Az Alapítvány pereme

9.

Janov Pelorat ősz hajú férfi volt, arca nyugalmi állapotban szinte kifejezéstelen. És nemigen zökkent ki a nyugalmából. Közepes magassága és testsúlya ellenére rendszerint kényelmes lassúsággal mozgott, és megfontoltan ejtette ki a szavakat. Ötvenkét éves volt, de jóval idősebbnek látszott.

Sohasem hagyta el a Terminust, ami merőben szokatlan dolog volt, különösen az ő szakmájában. Maga sem tudta bizonyosan, a történelem iránti megszállottsága miatt — vagy éppen annak ellenére — ragaszkodik helyhez kötött életmódjához.

Ez a megszállottság egészen váratlanul alakult ki benne, tizennégy éves korában, amikor — egy könnyű lefolyású betegség alkalmával — elolvasott egy ősi legendákat tartalmazó könyvet. Ebben a könyvben unos-untalan felbukkant egy magányos, elszigetelt világ, egy világ, amely még rá sem eszmélhetett elszigeteltségére, mivel önmagán kívül semmi mást nem ismert a világmindenségből.

Azonnal felépült gyengélkedéséből. Két nap alatt háromszor olvasta el a könyvet, aztán fölkelt az ágyból. Másnap már a komputer képernyőjénél ült, és utánajárt minden írásnak, ami a Terminus Egyetemi Könyvtárban csak fellelhető volt az efféle legendákról.

És azóta is ezek a legendák kötötték le minden érdeklődését. A Terminus Egyetemi Könyvtár semmi esetre sem számított bőséges adatforrásnak e témakörben, de amikor idősebb lett, belevetette magát a könyvtárközi kölcsönzés örömeibe. Szövegei között akadtak olyanok, amelyeket oly távoli bolygón húztak le hipersugárral, mint például az Ifnia.

Az őstörténet professzora lett, és harminchét évi munka után végre megkezdhette első kutatóévét, melyet össze akart kötni élete első űrutazásával, méghozzá magára a Trantorra.

Pelorat tudta, hogy terminusi polgár létére valóban szokatlan dolog, hogy még sohasem járt az űrben. Nem törekedett rá, hogy ilyen fura értelemben váljék belőle különc. Valahogy úgy esett, hogy akárhányszor útnak indult volna, közbejött egy új könyv, új tanulmány vagy új elemzés. Ilyenkor félretette tervbe vett utazását, míg alaposan végig nem rágta magát az új anyagon, s hacsak lehetett, rendszerint hozzátette a saját, még újabb megfigyelését, következtetését vagy elképzelését — és a végén az egyetlen bánata az volt, hogy sohasem jutott el a Trantorra.

Trantor volt az Első Galaktikus Birodalom fővárosa. Tizenkétezer esztendeig működött császári székhelyként, de már annak előtte is az egyik legjelentősebb császárkor előtti királyság fővárosa volt. Ez a királyság az idők során fokozatosan bekebelezte a többi királyságot, s végül létrehozta a birodalmat.

Trantor egyetlen, fémmel borított, bolygó méretű város volt. Pelorat Gaal Dornick munkáiból ismerte, aki még Hari Seldon idejében járt ott. Dornick könyve már nem volt forgalomban, és Pelorat félévi történészi fizetéséért adhatta volna el a saját példányát. De elborzasztotta még az ötlet is, hogy megváljon tőle.

Természetesen a Trantoron elsősorban a Galaktikus Könyvtár édekelte, amely a császári időkben (akkor még Császári Könyvtár néven) a legnagyobb volt az egész Galaxisban. Az emberiség történetében mindeddig a Trantor volt a legnagyobb és legnépesebb birodalom fővárosa. A világméretű városnak több mint negyvenmilliárd lakosa volt, könyvtára magában foglalta az emberiség alkotó (és kevésbé alkotó) tevékenységének minden eredményét, magát az emberiség tudásanyagát. És mindezt az anyagot egy olyan bonyolult számítógépes rendszer foglalta magában, amelyen csak szakember tudott eligazodni.

És ami a legfőbb, a könyvtár túlélt mindent. Pelorat számára ez volt a legnagyobb meglepetés. Amikor csaknem kétszázötven évvel ezelőtt Trantort bevették és kifosztották — a pusztításról és az emberek szenvedéseiről szóló beszámolókat ép ésszel alig lehetett elviselni —, a könyvtárat állítólag a szellemes fegyverekkel fölszerelkezett egyetemi diákság mentette meg a katasztrófától. (Egyesek szerint a diákok szerepe a mentésben nem több romantikus túlzásnál.)

A könyvtár mindenesetre megmenekült a pusztulástól. Ebiing Mis egy lerombolt világ épségben maradt könyvtárában végezte munkáját, melynek során kis híján rábukkant a Második Alapítványra; a történészek ugyan mindig is fenntartásokkal kezelték ezt a „mesét”, de az Alapítvány népe a mai napig hisz benne. A Darellek mindhárom nemzedéke — Bayta, Torán és Arkady — a maga idejében járt a Trantoron. Arkady azonban nem ment el a könyvtárba, s attól kezdve a könyvtár elveszítette kapcsolatát a galaktikus történelemmel.

Alapítványbeli már százhúsz esztendeje nem tette a lábát Trantorra, de senki sem kételkedett berine, hogy a könyvtár még mindig a helyén van. Ennek legfőbb bizonyítékát abban látták, hogy semmiféle hírt nem kaptak felőle. Pusztulása nyilván nagy zajjal járt volna.

A könyvtár ósdi, divatjamúlt építmény volt — már Ebiing Mis idejében is —, de ez csak a javára vált. Pelorat már a gondolatára is izgatottan dörzsölte a kezét, hogy végre a saját szemével láthat egy ódon, avítt könyvtárat. Minél ódonabb, minél avíttabb, annál biztosabban megtalálhatja benne azt, amit keres. Gyakran megesett vele álmában, hogy belépett a könyvtárba, és rémülten kérdezte: „Korszerűsítették a könyvtárat? Kidobták a régi szalagokat és lyukkártyákat?” És mindig elképzelte, hogy a poros és agg könyvtárosok erre azt felelik: „Ma is minden úgy van, professzor úr, ahogy eddig volt.”

