Az Alapítvány pereme

43.

Munn Li Compor, terminusi tanácsos, bizonytalanul nyújtotta jobbját Trevize felé.

Trevize hűvös pillantást vetett a kézre, és nem fogadta el. Nyilvánvalóan a levegőhöz intézte szavait.

— Nem áll módomban olyan helyzetet teremteni, hogy egy idegen bolygón tartóztassanak lé rendzavarásért, de még erre is hajlandó vagyok, ha ez a személy egy lépéssel közelebb jön hozzám.

Compor megtorpant, tétovázott, s miután egy határozatlan pillantást küldött Pelorat felé, csendesen megszólalt:

— Szabad egy szót szólnom? Magyarázatot adnom? Meghallgatsz?

Pelorat hosszú arcán kissé elmélyültek a redők, miközben egyikről a másikra nézett.

— Miről van szó, Golan? Azért jöttünk erre a távoli világra, hogy az első pillanatban egy ismerősébe botoljunk?

Trevize továbbra is Comporra függesztette a szemét, de teste könnyed elfordítasával jelezte, hogy valójában Pelorathoz beszél:

— Ez az… emberi lény… formájáról ítélve nem mondhatunk mást, valaha barátom volt a Terminuson. Ahogy az már nálam lenni szokott, megbíztam a barátomban. Elmondtam neki a nézeteimet, melyeket talán nem kellett volna szellőztetni, ő pedig a legapróbb részletekig továbbította a hatóságoknak, és még azt a fáradságot sem vette, hogy engem is tájékoztasson róla. Így aztán szépen belesétáltam a csapdába, és egykettőre száműzetésben találtam magam. Most pedig ez az… emberi lény… azt akarja, hogy barátomként üdvözöljem.

Ezek után teljes testével Compor felé fordult, miközben ujjaival végigszántott a haján, amitől az csak még kócosabbá vált.

— Hát ide figyelj! Nekem lenne egy kérdésem. Mit keresel itt? A Galaxis összes bolygói közül miért éppen itt bukkantál föl? És miért éppen most?

Compor keze, mely azóta is Trevize felé nyúlva maradt a levegőben, most lehanyatlott, s a mosoly is lehervadt a férfi arcáról. Az önbizalom, mely annyira jellemző volt rá, szertefoszlott, s ettől harmincnégy esztendejénél valahogyan fiatalabbnak látszott, s egyúttal kissé csüggedtnek is.

— Megmagyarázom — mondta —, de csak ha az elejétől kezdhetem. Trevize gyors pillantást vetett maga köré.

— Itt? Valóban itt akarsz beszélgetni? Egy nyilvános helyen? Azt akarod, hogy itt üsselek le, ha már elegem volt a hazudozásaidból?

Compor összetette a kezét, s könyörgő mozdulattal emelte föl.

— Ez a legbiztonságosabb hely, hidd el nekem. — Aztán hirtelen ráeszmélt, mit is mondott az imént a másik, és sietősen tette hozzá: — Vagy ne higgy nekem, bánom is én. Igazat mondok! Órákkal előbb érkeztem a bolygóra, mint te, és utánanéztem mindennek. Ma rendhagyó napjuk van a sayshellieknek; valami okból ma tartják a meditáció napját. Jóformán mindenki otthon ül, vagy otthon kellene ülnie. Látod, milyen néptelen ez a hely is. Magad sem gondolhatod, hogy mindig ilyen üres.

Pelorat bólintott.

— Csodálkoztam is rajta — mondta, aztán Trevize füléhez hajolt, és odasúgta: — Miért nem engedi, Golan, hogy beszéljen? Olyan nyomorultul fest szegény fickó, és talán valóban bocsánatot akar kérni. Nem lenne rendes dolog, ha megtagadná tőle a lehetőséget.

— Dr. Pelorat ég a vágytól, hogy meghallgasson téged — mondta Trevize. — Hajlandó vagyok szívességet tenni neki, de leköteleznél, ha rövidre fognád a mondanivalódat. A mai nap rendkívül alkalmasnak látszik rá, hogy kijöjjek a sodromból. Ha mindenki meditál, talán a törvény őreinek beavatkozása nélkül bonthatom meg a rendet. Holnap már nem lennék ilyen szerencsés. Miért hagynék ki ilyen lehetőséget?

Compor feszült hangon válaszolta:

— Nézd, ha verekedni akarsz, ne tartsd vissza magad. Még védekezni sem fogok, érted? Csak rajta, üss, de hallgass meg!

— Na, kezdd el hát a mondókádat! Hallgatom egy ideig.

— Azzal kezdem, Golan, hogy nagyon is sikerült meggyőznöd a nézeteidről…

— Kiválóan leplezted. Megesküdtem volna rá, hogy jót mulattál rajtam.

— Megpróbáltam mulatni rajta, hogy magam előtt is eltitkoljam, mennyire felkavartak a nézeteid… Javasolom, telepedjünk le a fal mellé. Akármilyen néptelen is a hely, bejöhet valaki, és nem lenne jó, ha akár véletlenül is kihallgatnának bennünket.

A három férfi lassan átsétált a tágas termen. Compor újabb mosollyal próbálkozott, de gondosan ügyelt rá, hogy Trevize-zal szemben betartsa a háromlépésnyi távolságot.

Letelepedtek egy ülésre, amely előbb engedett a súlyuk nyomásának, majd fölvette a csípőjük és alfelük formáját. Pelorat meghökkent, és olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna pattanni.

— Nyugalom, professzor — szólt Compor. — Én már hozzászoktam. Egyes dolgokban megelőztek bennünket. Ez a bolygó hisz a kényelmes apróságok jelentőségében.

Trevize-hoz fordult, egyik karját a szék támlájára fektette, és könnyed hangon beszélni kezdett:

— Összezavartál. Elültetted bennem a gyanút, hogy a Második Alapítvány valóban létezik, és ez mélyen fölkavart. Ha igazad van, számolni kell a következményekkel is. Hát nem volna valószínű, hogy valamiképpen szemmel tartsanak? Hogy fenyegetést jelentesz a számukra, s ezért eltávolítsanak az útból? És ha én is úgy viselkedem, mint aki hisz neked, engem is eltávolítanak az útból. Érted már, hogyan okoskodtam?

— Megértettem, hogy gyáva vagy.

— Mi értelme lett volna, ha kalandregényhőst játszom? — kérdezte Compor behízelgő hangon, miközben kék szeme a méltatlankodástól kitágult. — Ellenállhatnánk-e, akár te, akár én, egy olyan szervezetnek, amelyik képes volna behatolni az elménkbe és az érzelmeinkbe? Csakis úgy vehetnénk föl velük a harcot, ha tudásunkat elrejtenénk előlük.

— Ezek szerint te elrejtetted, és így maradtál biztonságban? Branno polgármesternő elől, persze, nem rejtetted el, igaz? Az már túl kockázatos volt.

— Igen! De azt hittem, megéri. Ha csak egymás között beszélünk róla, nem történik több, mint hogy mentális kontroll alá vesznek, vagy egyszerűen törlik az emlékezetünket. Másrészt úgy gondoltam, ha elmondom a polgármesternőnek… Tudod, hogy jól ismerte az apámat. Apám és én a Smyrnóról települtünk át, és a polgármesternő egyik nagymamája…

— Tudom, tudom — vágott közbe Trevize türelmetlenül —, továbbá, hogy több generációra visszamenőleg számon tartja a Szíriusszektorbeli őseidet. Ezt már mindenkinek elmesélted. Folytasd, Compor!

— Nos, elég annyi, hogy meghallgatott. Ha a te érveid alapján meg tudtam volna győzni a polgármesternőt, hogy veszélyben vagyunk, a Szövetség cselekvésre szánta volna el magát. Már nem vagyunk olyan védtelenek, mint az Öszvér idejében, és — a legrosszabb esetben — ez a veszélyes tudás szélesebb körben is elterjedt volna, azaz, mi magunk kevésbé személyes veszéllyel néztünk volna szembe.

— Kockára tenni az Alapítványt saját biztonságunk érdekében! — kiáltott fel Trevize maró gúnnyal. — Ezt nevezem hazafias érzésnek!

— Csak a legrosszabb esetre értettem. Én a legjobbra számítottam. — Compor homlokán apró verejtékcsöppek csillogtak. Látszott rajta, hogy minden erejével át akarja törni Trevize megvetésének falát.

