Az Alapítvány pereme

31.

— Felkészült, Janov? — kérdezte Trevize. Pelorat fölpillantott az olvasógépből.

— Úgy érti, öregem, hogy az ugrásra?

— Igen. A hipertéri ugrásra. Pelorat nyelt egyet.

— Maga, persze, meg van győződve róla, hogy a dolog csöppet sem kellemetlen. Tudom, hogy félni egyszerűen butaság, de ha arra gondolok, hogy testetlen tachionokká kell válnom, melyeket sem látni, sem kimutatni nem tudott még senki…

— Ugyan már, Janov, ez ma már tökéletesen működő dolog. Becsületszavamra! Huszonkétezer éve gyakorolják az ugrást, ahogy maga is mondta, és még sohasem hallottam, hogy a hipertérben bármi szerencsétlenség történt volna. Persze, előfordulhat, hogy rossz helyen lépünk ki, de a baleset akkor már az űrben következik be, nem pedig akkor, amikor tachionokká esünk szét.

— Gyenge vigasz.

— De szó sem lesz semmiféle balesetről. Az igazat megvallva megfordult a fejemben, hogy a maga tudta nélkül hajtom végre, s észre sem veszi, máris túl vagyunk rajta. Aztán mégis úgy döntöttem, jobb, ha tudatosan éli át, ha látja, milyen sima ügy az ugrás, s biztosítom, attól kezdve már nem is fog törődni vele.

— Hát… — mondta Pelorat kétkedő hangsúllyal. — Bizonyára igaza van, de őszintén szólva nekem nem sürgős…

— Higgye el, öregem…

— Ne mondjon semmit, barátom, természetesen hiszek magának. Csak éppen… Nem olvasta véletlenül a Santerestil Mattot?

— Dehogynem. Nem vagyok teljesen műveletlen.

— Persze, persze. Meg sem kellett volna kérdeznem. Emlékszik rá?

— Emlékezetvesztésben sem szenvedek.

— Úgy látszik, különös tehetségem van a sértegetéshez. De én csupán arra a jelenetre gondolok, amikor Santerestil és barátja, Ban elindulnak a 17-es bolygóról, aztán eltévednek az űrben. Azok a lenyűgöző képek jutottak eszembe, amikor a csillagok között vándorolnak lomhán, s valami mélységes csend veszi körül őket, mintha az örökkévalóságba jutottak volna… Tudja, nem hittem el ezt a képet. Nagyon tetszett, rendkivüli hatással volt rám, mégsem hittem el. De most… hiszen még csak az imént szoktam hozzá a gondolathoz, hogy kint vagyok az űrben, most élem át, és hülyeség, tudom, nem szeretnék lemondani róla. Olyan ez az egész, mintha én volnék Santerestil…

— Én pedig Ban — tette hozzá Trevize alig észrevehető türelmetlenséggel.

— Bizonyos fokig. Odakint mozdulatlannak tűnnek a kicsiny, halvány csillagok, kivéve, természetesen a mi napunkat, amelyet nem látunk, de nyilván egyre jobban zsugorodik a hátunk mögött. A Galaxis azonban őrzi háborítatlan fenségét… Az űr néma, s a figyelmemet semmi sem tereli el…

— Legföljebb én.

— Legföljebb maga. De Golan, drága barátom, nekem az is öröm, ha beszélhetek magának a Földről, ha átadhatok valamit abból a tudásból, amit a prehisztorikus időkről szereztem. Nem szeretném, ha ennek vége szakadna.

— Ettől nem kell tartania, legalábbis egyelőre nem.

Ugye nem képzeli, hogy az ugrás után máris egy bolygó felszínén találjuk magunkat? Az ugrás érzékelhetetlenül rövid idő alatt fog végbemenni, és utána is az űrben leszünk még. Egy hétbe is beletelhet, míg bármiféle felszínt érzünk a talpunk alatt, tehát nyugodtan elengedheti magát.