És íme, az álma most valóra válik. Maga a polgármesternő adta rá a szavát. Rejtély, hogyan szerzett tudomást a munkásságáról. Tulajdonképpen csak néhány dolgozatát sikerült megjelentetnie. Munkájának csak töredéke bizonyult olyan fokon megalapozottnak, ami megérdemelhette a nyilvánosságot, és még a megjelentek sem keltettek érdeklődést. De azt mondják, Vas-Branno mindenről tud, ami a Terminuson történik, valahogy mindenen rajta tartja a szemét. Pelorat hitte is, nem is, csak azt nem értette, ha egyszer Branno ismeri az ő munkásságát, hogy az ördögbe nem látja be a jelentőségét, és miért nem nyújtott már eddig is némi anyagi támogatást?

A tőle telhető legnagyobb keserűséggel állapította meg, hogy az Alapítvány számára csak a jövő fontos. Csak a Második Birodalom létrehozása lebeg a szemük előtt. Arra már sem idejük, sem hajlandóságuk nincsen, hogy a múltra is vessenek egy pillantást — és bosszantja őket, ha valaki mégis megteszi.

Pedig ők az ostobák… csakhogy egymaga nem képes megbirkózni az ostobaságukkal. De lehet, hogy így van jól. Egyedül is vállalja a nagy feladatot, és egyszer eljön az idő, amikor úgy emlékeznek rá, mint a Lényeg nagy úttörőjére.

Ez természetesen azt jelenti (túl becsületes gondolkodású volt, semhogy ne ismerte volna be), hogy valamiképpen ő maga is a jövő embere: a jövő fogja elismerni az érdemeit, az a jövő, amelyben a nevét Hari Seldonéval együtt fogják emlegetni. Holott kettőjük közül ő lesz a nagyobb, mert hiszen lehet-e egy napon említeni egy évezrednyi jövő eseményeinek fölvázolását azzal a munkával, amely legkevesebb huszonötezer esztendős múlt föltárását jelenti.

És végre eljött a napja… a mai nap.

A polgármesternő azt mondta, a Seldon képmásának megjelenése utáni napon. Peloratot kizárólag ezért érdekelte a Seldon-válság, amely hónapok óta foglalkoztatott minden terminusit, sőt a Szövetségnek szinte minden lakóját.

Számára jóformán semmi jelentősége nem volt, hogy az Alapítvány fővárosa itt marad-e Terminuson, vagy valahová máshová költözik. És most, hogy a válság megoldódott, még mindig nem volt benne biztos, melyik törekvést támogatta Hari Seldon, vagy hogy egyáltalán említette-e a vitatott kérdést.

Neki elég, hogy Seldon megjelent, és végre eljött a nap.

Röviddel délután két óra után egy kocsi siklott a Terminus peremén, magányosan álló házának feljárója elé.

Kinyílt a hátsó ajtó. A polgármester testőrségének egyenruháját viselő katona lépett ki rajta, majd egy fiatalember s végül még két testőr.

Pelorat nem tehetett róla, de hízelgett neki a dolog. Nem elég, hogy a polgármesternő ismeri a munkásságát, de szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonít neki. Lám, díszőrséget ad leendő útitársa mellé, és első osztályú járművet ígért, melyet útitársa fog vezetni. Roppant hízelgő! Roppant…

Pelorat házvezetőnője ajtót nyitott. A fiatalember belépett, a két őr pedig elfoglalta helyét a bejárat két oldalán. Pelorat az ablakból látta, hogy a harmadik a kocsi mellett maradt, amely mögött most állt meg egy újabb kocsi. Újabb testőrökkel!

Hát ezt mire vélje?!

A szobába lépő fiatalember felé fordult, és akkor döbbent rá, hogy ismeri. Látta a holovetítőn.

— Maga az a tanácsos! — kiáltott fel. — Trevize!

— Golan Trevize vagyok, igen. És maga Janov Pelorat professzor?

— Igen, igen — felelte Pelorat. — Maga lesz, aki…?

— Útitársak leszünk — mondta Trevize mereven. — Legalábbis engem így tájékoztattak.

— De hiszen maga nem történész!

— Nem, nem vagyok az. Ahogy mondta, tanácsos vagyok, vagyis politikus.

— Persze… persze… De hát hogy is gondolhattam ilyesmit. Én történész vagyok, minek kellene még egy másik? Maga viszont tud űrhajót vezetni.

— Igen, meglehetősen értek hozzá.

— Nos, éppen erre van szükségünk. Nagyszerű! Attól tartok, fiatalember, én nem vagyok amolyan gyakorlati elme, és ha maga történetesen az, akkor jól ki fogjuk egészíteni egymást.

— Pillanatnyilag nem vagyok túlságosan elragadtatva a saját gondolkodói képességeimtől — válaszolta Trevize —, de úgy látom, nincs más választásunk, mint hogy jól kijöjjünk egymással.

— Akkor reménykedjünk, hogy le tudom győzni az űrrel szembeni idegenkedésemet. Tudja, tanácsos úr, én még nem jártam az űrben. Aíféle szárazföldi patkány vagyok, ha jól fejezem ki magam. Nem inna egy csésze teát? Megkérem Klódat, készítsen nekünk valamit. Úgy tudom, van még néhány óránk az indulás előtt. Én, mindenesetre, készen állok. Mindent becsomagoltam, amire kettőnknek szükségünk lesz. A polgármester asszony rendkívül segítőkész volt. Meglepő, mennyire érdekli a terv.

— Ezek szerint maga tud róla? — kérdezte Trevize. — És mióta?

Pelorat könnyedén összeráncolta a homlokát, s látszott rajta, hogy valamit számolgat magában.

— Két vagy inkább három héttel ezelőtt keresett meg a polgármesternő. Olyan boldog voltam! És most, hogy végre megértettem, pilótára van szükségem, nem pedig egy másik történészre, még boldogabb vagyok, hogy maga lesz az útitársam, kedves barátom.

— Két vagy inkább három héttel ezelőtt — ismételte elképedten Trevize. — Azaz kezdettől fogva erre készült. És én… — a hangja elhalkult.

— Tessék?

— Semmi, semmi, professzor úr. Megvan az a rossz szokásom, hogy olykor magamban motyogok. Meg kell barátkoznia vele, ha hosszabb időt töltünk együtt.

