Az Alapítvány pereme

50.

Amikor Trevize-zal együtt újra belépett a Távoli Csillagba, Pelorat elfintorította az orrát. Trevize vállat vont.

— Az emberi test erőteljesen árasztja magából a különféle szagokat. Az áramoltató berendezés mindig egy pillanatnyi késedelemmel lép működésbe, a mesterséges illatosító pedig csak elfedi s nem cseréli ki a szagokat.

— És gondolom — felelte Pelorat —, nincs két egyforma szagú hajó, ha már éltek a fedélzetén.

— Úgy van. De az első óra elteltével érezte-e egyáltalán a Sayshell bolygó szagát?

— Nem — ismerte el Pelorat.

— Na látja. Egy idő múlva ezt sem fogja érezni. És ha majd elég hosszú ideje él már a hajón, valahányszor visszatér rá, úgy érzi, ismerős, otthoni illat fogadja. Egyébként, ha a jövőben galaktikus vándor válik magából, Janov, meg kell tanulnia, hogy udvariatlanság szóvá tenni egy hajó, mi több, egy bolygó szagát a lakói előtt. Köztünk, természetesen, az ilyesmi nem számít.

— Ami azt illeti, Golan, fura dolog, de én valóban otthonomnak érzem a Távoli Csillagot. Ezt legalább az Alapítványon készítették. — Pelorat elmosolyodott. — Tudja, sohasem tekintettem magam hazafinak. Szívesebben tekintem nemzetemnek az emberiséget, de most, hogy távol kerültem az Alapítványtól, megtelt a szívem az iránta érzett szeretettel.

— Azért nincs olyan távol az Alapítványtól — mondta Trevize, miközben az ágyát vetette. — A Sayshell Uniót szinte teljes egészében a Szövetség veszi körül. Nagykövetünk van itt, és a konzuloktól lefelé is képviseltetjük magunkat a térségben. A sayshelliek előszeretettel hangoztatják oppozíciójukat, ugyanakkor óvakodnak tőle, hogy nekünk bármiféle kellemetlenséget okozzanak. Janov, feküdjön le. Ma nem jutottunk semmire, tehát holnap kétszeres erőfeszítésre lesz szükségünk.

A két szoba között azonban nem volt hangszigetelés, és miután a sötétbe borult hajón Pelorat egy ideig nyugtalanul forgolódott, végül nem bírta tovább, és — nem túl hangosan — megszólalt:

— Golan!

— Tessék.

— Ugye, nem alszik?

— Addig nem, amíg maga beszél hozzám.

— Valahová mégiscsak eljutottunk ma. A maga barátja, Compor…

— Az exbarátom — mordult föl Trevize.

— Nevezze, aminek akarja, lényeg az, hogy beszélt a Földről, és olyasmit említett, amivel én még sohasem találkoztam a kutatásaim során. Radioaktivitás!

Trevize fél könyékre emelkedett fektében.

— Nézze, Janov, ha a Föld tényleg halott, az még nem ok rá, hogy hazamenjünk. Én még most is meg akarom találni a Gaiát!

Pelorat olyan hangot hallatott, mintha egy tollpihét akarna elfújni.

— Mi az hogy, drága barátom! Én is így vagyok vele. Csakhogy én nem hiszem, hogy a Föld halott. Lehet, hogy Compor hite szerint az igazat mondta, de aligha létezik a Galaxisnak akár egyetlen övezete is, ahol ne arról mesélnének az emberek, hogy az emberiség valamely helyi bolygón fejlődött ki. És szinte egyöntetűen Földnek vagy valami ennek megfelelőnek nevezik azt a bolygót.

Ezt nevezzük mi az antropológiában „globocentrizmusnak”. Az emberekben megvan az a hajlandóság, hogy magukat különbnek tartsák a szomszédaiknál; hogy az ő kultúrájuk régebbi és magasabb rendű, mint a más világoké; hogy ami a többi világban jó, azt mind tőlük vették át, illetve azt, ami rossz, csakis az átvevők és meghonosítók torzíthatták el és tehették tönkre. És megvan bennük az a törekvés is, hogy a minőségi kiválósághoz kellő régiséget is társítsanak. Ebből következik, hogy ha saját bolygójukat semmiképpen sem tarthatják a Földnek vagy a megfelelőjének — tehát az emberi faj származási helyének —, mindent elkövetnek, hogy a Földet a saját övezetükhöz tartozónak tudják, még akkor is, ha a helyét ki sem tudják jelölni pontosan.