— De nekem nem mesélted el ezt a nagyszerű tervedet, ugye?

— Nem, és meg is bántam. A polgármesternő megtiltotta. Azt mondta, mindent tudni akar, amit te tudsz, és te az a fajta ember vagy, aki rögtön bezárkózik, mihelyt tudomására hozzák, hogy nézeteiről mások is értesülnek.

— Milyen igaza volt!

— Én nem tudtam… nem sejthettem… még képzeletben sem feltételeztem róla, hogy a letartóztatásodat és a száműzésedet tervezi.

— Csak arra a politikai pillanatra várt, amikor tanácsosi státusom sem tud megvédeni. Ezt sem láttad előre?

— Honnan sejthettem volna? Magad sem számítottál rá.

— Mert nem tudtam, hogy ismeri a véleményemet.

— Könnyű ezt mondani, utólag — jegyezte meg Compor enyhén szemtelen hangsúllyal.

— És itt mit akarsz tőlem? Utólag, ha szabad így mondanom…

— Kárpótolni szeretnélek az egészért. A kellemetlenségért, amit akaratlanul, mondom akaratlanul okoztam neked.

— Te jó ég!… — mondta Trevize szárazon. — Milyen kedves vagy! De még nem válaszoltál az eredeti kérdésemre. Hogy kerültél ide? Miért éppen azon a bolygón bukkansz fel, ahol én vagyok?

— A kérdésedre egyáltalán nem nehéz válaszolnom. Követtelek!

— A hipertéren át? Miközben a hajóm sorozatban hajtotta végre az ugrásokat? Compor megrázta a fejét.

— Nincs itt semmiféle titok. Nekem ugyanolyan hajóm van, mint neked, a számítógépem is ugyanaz a típus. Tudod, milyen tehetséges voltam mindig, ha arról volt szó, hogy ki kellett találni, milyen irányban halad tovább egy hajó a hipertéri ugrás után. Nem mindig sikerült ugyan kitalálnom, három eset közül rendszerint kettőben tévedtem, de a számítógép nagy segítségemre volt. Te pedig tétováztál az elején. Így aztánjdőt nyertem, hogy a hipertérbe való belépésed előtt fölbecsüljem a lehetséges irányt és sebességet. Betápláltam az adatokat, melyeket kiegészítettem a saját intuitív extrapolációimmal, s a többit elvégezte a számítógép…

— Ezek szerint sokkal előbb értél a városba, mint én?

— Igen. Te nem bíztad magad a gravitációra, de én igen. Sejtettem, hogy a fővárosba jössz, tehát egyenesen idejöttem, mialatt te… — Compor ujjával spirális görbét rajzolt a levegőbe jelezve a bevezetősugár nyomában haladó hajó útját.

— Még azt is megkockáztattad, hogy esetleg összetűzésre kerül sor közted és a sayshelli hatóságok között.

— Hát… — Compor arcán ellenállhatatlanul kedves mosoly jelent meg, aminek láttán Trevize már-már megenyhült iránta. — Azért én sem vagyok mindig és mindenben gyáva. Trevize megkeményítette magát.

— Hogy jutottál olyan hajóhoz, mint amilyen az enyém?

— Pontosan ugyanúgy, ahogy te a tiédhez. Az öreg hölgy, Branno polgármesternő utalta ki számomra.

— Miért?

— Teljesen őszinte leszek hozzád. Megbízott, hogy kövesselek téged. A polgármesternő tudni akarta, hová mész és mit csinálsz.

— Te pedig hűségesen küldözgeted a jelentéseidet. Vagy a polgármesternőt is becsapod?

— Elküldtem a jelentésemet, mert nem volt más választásom. Hipernyomkövetőt helyezett el a hajómon… nem lett volna szabad megtalálnom, mégis megtaláltam.

— És?

— Sajnos úgy van felszerelve, hogy a hajó megbénítása nélkül nem tudom eltávolítani. Legalábbis én nem. Mindebből az következik, hogy ismeri a tartózkodási helyemet és a tiédet is.

— Tegyük fel, hogy nem sikerült volna követned. Akkor most nem tudná, hol vagyok. Erre nem gondoltál?

— Dehogynem. Mi lenne, ha jelenteném neki, hogy elvesztettelek szem elől? Nem hinné el… És akkor ki tudja, meddig nem térhetnék vissza a Terminusra. Én nem vagyok olyan, mint te, Golan. Nem vagyok gondtalan, kötődésektől mentes ember. Nekem feleségem van a Terminuson, várandós feleségem, és szeretnék visszatérni hozzá. Te megengedheted magadnak, hogy csak önmagádra gondolj, de én nem. Egyébként pedig azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Seldonra, kezdettől fogva ezen igyekszem, de nem figyelsz rám. Folyton másról beszélsz.

— Nem hat meg az irántam tanúsított váratlan aggodalmad. Mi ellen akarsz megvédeni? Én úgy látom, te vagy az egyetlen veszély, ami fenyegethet. Elárultál, most pedig a nyomomban vagy, hogy újra elárulhass. A világon senki más nem árthat nekem.

— Hagyd a drámát, ember! — mondta Compor ezúttal komolyan. — Te villámhárító vagy, Golan! Azért küldtek el, hogy kicsikarják a választ a Második Alapítványból, ha ugyan létezik olyasmi, hogy Második Alapítvány. Vannak ösztöneim, melyek egészen más természetűek, mint amelyek a hipertéri nyomkövetéshez szükségesek, és meggyőződésem, hogy ez a polgármesternő terve. Ha megpróbálsz a Második Alapítvány nyomára bukkanni, ők tudomást szereznek róla, és fellépnek ellened. És ezzel felfedik magukat… És ezek után Branno polgármesternő megtámadja őket.

— Milyen kár, hogy híres ösztöneid nem működtek, amikor Branno a letartóztatásomat tervezte. Compor elvörösödött.

— Tudod, az ilyesmi nem mindig működik — motyogta.

— Most pedig azt súgják neked, hogy az öregasszony meg akarja támadni a Második Alapítványt. Ehhez nem lesz bátorsága.

— Szerintem lesz. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy téged csalétekül szánt.

— Vagyis?

— Vagyis az űr minden fekete lyukára kérlek, ne kutass a Második Alapítvány után! Őt nem érdekli, ha közben akár meg is ölnek, de engem érdekel. Felelősnek érzem magam miattad, s ezért nagyon is érdekel.

— Megható — mondta Trevize fagyosan —, de úgy alakultak a dolgok, hogy pillanatnyilag egy egészen más feladat adódott számomra.

— Éspedig?

— Pelorat és én a Föld után nyomozunk. Ez az a bolygó, amely egyesek szerint az emberi faj eredeti lakóhelye volt. Így van, Janov? Pelorat bólintott.

— Az ügy pusztán tudományos jelentőségű, s engem régóta érdekel a téma.

Compor egy pillanatig értetlenül bámult rájuk, aztán azt kérdezte:

— A Földet keresitek? De miért?

— Hogy tanulmányozzuk — válaszolta Pelorat. — Mint azt a bolygót, amelyen az ember kifejlődött, méghozzá feltehetően alacsonyabb rendű létformákból, s nem „teljes fegyverzetben” jelent meg, mint az összes többi bolygón. A maga nemében páratlan érdekességű tanulmányútnak ígérkezik.

— És — tette hozzá Trevize — elképzelhető, hogy éppen ezen a bolygón tudhatok meg valamivel többet a Második Alapítványról is. Mondom: elképzelhető.

— De hát a Föld nem is létezik — mondta Compor. — Nem tudták?

— Nem létezik? — kérdezte Pelorat olyan értetlen arccal, amilyet akkor szokott vágni, ha valamiben megmakacsolta magát. — Azt állítja, hogy nincs olyan bolygó, amelyről az emberi faj származott?

— Ó, nem! Természetesen létezett egy Föld. Efelől semmi kétség! Ma már azonban nincs semmiféle Föld. Nincs lakott Föld. Vége!

Pelorat merev arccal motyogta:

— Ismerünk meséket…

— Várjon csak, Janov — szólt közbe Trevize. — Mondd csak, Compor, honnan veszed ezt!

— Hogy érted azt, hogy honnan? Ez az én örökségem. Az őseim a Szíriusszektorból származtak, ha nem untatlak az örökös ismétléseimmel. Mi odakint mindent tudunk a Földről. Abban a szektorban van, ami azt jelenti, hogy nem része az Alapítványi Szövetségnek, nyilvánvaló hát, hogy a Terminuson senkit sem érdekel. A Föld azonban attól még ott van.