— Hosszabbat, persze hogy hosszabbat — válaszolta Pelorat, miközben az ebédlőasztal felé terelte vendégét, mert házvezetőnője már felszolgálta a teát. — Egyszerűen nincs határidőnk! A polgármester asszony azt mondta, maradhatunk, ameddig jólesik, bejárhatjuk az egész Galaxist, és mindenütt igénybe vehetjük az Alapítvány anyagi támogatását. Azt is mondta persze, hogy azért tartsunk mértéket. Ezt meg is ígértem. — Kuncogva dörzsölgette a kezét. — Üljön le, kedves barátom, üljön le. Lehet, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó, étkezésünk a Terminuson.

Trevize leült.

— Van családja, professzor úr? — kérdezte.

— Van egy fiam. A Santanni Egyetemen tanít. Azt hiszem, kémiát vagy valami hasonlót. Az anyjára ütött. Már régóta nem élünk együtt, így aztán nincsenek kötelezettségeim, hogy úgy mondjam, nem köti meg a kezem semmi. Gondolom, magának sem… vegyen szendvicset is, fiam.

— Pillanatnyilag szabad vagyok… itt-ott egy-egy nő. Egyik elmegy, jön a másik.

— Értem, értem. Jó is az, ha simán megy minden. De még jobb, ha az ember végül rájön, hogy ez az egész nem fontos. Gondolom, gyermeke nincs?

— Nincs.

— Helyes! Tudja, rendkívül jó hangulatban, vagyok. Kicsit zavarban voltam, amikor megérkezett. Bevallom. De most már elég, ha magára nézek, felderül a szívem. Szükségem van a fiatalságra, a lelkesítő erőre és valakire, aki kiismeri magát a Galaxisban. Kutatoutra indulunk, ha nem tudná. Fontos kutatoutra. — Pelorat nyugodt arcán és nyugodt hangján szokatlan élénkség volt tapasztalható, noha sem vonásai, sem hanghordozása nem változott észrevehetően. — Nem tudom, beszéltek-e erről magának.

Trevize szeme összeszűkült.

— Fontos kutatoutra?

— De még mennyire! Egy valóságos gyöngyszem rejtőzik a Galaxis tíz- és tízmilliónyi lakott világa között, és nekünk a lehető leghalványabb nyomon kell elindulnunk a megkeresésére. De ha megtaláljuk, hihetetlen kincs birtokába jutunk. Ha sikerrel járunk, édes fiam, akarom mondani, Trevize úr, mert nehogy azt higgye, hogy atyáskodni akarok maga fölött, a nevünket az idők végezetéig emlegetni fogják.

— Maga kincsről beszél… gyöngyszemről…

— Úgy beszélek, mint Arkady Darell, tudja, az író beszélt a Második Alapítványról, ugye? Nem csodálom, hogy meglepődött. — Pelorat hátravetette a fejét, mintha kacagásban akarna kitörni, de csak elmosolyodott. — Szó sincs ilyen ostoba, lényegtelen ügyről, megnyugtathatom.

— Ha nem a Második Alapítványról beszél, professzor úr, akkor tulajdonképpen miről van szó? — kérdezte Trevize.

Pelorat hirtelen elkomolyodott, s szinte bocsánatkérő hangon kérdezte:

— Ó, a polgármester asszony tehát nem árulta el magának? Látja, ez furcsa. Évtizedeken át nehezteltem a kormányra, amiért képtelen volt megérteni a munkám jelentőségét, és íme, Branno polgármester asszony egyszerre milyen bőkezű lett!

— No igen — jegyezte meg Trevize leplezetlenül gúnyos hangon —, a hölgy kiválóan titkolja emberszerető hajlamait… mindazonáltal nekem semmit sem mondott az egészről.

— Ezek szerint nem ismeri a kutatási területemet?

— Sajnálom, de nem.

— Nem kell mentegetőznie. Minden rendben van. Eddig nem sok szenzációt keltettem. Akkor engedje meg, hogy elmeséljem. Maga meg én elindulunk, hogy megkeressük, és az én nagyszerű elméletem segítségével meg is találjuk — a Földet!

10.

Trevize aznap éjjel rosszul aludt.

Újra meg újra ki akart törni a börtönből, amelyet az öregasszony épített köréje. De sehogy sem találta a szabadulás útját.

Száműzetésbe küldik, és nem tehet ellene semmit. Branno hajthatatlannak mutatkozott, és még csak leplezni sem akarta alkotmányellenes módszereit. Miközben ő a tanácsosi jogaira épített, meg arra, hogy mégiscsak a Szövetség teljes jogú polgára, a nő még azt a fáradságot sem vette magának, hogy színleljen.

És most itt van ez a Pelorat, ez a tudós csodabogár, aki úgy él ebben a világban, mint egy előkelő idegen — és közli vele, hogy a félelmetes öregasszony már hetekkel ezelőtt elrendezett mindent.

„Fiúnak” nevezte, s lám, az is.

Száműzik egy történész társaságában, aki „ledrágabarátomozza”, és aki némán úszik valamiféle örömmámorban, hogy a nyakukba vehetik a Galaktikát, hogy megkeressék a — Földet?

Az Öszvér nagymamája nevére, hát mi a csuda az a Föld?

Megkérdezte. Persze hogy megkérdezte. Még abban a pillanatban, hogy meghallotta a nevét.

— Bocsásson meg, professzor úr — mondta. — Tájékozatlan vagyok az ön szakterületén, ezért remélem, nem haragítom magamra, ha megkérem, lehetőleg egyszerű szavakkal magyarázza el nekem, mi az a Föld.

Pelorat kerek húsz másodpercig bámult rá komoran.

— Az egy bolygó — mondta végül. — Az eredeti bolygó. Az, amelyen az emberi lény először megjelent, drága barátom.

— Először megjelent? — bámult vissza Trevize. — Honnan jelent meg?

— Sehonnan. Ez az a bolygó, amelyen a törzsfejlődés során az alacsonyabb rendű állatokból kialakult az emberiség.

Trevize töprengett, aztán megrázta a fejét.

— Nem értem, miről beszél. Pelorat arcán átvillant valami bosszús kifejezés. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett:

— Valaha a Terminuson nem éltek emberi lények. Az emberi lények más világokból érkeztek ide. Erről tud, ugye?

— Persze — felelte Trevize türelmetlenül. Ingerelte, hogy a másik hirtelen fölényes, tanáros stílusra váltott át.