— A szóban forgó felszínen, gondolom, nem a Gaiát érti. Ha kiérünk az ugrásból, talán még meg sem közelítjük a Gaiát.

— Tudom, Janov, de a megfelelő övezetben leszünk, feltéve, hogy az értesülése helyes. Ha nem… nos, akkor…

Pelorat mogorván rázta meg a fejét.

— Mit érünk azzal, hogy eljutunk a megfelelő övezetbe, ha egyszer nem ismerjük a Gaia koordinátáit?

— Janov — felelte Trevize —, tegyük fel, hogy a Terminuson van, s szeretne eljutni Argyropol városába, de csak annyit tud, hogy a város valahol a földszoroson található. Mit tenne, ha már a földszoroson volna?

Pelorat óvatos hallgatásba burkolózott, mint aki tudja, most valami rendkívül agyafúrt választ várnak tőle. Végül föladta, és kibökte a választ:

— Azt hiszem, megkérdeznék valakit.

— Erről van szó! Mi mást tehetne? — Nos, felkészült?

— Úgy érti, most? — Pelorat fölugrott, megnyugtatóan szenvtelen arcán olyan kifejezés jelent meg, amit már-már aggodalomnak is lehetett volna nevezni. — Mit kell tennem? Üljek? Álljak? Mit csináljak?

— A Térre és az Időre! Pelorat, ne csináljon semmit. Kísérjen a szobámba, hogy kapcsolatba léphessek a számítógéppel, aztán üljön vagy álljon vagy hányjon cigánykereket, tegye azt, ami a leginkább kedvére van. Én mindenesetre azt javasolom, üljön le a képernyő elé, és figyelje. Érdekes lesz, biztosíthatom. Jöjjön!

Átmentek a rövid folyosón, s a szobájába érve Trevize rögtön a számítógép elé ült.

— Szeretné inkább maga csinálni, Janov? — kérdezte hirtelen. — Megadom az adatokat, magának csak az lesz a dolga, hogy elgondolja őket. A többit elvégzi a számítógép.

— Nem, köszönöm — hárította el Pelorat. — Isten tudja, miért, a számítógépek valahogy nehezen boldogulnak velem. Tudom, most azt akarja mondani, gyakorlat kérdése az egész, de én nem hiszek ebben. Van valami a maga agyában, Golan…

— Ne beszéljen butaságokat.

— Nem, nem. Ezt a számítógépet mintha magának készítették volna. Amikor kapcsolatba lép vele, az az érzésem, hogy egyetlen organizmussá váltak. Ha ellenben én használom, akkor két tárgy van jelen: Janov Pelorat meg a számítógép. A kettő nem ugyanaz.

— Nevetséges — morogta Trevize, pedig hízelgett neki a kis eszmefuttatás, s még gyengédebb mozdulattal simította végig a számítógép kézlenyomatát.

— Inkább figyelek — tette hozzá Pelorat. — Megnyugtatóbb volna, ha a dologra egyáltalán nem kerülne sor, de ha már elkerülhetetlen, akkor inkább csak figyelek. — Nyugtalan tekintetét a képernyőre szegezte, melyen a ködös Galaxis képe volt látható, előterében a halvány csillagok elszórt pontjaival. — Tudni akarom, mikor történik. — Lassan a falhoz hátrált, és bekapcsolta magán a biztonsági övet.

Trevize elmosolyodott. Kezét az asztallapra helyezte, s érezte, amint agyuk összekapcsolódik. A dolog napról napra simábban és bensőségesebben zajlott le, és hiába gúnyolódott Pelorat szavain, érezte a számítógépet. Szinte el sem kellett gondolnia tudatosan a koordinátákat; mintha a gép — megelőzve a tudatos „elmondás” folyamatát — kitalálná a szándékait. Egyenesen az agyából emelte ki az információkat. De azért Trevize „elmondta”, majd kétperces haladékot kért az ugrás végrehajtásáig.

