Az Alapítvány pereme

81.

Amikor Janov Pelorat megszólalt, hangjában alig észrevehető türelmetlenség vibrált.

— Igazán, Golan, úgy látszik, senkit sem érdekel, hogy meglehetősen hosszú életem során, biztosíthatom, Bliss, azért nem olyan hosszú, először utazom át a Galaxison. Valahányszor megérkezem egy bolygóra, máris el kell hagynom, s még mielőtt alkalmam nyílna a tanulmányozására, már újból az űrben találom magam. Immár másodszor kell ezt tapasztalnom.

— Valóban — felelte Bliss —, de ha az elsőt nem hagyta volna el olyan gyorsan, ki tudja, mikor találkozhatott volna velem. Ez bizonyára kárpótolja az első alkalomért.

— Így van. Mi tagadás… kedvesem, ez bizony így van.

— És most, Pel, ha el kell is hagynia a bolygót, azért tőlem nem kell elbúcsúznia, és én vagyok Gaia, akár a legapróbb részletet, akár a nagy egészet nézi.

— Tudom, hogy maga az, és más része nem is kell nekem.

Trevize, aki eddig összehúzott szemöldökkel hallgatta kettejük beszélgetését, most megszólalt:

— Mégiscsak felháborító! Miért nem jött velünk Dom? Az Űrre, képtelen vagyok megszokni ezeket az egyszótagos neveket! Van egy kétszázötven szótagból álló név, és mindössze egyet használunk belőle… Miért nem ő jött, mind a kétszázötven szótagjával együtt? Ha ez az egész olyan fontos, ha a Gaia léte függ tőle, miért nem ő irányít bennünket a tanácsaival?

— Én itt vagyok, Trev — válaszolta Bliss —, és én legalább annyira Gaia vagyok, akárcsak ő. — Sötét szeme kissé oldalról és alulról villant Trevize-ra, amikor megkérdezte: — Ezek szerint idegesíti magát, ha „Trev”-nek szólítom?

— Igen, idegesít. Nekem is van annyi jogom a saját szokásaimhoz, mint maguknak. Az én nevem Trevize. Két szótagból áll. Trevize.

— Kérem, nagyon szívesen. Nem akarom feldühíteni, Trevize.

— Nem dühített fel. Csak felbosszantott. — Felpattant, nagy léptekkel végigment a helyiségen, miközben átlépett Pelorat kinyújtott lábán (aki gyorsan visszarántotta), majd visszafordult. Hirtelen megtorpant, megfordult, és megállt Bliss előtt.

— Ide figyeljen! — mondta, és ujjával a lányra bökött. — Én nem vagyok a magam ura! Külső erőnek engedelmeskedve jöttem a Terminusról a Gaiára, és amikor ezt megsejtettem, már nem tudtam kitépni magam ennek az erőnek a szorításából. És amikor megérkeztem a Gaiára, azt mondták, azért kellett idejönnöm, hogy megmentsem a Gaiát. Miért? Hogyan? Mi nekem a Gaia, s mi vagyok én a Gaiának, hogy nekem kell megmentenem? Nincs rajtam kívül más a Galaxis sokmilliárdszor milliárdnyi emberi lénye közül, aki elvégezhetné ezt a munkát?

— Kérem, Trevize — szólt Bliss szokatlanul csüggedt hangon, s arcán ezúttal nyoma sem volt a játékos, már-már incselkedő kifejezésnek. — Ne legyen dühös. Látja, helyesen ejtem ki a nevét, és nagyon komolyan beszélek. Dom is kérte, hogy legyen türelemmel.

— A Galaxis minden bolygójára esküszöm, akár lakott, akár sem, hogy nem leszek türelemmel! Ha egyszer olyan fontos személy vagyok, nem érdemelnék meg valamiféle magyarázatot? Újra megkérdezem: miért nem jött velünk Dom? Talán nem tartja kellőképpen fontosnak, hogy itt legyen mellettünk, a Távoli Csillag fedélzetén?

— Hiszen itt van, Trevize — felelte Bliss. — Velem együtt ő is itt van, mint ahogy mindenki, aki a Gaián él, a bolygó minden egyes élőlénye, még a legutolsó porszeme is.

— Magát kielégíti ez a magyarázat, de én másképpen gondolkodom. Én nem vagyok Gaia-lakó. Mi nem tudjuk begyömöszölni az egész bolygót a hajómra, mindössze egy embert láthatunk vendégül. Maga van velünk, és magán keresztül Dom is velünk van. Nagyon helyes. De kérdem én, miért nem Dom van itt, és maga csak rajta keresztül?

— Először is — válaszolta Bliss — mert Pel, akarom mondani, Pelorat, kérte, hogy én legyek magukkal a hajón. Én, nem pedig Dom.

— Lovagias volt. Ki veszi az ilyesmit komolyan?

— Ó, nem, drága barátom — állt föl Pelorat elvörösödő arccal. — Én komolyan gondoltam, és rosszul esnék, ha vitatná. Én elfogadom azt az érvelést, hogy valójában mindegy, Gaiának mint egésznek melyik komponense van jelen a hajón, és nekem Bliss jelenléte nagyobb öröm, mint Domé, s így kellene éreznie magának is. Mondhatom, Golan, úgy viselkedik, mint valami gyerek.

— Én? Én?! — csattant föl Trevize elsötétülő arccal. — Rendben van, elismerem. Ettől eltekintve — bökött ismét Blissre — bármit is várnak tőlem, biztosíthatom, semmit sem teszek mindaddig, amíg nem bánnak velem emberi lényhez méltóan. Először is, volna két kérdésem… Mit várnak tőlem? És miért éppen tőlem várják?

Bliss kerekre tágult szemmel hátrált előle.

— Én, kérem, azt még nem tudom megmondani.