— Nagyon helyes. Így történt ez a többi világ esetében is. Az Anakreonon, a Santannin, a Kalganon, valamennyin. Valamennyiüket úgy alapították valamikor, a régmúltban. Más világokból érkező emberek népesítették be őket. Ez még a Trantor esetében is így volt. Húszezer éven át lehetett gigászi metropolisz, de előtte nem volt az.

— Miért, előtte mi volt rajta?

— Semmi! Vagy legalábbis emberi lény nem.

— Nehezen tudom elhinni.

— Pedig igaz. A régi feljegyzések tanúsítják.

— Honnan jöttek azok az emberek, akik először népesítették be a Trantort?

— Senki sem tudja bizonyosan. Száz és száz bolygó állítja magáról, hogy már az ókor homályba vesző napjaiban is éltek rajta emberek, és mindenféle képzelet szülte mesékkel állnak elő, amelyek az emberiség első érkezéséről szólnak. A történészek rendszerint nem tekintik forrásértékűnek ezeket a meséket, és tovább rágódnak az „eredet kérdésén”.

— És mi volna az? Sohasem hallottam róla.

— Nem lep meg. Bevallom, manapság nem tartozik a népszerű történelmi kérdések közé, de a Birodalom hanyatlásának egy bizonyos korszakában határozott érdeklődésre tarthatott számot a gondolkodók körében. Salvor Hardin is említi futólag az emlékirataiban. Annak a bolygónak az azonosságáról és lelőhelyéről van szó, ahonnan elindult az egész. Ha visszapillantunk az időben, az emberiség az újabban benépesített világok felől a régebbiek felé áramlik, onnan a még régebbiek felé, egészen addig, amíg elérkezünk egy bolygóhoz — az eredetihez.

Trevize azonnal meglátta a nyilvánvaló hibát az érvelésben.

— Nem lehetséges, hogy számos eredeti bolygó volt? — kérdezte.

— Hogy volna lehetséges? Valamennyi emberi lény, szerte a Galaxisban, egyetlen fajhoz tartozik. Egyetlen faj pedig csakis egyetlen bolygóról származhat. Más magyarázat elképzelhetetlen.

— Honnan tudja?

— Először is… — Pelorat jobb kezének mutatóujjával felpöckölte bal keze hüvelykujját, aztán mintha meggondolta volna, letett a reménytelenül bonyolultnak ígérkező magyarázkodásról. Mindkét kezét leengedte hát, és a legnagyobb komolysággal azt mondta: — Drága barátom, becsületszavamat adom rá.

Trevize szertartásosan meghajolt.

— Álmomban sem jutna eszembe, hogy kételkedjek a szavában, Pelorat professzor úr. Tegyük fel tehát, hogy csak egy eredeti bolygó van. Nem lehetséges azonban, hogy száz és száz tart igényt erre a dicsőségre?

— Nem lehetséges, hanem úgy is van. De mind egy szálig megalapozatlan. A dicsőségre áhítozó százak közül egy sem mutatja nyomát a hiperűr előtti társadalom létezésének, hogy az emberelőtti lényből kifejlődött ember nyomairól ne is beszéljünk.

— Ezek szerint ön azt állítja, hogy van ugyan egy eredeti bolygó, ám az, ki tudja, miért, nem tart igényt erre a dicsőségre?

— Fején találta a szöget.

— És ezt a bolygót akarja megkeresni?

— Akarjuk. Ez a küldetésünk. Branno polgármesternő mindent elrendezett. Maga vezeti a hajónkat a Trantorra.

— A Trantorra? Az nem az eredeti bolygó. Maga mondta az imént.

— Persze hogy nem a Trantor az. A Föld az.

— Akkor miért nem mondja azt, hogy vezessem a hajót a Földre?

— Nem fejeztem ki magam világosan. A Föld legendás név. Ez a név maradt fenn az ősi mítoszokban. A szónak nincs semmi ismert jelentése, de megfelel a célnak, hogy „az emberi faj eredetének bolygója” helyett egy szótagú szinonimaként használjuk. Hogy a valóságos térben melyik bolygó az, amelyet „Föld” néven jelölünk, sajnos, nem tudjuk.

— És a Trantoron tudni fogják?

— Nagyon remélem, hogy ott találunk információt. A Trantoron van a rendszer leghatalmasabb könyvtára, a Galaktikus Könyvtár.

— A könyvtárat nyilván tüzetesen átvizsgálták azok, akik ön szerint az Első Birodalom idejében érdeklődtek az „eredet kérdése” iránt.

Pelorat elgondolkodva bólogatott.

— Lehet, de talán nem eléggé. Jómagam sok mindent megtudtam az „eredet kérdésével” kapcsolatban, amit talán nem tudtak az ötszáz évvel ezelőtt élt császárkoriak. Tudja, nagyobb hozzáértéssel nézhetném át a régi iratokat. Már hosszú ideje töprengek rajta, és van egy nagyszerű elméletem.

— Gondolom, az egészet elmesélte Branno polgármesternőnek, ő meg egyetértett vele?

— Egyetértett? Drága barátom, mondhatni eksztázisba jött! Azt mondta, a Trantoron kétségtelenül a nyomára bukkanhatok mindannak, amit tudni szeretnék.

— Kétségtelenül — morogta Trevize.

Többek között ez foglalkoztatta az éjjel. Branno polgármesternő azzal küldte útjára, hogy amit csak tud, szimatoljon ki a Második Alapítványról. Pelorat társául szegődtette, hogy valóságos célját elleplezze az állítólagos Föld-kutatással — egy olyan kutatással, mely elvezetheti bárhová a Galaxison belül. Az álcázás valóban tökéletes volt, csodálta a polgármesternő találékonyságát.

De mit keres itt a Trantor? Hogyan illik bele a képbe? Ha egyszer megérkeznek a Trantorra, Pelorat beveszi magát a Galaktikus Könyvtárba, és soha többé nem kerül elő onnan. Képtelen lesz otthagyni azt a rengeteg könyvet, filmet és egyéb feljegyzést, melyben tengernyi számítógépes adatot és jelképes utalást fog találni.