— Minden rendben, Janov. Még két percünk van: 120 — 115 — 110. — Maga csak figyelje a képernyőt.

Pelorat engedelmeskedett, de érezte, hogy a szája sarkában megfeszül egy kis izom, és önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét.

— 15-10-5-4-3-2-1-0 — sorolta halkan Trevize.

Sem mozgást, sem érzést nem észleltek, a képernyőn mégis megváltozott a látvány. A csillagmező határozottan összesűrűsödött, a Galaxis pedig eltűnt.

— Ennyi volt az egész? — szólalt meg a meredten bámuló Pelorat.

— Mi volt ennyi? Lám csak, hogy meghökkent. De maga tehet róla. Vallja be, nem érzett semmit.

— Bevallom.

— Akkor helyben vagyunk. Régen, amikor a hipertéri ugrás még viszonylag új volt, legalábbis a könyvek szerint, az emberek furcsa érzésről számoltak be, egyesek szédültek, vagy hányingerük támadt. A jelenség talán pszichogén volt, talán nem. Mindenesetre ahogy egyre nagyobb gyakorlatra tettek szert, és a felszerelés is tökéletesedett, ez az érzés fokozatosan elhalványult. És ha egy hajón olyan számítógép van, mint a miénken, a hatás mélyen az ingerküszöb alatt marad. Legalábbis én így tapasztalom.

— Csakúgy, mint én, el kell ismernem. Most hol vagyunk, Golan?

— Egy lépéssel előbbre. A Kalgan-térségben. Még hosszú út áll előttünk, és mielőtt továbbmennénk, ellenőriznünk kell az ugrás pontosságát.

— Engem csak egy dolog zavar… hol van a Galaxis?

— Körülöttünk, Janov. Jó mélyen benne járunk már. Ha jobban beállítjuk a képernyőt, az eget átszelő, fényes sávként láthatjuk a távolabbi részeit.

— A Tejút! — örvendezett Pelorat. — Jóformán valamennyi világ égboltján látható, de mi a Terminusról nem gyönyörködhetünk benne. Mutassa meg, öregem!

A kép megbillent, olyan érzést keltve, mintha a csillagmező lecsúszna róla, majd áthatolhatatlan gyöngyházfény töltötte be a helyét. Egy fordulat után a gyöngyházragyogás ritkásabbá vált, aztán szétterült a képernyőn.

— A Galaxis középpontja felé haladva nagyobb a vastagsága — magyarázta Trevize. — A spirális karok sötét felhői miatt, persze, nem olyan vastag és fényes, mint amilyen lehetne. Valami ilyesmit látna a legtöbb lakott világról.

— És a Földről is.

— Különbséget onnan sem fedezhetne fel. Nincs azonosítható jellegzetessége.

— Persze hogy nincs. De, tudja… Ugye nem tanult tudománytörténetet?

— Nem mondhatnám, bár, természetesen ragadt rám belőle valamicske. De ha kérdéseket akar föltenni nekem, ne legyenek vérmes reményei.

— Csupán arról van szó, hogy az ugrás eszembe juttatott valamit, ami mindig is zavarba ejtett. Elképzelhető a Világegyetem leírásának olyan kidolgozása, amelyben nem lehetséges hipertéri utazás, és amelyben a légüres téren áthaladó fény sebessége jelenti a sebesség abszolút maximumát.

— Bizonyára.

— Ilyen feltételekkel a Világegyetem geometriája nem tesz lehetővé olyan utazást, mint a miénk, rövidebb idő alatt, mint a fénysugár sebessége. Márpedig ha mi a fény sebességével haladnánk, időérzékelésünk nem felelne meg a Világegyetem idejének. Ha most, tegyük fel, negyvenparszeknyire volnánk a Terminustól, és a fény sebességével tettük volna meg az utat, nem éreznénk az idő múlását, de ezalatt a Terminuson és az egész Galaxisban százharminc esztendő telt volna el. Mi azonban nem a fény sebességével, hanem ezerszer gyorsabban haladunk, vagyis időközben sehol sem múlik az idő. Legalábbis remélem, hogy nem.