Gaia még nem ismeri a választ. Úgy kell idejönnie, hogy még semmiről se tudjon semmit. Itt kell megtudnia mindent, hogy aztán megtegye, amit meg kell tennie, de akkor higgadtan, semmiféle érzelem nem befolyásolhatja. Ha továbbra is úgy viselkedik, ahogy most, nem lesz alkalmas semmire, és Gaiának, így vagy úgy, de pusztulnia kell. Meg kell változtatnia az érzelmeit, és én ebben nem tudok segíteni.

— Dom tudná, ha itt volna? — faggatta Trevize könyörtelenül.

— Dom itt van — felelte Bliss. — Ő(én) mi nem tudjuk, hogyan változtassuk vagy nyugtassuk meg magát. Mi nem tudjuk, milyen az, amikor egy emberi lény nem érzékeli a saját helyét a dolgok rendjében, amikor nem érzi, hogy ő egy nagyobb egész része.

— Ez nem igaz — jelentette ki Trevize. — Maguk millió kilométerekről és még messzebbről is megfogták a hajómat, és nyugalmat erőltettek ránk kétségbeesett tehetetlenségünkben. Nyugtasson meg hát most is. Ne tegyen úgy, mintha nem értene hozzá, nagyon is jól ért hozzá.

— De most nem szabad megnyugtatnunk. Most nem. Ha most megváltoztatnánk vagy bármi módon befolyásolnánk magát, többé nem volna értékesebb számunkra, mint akárki más a Galaxisban, s nem is vehetnénk hasznát. Nekünk épp az kell magában, ami maga. És nem is szabad mássá válnia. Ha ebben a pillanatban akárhogyan is, de hatni akarnánk magára, már el is vesztünk. Kérem! Nyugodjon meg a saját erejéből.

— Nincs rá mód, kisasszony, hacsak nem árul el valamit abból, amit tudni akarok.

— Bliss, hadd próbáljam meg én — szólalt meg Pelorat. — Kérem, menjen át a másik szobába.

Bliss lassan kihátrált. Pelorat becsukta mögötte az ajtót.

— Így is lát, hall és megérez mindent — mondta Trevize. — Mit számít, hogy kiküldte?

— Nekem számít — felelte Pelorat. — Egyedül akarok lenni magával, még akkor is, ha csak illúzió. Golan, maga fél!

— Ne beszéljen bolondokat.

— Egészen természetes, hogy fél. Nem tudja, hová megy, mi vár magára, s azt sem, mit várnak magától. Joga van hozzá, hogy féljen.

— De nem félek.

— De igen, fél. A fizikai veszélytől talán nem fél úgy, ahogy én. Én féltem attól, hogy kimerészkedjek az űrbe, féltem minden új bolygótól, amellyel találkoznom kellett volna, de elsősorban is féltem minden új találkozástól. Fél évszázadot töltöttem el mesterségesen visszavonult, korlátokkal ellátott életben, miközben maga haditengerész volt, és politikus, vagyis az élet sűrűjében mozgott otthon is, az űrben is. Végül én is megpróbáltam úrrá lenni a félelmeimen, és maga segített nekem. Mióta együtt vagyunk, mindig türelmes volt hozzám, kedvesen és megértően bánt velem, és a maga érdeme, hogy sikerült legyőznöm a félelmemet, és mindig úgy viselkedtem, ahogy kellett. Engedje meg hát, hogy viszonzásul most én segítsek magán.

— Mondom, hogy nem félek. — Dehogynem. Ha mástól nem, hát a felelősségtől fél, amit vállalnia kell. Szemmel láthatóan egy egész világ sorsa függ magától, és ha kudarcot vall, mostantól kezdve azzal a tudattal kell élnie, hogy egy világ pusztult el maga miatt. Miért kellene ennyit kockáztatnia egy világért, amely semmit sem jelent magának? Milyen jogon rakják ezt a terhet a maga vállára? Nemcsak a kudarctól fél, mint mindenki más a maga helyében, hanem az is dühíti, hogy olyan helyzetbe hozták, hogy félnie kell.

— Ez sem igaz.

— De, azt hiszem. Azt javasolom tehát, engedje át nekem a feladatot, majd én elvégzem. Nem tudom, mit várnak magától, de bármi is, önként átvállalom. Feltételezem, hogy az a valami nem kíván különösebb fizikai erőfeszítést vagy vitalitást, túltenne magán minden mechanikus eszköz. Feltételezem továbbá, hogy mentális képességeket sem igényel, mert abból nekik maguknak is van elég. Valami olyasmi lehet… nos, fogalmam sincs róla, de ha sem izom, sem agy nem kell hozzá, akkor miért ne lehetne meg bennem is mindaz, ami magában, és én hajlandó vagyok magamra vállalni a felelősséget.

— Miért akarja ilyen buzgón levenni rólam a terhet? — kérdezte Trevize élesen.

Pelorat elmerülten nézte a padlót, mintha nem merne a másik ember szemébe nézni.

— Nekem volt feleségem, Golan — mondta. — Ismerem a nőket. De valahogy mégsem voltak soha fontosak számomra. Érdekeltek. Örömet szereztek. De sohasem voltak igazán fontosak. De ez a…

— Kicsoda? Bliss?

— Ő valahogy más, legalábbis nekem.

— Terminusra, Janov, hiszen minden szavát hallja!

— Nem számít. Úgyis tudja… Szeretnék a kedvére tenni. Átvállalom a feladatot, bármi is; vállalok minden kockázatot, ha csak a legkisebb esélyem van is fa, hogy… hogy jó szívvel gondoljon rám.

— Janov, ez a lány még gyerek!

— Nem gyerek… De különben sem érdekel, hogy mit gondol róla.

— Azt sem fogja fel, hogy ő milyennek látja magát?

— Öregembernek? Mit számít az? Ő egy nagyobb egész része, én pedig nem, és már maga az áthághatatlan falat emel közénk. Azt hiszi, én nem tudom? De én semmit sem kérek tőle, csak hogy…

— Hogy jó szívvel gondoljon magára?

— Igen. Vagy bármi mást, amit egyáltalán érezhet irántam.

— És ezért végezné el az én munkámat? De Janov, maga nem figyelt oda. Nem magát akarják; engem akarnak, valami űrverte okból kifolyólag, amit magam sem értek.