— Igen, ez is egy lehetőség — mondta Pelorat. — A császárság korában határozottan lelkesedtek a „Szinusz alternatíváért”, ahogy akkoriban nevezték.

— Ez nem alternatíva. Ez tény! — szólt Compor.

— Mit szólna, ha elmesélném, a Galaxis hány különböző bolygóját nevezik vagy nevezték Földnek azok az emberek, akik a vele szomszédos csillagrendszerben éltek? — kérdezte Pelorat.

— Pedig ez a valóság — felelte Compor. — A Szíriusszektor a Galaxis legrégebben lakott vidéke. Ezt mindenki tudja.

— Mindenesetre a szíriuszbeliek ezt állítják — mondta Pelorat faarccal.

— Biztosíthatom… — Compor már-már dühbe gurult.

— Mondd el, mi történt a Földdel! — vágott közbe Trevize. — Azt állítod, hogy egy ideje lakatlan. Miért?

— A radioaktivitás miatt. A bolygó egész felszíne radioaktívvá vált az irányítás alól kiszabadult nukleáris reakciók vagy nukleáris robbantások következtében… ezt nem tudom biztosan… a lényeg az, hogy megszűntek rajta az életlehetőségek.

Oly hosszan bámultak egymásra, hogy Compor szükségesnek tartotta elismételni:

— Mondom, nincs többé Föld. Nincs értelme, hogy megkeressék.

44.

Janov Pelorat arca ez egyszer nem volt kifejezéstelen. Nem mintha különösebb szenvedély viharzott volna rajta — vagy bármi efféle bizonytalan érzelem. Mindössze a szeme szűkült össze, és valami büszke eltökéltség sugárzott minden arcvonásáról. Amikor megszólalt, hangjában nyoma sem volt megszokott óvatoskodásának.

— Mit is mondott, honnan tud erről?

— Azt mondtam — válaszolta Compor —, hogy ez az én örökségem.

— Ne adja az ostobát, fiatalember! Maga tanácsos. Ez azt jelenti, hogy a Szövetség egyik bolygóján kellett születnie, mintha a Smyrnót említette volna.

— Úgy van.

— Akkor hát miféle örökségről beszél? Azt akarja bemesélni nekem, hogy olyan szíriuszi génekkel rendelkezik, melyek révén születése pillanatától ismeri a Földdel kapcsolatos szíriuszi mítoszokat?

— Nem, dehogy — jött zavarba Compor.

— De akkor miről beszél?

Compor egy ideig hallgatott, mintha össze akarná szedni a gondolatait. Aztán csendesen beszélni kezdett:

— A családom birtokában vannak régi szíriuszi történelemkönyvek. Ez külső örökség, nem pedig belső. Az ilyesmiről nem beszélünk házon kívül, különösen nem akkor, ha az egyik családtag a politikában kíván érvényesülni. Golan nyilván ezt gondolja rólam, de hidd el, kizárólag jó barátoknak beszélek róla.

Némi keserűség bujkált a hangjában, amikor folytatta.

— Elvben minden alapítványi polgár egyforma, de a Szövetség régi bolygóiról érkezettek jobban hasonlítanak egymásra, mint az újabbakról származók, és a Szövetségen kívüli bolygók fiai a legkevésbé hasonlítanak valamennyiükre. De most nem erről van szó. A könyvektől eltekintve egyszer látogatást is tettem a régi bolygókon. Trevize… hé!…

Trevize elballagott a terem túlsó végébe, és kinézett a háromszögletű ablakon, amely úgy engedett rálátni az égbolt egy darabkájára, hogy a városból minél kevesebb Játszódjék. Minél több fényt és minél nagyobb magányosságot… Trevize felágaskodott, hogy lepillanthasson. Aztán visszafordult az üres terem felé.

— Érdekes ablakot terveztek ide — mondta. — Szóltál, tanácsos úr?

— Igen. Emlékszel arra az utamra, amit a főiskola után tettem?

— A diplomaosztás után? Jól emlékszem rá. Cimborák voltunk. Testi-lelki haverok. A bizalom mindenekelőtt. Mi ketten a világ ellen. Te elmentél arra az útra. Én beálltam a haditengerészethez, csupa hazafiasságból. Valahogy úgy éreztem, nem akarok veled tartani, az ösztönöm súgta, hogy ne menjek el. Bárcsak megmaradt volna bennem ez az ösztön!

Compor nem harapott rá, mondta tovább a magáét.

— Jártam Comporellonon. A családi hagyomány szerint onnan származnak az őseim, legalábbis apai ágon. Mielőtt a Birodalom fölszippantott volna bennünket, az én családomból kerültek ki a kormányzók, s a nevem is a bolygó nevéből ered, a családi hagyomány mindenesetre ezt tartja. A csillagnak, amely körül a Comporellon kering, akkoriban költői szépségű neve volt: Epszilon Eridani.

— Mit jelent ez? — kérdezte Pelorat. Compor megrázta a fejét.

— Nem tudom, jelent-e bármit is. Csak hagyomány. Számtalan ősi hagyomány él köztük. Nagyon régi bolygó, és hosszú, részletekbe menő feljegyzéseik vannak a Föld történetéről, noha általában nem beszélnek róla. Babonás hiedelmek fűződnek hozzá. Valahányszor kiejtik a nevét, hüvelyk- és mutatóujjukat keresztbe fonva, fölemelik mindkét karjukat, hogy így hárítsák el fejük fölül a szerencsétlenséget.

— Amikor visszatértél, elmesélted ezt valakinek?

— Természetesen nem. De kit is érdekelt volna? És nem is akartam elmesélni senkinek. Nem, köszönöm! Politikai karrier kezdetén álltam, és igazán nem óhajtottam senki figyelmét ráterelni idegen származásomra.

— És mi van a Holddal? Beszéljen a Föld mellékbolygójáról! — szólt rá élesen Pelorat. Compor meglepődött.

— Arról semmit sem tudok.

— Van egyáltalán holdja?

— Nem emlékszem, hogy hallottam vagy olvastam volna róla. De ha tanulmányozná a comporelloni feljegyzéseket, bizonyára találna rá utalásokat.

— De ön nem tud róla semmit?

— A mellékbolygóról semmit. Semmit, amire emlékeznék.

— Aha! Hogyan vált a Föld radioaktívvá? Compor megrázta a fejét, és nem válaszolt.

— Gondolkozzék! — mondta Pelorat. — Valamit hallania kellett.

— Hét esztendővel ezelőtt volt, professzor úr. Akkor nem tudtam, hogy hét év múlva tőlem fog kérdezősködni a dolog felől. Valami legendáról beszéltek, mintha történelem volna…

— Miféle legendáról?

— A Föld radioaktívvá vált, a Birodalom megvetette és kiközösítette, lakói lassanként elfogytak, és hírlett, hogy egyszer még elpusztítja a Birodalmat.

— Egy haldokló bolygó pusztítaná el az egész Birodalmat? — vetette közbe Trevize.

— Mondtam, hogy legenda — felelte Compor védekezően. — Nem ismerem a részleteket. Annyit tudok, hogy a mesében Bel Arvardan is szerepelt.

— Az ki? — kérdezte Trevize.

— Történelmi figura. Imponált nekem. A Birodalom korai szakaszának hitelt érdemlő, híres archeológusa, aki állította, hogy a Föld a Szíriusszektorban van.

— Hallottam már a nevét — mondta Pelorat.

— Comporellonon népi hősként tartják számon. Nézzék, ha efféle dolgok iránt érdeklödnek, menjenek a Comporellonra. Nincs értelme, hogy itt vesztegessék az időt.

— De hogyan állíthatták, hogy a Föld el akarja pusztítani a Birodalmat? — kérdezte Pelorat.

— Nem tudom — Compor hangjába határozott konokság lopózott.

— Valami módon összefüggött ez a sugárzással?

— Nem tudom. Hallottam olyasmiről is, hogy valamiféle elmeszerkezetet fejlesztettek volna ki a Földön… szinapszizálónak vagy hasonlónak nevezték…

— Szuperagyakat? — kérdezte Pelorat, mint aki nem hisz a fülének.

— Nem hinném. Arra mindenesetre emlékszem, hogy a dolog nem működött. Ragyogó képességűek lettek az emberek, de meghaltak fiatalon.