— Ne várja tőlem, hogy kiselőadást tartsak az Olanjen-féle hipertérelmélet matematikájáról — felelte Trevize. — Csak annyit mondhatok, hogy ha a normális térben utazik fénysebességgel, az idő valóban 3,26 évnyi gyorsasággal múlik parszekenként, ahogy maga is mondta. Az úgynevezett relativisztikus Világegyetem, amelyet az emberiség már a prehisztorikus idők legtávolabbi homályában is fölfedezett magának, ha nem tévedek, ez a maga szakterülete, továbbra is érvényben van, és törvényeit senki sem vonta kétségbe. A mi hipertéri ugrásaink ezzel szemben valami olyasmin alapulnak, ami kívül esik a relativitás hatáskörén, itt másféle szabályok uralkodnak. A hipertér nézőpontjából a Galaxis csak aprócska tárgy, elméletileg egy dimenziók nélküli pont, és relativisztikus hatásoknak itt egyáltalán nincs szerepük.

A kozmológia matematikai képleteiben a Galaxisnak valójában kétféle jelölése létezik: G_r jelenti a „relativisztikus Galaxist”, ahol a fényé a maximális sebesség, G_h pedig a „hipertéri Galaxist”, ahol a sebességnek tulajdonképpen nincs értelme. A hipertérben mindenféle sebesség értéke zéró, és mi egyáltalán nem mozgunk; a térhez képest viszont a sebesség óriási. Ennél világosabban nem tudom elmagyarázni.

Ó, kivéve az elméleti fizikának azt a remek cselét, amikor a G_r vonatkozásában értelmes jelet vagy értéket belecsempészik a G_h tartományában helytálló egyenletbe, vagy megfordítva, aztán föladják a diáknak a leckét, hogy oldja meg. Az esetek nagy részében a diák annak rendje és módja szerint beleesik a csapdába, s hiába izzad, kínlódik, sehogy sem tud zöldágra vergődni, míg végül egy idősebb társának megesik rajta a szíve, és elárulja neki a titkot. Egyszer kis híján én is beleestem a csapdába. Pelorat eltöprengett, aztán zavartan megkérdezte:

— De hát akkor melyik az igazi Galaxis?

— Bármelyik, attól függően, hogy az ember éppen mit csinál. Odalent a Terminuson autóval utazik a szárazföldön, és hajóval a tengeren. A körülmények mindkét esetben mások, tehát melyik az igazi Terminus: a szárazföld vagy a tenger?

— A hasonlat mindig sántít egy kicsit — bólintott Pelorat —, de inkább elfogadom, mintsem tovább törjem a fejem a hipertér problémáján, végül belebolondulnék. Inkább megpróbálok arra figyelni, amit most csinálunk.

— És azt vegye úgy, mint első lépésünket a Föld felé vezető úton — mondta Trevize, de gondolatban hozzátette: „S mi felé még, arra magam is kíváncsi vagyok.”

32.

— Na tessék — mondta Trevize —, elvesztegettem egy napot.

— Ó! — pillantott föl Pelorat, aki szokott alaposságával éppen tárgymutatót készített. — Milyen értelemben?

Trevize széttárta a karját.

— Nem bíztam meg a számítógépben. Nem mertem, ezért ellenőriztem jelenlegi helyzetünket, vagyis összevetettem az ugrás előtt megcélzott pozícióval. Nem találtam mérhető különbséget, és kimutatható hibát sem fedeztem föl.

— Ez jó, nem?