— Ha magát nem tudják rábírni, de valakire mégis szükségük van, talán a semminél én is több leszek. Trevize megrázta a fejét.

— Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett. Janov, magát utolérte az öregség, s most hirtelen fölfedezte az ifjúságot. Megpróbál hőssé válni, hogy meghalhasson azért a testért.

— Ne beszéljen így, Golan. Ezzel a dologgal nem illik tréfálkozni.

Trevize nevetni próbált, de pillantása Pelorat komoly arcára esett, ezért inkább megköszörülte a torkát.

— Igaza van — mondta. — Bocsásson meg! Hívja be, Janov. Hívja be nyugodtan. Bliss kissé riadtan lépett be.

— Ne haragudjon, Pel — mondta alig hallhatóan —, de nem vállalhatja át. Trevize-nak kell megtennie, vagy senki másnak.

— Jól van — mondta Trevize. — Nyugodt leszek. Akármi lesz is az, megpróbálom. Megteszek mindent, hogy visszatartsam Janovot attól, hogy romantikus hőst játsszon az ő korában.

— Tisztában vagyok a korommal — morogta Pelorat. Bliss lassan közelebb lépett hozzá, kezét a férfi vállára tette.

— Pel, én… én jó szívvel gondolok magára. Pelorat elfordította a tekintetét: — Minden rendben van, Bliss. Nem kell, hogy kedves legyen hozzám.

— Én nem vagyok kedves magához, Pel. Én nagyon… jó szívvel vagyok maga iránt.

82.

Sura Novi eleinte csak nagyon homályosan, de aztán egyre határozottabban érezte, hogy ő valójában Suranoviremblastiran, s gyerekkorában a szülei Su, a barátai pedig Vi néven szólították.

Valójában, természetesen, sohasem felejtette el, de ezek a dolgok mélyen el voltak temetve benne. Sohasem élt benne olyan mélyen vagy oly hosszú időre eltemetve, mint az elmúlt hónap alatt, hiszen sohasem töltött még ennyi időt egy ilyen sugárzó erejű agy közvetlen közelségében.

De immár eljött az idő. Az ő akarata ebben nem játszott szerepet. Nem volt rá szükség. Egész lénye húzta vissza önmagához, a felszínhez, mert immár a bolygónak volt szüksége rá.

Eleinte valamiféle bizonytalan, kényelmetlen érzés lett úrrá rajta, egyfajta viszketés, melyet csakhamar a vállalható egyéniség kényelmet okozó öröme váltott föl. Évek óta nem járt ilyen közel a Gaia bolygóhoz.

Visszaemlékezett az egyik életformájára, melyet gyerekként szeretett a Gaián. S hogy annak akkori érzéseit most a saját maga homályos részeként felfedezte, ráismert mindjárt a maga élénkebb érzéseire. Pillangó volt, amely áttörte bábja falait.

83.

Stor Gendibal éles, átható pillantással nézte Novit, és meglepetésében kis híján kiengedte a markából Branno polgármesternőt. Hogy mégsem tette, talán annak a hirtelen jött külső segítségnek volt köszönhető, amely nélkül elvesztette volna az egyensúlyát, és ami e pillanatban elkerülte a figyelmét.

— Mit tud Trevize tanácsosról, Novi? — kérdezte, de nyomban úrrá is lett rajta valami jeges bizonytalanság, mert észrevette, hogy a nő agya hirtelen zavarba ejtően bonyolulttá vált.

— Kicsoda maga?! — kiáltotta.

Amikor Novi agya után nyúlt, áthatolhatatlan falba ütközött. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy fogását Brannón egy, az övénél nagyobb erő támogatja.

— Kicsoda maga?! — kiáltott föl újra. Fájdalmas vonás jelent meg Novi arcán.

— Mester — mondta. — Gendibal szóló! A valódi nevem Suranoviremblastiran, és Gaia vagyok.

Szavakkal csupán ennyit mondott, de Gendibal hirtelen támadt dühében óriásira növelte mentális auráját, erejét szinte meghaladó ügyességgel ledöntötte a neki rendelt, erősítő korlátot, még szorosabban ragadta meg Brannót, miközben némán, iszonyú erővel kelt birokra Novi agyával.

A nő hasonló ügyességgel tartotta őt távol magától, de elméjét nem sikerült zárva tartania előtte — vagy talán nem is akarta.

Gendibal most úgy beszélt hozzá, mint egy másik szólóhoz.

— Komédiázott nekem, félrevezetett, megcsalt, holott azokhoz a lényekhez tartozik, akik közül az Öszvér származott!

— Az Öszvér eltorzult személyiség volt, szóló. Én/mi nem vagyunk Öszvérek. Én/mi Gaia vagyunk.

Bonyolult kapcsolatteremtésük lehetővé tette, hogy Gaia egész lényegét föltárja — sokkal teljesebb érvénynyel, mintha szavak sorozatát szánta volna rá.

— Egy egész, élő bolygó — mondta Gendibal.

— És mint egész, nagyobb mentális erőtérrel rendelkezik, mint maga egy személyben. Kérem, ne akarjon ilyen erőnek ellenállni. Félek, hogy ártanék vele magának, s azt nem szeretném.

— Még élő bolygóként sem lehet erősebb, mint trantori társaim együttvéve. Bizonyos értelemben mi is élő bolygó vagyunk.

— Mindössze néhány ezer ember mentális együttműködéséről beszélhet, szóló, és nem is hívhatja őket segítségül, mert elálltam az útjukat. Próbálja ki, s majd meglátja.

— Mi a terve, Gaia?

— Szeretném, szóló, ha a továbbiakban is Novinak szólítana. Amit most teszek, Gaiaként teszem, de azért én Novi is maradtam, és a maga számára csak Novi vagyok.

— Mi a terve, Gaia?