— Maga szerint tehát Compor csak a bevett szokás alapján állította, hogy a Föld a Szírius-szektorban van — mondta Trevize. — A Szírius-szektor azonban kétségtelenül tekintélyes történelmi múlttal rendelkezik, vagyis minden bolygója jól ismert lehet… vagyis oda se kellene mennünk, ha ellenőrizni akarnánk az állítását.

— Még ha Bebizonyítaná is, hogy a Szírius-szektor egyetlen bolygója sem lehetett a Föld, az sem számítana — kuncogott Pelorat. — Nem veszi figyelembe, Golan, mennyivel erősebb a miszticizmus mindenféle racionalitásnál. Legalább féltucatnyi övezetet találhat a Galaxisban, ahol tiszteletreméltó tudósok halálos komolysággal ismételgetik a helybéli meséket, miszerint a Föld, vagy nevezzék arrafelé bárminek is, a hipertérben van, és legföljebb véletlenül bukkanhat rá az ember.

— És szerintük rábukkant-e valaha bárki is véletlenül?

— A mesék sohasem apadnak el, a hitetlenséget mindig elnyomja a hazafias buzgóság, még akkor is, ha azok a mesék a legkevésbé sem hihetőek, és nem hiszi el soha senki, aki nem oda való, ahol megszületett.

— Akkor mi se higgyünk nekik, Janov. Inkább lépjünk át saját, álombéli hiperterünkbe.

— De Golan, engem épp a Föld radioaktivitásáról szóló történet érdekel módfelett. Mintha az igazság nyomát erezném rajta, vagy legalábbis egyfajta igazságét.

— Hogy érti azt, hogy egyfajta igazságét?

— Nos, egy radioaktív világ valami olyan világ lehet, ahol a sugárzás a szokásosnál magasabb koncentrációban van jelen. Egy ilyen világon a mutáció is magasabb fokot érhet el, továbbá a fejlődés is jóval gyorsabban és szerteágazóbban mehet végbe. Mondtam magának, ha még emlékszik rá, hogy abban szinte valamennyi történet megegyezik, hogy a földi élet hihetetlenül sokféle volt: az élet minden formájának millió és millió fajtája létezett. Éppen ez a sokféleség, ez a robbanásszerű fejlődés hozhatta létre az értelmes életet a Földön s rajta keresztül az egész Galaxisban. Ha a Föld valami oknál fogva radioaktív volt, azaz a többi bolygónál fokozottabban volt radioaktív, az indokolhat minden egyebet, amiben a Föld egyedülálló… vagy egyedülálló volt.

Trevize egy pillanatnyi hallgatás után szólalt meg:

— Először is, semmi okunk rá, hogy elhiggyük, Compor az igazat mondta. Hazudhatott, már csak azért is, hogy mi elmenjünk innen, és őrült vadászatba kezdjünk a Szíriusz körül. Azt hiszem, pontosan ez volt a szándéka. És még ha igazat beszélt is, azt mondta, olyan mértékű volt a radioaktivitás, ami már lehetetlenné teszi az életet.

Pelorat megint fújt egyet.

— Nem volt olyan magas a radioaktivitás, hogy ne fejlődhetett volna ki a Földön az élet, amelynek könnyebb fenntartania magát, ha már egyszer kialakult, mint létrejönni a kezdetekből. Magától értetődik tehát, hogy a Földön kialakult és fennmaradt az élet. Ezek szerint a sugárzás szintje kezdetben sem akadályozhatta meg az élet keletkezését, és az azóta eltelt idők során csak csökkenhetett. Ezt a szintet magasabbra nem emelheti.

— És a nukleáris robbantások? — vetette föl Trevize.

— Mi köze ennek a dologhoz?

— Arra gondolok, hogy talán nukleáris robbantásokat végeztek a Földön…

— A Föld felszínén? Lehetetlen. A Galaxis történetében egyetlen olyan társadalomról sem tudunk, amely őrült módjára nukleáris robbantásokat vetett volna be hadifegyverként. Az életünkbe került volna. A trigelli felkeléskor, amikor mindkét oldal éhínségtől és nyomortól szenvedett, és Jendippurus Khoratt fölvetette a fúziós reakciót, mint…

— A saját űrflottájának legénysége lógatta fel. Ismerem a galaktikus történelmet. Én inkább balesetre gondoltam.

— Olyasféle balesetekről sem szólnak a följegyzések, amelyek jelentősen és általában emelhették volna egy bolygó radioaktivitásának intenzitását. — Felsóhajtott. — Azt hiszem, ha sor kerül rá, mégiscsak el kell mennünk a Szírius-szektorba, s körül kell néznünk egy kicsit.