— Több mint jó. Hihetetlen. Még sohasem hallottam ilyesmiről. Sok ugrást hajtottam már végre, s mindet magam irányítottam mindenféle módon és eszközzel. Az iskolában egyszer kézi számítógéppel kellett kidolgoznom, aztán hipernyomkövető segítségével ellenőriztem az eredményt. Persze, nem valódi űrhajóról volt szó, hiszen, nem beszélve arról, hogy drága mulatság lett volna, számolni kellett vele, hogy a túloldalon egy csillag kellős közepén köthetek ki.

Azért ilyen rosszul sohasem sült el a dolog — folytatta Trevize —, de mérhető hiba mindig előfordul. Aprócska tévedések mindig adódnak még a nagy gyakorlattal rendelkezőknél is. Nem is csoda, hiszen oly sok variációval kell számolni. Ha meggondoljuk, milyen bonyolult dolog a tér geometriája, s ehhez társul még a hipertér minden bonyolultságával, melyről még csak nem is állítjuk, hogy értjük. Ezért kell lépésről lépésre haladnunk, ahelyett hogy egyetlen hatalmas ugrással a Sayshellben teremnénk. A hibák a távolsággal egyenes arányban halmozódnának.

— De épp az imént mondta, hogy ez a számítógép nem hibázott — vetette ellene Pelorat.

— Ő állította, hogy nem hibázott. Utasítottam, hogy vesse össze jelenlegi helyzetünket az előre kiszámított pozícióval, a „valóságot” a „kívánatossal”. Ő mondta, hogy a mérések határain belül a kettő azonos, nekem pedig az jutott eszembe, mi van akkor, ha hazudik?

Mindeddig Pelorat a kezében tartotta nyomtatókészülékét, de ebben a pillanatban letette, és döbbenten bámult a másikra.

— Tréfál? Egy számítógép nem tud hazudni. Hacsak nem arra céloz, hogy elromlott.

— Nem, nem erre céloztam. Az űrre! Azt mondtam, hogy hazudik! Ez a számítógép olyan fejlett, hogy nem tudok másképpen gondolni rá, mint emberre vagy még inkább emberfeletti lényre. Elég emberi ahhoz, hogy büszke legyen, s talán hazudjon is. Utasítottam, hogy jelöljön ki egy utat a hipertéren át a Sayshell bolygó közeli pozíciójáig, vagyis a Sayshell Unió központjáig. Megcsinálta, méghozzá úgy, hogy a kijelölt útvonal huszonkilenc ugrást tartalmaz, ami szerintem fölér a legnagyobb pimaszsággal.

— Miért volna pimaszság?

— Az első ugrásnál föllépő hibaszázalék bizonytalanabbá teszi a másodikat, az ily módon összeadódó hiba még kétségesebbé és kiszámíthatatlanabbá teszi a harmadikat, és így tovább. Hogy lehet egyszerre kiszámítani huszonkilenc ugrást? A huszonkilencedik ugrás után az ég tudja, a Galaxis melyik pontján bukkannánk föl. Így aztán azt az utasítást adtam, hogy csak az első lépést tegye meg, azt legalább ellenőrizhetjük, mielőtt továbbmegyünk.

— Tehát az óvatos megközelítés híve — mondta Pelorat szívélyesen. — Egyetértek!

— Igen ám, de miután megtettük az első lépést, nem sértődött-e meg a számítógép, amiért nem bíztam meg benne? Nem érzi-e szükségét büszkesége megóvása érdekében, hogy valahányszor hiba után érdeklődöm, minduntalan tagadóan válaszoljon? Hogy megőrizze tökéletessége látszatát, nem lehetséges-e, hogy semmiféle tévedését nem fogja bevallani? Mert ebben az esetben akár ne is legyen számítógépünk.

Pelorat hosszúkás, nemes arcára csüggedt kifejezés telepedett.

— Mit tehetünk, Golan, ha így áll a dolog?