Sóhajszerű, mentális remegés futott át Novin, amikor megszólalt:

— Tehát megmaradunk ezen a hármas holtponton. Maga a pajzsán keresztül tartja fogva Branno polgármesternőt, én ehhez hozzáteszem a magam segítségét, s nem fáradunk el. Ugyanakkor, gondolom, engem sem enged el, én sem engedem el magát, s egyikünk sem fárad bele. És megmaradunk ebben a kölcsönös szorításban.

— Mi célból?

— Ahogy mondtam magának… megvárjuk a terminusi Trevize tanácsost. Ő fogja megoldani ezt a patthelyzetet — a döntésével.

84.

A Távoli Csillag fedélzeti számítógépe meghatározta a két hajó helyzetét, Golan Trevize pedig kivetítette őket az osztott képernyőre.

Mindkettő alapítványi hajó volt. Az egyik hajszálra olyan, mint a Távoli Csillag, s nyilvánvalóan Compor hajója. A másik nagyobb, mint kétségkívül az az erő is, amelyet képviselt. Trevize Blisshez fordult, s megkérdezte tőle:

— Nos, tud róla, ami ott folyik? Most már van valami mondanivalója a számomra?

— Igen! Ne rémüljön meg! Nem árthatnak magának.

— Miért gondolja rólam mindenki, hogy a félelemtől remegve gubbasztok?! — csattant fel Trevize ingerülten.

— Engedje szóhoz jutni, Golan — szólt közbe sietve Pelorat. — Ne rivalljon rá örökké.

Trevize mindkét karját türelmetlen megadással emelte a magasba.

— Nem fogok rárivallni. Beszéljen, hölgyem.

— A nagy hajón az önök Alapítványának uralkodója tartózkodik. Mellette…

— Az uralkodó? — ámult el Trevize. — Az öreg hölgyre gondol, Brannóra?

— Bizonyára nem ez a hivatalos címe — mondta Bliss, s vidám kis mosoly jelent meg a szája sarkában.

— De asszony, erről biztosíthatom. — Elhallgatott, mint aki feszülten figyel annak az átfogóbb organizmusnak a szavára, amelyhez tartozik. — A neve Harlabranno — folytatta. — Különös, hogy csak négy szótagból áll, holott ilyen fontos személyiség a bolygóján… no de bizonyára a nem gaiaiaknak is megvannak a maguk szokásai.

— Bizonyára — hagyta rá Trevize szárazon. — Talán majd szólítsa Brann-nak. De mit keres itt? Miért nem maradt… vagy úgy, értem már. Gaia őt is idehozta. Vajon miért?

Bliss megválaszolatlanul hagyta ezt a kérdést.

— Vele van Lionokodell, öt szótag, pedig alárendeltje. A tiszteletlenség jelének tűnik. Fontos hivatalos személy az önök bolygóján. Négy másik ember tartózkodik még a hajón, ők kezelik a fegyvereket. Felsoroljam a nevüket?

— Ne. Feltételezem, hogy a másik hajón egy ember, Munn Li Compor teljesít szolgálatot, méghozzá a Második Alapítvány képviseletében. Nyilván maga terelte össze a két alapítványi hajót. Miért?

— Nem egészen, Trev… akarom mondani, Trevize.

— Sose törődjön vele, hívjon nyugodtan Trevnek. Egy üstökös farka sem ér ennyi odafigyelést.

— Nem egészen, Trev. Compor elhagyta a hajóját, és két ember szállt be helyette. Az egyik Storgendibal, a Második Alapítvány egyik fontos tisztviselője. Szólónak nevezik.

— Fontos tisztviselő? Gondolom, birtokában van a mentális erőnek.

— Ó, igen. Nagyon is.

— El tud bánni vele?

— Hogyne. A másik ember, aki vele van a hajón, Gaia.

— Maguk közül való?

— Igen. A neve Suranoviremblastiran. Jóval több szótagból állna, de hosszú ideig távol volt tőlem/ tőlünk.

— Képes rá, hogy fogva tartsa a Második Alapítvány egyik magas rangú tisztviselőjét?

— Nem ő, Gaia tartja fogva. Ő/én/mi mindannyian képesek vagyunk rá, hogy megsemmisítsük.

— Ez a szándéka vele? Megsemmisíti őt, aztán Brannót? Mi ez, az egész Gaia el akarja pusztítani az Alapítványokat, hogy aztán ő alapítson egy újabb Galaktikus Birodalmat? Visszatért volna az Öszvér? Egy még hatalmasabb öszvér…?

— Nem, nem, Trev. Ne izgassa föl magát! Nem szabad. Mindhárman patthelyzetben vannak. Várakoznak.

— Mire?

— A maga döntésére.

— Már megint ide lyukadnak ki. Miféle döntésemre? Miért az enyémre?

— Kérem, Trev! — kérlelte Bliss. — Hamarosan magyarázatot kap rá. Én/mi/ő annyit mondott el, amit én/mi/ő pillanatnyilag elmondhatott.

85.

— Nyilvánvaló, hogy hibát követtem el, Liono, talán végzetes hibát — mondta Branno elkínzott hangon.

— Gondolja, hogy ezt be is kell vallania? — morogta Kodell félig összezárt ajakkal.

— Ismerik a gondolataimat. Azzal már nem árthatok többet, ha kimondom. Hiába csukja be a száját, attól még ugyanúgy olvasnak a gondolataiban. Várnom kellett volna, míg a pajzs jobban megerősödik.

— Honnan tudhatta volna, polgármester asszony? — kérdezte Kodell. — Ha meg akarnánk várni, míg a biztonságunk megkétszereződik, megháromszorozódik, megnégyszereződik és így tovább, az örökkévalóság végéig várakozhatnánk. Ami azt illeti, nagyon szeretném, ha nem magunk jöttünk volna. Ha valaki más gyűjtötte volna össze a tapasztalatokat, mondjuk, például, a maga villámhárítója, Trevize.

Branno fclsóhajtott.