— Lehet, hogy sor kerül rá. De most…

— Tudom, tudom, már el is hallgattam.

Meg is tartotta a szavát, Trevize pedig még majdnem egy órát töprengett a sötétben, vajon nem hívta-e máris túlságosan föl magára a figyelmet, és nem volna-e bölcsebb, ha előbb elmennének a Szírius-szektorba, s csak akkor térnének vissza a Gaiához, ha a figyelem — akárkinek a figyelme — már elterelődött róla.

Még akkor sem jutott dűlőre, amikor elnyomta az álom, amely ezúttal is nyugtalannak bizonyult.

51.

Másnap csak délelőttre értek be a városba. A turistaközpont ezúttal zsúfolt volt, de azért sikerült tájékoztatást kapniuk az adatszolgáltató könyvtárhoz, ahol viszont megkapták a szükséges útbaigazítást az adatgyűjtő számítógépek helyi változatainak használatához.

Gondosan végigvették a múzeumokat és egyetemeket, kezdve a legközelebbin, és minden adatot ellenőriztek, ami mögött antropológust, régészt vagy régi korokkal foglalkozó történészt szimatoltak.

— Ah! — kiáltott föl Pelorat.

— Ah? — kérdezte kissé élesen Trevize. — Mire vonatkozik ez az „ah”?

— Ez a Quintesetz név ismerős.

— Ismeri az illetőt?

— Nem, dehogy, de olvashattam néhány dolgozatát. Esetleg a hajón, ahol megvannak a…

— Nem megyünk vissza, Janov. Ha a név ismerős, az már jó kiindulási pont. Ha ő maga nem segíthet is nekünk, azért kaphatunk tőle útbaigazítást. — Fölállt. — Próbáljunk meg bejutni a Sayshell Egyetemre. És mivel úgysem találnánk ott senkit ebédidőben, előbb együnk mi is.

Csak késő délután jutottak el az egyetemre, ahol — nem kevés barangolás után — végre egy előtérben kötöttek ki, egy ifjú hölgyre várakozván, aki — talán igen, talán nem — elvezeti őket Quintesetzhez.

— Kíváncsi vagyok — mondta Pelorat feszengve —, mennyit kell még várakoznunk. Úgy vélem, az előadások hamarosan véget érnek.

Az ifjú hölgy, akit egy félórája vesztettek szem elől, mintha csak erre várt volna: hirtelen felbukkant, lilás-vörös fényben csillogó cipője élénk dallamot játszva kopogott a padlón, miközben gazdája sietve lépkedett feléjük. A hangmagasság léptei ütemére és dinamikájának megfelelően váltakozott.

Pelorat összerándult. Föltételezte, hogy minden világ a maga módján intéz támadást az érzékek ellen, csakúgy, ahogy mindegyiknek megvan a maga szaga. Nem tudta, hogy vajon most, amikor már megszokta a szagot, képes lesz-e arra is, hogy figyelmen kívül hagyja a csinos, ifjú nők nyomában keletkező hangok zűrzavarát is.

A nő csak akkor állt meg, amikor Pelorat elé ért.

— Megkérdezhetem-e, professzor úr, mi a teljes neve?

— Janov Pelorat, kisasszony.

— És melyik bolygó az otthona?

Trevize keze mintegy csendet parancsolóan elindult a magasba, de Pelorat vagy nem látta, vagy nem figyelte, már meg is adta a választ.

— A Terminus.

Az ifjú hölgy szélesen elmosolyodott, szinte boldognak látszott.

— Amikor közöltem Quintesetz professzorral, hogy egy bizonyos Pelorat professzor érdeklődik utána, azt válaszolta, csak abban az esetben hajlandó találkozni vele, ha az illető a terminusi Janov Pelorat.

Pelorat szaporán pislogott.

— Maga… maga azt akarja mondani, hogy a professzor hallott már rólam?

— Nyilvánvaló.

Szinte hallatszott, hogyan recsegnek Pelorat arcizmai, amint száját mosolyra húzva Trevize-hoz fordult.

— Hallott rólam. Őszintén szólva nem hittem volna, úgy értem, nagyon kevés tanulmányt írtam, és nem gondoltam, hogy bárki is… — Megrázta a fejét. — Nem is voltak olyan fontosak…

— Akkor hát — válaszolta Trevize magában mosolyogva — hagyjon végre föl az önbecsmérléssel, és induljunk. — A nőhöz fordult. — Gondolom, kisasszony, van valami jármű, amivel eljuthatunk a professzorhoz?

— Gyalog a legegyszerűbb. Az épületet sem kell elhagyniuk, és én boldogan elkísérem önöket. Mindketten a Terminusról jöttek? — kérdezte, miközben elindultak.