Nem szólva arról…

Ebiing Mis az Öszvér idejében járt a Trantoron. A mendemonda szerint ott akadt nyomára a Második Alapítványnak, de meghalt, mielőtt még elárulhatta volna. Aztán következett Arkady Darell, és neki sikerült megtalálnia a Második Alapítványt. Ő viszont magán a Terminuson találta meg a Második Alapítványt, és onnan annak rendje és módja szerint ki is füstölték. Bárhol van is most a Második Alapítvány, esküdni merne rá, hogy az a hely nem a Trantor, vagyis nekik semmi keresnivalójuk nincs ott. Ha meg akarja találni a Második Alapítványt, bárhová mehet, csak a Trantorra nem.

Nem szólva ártól…

Hogy mit tervez a továbbiakban Branno, sejtelme sincs róla, és nem is szándékozik az utasításai szerint eljárni. Valósággal eksztázisba jött, amikor értesült a Trantorra tervezett utazásról. Nos, ha Branno a Trantort akarja, hát akkor nem mennek oda! Akárhová — csak a Trantorra nem!

Az éjszaka lassan már a hajnal felé ballagott, amikor az elcsigázott, Trevize-t végre elnyomta a szorongató álom.

11.

A Trevize letartóztatását követő napon Branno polgármesternő végre megnyugodhatott. Versengve magasztalták — alaposan eltúlozva érdemeit —, és a botrányt még csak meg sem említették.

Ő persze nagyon is tisztában volt vele, hogy a Tanács hamarosan magához tér bénultságából, és neki válaszolnia kell a kérdésekre. Gyorsan kell cselekednie. Így aztán — félretéve sok más, fontos ügyet — elsősorban Trevize dolgát akarta elrendezni.

Miközben Trevize és Pelorat a Földről társalogtak, Branno a Polgármesteri Hivatalban fogadta Munn Li Compor tanácsost. Amikor a férfi fesztelenül helyet foglalt vele szemben, az íróasztal túloldalán, Branno még egyszer alaposan szemügyre vette.

Alacsonyabb és vékonyabb volt Trevize-nál, és csak két évvel idősebb. Mindketten újonnan, ifjonti magabiztossággal kerültek be a Tanácsba, s talán éppen ez kovácsolta össze őket, mert egyébként minden tekintetben különböztek egymástól.

Trevize erőteljes, sugárzó egyéniség volt, bár Comporból is csak úgy áradt a derűs magabiztosság. Talán csak szőke haja és kék szeme tette, ami csöppet sem volt jellemző az alapítvány béliekre. Ez szinte nőies bájt adott külsejének, mely — Branno megítélése szerint — női szemmel kevésbé volt vonzó, mint Trevize figurája. Compor szemmel láthatóan sokat adott a küllemére: a szokásosnál hosszabbra növesztette s talán még enyhén be is hullámosította szőke haját, s halványkékre festette a szemhéját, hogy ezzel is kiemelje szeme kékségét. (Az utóbbi tíz évben meglehetősen elterjedt a férfiak között a szemfestés.)

Nem volt nőcsábász. Boldog családi életet élt a feleségével, ámbár még nem jelentette be szülővé válásának szándékát, és arról sem tudtak, hogy titokban másik társa is volna. Ebben is különbözött Trevize-től, aki éppoly gyakran váltogatta élettársait, mint élénk színekben pompázó, hírhedt selyemöveit.

A két ifjú tanácsos életében nem sok dolog maradhatott rejtve Kodell emberei előtt, és Kodell most is ott ült a szoba egyik sarkában, s nem kevés fáradságába került, hogy szokásos derűje egy pillanatra se hagyja cserben.

— Compor tanácsos — szólalt meg Branno —, maga jó szolgálatot tett az Alapítványnak, de fájdalom, az efféle szolgálatokat nem lehet a nyilvánosság előtt megköszönni, s a megszokott módon nem lehet jutalmazni sem.

Compor elmosolyodott. Szabályos, fehér fogsora láttán Brannóban egy pillanatra felötlött a kérdés, vajon ilyen külsővel dicsekedhet-e a Szíriusszektor minden lakója. Compor családfája, mely szerint erről a sajátos, meglehetősen periferikus vidékről származna, anyai nagyanyjáig vezethető vissza, akinek szintén szőke haja és kék szeme volt, és aki azt állította, hogy az ő anyja jött a Szinusszektorból. Kodell szerint viszont mindeddig nem támasztotta alá az állítást döntő bizonyíték.

A nők már csak ilyenek, mondta akkor Kodell, a nagymama nyilván kedvét lelte az állítólagos távoli, egzotikus ősökben, akik még vonzóbbá tették amúgy is híres szépségét.

„Ilyenek a nők?” — kérdezte akkor Branno kimért hangon, mire Kodell elmosolyodott, és azt motyogta, hogy ő, természetesen, a hétköznapi nőkre gondolt.

— Nem szükséges, hogy az Alapítvány népe megtudja, milyen szolgálatot tettem — mondta Compor —, elég, ha maga tudja.

— Én tudom, és nem is felejtem el. De azt sem szeretném, ha abban a hitben ringatná magát, hogy kötelezettségei ezzel véget értek. Sikerrel vágott bele egy bonyolult feladatba, de munkája még nem ért véget. Még többet akarunk tudni Trevize-ről.

— Mindent elmondtam, amit vele kapcsolatban elmondhattam.

— Lehet, hogy ezt akarja velem elhitetni. Még az is lehet, hogy önmagát is ebben a hitben ringatja. Most mindenesetre válaszoljon a kérdéseimre. Ismer egy Janov Pelorat nevű úriembert?

Compor homlokán egy pillanatra ráncok jelentek meg, majd ugyanolyan hirtelen el is simultak.

— Ha látnám, lehet, hogy megismerném — mondta óvatosan —, de a név nem mond számomra semmit.

— Tudós.

Compor egy enyhén megvető, de néma „Ó!”-t bocsátott ki összecsücsörített ajkán, mintha meglepné a polgármesternő feltételezése, miszerint ő ismerhet holmi tudósokat.

— Pelorat érdekes figura — folytatta Branno —, akit sajátos érdekek fűznek ahhoz, hogy a Trantorra látogasson. Trevize tanácsos fogja elkísérni. Maga, aki jó barátja volt Trevize-nak, és talán ismeri a gondolkodásmódját, elárulhatá nekem: vajon Trevize valóban elmegy-e a Trantorra?