— Nem akartam, hogy megneszeljenek valamit, Liono. De maga rájött, miben tévedtem alapvetően. Meg kellett volna vámom, míg a pajzs kellőképpen áthatolhatatlanná válik. Nem teljesen, csak kellőképpen. Tudtam, hogy most még vannak gyenge pontjai, de tovább nem tudtam várni. A pajzs hiányosságainak kiküszöbölésére talán már az én hivatali időm lejártával került volna sor, de azt akartam, hogy még az én időmben sor kerüljön rá, és magam is benne akartam lenni. Így aztán bolond módjára elhitettem magammal, hogy a pajzs kielégítő. Úgysem hallgattam volna a figyelmeztető szóra, ahogyan a maga kételkedéseire sem.

— Még most is megszerezhetjük a győzelmet, ha türelmesek vagyunk.

— Ki tudná adni a parancsot, hogy nyissanak tüzet a másik hajóra?

— Nem, képtelen volnék rá, polgármester asszony. Valahogy még a gondolatát is elviselhetetlennek érzem.

— Én is így vagyok vele. És ha maga vagy én kiadnánk is a parancsot, meggyőződésem, hogy a hajó legénysége nem engedelmeskedne, nem volna rá képes.

— A jelen körülmények között nem, polgármester asszony, de a körülmények megváltozhatnak. Ami azt illeti, új szereplő készül színre lépni.

A képernyőre mutatott, amely automatikusan megosztotta ernyőjét, amikor új űrhajó tűnt fel a láthatáron. A második hajó a képernyő jobb oldalán látszott.

— Ki tudja nagyítani a képet, Liono?

— Ez nem okoz gondot. A második alapítványista ért a dolgához. Bármit megtehetünk, ami nem zavarja őt.

— No lám — vette szemügyre Branno alaposabban a képet —, ez a Távoli Csillag, esküdni mernék rá. És feltételezem, hogy ott van a fedélzetén Trevize és Pelorat… Hacsak nem ültek az ő helyükre is második alapítványbeliek — tette hozzá keserűen. — A villámhárítónk valóban rendkívül hatékonynak bizonyult. Ó, bárcsak a pajzsom lett volna erősebb!

— Türelem! — intette Kodell.

A hajó vezérlőtermét ebben a pillanatban egy hang töltötte be, s Branno valamiképpen tudta, hogy ezt a hangot nem hullámok alkotják, hanem közvetlenül az agyában szólalt meg. Amikor Kodellre pillantott, kétsége sem volt felőle, hogy ő is hallja a hangot.

— Hall engem, Branno polgármesternő? Ha igen, akkor sem kell válaszolnia. Elég, ha elgondolja a választ.

— Kicsoda szól hozzám? — kérdezte Branno nyugodtan.

— Gaia vagyok.

86.

Mindhárom hajó nyugalomban volt a másik kettőhöz viszonyítva. Végtelen lassúsággal keringett mindhárom a Gaia bolygó körül, mint valami távoli, három részből álló kísérője. Mindhárman követték a Gaiát a napja körüli, végtelen útján.

Trevize a képernyő előtt ült, s már meg sem próbálta kitalálni, miféle szerep vár rá, miféle feladat kedvéért kellett megtennie ezerparszeknyi utat.

Nem lepte meg, amikor agyában meghallotta a hangot. Úgy érezte, régóta vár rá.

— Hall engem, Golan Trevize? Ha igen, akkor sem kell válaszolnia. Elég, ha elgondolja a választ.

Trevize körülnézett. Pelorat látható megrökönyödéssel tekingetett szét, mintha a hang forrását kutatná. Bliss nyugodtan ült, két keze ernyedten pihent az ölében. Trevize-nak egy pillanatra sem volt kétsége felőle, hogy ő is hallja a hangot.

A felszólítással mit sem törődve, érthetően és tagoltán azt felelte:

— Ha nem jövök rá, mi ez az egész, semmit sem teszek, hiába kérnek rá.

— Hamarosan rá fog jönni — felelte a hang.

87.

— Önök mindnyájan az agyukkal hallanak engem — mondta Novi. — Hatalmukban áll, hogy gondolatban válaszoljanak. Úgy intéztem, hogy valamennyien hallják egymást. És, mint tudják, elég közel vagyunk egymáshoz, tehát az űr mentális terének szokásos fénysebességét tekintve nem teli számolnunk kényelmetlen időeltolódással. Azzal kezdem, hogy mi mindnyájan utasítást követve gyűltünk itt össze.

— Milyen értelemben? — jött a kérdés Branno hangján.

— Nem valamiféle mentális beavatkozással — felelte Novi. — Gaia nem nyúl bele senki agyába. Ez nem a mi módszerünk. Mi csupán kihasználjuk a különféle törekvéseket. Branno polgármesternő haladéktalanul Második Birodalmat akart alapítani; Gendibal szóló első szóló akart lenni. Csak tápot kellett adnunk ezeknek a vágyaknak, s utána már rábízhattuk magunkat az eseményekre, némi válogatás és megfontolás után.

— Én tudom, hogyan kerültem ide — jelentette ki Gendibal ridegen. És valóban tudta. Tudta, mi hajtotta annyira, hogy kijusson az űrbe, hogy kövesse Trevize-t, s miért hitte oly magabiztosan, hogy mindent meg tud oldani. Mindennek Novi volt az oka. Ó, Novi!

— Maga különleges esetnek számított, Gendibal szóló. Hatalmas ambíció feszítette, de az egyéniségében rejlő szelídség utat engedett magához. Maga képes volt kedves lenni olyasvalakihez, akit minden tekintetben önmaga alatt állónak tartott. Ezt a vonását használtam ki, majd fordítottam maga ellen. Én/mi nagyon szégyelljük magunkat. Mentségünk csak az, hogy a Galaxis jövője forog kockán. Novi rövid időre elhallgatott, majd hangja (noha valójában nem vette igénybe a hangszalagjait) komolyabbá, arca feszültebbé vált.