— Azt, amit már megtettem, elvesztegettem egy napot. A lehető legprimitívebb módszerekkel ellenőriztem néhány közeli csillag helyzetét: teleszkópos megfigyeléssel, fényképezéssel és kézi számításokkal. Valamennyiük tényleges helyzetét összehasonlítottam azzal, amit hibátlan számítások esetén el kellene foglalniuk. Ez a munka elrabolta az egész napomat, s ráadásul halálra fárasztott.

— Jó, jó, de mit tapasztalt?

— Két szarvashibát találtam, melyekről kiderült, hogy én követtem el a számításaimban. Miután kijavítottam őket, az egészet elejétől fogva átfuttattam a számítógépen, csak azért, hogy meggyőződjem róla, ugyanazt az eredményt hozza-e ki. Attól eltekintve, hogy ő több tizedesjegyig dolgozta ki, kiderült, hogy a számításaim helyesek, és éppen ezek bizonyították, hogy a számítógép nem tévedett. Lehet, hogy pimasz fattyú, de van mire pimasznak lennie.

Pelorat torkából mély sóhaj tört elő.

— Akkor minden rendben van.

— A legnagyobb mértékben. Így aztán nyugodtan rábízhatom a többi huszonnyolc lépést is.

— Egyszerre mindet? De hát…

— Dehogyis egyszerre. Ne aggódjék, egyik pillanatról a másikra nem lett belőlem fenegyerek. Szépen elvégzi egyiket a másik után, de minden egyes ugrást követően ellenőrzi a terepet, és ha a megengedhető határok között vagyunk, akkor sort keríthet a következő ugrásra. Amennyiben túl nagynak ítéli a hibát, és higgye el, a tűrési határok megállapításánál csöppet sem voltam nagyvonalú, meg kell állnia, hogy a hátralévő lépéseket ismét kiszámítsa.

— És mindehhez mikor fog hozzá?

— Mikor? Most rögtön. Nézze, maga a könyvtára tárgymutatóján dolgozik…

— Ó, de hát most van rá alkalmam, Golan. Évek óta tervezem, de valami mindig közbejött.

— Semmi kifogásom ellene. Folytassa nyugodtan, és ne törődjön semmivel. Csak a tárgymutatóra figyeljen, a többit bízza rám.

Pelorat megrázta a fejét.

— Ne beszéljen butaságokat! Addig úgysincs nyugtom, míg ezen túl nem esünk. Rettegek tőle.

— Nem kellett volna elmondanom… de valakivel meg kellett osztanom, és egyedül maga van itt. Őszintén szeretnék beszélni magával. Arra mindig számítanunk kell, hogy a csillagközi térben elfoglalt helyünk véletlenül éppen egybeesik egy nagy sebességgel haladó meteorit pillanatnyi pozíciójával vagy egy parányi fekete lyukkal, ami a hajó pusztulását és a mi halálunkat jelentené. Efféle dolgok elméletben előfordulhatnak. Az esélyek persze egészen elhanyagolhatóak. Ha jól meggondoljuk, ülhetne otthon is, Janov, a filmjeivel foglalatoskodna a dolgozószobájában, vagy az ágyában aludna, amikor éppen maga fölött szelné át a Terminus atmoszféráját egy meteorit, a fejére pottyanna, s maga már meg is halt. Előfordulhat, de nem valószínű. A valóságban annak esélye, hogy a hipertéri ugrás közben valami végzetes, de a számítógép számára észrevehetetlenül kicsiny tárgy keresztezi az utunkat, sokkal, de sokkal csekélyebb, mint hogy a saját házában üti agyon egy meteorit. Egyetlen hajóról sem tudok a történelemben, amely a hipertéri útja során így pusztult volna el. A kockázat minden más fajtája, tegyük fel, hogy belefutunk egy csillagba, még ennél is kisebb.

— Akkor miért beszél róla, Golan? — kérdezte Pelorat.