— Ha maga elintézi, hogy Trevize hajóra szálljon — felelte Compor —, és az a hajó a Trantorra tart, mit tehet egyebet, mint hogy odamegy? Gondolom, nem azt akarja sugallni, hogy netalán föllázad, és átveszi a hajó parancsnokságát?

— Nem értett meg engem. Ő és Pelorat egyedül utaznak az űrhajón, és Trevize lesz a hajó kapitánya.

— Azt kérdezi tőlem, vajon Trevize hajlandó lesz-e önként a Trantorra menni?

— Igen, ezt kérdezem.

— Polgármester asszony, honnan tudhatnám, mik a szándékai?

— Compor tanácsos, maga nagyon közelről ismerte Trevize-t. Tudta, hogy hisz a Második Alapítvány létezésében. Soha nem beszélt magának róla, hogy elképzelése szerint hol van, hol bukkanhatnánk a nyomára?

— Soha, polgármester asszony.

— Gondolja, hogy meg fogja találni? Compor kuncogott.

— Én azt gondolom, hogy bármi volt is, és bármilyen fontos lehetett is a Második Alapítvány, még Arkady Darell idejében elpusztították. Én ebben történetben hiszek.

— Ne mondja! Akkor miért árulta el a barátját? Hal ő valami nem létező dolog után kutat, miféle kárt okozhat fura nézetei terjesztésével?

— Nemcsak az igazság okozhat kárt — válaszoltál Compor. — Lehet, hogy ő fura nézeteket vallott, dél általuk nyugtalanságot kelthetett volna a Terminus népében, és azzal, hogy a galaktikus történelem nagy drámájában kétségeket és félelmeket ébreszt az Alapítvány szerepét illetően, meggyöngítette volna a Szövetségben betöltött vezető szerepét, valamint a Második Galaktikus Birodalom létrehozására irányuló tőrekvéseit. Nyilván maga is így gondolta, különben nem fogatta volna el a Tanácsteremben, és a törvényszéki tárgyalás mellőzésével nem kényszerítené száműzetésbe. És miért tette, ha szabad megkérdeznem, polgármester asszony?

— Egyezzünk meg abban, hogy voltam olyan óvatos, hogy úgy ítéljem meg, lehet némi igazság a nézeteiben, s ennek következtében valóságos és közvetlen veszélyt láttam a véleménye hangoztatásában.

Compor hallgatott.

— Egyetértek magával — folytatta Branno —, de a helyzetemmel járó felelősség kényszerít rá, hogy minden lehetőséget számba vegyek. Hadd kérdezzem meg tehát újra, sejti-e, hogy Trevize szerint hol rejtőzik a Második Alapítvány, vagyis merre szándékozik menni.

— Sejtelmem sincs róla.

— Még csak nem is célzott rá soha?

— Nem, magától értetődően nem.

— Soha? Ne hamarkodja el a választ. Gondolkozzék! Soha?

— Soha — állította Compor határozottan.

— Egy célzás erejéig sem? Akár csak tréfából? Vagy szórakozott megjegyzés formájában? Nem emlékszik egy-egy teóriájára, mely csak most, utólag tűnik jelentőségteljesnek?

— Nem emlékszem ilyesmire. Én mondom magának, polgármester asszony, a lehető legzavarosabb elképzelései voltak a Második Alapítványról. Ezt maga is tudja, és ha ezeket komolyan veszi, csak az idejét és az energiáját vesztegeti.

— Az az érzésem, hogy maga hirtelen, ki tudja, miért, újra köpönyeget fordított, és most védelmezi a barátját, akit éppen maga juttatott a kezemre.

— Nem — mondta Compor. — Azért árultam el magának, mert úgy éreztem, ezzel jogos és hazafias cselekedetet hajtok végre. Nincs okom rá, hogy megbánjam vagy megváltoztassam a véleményemet.

— Tehát sejtelme sincs róla, hová megy, ha megkapta a hajóját?

— Ahogy már mondtam…

— Pedig én nagyon szeretném tudni, tanácsos — mondta a polgármesternő leplezetlenül sóvárgó arccal.

— Akkor nem marad más választása, mint hogy elhelyezzen egy hipernyomkövetőt a hajón.

— Már gondoltam rá, tanácsos. De rendkívül gyanakvó ember, s attól tartok, megtalálná, akármilyen ügyesen helyeznénk is el. Természetesen elintézhetnénk, hogy a hajó megbénítása nélkül ne tudja eltávolítani, és így kénytelen legyen beletörődni a jelenlétébe…

— Kitűnő megoldás lenne.

— Csakhogy — folytatta Branno — ezzel gátolnánk szabad mozgásában. Esetleg nem menne oda, ahová önként, szabad elhatározásából ment volna. Én pedig semmi hasznát sem venném az így megszerzett információknak.

— Ebben az esetben nem fogja megtudni, hová megy.

— Megtudhatom, de csak akkor, ha nagyon primitív, módszerhez folyamodom. Az az ember, aki rendkívül l agyafúrtnak tartja az ellenfelét, és ennek megfelelően védekezik ellene, rendszerint megfeledkezik róla, hogy léteznek kezdetleges módszerek is. — Arra gondolok, hogy követni kellene Trevize-t.

— Követni?

— Pontosan erről van szó. Egy másik pilóta egy másik űrhajóban. Ugye, mennyire meglepődött? Épp ennyire meglepődne ő is. Eszébe sem fog jutni, hogy bármiféle, a nyomában haladó tömeg után kutasson az űrben, és egyébként is gondunk lesz rá, hogy az űrhajója ne legyen fölszerelve a legkorszerűbb tömegészlelő műszerekkel.

— Polgármester asszony, a legmélyebb tisztelettel bár, de fel kell hívnom a figyelmét, hogy önnek nincsenek tapasztalatai az űrutazásról. Még sohasem fordult elő, hogy egy hajó egy másikat követett volna, mert nem tudná végrehajtani. Az első hipertéri ugrásnál szem elől tévesztené Trevize-t. Még ha nem tudná is, hogy követik, a legelső ugrás a szabadulását jelentené. Elvesztik a nyomát, ha a hajóját nem szerelik föl hipernyomkö vetővel.