— Eljött az idő. Gaia nem várhat tovább. A Terminus népe egy évszázad alatt kifejlesztett egy mentális pajzsot. Ha Gaia megvárja, míg felnő egy újabb nemzedék, már ő sem tud áthatolni ezen a pajzson, és akkor az alapítványiak szabadon, tetszésük szerint nyúlhatnak fizikai fegyvereikhez. A Galaxis akkor már nem lenne képes ellenállni nekik, és akkor ők a Terminus kívánsága szerint alapítanák meg a Második Galaktikus Birodalmat, méghozzá azonnal, mit sem törődve a Seldon-tervvel, a Trantor népével és a Gaiával. Branno polgármesternőt valahogy rá kellett vennünk, hogy lépjen, amikor a pajzs még nem lehetett tökéletes. És most vessünk egy pillantást a Trantorra. A Seldon-terv tökéletesen működött, hiszen maga Gaia gondoskodott róla, hogy minden pontosan a megszabott úton haladjon. És több mint egy évszázadig semleges első szólók álltak a Második Alapítvány élén, ami a Trantor vegetálását eredményezte. És most, hogy, hogy nem, Stor Gendibal hirtelen az élre tört. Kétségtelenül elnyerte volna az első szólóságot, s az ő vezetése alatt Trantor nyilván aktívabb szerepet vállalt volna. Figyelmét a fizikai erőre összpontosítva fölismerte volna a Terminus felől fenyegető veszélyt, és föllépett volna ellene. Ha a pajzs tökéletesítése előtt sikerül a Terminus fölébe kerekednie, a Második Galaktikus Birodalom a Seldon-terv értelmében, de a Trantor kívánsága szerint valósul meg, a Terminus népe és a Gaia akarata ellenére. Tehát valamiképpen el kellett érnünk, hogy Gendibal lépjen, mielőtt még első szólóvá lenne. Hála Gaia több évtizedes, gondos előkészületeinek, éppen a megfelelő időben és helyen hoztuk létre a két Alapítvány találkozóját. Mindezt elsősorban azért mondom el, hogy a terminusi Golan Trevize tanácsos megértse.

Trevize azonnal közbevágott, de ezúttal sem vette a fáradságot, hogy csak a gondolatait közvetítse.

— Nem értem — jelentette ki minden kertelés nélkül. — Mi bajuk van a Második Galaktikus Birodalom létrejöttének egyik vagy másik változatával? Mi bajuk vele?

— Az a Második Galaktikus Birodalom, amelyet a Terminus kívánsága szerint akarnak felállítani — felelte Novi —, harc árán alapított, harccal életben tartott s végül harcokban elpusztított, militarista birodalom lenne. Semmivel sem különb, mint egy újjászületett Első Galaktikus Birodalom. Ez Gaia véleménye. Az a Második Galaktikus Birodalom pedig, amelyet a Trantor kívánsága szerint terveznek, számításból alapított, számításból életben tartott, ennélfogva élőhalottként vegetáló, gyámkodáson alapuló birodalom lenne, vagyis maga a zsákutca. Ez Gaia véleménye.

— És milyen alternatívát kínál Gaia? — kérdezte Trevize.

— Nagy Gaiát. Galaxiát! Hogy minden lakott bolygó élő legyen, akárcsak a Gaia! Hogy valamennyi élő bolygó egy még nagyobb, hipertéri életté szerveződjék. Együvé tartozzék minden lakott és lakatlan bolygó. Minden csillag. A csillagközi gáz minden részecskéje. Talán még a nagy, központi fekete lyuk is. Élő Galaxist szeretnénk, olyat, amelyet minden élet számára úgy tehetünk otthonossá, ahogy ma még talán el sem tudjuk képzelni. Az élet minden eddiginél alapvetően különböző kialakulását szeretnénk lehetővé tenni, méghozzá elkerülve a régi hibákat.

— S helyettük újakat teremtenénk — morogta gúnyosan Gendibal.

— Gaia évezredek óta dolgozik ezen a terven.

— De nem galaktikus méretekben. Trevize, ügyet sem vetve a rövid szóváltásra, csak a saját szempontját tartotta szem előtt.

— És mi az én szerepem ebben az egészben? Novi agyán keresztül Gaia hangja zúgott fel:

— Válasszon! Melyik alternatívának kell megvalósulnia?

A kérdést néma csend követte, melyet csak nagy sokára tört meg Trevize — ezúttal mentális — hangja, aki megdöbbenésében ugyan szólni nem tudott, de néma kérdése még így is kihívóan, ám jóval csendesebben hangzott fel:

— Miért éppen én?

— Bár felismertük, hogy eljött az a pillanat — felelte Novi —, amikor vagy a Terminus, vagy a Trantor olyan erőssé válik, hogy hatalmát többé nem törhetjük le, vagy ami még rosszabb, a kettő egyszerre következik be, s ezáltal a Galaxis pusztulásához vezető patthelyzet áll elő, mégsem tehettünk semmit. Küldetésünk teljesítéséhez szükségünk volt valakire, egy meghatározott valakire, akiben megvan az igazság képessége. És megtaláltuk önt, tanácsos… Nem, ez még csak nem is a mi érdemünk. A Trantor lakói találtak rá önre, egy bizonyos Compor nevű illető jóvoltából, noha ők sem tudták, mit sikerült fölfedezniük. De ez a folyamat felhívta önre a mi figyelmünket is. Golan Trevize, ön meg van áldva azzal a képességgel, hogy mindig megtalálja a helyes cselekvés útját.

— Tagadom — felejte Trevize.

— Ön az adott pillanatban megérzi a bizonyosságot. És azt akarjuk, hogy most a Galaxis számára is megtalálja ezt a bizonyosságot. Lehet, hogy visszariad a felelősségtől. Talán mindent elkövet, hogy ne kelljen választania. De talán rá fog jönni, hogy az a helyes, ha megteszi. És megérzi a bizonyosságot! És választani fog! Amikor megtaláltuk önt, tudtuk, hogy nem kell tovább keresgélnünk, és attól kezdve évekig azon dolgoztunk, hogy közvetlen mentális beavatkozás nélkül, csupán bizonyos események következtében előálljon az a helyzet, amikor önök mindhárman: Branno polgármesternő, Gendibal szóló és Trevize tanácsos, ugyanabban az időben találkoznak össze a Gaia szomszédságában. Sikerült.