— Talán valami tanmeséről van szó — mondta Trevize. — Ha az ember túl sokat akar, a végén még azt is elveszti, amije van.

Pelorat bosszúsan fordult Trevize-hoz.

— Mit tud maga a tanmeséről? Trevize felvonta a szemöldökét.

— A maga szakterülete nem azonos az enyémmel, Janov, de azért ne tartson teljesen tudatlannak.

— Mire emlékszik még azzal kapcsolatosan, amit szinapszizálónak nevezett, Compor tanácsos? — kérdezte Pelorat.

— Semmire, és nem hagyom magam tovább keresztkérdéseknek alávetni. Nézzék, én a polgármesternő parancsának engedelmeskedve követtem önöket. Arra nem vonatkozott a parancs, hogy személyes kapcsolatba is kerüljek önökkel. Csak azért tettem, hogy figyelmeztessem önöket, a nyomukban vannak, és hogy elmondjam, a polgármesternő határozott szándékkal bocsátotta útnak önöket. Egyéb témákról nem akartam szólni, de váratlanul megleptek ezzel a Földüggyel. Nos, hadd ismételjem meg: bármi is volt a múltban: Bel Arvardan, a szinapszizáló vagy akármi, annak semmi köze ahhoz, ami ma van. Ismétlem: a Föld halott bolygó. Csak azt tanácsolhatom, menjenek el a Comporellonra, ott mindent megtalálnak, amit tudni akarnak. Csak innen menjenek el.

— És te, persze, kötelességtudóan jelented a polgármesternőnek, hogy úton vagyunk a Comporellonra, és a biztonság kedvéért el is kísérsz bennünket. De lehet, hogy a polgármesternő már tud is mindenről. Elképzelem, amint gondosan betanít és kikérdez minden egyes szót, amit itt előadtál nekünk, mert az ő céljainak az felel meg a legjobban, ha mi a Comporellonra megyünk. Így van?

Compor elsápadt. Talpra ugrott, s felindulásában szinte hebegve beszélt:

— Próbáltam megmagyarázni. Segíteni akartam. Kár volt az igyekezetért. Felőlem akár egy fekete lyukba is beleugorhatsz, Golan.

Sarkon fordult, és úgy sietett el, hogy vissza se nézett.

Pelorat kissé elképedtnek látszott.

— Nem viselkedett valami okosan, Golan barátom. Még többet is kiszedhettem volna belőle.

— Nem, egy szóval se mondott volna többet — jelentette ki Trevize komoran. — Egyetlen szóval se árult el magának többet, mint amit el akart árulni. Janov, maga nem tudja, ki ez az ember… a mai napig én sem ismertem.

45.

Pelorat nem tudta, megzavarhatja-e. Trevize mozdulatlanul, gondolataiba mélyedve ült a székében. Pelorat végre rászánta magát, és megkérdezte:

— Egész éjjel itt fogunk üldögélni, Golan? Trevize meglepődött.

— Milyen igaza van! Sokkal jobb lesz, ha emberek közé megyünk. Induljunk! Pelorat fölállt.

— Nem lesznek emberek körülöttünk. Compor szerint ma valamiféle meditációs nap van.

— Ezt mondta? Tapasztalt valami forgalmat, amikor a gépkocsiban ültünk?

— Igen, valamicskét.

— Meglehetősen gyér forgalom volt, azt hiszem. És amikor bejutottunk a városba, üresnek látta?

— Nem különösebben. De azt el kell ismerni, hogy ez a hely teljesen kihalt.

— Igen. Föl is tűnt nekem. Azért csak induljunk el, Janov… éhes vagyok. Bizonyára találunk egy helyet, ahol enni is lehet, és meg is érdemlünk valami finomat. Talán szerencsénk lesz, és megkóstolhatunk valami érdekes sayshelli specialitást, s ha nem nyeri meg a tetszésünket, még mindig megmaradhatunk a szabvány galaktikus koszt mellett. Gyerünk, és ha biztonságosabb környezetbe kerülünk, elmesélem magának, szerintem mi is történt itt.

46.

Trevize elégedetten dőlt hátra, mint akibe visszatért az erő. Az étterem terminusi mérték szerint nem volt drága, ám annál szokatlanabb. A meleget részben az a nyílt tűz árasztotta, amelyen az ételeket készítették. ditációs nap jó ürügy volt neki. Ha nem tartok ki szilárdan amellett, hogy nem bízom meg ebben az idegen származású emberben, fel sem tűnik az a szerencsés véletlen, hogy ennyire nem háborgatott bennünket senki.

— De hát mi a jelentősége? — kérdezte Pelorat.

— Szerintem egyszerű a magyarázat, Janov. Van itt valaki, aki abban a pillanatban, amikor mi magunk eldöntjük, szintén tudja, hová indulunk, még akkor is, ha külön űrhajón utazunk, és ez a valaki az utcán nyüzsgö emberek közül senkit sem enged belépni egy középületbe, csak azért, hogy nyugodtan beszélgethessünk.

— Azt akarja elhitetni velem, hogy csodákra képes?

— De még mennyire. Feltéve, hogy Compor a Második Alapítvány ügynöke, és képes a mások gondolatain uralkodni; ha űrhajójában ülve ki tudja találni a maga és az én gondolataimat; ha el tudja érni, hogy simán átjusson egy határállomáson; ha a rádió-iránysugárral dacolva, vezető nélkül, gravitációs úton tud földet érni; és ha úgy tudja befolyásolni az agyakat, hogy az emberek nem lépnek be abba az épületbe, amelyiktől távol akarja tartani őket. De az ég minden csillagára — jajdult fel Trevize panaszosan —, hiszen ezt visszavezethetném egészen a főiskoláig! Én nem mentem el vele arra az útra. Emlékszem, valahogy nem akarózott. Vajon nem az ő befolyására-e? Egyedül akart lenni. Tulajdonképpen hová mehetett?

Pelorat eltolta a tányért, mintha a gondolatainak akarna helyet csinálni. A robotpincér ezt jelzésnek vélte: az automata asztalka odagördült melléjük, s megvárta, míg tányérjaikat és evőeszközeiket átrakják rá.

Amikor egyedül maradtak, Pelorat megszólalt:

— Hiszen ez őrültség. Semmi olyan nem történt, ami természetes módon be ne következhetett volna. Ha az ember egyszer a fejébe veszi, hogy valaki irányítja az eseményeket, attól kezdve mindent ebben a fényben lát, és semmiben sem veszi észre a dolgok ésszerűségét. Ugyan már, öregem, minden a körülményeken és a magyarázaton múlik. Ne engedjen utat a paranoiának.

— De a nyugalomnak sem akarok utat engedni.

— Jól van, akkor most vegyünk sorjában mindent, de logikusan. Tegyük fel, hogy Compor valóban a Második Alapítvány ügynöke. Miért kockáztatta volna, hogy felkeltse a gyanúnkat azzal, hogy távol tartotta az embereket a turistaközponttól? Mondanivalójában mi volt olyan rendkívüli, amivel fölkelthette volna néhány ott lézengő ember figyelmét, akik amúgy is az ügyes-bajos dolgaikkal lettek volna elfoglalva?

— Könnyen megfelelhetek erre is, Janov. Szoros megfigyelés alatt akarta tartani az agyunkat, tehát nem vette volna szívesen, ha más agyak is beavatkoznak. Nincs statikus terhelés. Nincs mód zavarkeltésre.

— Már megint a maga értelmezése. Mi volt olyan fontos abban, amiről beszélgettünk? Én elfogadhatónak találom az indoklását, vagyis hogy azért akart találkozni velünk, hogy megmagyarázza, miért tette, amit tett, bocsánatot kérjen, és figyelmeztessen bennünket az esetleges kellemetlenségekre. Miért kellene más magyarázat után kutatnunk?

Az asztal túlsó végében lévő kis nyílás pereme tapintatosan kivilágosodott, és néhány pillanatra fölvillant rajta az elfogyasztott fogások ára. Trevize övéből előhúzta a hitelkártyáját, mely — alapítványi lévén — a Galaxis bármely pontján megfelelt, legalábbis ahová egy alapítványi általában eljutott. Behelyezte a nyílásba. A művelet mindössze egy pillanatig tartott, és Trevize — mielőtt helyére tette volna a kártyát — született óvatosságával ellenőrizte az egyenleget.

Mielőtt megszólalt volna, körülnézett, nem látja-e nemkívánatos érdeklődés jeleit azon a néhány arcon, amely még látható volt az étteremben.