— Beismerem, hogy tapasztalatlan vagyok. Ellentétben magával és Trevize-zal, én nem részesültem hajózási kiképzésben. A tanácsadóimtól azonban tudom, és ők átestek a megfelelő kiképzésen, hogy az ugrásra készülő hajó irányából, sebességéből és gyorsulásából igenis lehet következtetni magára az ugrásra… úgy nagy általánosságban. Egy jó számítógép és kiváló ítélőképesség birtokában a kísérő űrhajós kielégítő pontossággal ismételheti meg az ugrást, s így odaát sem veszti szem elől a másikat — különösen akkor, ha neki viszont van korszerű tömegészlelő műszere.

— Ilyesmi megtörténhet egyszer — mutatott rá Compor erőteljesen — vagy legföljebb kétszer, ha a kísérőnek szerencséje van, de többször nem. Ezt nem veheti be a számításába.

— Talán mégis. Compor tanácsos, maga annak idején végzett már ilyen hipernyomkövetést. Látja, sok mindent tudok magáról. Kiváló pilóta, és meglepő dolgokat művelt, amikor egy ugráson keresztül kellett nyomon követnie a vetélytársát.

Compor szeme összeszűkült.

— Akkor még főiskolás voltam. Ma már öregebb vagyok.

— Nem is olyan öreg. Még harmincöt éves sincs. Következésképpen maga fogja követni Trevize-t, tanácsos. Mindenütt a nyomában lesz, és folyamatosan küldi nekem a jelentéseit. Mihelyt Trevize elindul, hamarosan maga is követi, neki pedig már csak órái vannak a Terminuson. Ha visszautasítja a megbízást, tanácsos, börtönbe záratom árulásért. Ha hajóra száll, de valamiképpen elveszíti Trevize nyomát, akár vissza se térjen többé. Ha megpróbálja, szétlőjük az űrben.

Compor felugrott.

— Megvan a magam élete. Elvégezni való munkám van. Feleségem. Egyszerűen nem mehetek el!

— El fog menni. Nekünk, akik az Alapítvány szolgálatára szegődtünk el, fel kell készülnünk rá, hogy ha a helyzet úgy kívánja, hosszan tartó és kényelmetlen feladatokat is vállaljunk érte.

— Természetesen a feleségemnek velem kell jönnie.

— Bolondnak néz? Ő, természetesen itt marad.

— Mint túsz?

— Ha ragaszkodik ehhez a szóhoz. Én inkább úgy mondanám, hogy maga veszélyes útra indul, én pedig annyira a szívemen viselem a felesége sorsát, hogy inkább itt tartom, ahol semmiféle veszély nem fenyegeti. Vitának nincs helye. Maga éppúgy letartóztatásban van, mint Trevize, és bizonyára megérti, hogy gyorsan kell cselekednem, még mielőtt a Terminuson lecsendesedik az örömmámor. Félek, hogy máris leáldozóban van a csillagom.

12.

— Nem bánt vele valami kesztyűs kézzel, polgármester asszony — jegyezte meg Kodell.

— Miért bántam volna? — fintorodott el a polgármesternő. — Elárulta a barátját.

— Mi láttuk a hasznát.

— Történetesen igen. De a következő árulásánál másképpen is alakulhatnak a dolgok.

— Miért gondol következő árulásra?

— Ide figyeljen, Liono — mondta Branno türelmetlenül —, ne adja nekem az ártatlant! Aki egyszer már bebizonyította, hogy kettős játékot is tud űzni, arra mindig gyanakodni kell.

— Talán még arra is képes lesz, hogy ezúttal Trevize-zal fogjon össze… Ők ketten együtt esetleg…

— Ezt maga sem gondolja komolyan. Lehet, hogy Trevize bolond és naiv ember, de egyenesen tör a célja felé. Képtelen az árulásra, és soha, semmi körülmények között nem fog még egyszer megbízni Comporban.

— Bocsásson meg, polgármester asszony — vetette közbe Kodell —, de szeretném tisztán látni, vajon jól értem-e az elgondolását. Ön szerint milyen mértékben bízhat meg Comporban? Honnan tudja, hogy valóban követni fogja-e Trevize-t, és tisztességes jelentéseket küld majd róla? A félelmére épít, hogy jól bánunk-e itthon maradó feleségével? Hogy vissza fog vágyódni hozzá?

— Mindkettőt figyelembe veszem, de nemcsak ezekre építek. Compor hajóján lesz hipernyomkövető. Trevize gyanakodni fog, tehát tűvé teszi a hajóját a műszer után. De Compor — minthogy ő a nyomkövető — szerintem gyanútlan lesz, tehát egyáltalán nem fogja keresni. Ha tévednék, és megtalálja, akkor, természetesen nem marad más hátra, mint a felesége vonzóereje. Kodell elnevette magát.

— Ha arra gondolok, hogy valaha én tanítottam magát! És mi célja van a követésével?

— Kettős védelem a célom. Ha Trevize-t elkapják, Compor még mindig folytathatja az útját, és tőle kapjuk meg azokat az információkat, amelyeket Trevize-tól már nem kaphatunk meg.

— Még egy kérdést engedjen meg. Mi van akkor, ha Trevize valami véletlen folytán megtalálja a Második Alapítványt, és rajta vagy Comporon keresztül tudomást szerzünk róla, vagy legalább megsejtjük, hogy valóban létezik, de tegyük fel, mindkettőjük halála árán?

— Én remélem, hogy a Második Alapítvány valóban létezik, Liono — válaszolta az asszony. — A Seldon-terv mindenesetre nem sokáig szolgál már bennünket. A nagy Hari Seldon a Birodalom haldoklásának napjaiban gondolta ki a tervét, amikor szinte mindenféle műszaki haladás leállt. Maga Seldon is saját korának terméke volt, és bármilyen tüneményes is félig mitikus tudománya, a pszichohistória, ő sem léphette túl a saját korlátait. Ő nem számolhatott a gyors technikai fejlődéssel. Holott az Alapítvány erre az útra lépett, különösen, ami az utolsó évszázadot illeti. Olyan tömegészlelő eszközeink vannak, amikről korábban még csak nem is álmodtak, a számítógépeink gondolkodással irányíthatók, s ami a legfontosabb: van mentális védőernyőnk. Már nem sokáig uralkodhat rajtunk a Második Alapítvány, ha tette is eddig. Azt akarom, hogy kormányzásom utolsó esztendeiben én tereljem új útra a Terminus sorsát.