— Az űrnek ezen a pontján, az adott körülmények között nem nyilvánvaló-e, Gaia, amennyiben ezen a néven kell szólítanom önt, hogy nagyobb hatalma van, mint akár a polgármesternőnek, akár a szólónak? Nem nyilvánvaló-e, hogy akkor is megteremtheti az ön által emlegetett élő Galaxist, ha én a kisujjamat sem mozdítom érte? Miért nem teszi meg?

— Lehet, hogy a magyarázatom nem fogja kielégíteni — felelte Novi. — Gaia évezredekkel ezelőtt született meg a robotok segítségével, amelyek valaha rövid ideig szolgálták, de ma már nem szolgálják az emberi nemet. Világosan értésünkre adták, hogy csak akkor maradhatunk életben, ha a Robotika Három Törvényének szigorú megtartását kiterjesztjük az élővilág egészére. Ebben az értelmezésben tehát az Első Törvény így hangzik: “Gaia nem árthat az életnek, és nem nézheti tétlenül, ha az életet veszély fenyegeti. Egész történelmünk során ennek a szabálynak a szellemében éltünk, nem is élhettünk másképpen. Ebből következik, hogy most tehetetlenek vagyunk. Az élő Galaxisról kialakított látomásunkat nem kényszeríthetjük rá miriádnyi emberi lényre, számtalan más életformára, mert ezzel talán sokaknak ártanánk. Ugyanígy azt sem nézhetjük tétlenül, hogy a Galaxis egy olyan harcban pusztítsa el félig önmagát, amelyet megakadályozhattunk volna. Nem tudjuk, cselekedetünkkel vagy tétlenségünkkel ártanánk-e kevésbé a Galaxisnak; és ha a cselekvést választjuk, vajon a Terminus vagy a Trantor támogatása ártana-e kevésbé a Galaxisnak. Döntse el Trevize tanácsos, és bármit határoz is, Gaia aszerint cselekszik.

— Mit várnak tőlem, hogyan döntsem el ezt a kérdést?! — kiáltotta Trevize. — Mit tegyek?

— Ott van a számítógépe — felelte Novi. — Amikor készítették, a terminusiaknak sejtelmük sem volt róla, hogy művük sokkal jobb, mint gondolták. Az ön fedélzeti számítógépében Gaia is benne van valamennyire. Tegye a kezét a terminálra, és gondolkodjon. Gondolhatja például azt, hogy Branno polgármesternő pajzsa áthatolhatatlan. Ha ezt teszi, ő esetleg arra az elhatározásra jut, hogy fegyvereivel megsemmisíti a másik két hajót, majd kiterjeszti fizikai uralmát előbb a Gaiára, aztán a Trantorra.

— És Gaia nem tesz semmit, hogy ebben megakadályozza? — kérdezte Trcvize meglepetten.

— Semmit. Ha önnek az a meggyőződése, hogy a Terminus uralma minden más lehetőségnél kevésbé árthat a Galaxisnak, mi örömmel támogatjuk, még a saját pusztulásunk árán is. De gondolhat Gendibal szóló mentális erőterére is, és hozzáteheti a saját, számítógép által megnövelt erőterét. Ezt követően ő nyilván kiszabadul a szorításomból, félrelök engem, elvégzi a polgármesternő agyában a szükséges beavatkozást, s aztán az ő hajói segítségével átveszi Gaia fölött a tényleges uralmat, ily módon biztosítva a jövő számára a Seldon-terv vezető szerepét. Gaia őt sem fogja megakadályozni. De ha az én mentális erőmre gondol, ahhoz is psatlakozhat, és attól kezdve az élő Galaxis megindulhat a kiteljesedés útján, amit ugyan sem ez a nemzedék, sem a következő nem fog megérni, hanem sok század alatt következik be, s eközben a Seldon-terv tovább érik. Önnek kell választania!

— Várjon! — szólalt meg Branno polgármesternő. — Ne döntsön még! Beszélhetek?

— Szabadon beszélhet — felelte Novi —, csakúgy, mint Gendibal szóló.

— Trevize tanácsos — mondta Branno. — Amikor utoljára találkoztunk a Terminuson, azt mondta: „Eljöhet még az idő, polgármester asszony, amikor kérni fogja, hogy tegyek meg egy bizonyos lépést. Akkor rajtam lesz a választás sora, és emlékezni fogok az elmúlt két napra.” Nem tudom, látta-e előre ezt, vagy érezte, hogy be fog következni, vagy pusztán arról van szó, hogy ösztönösen rendelkezik azzal a helyes ítélőképességgel, amit ez az élő Galaxisról beszélő asszony megfogalmazott. Mindenesetre igaza volt. Kérem, tegye meg azt a lépést a Szövetség érdekében. Lehet, hogy most úgy érzi, itt az alkalom, hogy visszaadja nekem a kölcsönt, amiért letartóztattam és száműzetésbe kényszerítettem. Kérem, emlékezzék rá, csak azért tettem, mert az Alapítvány Szövetség érdekében ezt tartottam helyesnek. Ha tévedtem vagy durva önérdekből tettem volna is, ne felejtse el, hogy én követtem el, nem pedig a Szövetség. Ne pusztítsa el az egész Szövetséget csak azért, hogy visszaadja a kölcsönt, egyedül nekem. Ne felejtse el, hogy alapítványista és ember, és nem akarhatja, hogy a Trantor verteién matematikusai tervében egyetlen számjegyként szerepeljen, s még számjegynél is kevesebbként az élő és élettelen holmi galaktikus zagyvalékában. Arra törekedjen, hogy saját maga, az utódai és embertársai független, szabad akaratú lények legyenek. Semmi más nem számít. Mondhatják ezek itt, hogy a mi Birodalmunk vérontáshoz és nyomorúsághoz vezet, ám ez nem szükségszerű. A mi szabad választásunkon múlik, így lesz-e vagy sem. Dönthetünk másképpen is. És egyébként is jobb, ha az ember szabad akarattal bukik el, mint hogy egy gépezet láncszemeként, értelmetlen biztonságban élje le az életét. Vegye figyelembe, hogy szabad akaratú, emberi lényként kapta meg a döntés jogát. Ezek a Gaia-dolgok képtelenek dönteni, mert gépezetük nem engedi meg nekik, létük tehát magán múlik. S ha megparancsolja, hát el is pusztítják önmagukat. Ezt a sorsot szánja az egész Galaxisnak?