— Miért keressünk más magyarázatot? Hogy miért? Hiszen ő nemcsak erről beszélt. Beszélt a Földről is. Közölte velünk, hogy a bolygó halott, és minden erejével azon volt, hogy a Comporellonra küldjön bennünket. Elmenjünk?

— Én megfontolnám, Golan — ismerte be Pelorat.

— Csak innen menjünk el?

— Még visszatérhetünk, ha körülnéztünk a Szíriusszektorban.

— És az föl sem ötlött magában, hogy erre az egész találkozásra azért volt szükség, hogy minket eltávolítsanak Sayshellről? Mindegy, hogy hová megyünk, csak ne maradjunk itt?

— Miért?

— Nem tudom. Gondolkozzunk: arra számítottak, hogy a Trantorra megyünk. Ezt akarta maga, és talán ők is azt hitték, hogy oda indulunk. Én zavartam össze a dolgokat azzal, hogy mindenáron Sayshellre akartam menni, s mivel nekik ez a legkevésbé sincs ínyükre, el kell távolítaniuk bennünket.

Pelorat boldogtalan képpel kérdezte:

— De Golan, ez úgy hangzik, mint valami kinyilatkoztatás. Ugyan miért ne akarták volna, hogy Sayshellre jöjjünk?

— Nem tudom, Janov. Nekem elég annyi, hogy el akarnak küldeni innen. Én maradok. Nem megyek el.

— De… de… Ide figyeljen, Golan, ha a Második Alapítvány azt akarná, hogy elmenjünk, miért nem befolyásolja az agyunkat úgy, hogy mi magunk is ezt akarjuk? Miért győzködne bennünket?

— Ha már szóba hozta, felmerül bennem, vajon nem ezt csinálták-e a maga esetében, professzor úr? — kérdezte Trevize, s szeme összeszűkült a váratlanul feltámadó gyanútól. — Maga nem akar elmenni?

Pelorat meglepetten nézett vissza rá.

— Én csak azt gondolom, kell valami értelmének lennie.

— Persze hogy ezt gondolja, ha a hatásuk alá került.

— De hát én nem…

— Ha igen, akkor is megesküdne rá, hogy nem.

— Ha így nekem támad, úgyis hasztalan próbálnám cáfolni az állítását. Most mit fog tenni?

— Sayshellen maradok. És maga is. Nélkülem nem boldogul a hajóval, Compor tehát rosszul választott, ha magát vette befolyása alá.

— Jól van, Golan. Sayshellen maradunk mindaddig, míg saját elhatározásunkból úgy nem döntünk, hogy elmegyünk. Végül is akkor cselekednénk a legostobábban, rosszabb volna, mint akár maradni, akár elmenni, ha különválnánk. De mondja, öregem, ha befolyásolták volna az agyamat, meggondolhatnám-e magam, és könnyű szívvel ráállnék-e, hogy mégis magával maradok?

Trevize egy pillanatig elgondolkodott, majd — mintha hályog hullott volna le a szeméről — elmosolyodott, és kézfogásra nyújtotta a kezét.

— Igaza van, Janov. Most pedig menjünk vissza az űrhajóra. Holnap majd újra átgondoljuk a dolgokat… ha megérjük…

47.

Munn Li Compor nem emlékezett rá, mikor szervezték be. Először is, mert akkor még gyermek volt; másodszor, mert a Második Alapítvány ügynökei, amennyire csak lehetséges, aprólékos gonddal töröltek el minden nyomot maguk után.

Compor „megfigyelő” volt, s ezt egy második alapítványista azonnal felismerte benne.

Compor tehát rendelkezett a kellő mentális erővel, bizonyos fokig a saját nyelvükön tudott érintkezni a Második Alapítvány tagjaival, de a hierarchia legalacsonyabb fokán állott. Érzékelte ugyan az agyak homályos képeit, de beállítani nem tudta őket. A képzése erre tette alkalmassá. Megfigyelő volt, nem pedig cselekvő.

Legföljebb másodosztályúvá küzdhette volna föl magát, de nem igyekezett túlzottan. Tudatában volt önnön jelentőségének a dolgok alakulásában.

A Második Alapítvány korai évszázadaiban alábecsülték az efféle vállalkozás fontosságát. Úgy képzelték, maroknyi emberrel képesek szemmel tartani az egész Galaxist, és a Seldon-terv fenntartásához elegendő lesz, ha olykor-olykor, imitt-amott igazítanak valamicskét a dolgokon.

Az Öszvér azonban kigyógyította őket e téveszméjükből. Alighogy felbukkant a semmiből, a meglepetés erejével máris lecsapott a Második Alapítványra (és persze az Elsőre is — de ez igazán nem volt lényeges), és ők védtelenné váltak vele szemben.

Öt esztendőbe telt, míg megszervezték az ellentámadást, és még így is számtalan emberéletet kellett feláldozniuk.

Palverrel köszöntött be a teljes megújulás korszaka, aki végül — igaz, újabb fájdalmas veszteségek árán — megtette a szükséges intézkedéseket. Úgy döntött, a Második Alapítvány tevékenységét szinte határtalan mértékben ki kell terjeszteni, de úgy, hogy semmiképpen se legyen túlzottan észrevehető, s ennek érdekében létrehozta a Megfigyelők Testületét.

Compor nem tudta, hány megfigyelő él a Galaxisban, de még azt sem, hányan lehetnek a Terminuson. Nem rá tartozott. Eszményi esetben nem teremtődhetett kimutatható kapcsolat két megfigyelő között. Így aztán egyetlen ember elvesztése sem okozhatta a másík vesztét. Kizárólag a trantori, magasabb rendfokozatú tagokkal állhatták összeköttetésben.

Compornak szándékában állt, hogy egyszer ellátogat a Trantorra. Tudta ugyan, hogy a dolognak nem sok valószínűsége van, ámbár nagyon ritkán, de előfordult, hogy egy-egy megfigyelő eljutott a Trantorra, ahol előléptették. A jó megfigyelő erényei nem estek egybe azokkal, amelyek az Asztal felé nyithatták volna meg az utat.

Itt volt például a Compornál négy évvel fiatalabb Gendibal. Őt is nyilván kisfiúként szervezték be, akárcsak Comport, de őt egyenesen a Trantorra hozták, s azóta szóló lett belőle. Compornak nem voltak illúziói, hogy ez miért alakulhatott így. Az utóbbi időben kapcsolata szorosabbá vált Gendiballal, tehát volt alkalma tapasztalni a fiatalember elméjének erejét. Egy másodpercig sem vehette volna föl vele a versenyt.

Comport csak ritkán foglalkoztatta alacsonyrendű státusa. Jóformán sohasem volt alkalma rá, hogy elmélkedjék fölötte. Végül is csak trantori mérték szerint kellett beérnie kisebb rendű helyzetével (mint a többi megfigyelőnek is, tette hozzá gondolatban). Saját, nem trantori világukban, nem mentális társadalmuk tagjaként a megfigyelők könnyűszerrel juthattak a legmagasabb pozíciókba.

Compornak például sohasem okozott gondot, hogy bejusson a jobb iskolákba, vagy megtalálja a neki megfelelő társaságot. Mentális erejével minden további nélkül fokozni tudta eredendő intuíciós tehetségét (meggyőződése volt, hogy elsősorban éppen született ösztönös képességei miatt szervezték be), és ily módon érte el azt is, hogy ő lett a hipertéri üldözés sztárja. A főiskola hőseként tette meg az első lépést a politikai karrier útján. Ha ez a jelenlegi válság véget ér, ki tudja, milyen magasra juthat még.

Ha a válság sikeresen megoldódik — amire minden remény megvan —, ki ne emlékeznék rá, hogy Compor figyelt fel először Trevize-ra — nem pusztán az emberi tulajdonságaira (ezt bárki megtehette volna), hanem az elméjére.

A főiskolán ismerte meg Trevize-t, akiben eleinte nem látott mást, mint jó kedélyű, eleven eszű társat. De egy reggel, amint lomhán kiúszott az álom tengeréből, és a félig éber állapot nyomába lépő öntudat területére lépett át, úgy érezte, nagy kár, hogy Trevize-t nem szervezték be.