Trevize töprengve hajtotta le a fejét, s csak nagy sokára válaszolt:

— Nem tudom… De igen, tudom. Az jár a fejemben, hogy bármilyen kevéssé is kell tartanunk a katasztrófától, minél több ember, minél hosszabb ideig vállalja a kockázatot, a katasztrófának végül be kell következnie. Akármennyire meg vagyok győződve róla, hogy nem történik baj, egy hang itt belül állandóan azt suttogja, „lehet, hogy ezúttal mégiscsak bekövetkezik”. És ettől bűntudatot érzek… Azt hiszem, erről van szó. Janov, ha valami baj lesz, bocsássa meg nekem!

— De Golan, drága barátom, ha bármi szerencsétlenség adódik, mi ketten abban a szempillantásban halottak leszünk. Nem leszek abban a helyzetben, hogy megbocsássak, de maga sem, hogy feloldozást nyerjen általam.

— Tisztában vagyok vele, azért kérem előre a bocsánatát… — Pelorat elmosolyodott.

— Magam sem értem, miért, de ettől valahogy felvidultam. Roppant kedvesnek találom a helyzet humorát. Megbocsátok magának, Golan, ez csak természetes. A világirodalomban számos mítosz szól a halál utáni élet bizonyos formáiról, és ha az épp egy ilyen helyen adódna számunkra, annyi vagy még kevesebb eséllyel, mint hogy egy parányi fekete lyukban kötünk ki, és történetesen mindketten ugyanarra a helyre kerülnénk, akkor szívvel-lélekkel tanúsítanám, hogy maga mindent elkövetett, s a halálom nem a maga lelkén szárad.

— Köszönöm! Nagy kő esett le a szívemről. Én szívesen vállalom a kockázatot, de bántott volna a tudat, hogy magát is belerántom.

Pelorat megszorította a másik kezét.

— Tudja, Golan, alig egy hete ismerem, és efféle dolgokban nyilván nem kellene elhamarkodottan ítélkeznem, de úgy érzem, maga kiváló fickó. Most pedig fogjunk hozzá, és essünk túl rajta!

— Tökéletesen igaza van! Mindössze meg kell érintenem ezt a kis kapcsolót. Az utasításokat már betápláltam a számítógépbe, már csak arra vár, hogy startot vezényeljek. Nem akarná mégis maga?…

— Soha! Az ilyesmit magára bízom! Ez a maga számítógépe.

— Jól van. És a felelősség is az enyém. Látja, még most is ki akarok bújni alóla. Tartsa szemmel a képernyőt!

Amikor Trevize megérintette a kapcsolót, a keze tökéletesen biztosnak, mosolya pedig őszintének látszott.

Másodpercnyi szünet után a csillagmező képe megváltozott — aztári még egyszer, s újból megváltozott. A képernyőn sűrűbbé és fényesebbé váló csillagok spricceltek szét.

Pelorat magában számolt. 15-nél tartott, amikor a kép megállt, mintha valami elromlott volna a szerkezetben.

— Mi a baj? Mi történt? — kérdezte Pelorat súgva, mintha a hangos szó is végzetes lehetne a gépezet számára.

Trevize vállat vont.

— Gondolom, újra elvégzi a számításokat. Valamilyen űrbéli tárgy érzékelhető zavart idézhetett elő a gravitációs mezőben… egy olyan tárgy, amit nem vett számításba… egy felderítetlen törpecsillag vagy egy magányos bolygó…

— Veszélyes lehet?

— Minthogy még életben vagyunk, szinte bizonyos, hogy nem. Egy tőlünk százmillió kilométerre lévő bolygó is előidézhet akkora gravitációs változást, ami indokolja a számítások ismételt elvégzését. Egy törpecsillag akár tízmilliárd kilométerről is…

Trevize elhallgatott, mert a kép ismét elmozdult. Újabb mozdulás, aztán még egy… Pelorat 28-nál tartott a számolásban, amikor a kép újból mozdulatlanná vált.

