.

— De szólhattam volna a saját védelmemben!

— Az eseményeknek ebben a szakaszában még nem. Nem sok példa áll ugyan előttünk, de az a kevés eléggé egyértelmű. Ön majd a törvényszék előtt védekezhet, s erre, természetesen, hamarosan sor fog kerülni.

Gendibal elgondolkodva hajtotta le a fejét, aztán azt mondta:

— Túlságosan azért nem aggaszt a dolog, első szóló. Úgy vélem, ön már az elején, jó ösztönnel érzett rá a helyzetre. Trevize ügye mindennél fontosabb. Elfogadja a javaslatomat, hogy ezen az alapon halasszák el a törvényszéki tárgyalást?

Az első szóló fölemelte a kezét.

— Nem hibáztatom, amiért nem látja tisztán a helyzetet, szóló. A vádemelés oly ritkán fordul nálunk elő, hogy magam is kénytelen voltam utánanézni az ilyenkor szokásos hivatalos eljárásnak. Ennél semmi sem fontosabb. Minden mást megelőzve, haladéktalanul indulnunk kell a bíróságra.

Gendibal öklével az asztalra támaszkodott, és az első szóló felé hajolt.

— Ugye, nem mondja komolyan?

— Ez a törvény.

— A törvény nem állhat utunkban akkor, amikor egy nyilvánvaló és közvetlenül fenyegető veszélyt kell elhárítanunk.

— Az Asztal számára, Gendibal szóló, ön a nyilvánvaló és közvetlenül fenyegető veszély. Kérem, figyeljen rám! A szóban forgó törvény azon a meggyőződésen alapszik, hogy semmi nem lehet fontosabb annál, mint ha kiderül: egy szóló visszaélt a hatalmával, vagy korrupcióra vetemedett.

— De hiszen én egyikben sem vagyok vétkes, első szóló, és ön ezt nagyon jól tudja! Itt csakis Delarmi szóló személyes bosszújáról van szó. Ha valaki itt visszaél a hatalmával, az kizárólag ő lehet. Az én bűnöm legfeljebb az, hogy sohasem akartam népszerű lenni, ezt el kell ismernem, és túl kevés figyelmet fordítottam azokra a bolondokra, akik elég öregek, hogy szenilisek legyenek, de még elég fiatalok, hogy hatalom legyen a kezükben.

— Akárcsak jómagam, szóló? Gendibal felsóhajtott.

— Látja, már megint elkövettem ugyanazt a hibát. Nem önre céloztam, első szóló. Rendben van, legyen meg hát a rögtönítélő bíróság. Legyen, mondjuk, holnap. Vagy még inkább ma este. Essünk túl rajta, aztán térjünk át Trevize ügyére. Tovább nem halaszthatjuk.

— Gendibal szóló — mondta az első szóló. — Azt hiszem, még most sem érti a helyzetet. Korábbról is ismerünk vádemelési eljárásokat, nem sokat, csak kettőt. Azok egyike sem végződött elítéléssel. De önt el fogják ítélni! Utána ön már nem lesz az Asztal tagja, és beleszólása sem lesz többé a politikába. De még az évenkénti Közgyűlésen sem lesz szavazati joga.

— És semmit sem tesz, hogy ezt megakadályozza?

— Nem tehetek semmit. Le fognak szavazni, méghozzá egyhangúan. És utána visszavonulásra kényszerülök, aminek szerintem a szólók már előre örülnének.

— És Delarmi lesz az első szóló?

— Nagyon nagy a valószínűsége.

— De hát ezt nem szabad megengedni!

— Egyetértek! És éppen ezért kell az ön elítélésére szavaznom. Gendibal mélyet lélegzett.

— És én mégis rögtönítélő törvényszéket követelek.

— Időt kell nyernie, hogy fölkészülhessen a védekezésre.

— Miféle védekezésre? Oda se fognak figyelni a védekezésemre. Jöjjön a rögtönítélő törvényszék!

— Az Asztalnak is időre van szüksége, hogy fölkészüljön a vádemelésre.

— Ők nem fognak és nem is akarnak felkészülni. Magukban máris elítéltek, s el is döntötték: inkább holnap, mint holnapután, inkább ma, mint holnap. Szavaztassa meg őket!

Az első szóló fölállt. Így néztek egymással farkasszemet, az asztal két oldalán.

— Miért siet ennyire? — kérdezte az első szóló.

— Trevize ügye nem várhat.

— Ha már egyszer elítélték, és az Asztal testületileg alkalmatlannak talált engem, mi dolgunk lehet még? Gendibal suttogó hangja szinte kiáltásnak tűnt:

— Ne féljen! Történjék bármi, nem fognak elítélni!