Trevize-t természetesen nem szervezhették be, lévén ő a Terminus szülötte, s nem idegen bolygóról származó, mint Compor. De ettől eltekintve is elkéstek vele. Csak a nagyon fiatalokban van meg az a rugalmasság, amivel be tudják fogadni a mentális kiképzést. E művészet fájdalmas bevitele — hiszen több ez, mint tudomány — a kemény koponyától védett, felnőtt agyba csak a Seldon utáni első két nemzedéknél számított bevett gyakorlatnak.

De ha Trevize már az első feltételnek sem felelt meg, és a második lehetőséget is elszalasztottá, ugyan miféle gondot okozhatott Compornak?

Következő találkozásukkor Compor mélyen behatolt Trevize agyába, és rájött, mi az, amit elsősorban zavarónak talál társa személyiségében. Trevize agya olyan jellegzetességeket mutatott, amelyek nem feleltek meg az általa tanult szabályszerűségeknek. Például újra és újra kisiklott a szorításából. Megpróbálta követni ennek az agynak a működését, de azonnal hézagokba botlott… valójában nem is hézagok voltak ezek… inkább a nem létezés váratlan szökkenései. Bizonyos helyeken Trevize agyműködése olyan mélységekben zajlott, ahová egyszerűen nem lehetett követni.

Compor ugyan nem tudta eldönteni, mi ennek a jelentősége, de attól kezdve felfedezése fényében figyelte Trevize viselkedését, és hamarosan gyanítani kezdte, hogy Trevize rendelkezik azzal a titokzatos képességgel, amely révén elégtelen adatokból is eljut a helyes következtetésig.

Volt ennek valami köze ama bizonyos hézagokhoz? Az effajta mentalizmus kétségtelenül meghaladta az ő erejét — talán csak az Asztal tudna mit kezdeni vele. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Trevize talán maga sincs teljesen tudatában döntéshozói hatalmának, és még arra is képes lehet…

De mire? Compor tudása ehhez nem volt elég. Kis híján megértette, mit jelent az, aminek Trevize a birtokában van, de tulajdonképpen mégsem értette. Csak ösztönösen következtetett rá — valójában nem volt ez több sejtésnél —, hogy Trevize-ban potenciálisan megvan a lehetőség, hogy döntő fontosságú személyiséggé váljon.

Vállalnia kellett e lehetőség kockázatát, és ezzel együtt vállalnia kellett, hogy esetleg visszaminősítik. De ha kiderül, hogy igaza volt…

Ha visszatekintett, maga sem értette, honnan vette a bátorságot a további erőfeszítésekhez. Az Asztalt körülvevő adminisztratív korlátokat nem tudta áttörni. Már majdnem belenyugodott, hogy a híre csorbát szenved. Reményét vesztve küzdötte magát az Asztal legifjabb tagjáig, és Stor Gendibal végre válaszolt a hívására.

Gendibal türelmesen végighallgatta, és attól kezdve sajátos kapcsolat alakult ki köztük. Compor Gendibal megbízásából tartotta fenn a barátságot Trevize-zal, és Gendibal irányításával dolgozta ki lépésről lépésre azt a helyzetet, amely aztán végül Trevize száműzését eredményezte. És Gendibal ültette el Comporban a reményt, hogy egyszer még valóra válhat régi álma, a trantori előléptetés.

Ami azt illeti, mindent megtettek, hogy Trevize-t a Trantorra küldjék. Comport teljesen váratlanul érte, amikor Trevize felborította a tervet, és úgy vélte, az eseményeket Gendibal sem látta előre.

Gendibal mindenesetre sietve indult a helyszínre, és ez még jobban elmélyítette Comporban a válság érzetét.

Ezért útnak indította hiperjelzését.

48.

Agyának érintése álmából ébresztette föl Gendibalt. Hatásos érintés volt, de csöppet sem zavaró: mivel közvetlenül az ébresztőközpontot érte, egyszerűen kinyitotta rá a szemét.

Felült az ágyban, takarója lecsúszott arányos, kidolgozott izomzatú felsőtestéről. Fölismerte az érintést; a mentalisták ugyanúgy meg tudták különböztetni egyiket a másiktól, ahogy az elsősorban beszéddel érintkezők a hangokat ismerik fel.

Gendibal azzal a kéréssel bocsátotta ki szabvány jelzését, hogy kis türelmet kér, amire rögtön meg is érkezett a „Nem sürgős” válasz.

Gendibal ezután minden sietség nélkül hozzálátott reggeli tisztálkodásához. De már az űrhajó zuhanyozójában — a lefolyó víz belekerült a körforgást biztosító mechanizmusba — újra megteremtette a kapcsolatot.

— Compor?

— Itt vagyok, szóló.

— Beszélt Trevize-zal és azzal a másikkal?

— Pelorattal, Janov Pelerattal. Igen, szóló.

— Helyes. Még öt perc, és vizuálisra kapcsolok.

A kapcsolótábla felé haladva elment Sura Novi mellett. A nő kérdőn nézett rá, és mintha mondani akart volna valamit, de engedelmesen visszavonult, amikor Gendibal ujját a szájához emelte. Még most is feszélyezte a nő agyából áradó, imádattal vegyes tisztelet, de lassanként el is fogadta, mint valami olyasmit, ami kényelmesebbé teszi maga körül a világot.

Agyának egy apró horgát beleakasztotta a nő agyába: mostantól fogva bárki akarná is befolyásolni az ő agyát, a nőén is változásokat idézne elő. Ennek az elmének az egyszerűsége lehetetlenné teszi, hogy a közelében idegen agyhullámok jelenjenek meg észrevétlenül. Míg erre gondolt, Gendibal akaratlanul is elgyönyörködött Novi agyának szinte esztétikai élményt nyújtó, tiszta szimmetriájában. Hálásan gondolt vissza önnön udvarias gesztusára, melyet az Egyetem falain kívül tett a nőnek, aki aztán pontosan akkor jött el hozzá, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.

— Compor? — szólította újra.

— Tessék, szóló.

— Lazítson, kérem! Meg kell vizsgálnom az agyát. Nem fogom bántani.

— Ahogy óhajtja, szóló. Megkérdezhetem, mi a célja vele?

— Hogy lássam, érintetlen maradt-e.

— Tudok róla, szóló, hogy politikai ellenfelei támadtak az Asztalnál, de biztosíthatom, egyikőjük sem…

— Ne találgasson, Compor. Lazítson… Igen, érintetlen. Most pedig, ha együttműködik velem, megteremthetjük a vizuális kapcsolatot.

Ami ezután következett, illúzió volt a szó mindennapos értelmében, hiszen csak egy gyakorlott második alapítványista mentális hatalmával rendelkező egyén észlelhetett bármit is, akár érzékei, akár bármiféle fizikai nyomjelző készülék segítségével.

Az agy körvonalai egy arcot jelenítettek meg, de a kép még a legjobb mentalisták esetében is bizonytalan, árnyékba vesző maradt. Compor arca a tér közepén volt látható, de mintha vékony, fátyolszerű függöny lengedezne előtte, s Gendibal tudta, hogy saját arca is ugyanilyen módon jelent meg Compor előtt.

Fizikai hiperhullám révén oly tiszta képekkel valósíthatták volna meg a kommunikációt, hogy a több ezer parszeknyi távolságban lévő partnerek szemtől szemben érezték volna egymást. Gendibal hajóján ilyen berendezés is volt.

A mentáivíziónak azonban megvoltak a maga előnyei. Elsősorban az, hogy az Első Alapítvány semmiféle eszközzel nem tudta észlelni. De második alapítványbeli sem tapogathatta le egy másik tag mentáivízióját. Az elme játékát nyomon követhette ugyan, de a kommunikáció finomítását célzó arckifejezés változásait már nem.

Ami pedig az Anti-Öszvéreket illeti… Novi agyának tiszta felülete elég bizonyíték volt rá, hogy egy sem ólálkodik a közelben.

— Írja le nekem pontosan, Compor, azt a beszélgetést, amit Trevize-zal és azzal a Pelorattal folytatott — mondta. — Az elme szintjén, és lehetőleg pontosan.

— Magától értetődik, szóló — felelte Compor.

Nem tartott sokáig. A hangok, kifejezések és elmehullámok kombinációjában a dolgok összesűrűsödtek, noha az elme szintjén jóval több mesélnivaló akadt, mint ha csupán szavakat szajkóztak volna.

Gendibal figyelmesen hallgatott. A mentálvízió nemigen tűrte a szószaporítást. Ha valódi látványról vagy akár a parszekeket átívelő fizikai hipervízióról lett volna szó, az ember összehasonlíthatatlanul többet látott volna az információegységek áramlásából, mint ami a megértéshez feltétlenül szükséges, másrészt sok minden elkerülhette volna a figyelmét, úgyhogy a lényeg mégsem vész el.