— És ha bebizonyosodnék, hogy még sincs Második Alapítvány?

— Akkor máris rálépünk erre az új útra.

13.

A zavaros álom, amely végre elnyomta Trevize-t, nem nyúlt valami hosszúra. Egy kéz immár másodszor érintette meg a vállát.

Ködös aggyal merült fel az álomból, és sehogy sem értette, hogy került ebbe az idegen ágyba.

— Mi az?… Mi van?…

Pelorat bocsánatkérő hangon mondta:

— Bocsásson meg, Trevize tanácsos úr. Maga a vendégem, és nem is háborgatnám a pihenésében, de megérkezett a polgármester asszony. — A professzor az ágya mellett állt, flanel pizsamájában dideregve. Erre már Trevize is magához tért, s lassan eszébe jutott minden.

A Pelorat nappalijában várakozó polgármesternőn most sem látszottak a fáradtság jelei. Kodell állt mellette, s időnként végigsimított hófehér bajuszán.

Trevize akkurátusan megigazgatta selyemövét, s közben azon tűnődött, vajon ezek ketten — Branno és Kodell — elváltak-e egymástól egy pillanatra is.

Gúnyosan kérdezte:

— Talán már fel is ocsúdott a Tanács? Lehetséges, hogy nyugtalanítja őket egyik tagtársuk távolléte?

— Mutatkoznak már bizonyos jelek, de ne legyenek vérmes reményei — felelte a polgármesternő. — Kétségtelen, hogy még most is megvan rá a hatalmam, hogy magát távozásra kényszerítsem. A Legszélső Űrállomásra fogják vinni…

— Nem is a Terminus Űrállomásra, polgármester asszony? Meg akarnak fosztani tőle, hogy búcsút vegyek a könnyező sokaságtól?

— Látom, ismét hatalmába kerítette kamaszos szertelensége, tanácsos, és ennek szívből örülök. Csillapítja esetleges lelkiismeret-furdalásomat. Ön és Pelorat professzor csendben eltávoznak a Legszélső Űrállomásról.

— Hogy soha többé vissza se térjünk?

— Hogy talán soha többé vissza se térjenek. Természetesen — kockáztatott meg egy futó mosolyt —, ha valami nagy horderejű és fölöttébb hasznos felfedezésre tesznek szert, olyasmire, aminek örülnék, nos, akkor visszatérhetnek. Még az is megeshet, hogy nagy tisztelettel fogadjuk önöket.

— Megeshet — bólintott Trevize hanyagul.

— Szinte minden megtörténhet… A kényelmükről mindenesetre gondoskodtunk. Egy nemrégiben elkészült törpecirkálót bocsátunk rendelkezésükre, Hober Mallow hajója után a Távoli Csillag nevet kapta. Vezetéséhez egyetlen ember is elegendő, de kényelmesen elférnek benne akár hárman is.

— Teljes fegyverzettel? — kérdezte Trevize, egy pillanatra kizökkenve gondos, csevegő stílusából.

— Fegyvertelenül, egyébként minden mással fölszerelve. Bárhová mennek, az Alapítvány polgáraiként utaznak, és ha szükségét látják, mindenütt fölkereshetik a konzult, tehát fölöslegesen vinnének magukkal fegyvert. Igényeik szerint fedezzük a költségeiket is… persze, nem korlátlanul, ezt talán mondanom sem kell.

— Igazán nagylelkű.

— Tudom, tanácsos. De azért jól értsen meg engem. Maga Pelorat professzor segítségére lesz a Föld felkutatásában. Mindegy, mit képzel el kutatási célként, maga a Földet kutatja. Mindenkit erről kell meggyőznie, akivel csak találkozik. És ne feledje, hogy a Távoli Csillag nincs fölfegyverezve.

— A Földet keresem — ismételte Trevize. — Tökéletesen megértettem.

— Akkor most elmehet.

— Bocsásson meg, de van még valami, amiről nem beszéltünk. Valamikor sok űrhajót vezettem ugyan, de a legújabb típusú törpecirkálókról nincsenek tapasztalataim. És ha kudarcot vallók vele?

— Nekem azt mondták, a Távoli Csillag teljes mértékben számítógépes vezérlésű. És mielőtt megkérdezné, megjegyzem, hogy ennek a korszerű számítógépnek a kezeléséhez nem kell értenie. Majd ő mindent elmond magának, amit csak tudnia kell. Van még szüksége valamire?

Trevize szomorúan nézett végig magán.

— Egy öltözet ruhára.

— Mindent megtalál az űrhajó fedélzetén. Még az ön által olyannyira kedvelt selyemöveket is… vagy talán fűzőt kellene mondanom? A professzort is elláttuk mindennel, amire szüksége lehet. Minden hasznosnak ítélt holmit berakattunk a hajóba, de a tévedések elkerülése végett már most közlöm, hogy e holmik között nem szerepelnek női útitársak.

— Kár — mondta Trevize. — Örültem volna, bár történetesen pillanatnyilag nem rendelkezem megfelelő jelölttel. Mindenesetre bízom a Galaxis sűrűn lakott világaiban, és mihelyt magam mögött hagyom a Terminust, kedvemre cselekedhetek.

— Az útitársakkal kapcsolatban? Tegyen, ahogy jólesik. Nehézkesen fölállt.

— Nem kísérem ki az űrkikötőig — mondta —, de azért lesznek kísérői, tehát ne tegyen olyan meggondolatlan lépéseket, amelyek megsértenék a megállapodásunkat. Ha szökést kísérelne meg, gondolom, a kísérői azon nyomban megölnék. Minden tilalom alól automatikusan feloldást kapnak azzal, hogy nem vagyok jelen.

— Nem teszek önkényes lépéseket, polgármester asszony — mondta Trevize —, de mondanék valamit…

— Nos?

Trevize megpróbálta gyorsan összeszedni a gondolatait, miközben remélte, hogy mosolya nem hat erőltetettnek.

— Eljöhet még az idő, polgármester asszony, amikor kérni fogja, hogy tegyek meg egy bizonyos lépést. Akkor rajtam lesz a választás sora, és emlékezni fogok az elmúlt két napra.

Branno polgármesternő felsóhajtott.

— Kíméljen meg a melodrámáktól. Ha az az idő eljön, hát eljön, de most, most nem kérek semmit.