Trevize kapcsolatba lépett a számítógéppel.

— Megérkeztünk — jelentette ki.

— Eggyel kezdtem az első ugrást, kettővel pedig ezt a második sorozatot. Ez összesen huszonnyolc ugrás. Maga pedig huszonkilencet mondott.

— Amikor a tizenötödiknél újból elvégezte a számításokat, nyilván megspórolt egy ugrást. Ha akarja, ellenőrizhetem, de nem tartom szükségesnek. A Sayshell bolygó szomszédságában vagyunk. Ezt állítja a számítógép, s nincs okom, hogy kételkedjem a szavában. Ha beállítanám a képernyőt, látnánk egy szép, fényes napot, de nincs értelme, hogy fölösleges terhelés alá vegyük a vetítő kapacitását. A Sayshell bolygó kifelé haladva a negyedik, és jelenleg 3,2 millió kilométerre van tőlünk, vagyis pontosan olyan távolságra, amennyire egy ugrás után meg akartuk közelíteni. Három nap alatt elérhetjük, vagy kettő alatt, ha sietünk.

Trevize mély lélegzettel próbálta feloldani felgyülemlett feszültségét.

— Fel tudja mérni egyáltalán, mit jelent ez, Janov? — kérdezte. — Bármilyen űrhajón voltam is eddig, vagy akár csak hallottam róla, még számítógéppel is legalább egy napjukba telt volna, hogy ezeket az ugrásokat végrehajtsák, nem beszélve a közben elvégzett gondos számításokról és ellenőrzésekről. Ez az út csaknem egy hónapig tartott volna, de kellő vakmerőséggel is legalább két vagy három hétig. Nekünk pedig félóránkba tellett. Ha minden hajó ilyen számítógéppel volna fölszerelve…

— Csak azt nem tudom, miért adott nekünk a polgármesternő ilyen korszerű hajót — szólt közbe Pelorat. — Szörnyű drága lehet.

— Ez kísérleti darab — felelte Trevize szárazon. — A jóasszony talán velünk akarta kipróbáltatni, hogy kiderüljenek az esetleges hiányosságai.

— Komolyan beszél?

— Ne idegeskedjék! Végül is aggodalomra semmi okunk. Semmiféle hiányosságot nem tapasztaltunk. Ámbár, ahogy én ismerem, tőle minden kitelik: emberiességi érzésen még az ilyesmi sem ejtene túl nagy csorbát. Egyébként sem szereltette föl a hajót támadó fegyverekkel, s ez csökkentette a költségeket.

— Egyre a számítógép jár a fejemben — mondta Pelorat elgondolkodva. — Olyan tökéletesen alkalmazkodik magához… lehetetlen, hogy mindenkihez így tudna alkalmazkodni. Én például éppen csak elboldogulok vele.

— Ha egyikünkkel ilyen pompásan tud együttműködni, annál jobb mindkettőnk számára.

— Igen, igen, de ez csak a véletlen műve volna?

— Mi másé, Janov?

— A polgármesternő nagyon jól ismerheti magát.

— Nyilván jól ismer a vén csatahajó.

— Nem lehetséges, hogy egyenesen a maga számára terveztetett számítógépet?

— Hogyhogy?

— Csak azon tűnődöm, vajon nem oda megyünk-e, ahová a számítógép akar vinni bennünket. Trevize tágra nyílt szemmel bámult rá.

— Arra gondol, hogy miközben én kapcsolatban állok a számítógéppel, valójában nem én, hanem ő irányít bennünket?

— Csak foglalkoztat a gondolat.

— Hiszen ez nevetséges. Paranoia. Ugyan már, Janov!

Trevize visszatért a számítógéphez, hogy segítségével kijelölje a Sayshell bolygót a képernyőn, és megállapítsa a normális űrben hozzá vezető utat.

Nevetséges!

De miért kellett Peloratnak bogarat ültetnie a fülé