A mentáivízió fátyolán át azonban minden információegység célba ért, ami busásan kárpótolt a luxus elvesztéséért. Hiszen minden egység magában hordozta a maga jelentőségét.

A Trantoron minden tanító elmondta a maga rémtörténetét diákjainak, mely azt a célt szolgálta, hogy az ifjúban tudatosítsa a figyelemösszpontosítás fontosságát. Nyilván a legkevésbé hihetőt ismételték a leggyakrabban. Ez az Öszvér első előrenyomulásáról szólt, mielőtt még elfoglalta volna Kalgant — és arról a kistisztviselőről, aki elsőként kapta meg a jelentést, de mert nem látta vagy nem értette meg azt a kis kattanást, ami annyit jelentett: „tulajdonnév”, képzeletében csak valami lóhoz hasonló állat képe jelent meg. A hírt ezért olyan jelentéktelennek ítélte, hogy nem is továbbította a Trantorra. Mire a következő üzenet megérkezett, már késő volt cselekedni… ehhez öt keserves esztendőnek kellett eltelnie.

Szinte bizonyos, hogy az eset sohasem történt meg, ez azonban nem számított. Tanmeséről lévén szó, azt a célt szolgálta, hogy a tanulók megszokják az intenzív összpontosítást. Gendibal emlékezett, hogy annak idején ő is elkövetett egy észlelési hibát, amit a maga részéről jelentéktelennek és érthetőnek vélt. Tanára azonban — a kisagya velejéig zsarnok öreg Kendast — gúnyos mosollyal csak annyit kérdezett: „Valami lóhoz hasonló állat, Gendibal jelölt?”, és ez elég is volt ahhoz, hogy szégyenében összeomoljon.

Compor befejezte a beszámolóját.

— Következtessen, kérem, Trevize reakciójára — mondta Gendibal. — Jobban ismeri, mint én vagy bárki más.

— Elég nyilvánvalónak tűnik — felelte Compor. — A mentális indikáció félreérthetetlen. Szerinte az én szavaim és cselekedeteim mindenek fölött álló buzgalmamból erednek, hogy őt Trantorra vagy a Szíriusszektorba vagy bárhová irányítsam el, csak onnan el, ahol pillanatnyilag van. Véleményem szerint éppen ezért ragaszkodik majd jelenlegi tartózkodási helyéhez. Az a tény, hogy én ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok az ő helyzetváltoztatásának, számára is növeli a jelentőségét, és mivel úgy érzi, az ő érdekei homlokegyenest különböznek az enyéimtől, szándékosan annak ellenkezőjét fogja cselekedni, amit szerinte én kívánok tőle.

— Bizonyos benne?

— Egészen bizonyos vagyok.

Gendibal átgondolta, és igazat adott Compornak.

— Meg vagyok elégedve — mondta. — Jó munkát végzett. Amit a Föld radioaktív pusztulásáról mesélt, jól szolgálta a helyes reakció kiváltását, mi több, oly módon, hogy az agy közvetlen manipulálására nem is volt szükség. Megdicsérem érte.

Mielőtt megszólalt volna, Compor néhány pillanatig mintha küszködött volna magával.

— Szóló! — mondta végül. — A dicséretét nem fogadhatom el. Azt a mesét nem én találtam ki. Igaz. Valóban van egy Föld nevű bolygó a Szinusszektorban, és valóban az emberiség eredeti lakóhelyének tartják. Vagy kezdettől fogva az volt, vagy véletlenül vált radioaktívvá, míg végül a helyzet olyan súlyossá vált, hogy a bolygó elpusztult. Valóban létezett rajta az a szellemi képességeket növelő találmány, amely nem vezetett sehová. Mindezt történelemként tartják számon azon a bolygón, amelyen az őseim éltek.

— Valóban? Érdekes! — mondta Gendibal nem túl nagy meggyőződéssel. — Annál jobb. Csodálatos, ha az igazsággal érjük el a kellő hatást, mert a valótlanságot sohasem lehet ugyanolyan meggyőző erővel előadni. Palver egyszer azt mondta: „A hazugság annál jobb, minél közelebb jár az igazsághoz, a legjobb hazugság pedig az igazság, ha jól bánik vele az ember.”

— Van még valami, amit el kell mondanom — folytattá Compor. — Miközben az utasításokhoz híven megpróbáltam, méghozzá minden eszközzel, az ön érkezéséig Trevize-t a Sayshell szektorban tartani, mindenáron való igyekezetem fölkeltette a gyanúját, miszerint én a Második Alapítvány befolyása alatt állok. Gendibal bólintott.

— Azt hiszem, ez a jelen körülmények között elkerülhetetlen volt. A tárggyal kapcsolatos monomániája gondoskodik majd róla, hogy még ott is a Második Alapítvány beavatkozását szimatolja, ahol szó sincs róla. Ezt egyszerűen bele kell vennünk a számításainkba.

— Szóló, ha mindenáron itt kell tartanunk Trevize-t, míg ön utol nem éri, rendkívül egyszerűsítené a dolgot, ha én ön elé mennék, átvenném a hajómra, s úgy mennénk vissza. Egy napba sem telne…

— Nem, megfigyelő — jelentette ki Gendibal élesen. — Eszébe ne jusson. A Terminuson ismerik a tartózkodási helyét. Hipernyomkövetőt szereltek a hajójára, amit nem tud eltávolítani, igaz?

— Igaz, szóló.

— És ha a Terminus tudja, hogy maga leszállt Sayshellen, tudja a sayshelli nagykövetük is, és a nagykövet Trevize leszállásáról is tud. A hipernyomkövető azt is elárulja a Terminusnak, hogy maga egy bizonyos, néhány száz parszeknyire lévő pontig eltávolodott, majd visszatért; a nagykövet pedig informálni fogja őket arról, hogy Trevize ezenközben az övezetben maradt. Maga szerint attól kezdve mi mindenre gondolnak majd a Terminuson? A Terminus polgármesternője állítólag okos asszony, s mi semmiképpen sem szeretnénk, ha egy ilyen rejtélyes mozzanat a veszély érzetét keltené benne. Nem szeretnénk, ha valamelyik flottáját ide irányítaná. Erre amúgy is kellemetlenül sok esélyünk van.

— Tisztelettel megkérdem, szóló — mondta Compor —, mi okunk van, hogy féljünk a flottától, ha a parancsnokot úgyis a befolyásunk alá vehetjük?

— Az ok lehet bármilyen kicsiny, a félelemre mégiscsak akkor van a legkevesebb okunk, ha az a flotta nincs itt. Maradjon ott, ahol van, megfigyelő. Ha odaérek, átszállók a hajójára, és aztán…

— És aztán, szóló?

— Nos, aztán átveszem a vezetését.

49.

Gendibal kikapcsolta a mentáivíziót, aztán hosszú percekig ült töprengve.

A Sayshellig megtett útja alatt — mely kétségtelenül hosszadalmas volt ezzel a hajóval, hiszen semmiképpen sem vehette föl a versenyt az Első Alapítvány műszakilag igen fejlett eszközeivel — minden egyes, Trevize-ra vonatkozó jelentést gondosan tanulmányozott. A jelentések majdnem egy évtizedig visszamenőleg a birtokában voltak.

Egészében és a legutóbbi események fényében nézve a dolgot, semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy Trevize-ból kiváló második alapítványista lehetett volna, ha Palver óta nem ragaszkodnak ahhoz a politikához, hogy terminusi szülötthöz egy ujjal sem nyúlnak.

Ki mondhatná meg, az évszázadok során hány nagyszerű képességű embert vesztett el ily módon a Második Alapítvány! Nincs rá mód, hogy a Galaxist benépesítő kvadrilliónyi emberfőt egyenként becsüljék föl! És mégis úgy tűnik, hogy egyikőjükkel sem vesztettek annyit, mint éppen Trevize-zal, és bizonyos, hogy pillanatnyilag senki sem tölthetett be nála kényesebb pozíciót.

Gendibal megrázta a fejét. Terminus-szülött vagy sem, nem lett volna szabad, hogy Trevize elkerülje a figyelmüket. Még szerencse, hogy Compor megfigyelő észrevette, noha az eltelt évek sokat ronthattak rajta.