— Nem tudom, van-e szabad akaratom, polgármester asszony — válaszolta Trevize. — Lehet, hogy olyan ravaszul avatkoztak be az agyamba, hogy végül mindenképpen a kívánt választ fogom adni.

— Az agya tökéletesen érintetlen — szólt Novi. — Ha képesek lettünk volna rá, hogy önt a magunk céljaihoz igazítsuk, ez a találkozó merőben fölösleges volna. Ha ilyen tisztességtelenek volnánk, bátran kitarthattunk volna a számunkra legkedvezőbb megoldásnál, mit sem törődve az emberiségnek mint egésznek a sajátunknál fontosabb érdekeivel és javával.

— Úgy vélem, most rajtam a szólás joga — mondta Gendibal. — Ne engedje, Trevize tanácsos, hogy kicsinyes helyi érdek irányítsa elhatározásában. Nem szabad, hogy terminusi mivoltából eredően a Terminust az egész Galaxis fölébe helyezze. A Galaxis immár öt évszázada halad a Seldon-terv kijelölte úton. A haladás töretlen, az Alapítvány Szövetségen kívül és belül egyaránt. Ön, az Alapítványon belül betöltött szerepét messze meghaladva, része a Seldon-tervnek. Ne zavarja meg tehát a Tervet, sem szűk látókörű hazafiságból, sem valamiféle új és eddig járatlan út iránt érzett romantikus hevületből. A második alapítványiak semmiféle módon nem akarják megfosztani az emberiséget szabad akaratától. Vezetők vagyunk, nem despoták. Mi olyan Második Galaktikus Birodalmat kínálunk, amely alapjaiban különbözik az Elsőtől. Az emberi történelem évtízezrei során, amióta csak hipertéri utazás létezik, a Galaxis nem élt meg egyetlen évtizedet sem vérontás és erőszakos halál nélkül, még azokban a korszakokban sem, amikor magán az Alapítványon béke uralkodott. Válassza Branno polgármesternőt, és a jövőben is minden úgy lesz, mint eddig. Forog tovább a vigasztalan, halált osztogató kerék. A Seldon-terv végül majd meghozza a szabadulást, és nem azon az áron, hogy akár egyetlen újabb atom is keletkezik az atomok Galaxisában, mely le fog süllyedni a fű, a baktérium és a por szintjére.

— Egyetértek azzal, amit Gendibal szóló elmondott az Első Alapítvány Második Birodalmáról — folytatta Novi. — De azzal már nem, amit a sajátjáról mondott el. A Trantor szólói végtére is független, szabad akaratú emberi lények, ugyanazok, akik mindig is voltak. Vajon ők nem ismerik a romboló versengést, a politikai harcokat, a mindenáron való felkapaszkodás törekvését? Nincsenek-e veszekedések, olykor még gyűlölködések is a Szólók Asztala körül, és vajon mindig olyan vezetők lesznek ők, akiket követhet mindenki? Eskessék meg Gendibal szólót a becsületére, és kérdezzék meg tőle!

— Erre semmi szükség — felelte Gendibal —, anélkül is elismerem, hogy az Asztal körül létezik gyűlölködés, versengés és árulás. De ha valamit eldöntöttünk, azt mindenki tudomásul veszi. Ez alól sohasem volt kivétel.

— És mi van akkor, ha nem választok? — kérdezte Trevize.

— Választania kell! — felelte Novi. — Tudni fogja, hogy meg kell tennie, tehát választani fog.

— Mi van akkor, ha megpróbálom, és nem sikerül?

— Választania kell!

— Mennyi idő áll rendelkezésemre? — faggatózott Trevize.

— Amíg bizonyosságot nem érez, bármennyi időbe telnék is — válaszolta Novi.

Trevize némán ült.

A többiek is csendben voltak, és Trevize szinte hallani vélte önnön vérének lüktetését.

Nagy sokára hangzott föl Branno polgármesternő határozott kiáltása.

— Szabad akarat!

Parancsoló erővel harsant fel Gendibal szóló hangja.

— Irányítás és béke!

— Élet — hallatszott Novi sóvárgó suttogása.

Trevize megfordult, és pillantása találkozott Pelorat átható tekintetével.

— Janov. Hallott mindent?

— Igen, Golan, mindent hallottam.

— Mit gondol?

— A döntés nem rám tartozik.

— Tudom. Mégis mit gondol?

— Nem tudom. Mindhárom megoldástól félek. Ugyanakkor motoszkál bennem valami különös gondolat…

— Igen?

— Amikor először értünk ki az űrbe, maga megmutatta nekem a Galaxist. Emlékszik?

— Persze.

— . Felgyorsította az időt, és a Galaxis látható forgásnak indult. Én akkor, mintha megéreztem volna ezt a pillanatot, azt mondtam: „Mint valami élőlény, úgy úszik át az űrön a Galaxis.” Gondolja, hogy bizonyos szempontból már ma is él?

És Trevize, ahogy fölidézte ezt a pillanatot, hirtelen megérezte a bizonyosságot. És újra föléledt benne az akkori érzése, hogy valami módon Peloratnak is döntő fontosságú szerepe lesz ebben a játszmában. Sietve fordult vissza, nehogy meggondolja magát, nehogy elfogja a kétség, a bizonytalanság.

Kezét a terminálra helyezte, és olyan erővel gondolt rá, amilyen erőt eddig föl sem tételezett magáról.

Döntött — s ezen a döntésen múlott a Galaxis sorsa.