Ma már persze semmi hasznát nem vehetik. Ehhez már öreg, ugyanakkor megvan benne az az ösztön, aminek segítségével tökéletesen elégtelen információk alapján képes megtalálni a megoldást, és még valami… még valami…

Az öreg Shandess — igaz, hogy szemmel láthatóan vénül, mégiscsak ő az első szóló, s hozzá a jobbak közül való — meglátott valamit, holott nem ismerhette azokat az összefüggéseket és következtetéseket, melyekre Gendibal csak e hosszadalmas út során döbbent rá. Shandess Trevize-t tekinti a válság kulcsemberének.

Miért jött Trevize Sayshellre? Mit tervezhet? Mit csinál itt?

Ráadásul megérintenie sem szabad! Gendibal ebben bizonyos volt. Semmiféle irányba nem szabad befolyásolniuk, míg végérvényesen ki nem derül a válságban játszott szerepe. Akárkik vagy akármik is a színen megjelenő Anti-Öszvérek, elég egy rossz mozdulat Trevize felé (elsősorban Trevize felé!), s a mikrocsillag máris felrobbanhat, méghozzá ott, ahol a legkevésbé várják.

Érezte, hogy egy elme köröz óvatosan a sajátja körül, és szórakozottan, mint valami trantori legyet, elhessegette — nem is a kezével, inkább csak az agyával. De fölfigyelt a másikat elborító fájdalomra, és fölpillantott.

Sura Novi sűrű szemöldökéhez tapasztotta a tenyerét.

— Bocsánat, mester, hirtelen rám jött a fejfájás. Gendibalt elfogta a bűntudat.

— Ne haragudjon, Novi! Nem gondolkoztam, illetve túlságosan mélyen elgondolkoztam. — S azzal gyengéden elsimította az agy szétzilált csápjait. Novi arcán fölragyogott a mosoly.

— Lám, ahogy jött, el is múlt. Olyan szépen beszél hozzám, mester, hogy attól minden bajomnak vége szakad.

— Nagyszerű — mondta erre Gendibal. — Valami baj van? Miért jött? — Nem akart minden apró-cseprő ügy miatt a nő agyában kutatni; egyre inkább vonakodott tőle, hogy áttörje Novi személyiségének korlátait.

Novi tétova mozdulatot tett feléje.

— Aggódok. Csak nézett a levegőbe, hangok jöttek ki a száján, aztán még grimaszolt is. Én meg csak álltam itt meredten… féltem, hogy ez valami rontás… vagy betegség… és azt se tudtam, mitévő legyek.

— Semmi baj, Novi. Ne féljen — megpaskolta a nő kezét. — Nincs mitől félnie. Érti?

A félelem — vagy egy hasonlóan erős érzelem — szinte szétdúlta és megcsavarta az asszony agyának szimmetriáját. Gendibal szívesebben vette volna, ha megnyugszik, békéssé és boldoggá válik, de húzódozott a gondolattól, hogy kívülről kényszerítse rá ezt az állapotot. Novi az előző beavatkozás hatását a szavainak tudta be, s ez Gendibalnak is jobban ínyére volt.

— Novi — kérdezte —, miért ne hívjam magát Surának? A nő szinte bánatos pillantással nézett vissza rá.

— Ó, mester, ne mondja ezt!

— De hiszen Rufirant is így szólította aznap, amikor megismerkedtünk. Most már elég jól ismerem magát ahhoz, hogy…

— Tudom én azt nagyon jól, hogy ő így nevezett, mester. A férfiak így beszélnek az olyan lányhoz, akinek nincs férje, jegyese, szóval aki nem rendes. Maga is így szólított. De nekem nagyobb tisztesség, ha azt mondja, „Novi”, és ha maga mondja, az még nagyobb tisztesség. És ha nincs is férjem, van mesterem, és nekem nem kell nagyobb boldogság. Remélem, nem esik nehezére, hogy engem „Novi”-nak szólítson.

— Szó sincs róla, Novi.

A nő agya ekkor csodálatosan kisimult, és Gendibal érezte, hogy ő is boldog. Túlságosan boldog. Indokolt, hogy ilyen boldog legyen?

Kicsit szégyenkezve idézte fel, hogy állítólag az öszvért is így fogta meg az az első alapítványbeli nő, Bayta Darell, s ez lett a veszte.

Az ő helyzetük, persze, egészen más. Ez a honi nőszemély fogja megvédeni őt az idegen elméktől, s azt akarja, hogy a lehető leghatékonyabban szolgálja ezt a célt.

Nem, ez nem igaz… önnön szólóságát kompromittálná, ha félreértené önmagát, vagy ami még rosszabb, ha szándékosan úgy állítaná be elméjét, hogy elkerülje az igazságot. Az igazság az, hogy boldoggá tette, ha a nő belülről — az ő közbeavatkozása nélkül — volt nyugodt, békés és boldog, méghozzá egyszerűen azért, mert maga a nő tette boldoggá. És (folytatta kihívóan) ebben a világon semmi rossz sincs.

— Üljön le, Novi — mondta. Novi engedelmesen, de bizonytalanul telepedett le a szék szélére. Agyából csak úgy sugárzott a tisztelet.

— Amikor azt tapasztalta, Novi, hogy hangokat hallatok, tudós módjára beszéltem nagy távolságon keresztül.

— Tudom én, mester — válaszolta Novi szomorúan, lesütött szemmel —, hogy sok minden van a tudákosok viselkedésében, amit én nem értek, és föl sem foghatok. Olyasmi lehet ez, mint fölhágni a legmagasabb hegy csúcsára. Szégyenlem is erősen, hogy azzal állítottam be magához, hogy csináljon belőlem tudákost. Hogy lehet az, mester, hogy mégsem nevetett ki?

— Nem szégyen, ha az ember olyasmire törekszik, ami meghaladja az erejét — válaszolta Gendibal. — Ahhoz ugyan már öreg, hogy hozzám hasonló tudóssá váljék, de a tanuláshoz sohasem lehet öreg, és ahhoz sem, hogy többre legyen képes, mint amire volt. Majd a hajóval kapcsolatban is megtanítom egyre-másra. Mire célhoz érünk, már sok mindent tudni fog róla.

Megkönnyebbült. Miért is ne? Feltett szándéka volt, hogy elutasítja a honi emberekről kialakított közvélekedést. Végül is milyen jogon állít fel ilyen sztereotípiát a Második Alapítvány heterogén csoportja? Hiszen az ő soraikból kikerülő fiatalok is csak elvétve válnak alkalmassá rá, hogy magas rangú második alapítványisták legyenek. A szólók gyerekeiből jóformán sohasem lesznek szólók. Háromszáz évvel ezelőtt ismert volt ugyan a Linguesterek három nemzedéke, de mindig élt a gyanú, hogy a sorban középütt álló szóló valójában nem való oda. És ha ez igaz, vajon az Egyetem népe milyen alapon helyezi magát ilyen magas piedesztálra?

Nézte Novi csillogó szemét, és örült a látványnak.

— Minden erőmmel azon leszek, mester, hogy egytől egyig megértsek mindent, amire tanít — mondta Novi.

— Ebben biztos vagyok — felelte Gendibal, aztán elfogta valami bizonytalanság. Úgy esett, hogy miközben Comporral beszélgetett, sohasem talált alkalmat rá, hogy elárulja, nincs egyedül. Nem adta jelét, hogy útitársa van.

Egy nő jelenlétét talán magától értetődőnek is föl lehet fogni; mindenesetre Comport nyilván nem fogja meglepni a dolog. De hogy ez a nő honi?

Gendibal minden igyekezete ellenére győzedelmeskedett a megszokott sztereotípia, és azon kapta magát, hogy boldog, amiért Compor még sohasem járt a Trantoron, s nem jöhet rá, hogy Novi honi lány.

Aztán elhessegette magától a gondolatot. Mit számít, hogy Compor — vagy bárki — tudja-e vagy sem.

Gendibal a Második Alapítvány szólója, és ameddig a Seldon-tervet szolgálja, cselekedhet belátása szerint — senkinek sincs beleszólása.

— Mester — szólalt meg Novi —, ha elértük a célt, szétmegyünk?

Gendibal ránézett, és talán kissé erőteljesebben felelte, mint szándékában állt.

— Nem válunk el, Novi.

A honi asszony erre szégyenlősen elmosolyodott, és olyan pillantást vetett rá, ami Galaxis-szerte csupán egyet bizonyított: női mivoltát.