Trevize kissé bosszúsan felelte:

— Igen, mindketten. Lényeges ez?

— Ó, nem, dehogy. A sayshelliek között akadnak ugyan, akik nem kedvelik az alapítványiakat, de mi itt az egyetemen ennél kozmopolitábbak vagyunk. Élni és élni hagyni, szoktam magam is mondogatni. Úgy értem, az alapítványiak is csak emberek. Értik, ugye, mire gondolok?

— Igen, értem, mire gondol. Közülünk is sokan állítják a sayshelliekről, hogy emberek.

— És ennek így is kell lennie. Én magam sohasem láttam a Terminust. Óriási város lehet.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta Trevize egy-kedvűen. — Azt hiszem, kisebb, mint Sayshell City.

— Maga csúfolódik velem — nézett rá a nő. — Hát nem az Alapítvány Szövetség fővárosáról beszélünk? Úgy értem, nincs másik Terminus, ugye?

— Nem, amennyire én tudom, csak egyetlen Terminus létezik, az, amelyikről jöttünk, az Alapítvány Szövetség fővárosa.

— Hát akkor mégiscsak óriási város lehet. És önök ekkora utat tettek meg csak azért, hogy találkozhassanak a professzorral. Tudják, mi nagyon büszkék vagyünk rá. őt tartják a legnagyobb tekintélynek az egész Galaxisban.

— Valóban? — kérdezte Trevize. — És melyik szakterületen? A nő szeme ismét tágra nyílt.

— Maga ugrat! A professzor többet tud a régi történelemről, mint… mint én a saját családomról. — S muzsikáló lábával ismét elébük vágott.

Mondhatják, hogy az ember csúfolódik, és ugratja a másikat, holott az illetőnek semmi ilyesféle szándéka nem volt. Trevize mosolyogva kérdezte:

— Ugye, a professzor mindent tud a Földről?

— A Földről? — A nő megállt az egyik hivatali helyiség ajtaja előtt, és értetlenül bámult rájuk.

— Tudja, arról a bolygóról, ahonnan az emberiség elindult.

— Ó, maga az először volt bolygóra gondol! Azt hiszem, igen. Azt hiszem, neki tudnia kell róla mindent. Hiszen az is a Sayshell-szektorban van. Ezt mindenki tudja! Itt az ő irodája. Jelzek neki.

— Ne, még ne! — kérte Trevize. — Várjon még egy percet! Beszéljen nekem a Földről.

— Ami azt illeti, én még sohasem hallottam, hogy bárki is Földnek nevezte volna. Ez nyilván alapítványi szó. Mi itt Gaiának ismerjük.

Trevize gyors pillantást vetett Peloratra.

— Ó! És hol található?

— Sehol. A hipertérben, ahol senki sem érheti el. Kislánykoromban mesélte a nagymamám, hogy a Gaia valaha a valóságos térben volt, de annyira megundorodott a…

— Az emberek bűneitől és ostobaságától — dörmögte Pelorat —, hogy szégyenében elhagyta a teret, és többé semmi közösséget nem vállalt az emberekkel, akiket széjjelszórt a Galaxisban.

— Tehát maga is ismeri a történetet. Érti már?… Az egyik barátnőm szerint ez csak babonaság. Nahát, majd elmondom neki. Mert ha az alapítványi professzoroknak is megfelel…

Az ajtó füstös üvegén csillogó betűk jelentek meg a sayshelli (nehezen olvasható) kalligráfia szerint:

s alatta ugyanilyen betűkkel az alábbi felirat állt:

A nő egy sima fémkörre helyezte az ujját. Hang nem hallatszott, de a füstös üveg egy pillanatra tejfehérre változott, majd lágy, gépies hang szólalt meg:

— Kérem, azonosítsák magukat.

— Janov Pelorat vagyok a Terminusról — mondta Pelorat. — A társam pedig Golan Trevize, ugyanarról a bolygóról.

Az ajtó kitárult előttük.

52.

A férfi, aki fölállt, és íróasztala mögül elébük sétált, középkorú, magas ember volt. Bőre világosbarna, vasszürke haja göndör csigákban borította a koponyáját. Üdvözlésképpen előrenyújtotta a kezét, s halk, mély hangon megszólalt:

— S. Q. vagyok. Boldog vagyok, hogy találkozhatom önökkel, professzor urak.

— Nekem nincs akadémiai címem — mondta Trevize. — Csupán Pelorat professzor kísérője vagyok. Szólítson egyszerűen Trevize-nak. Örülök a találkozásnak, tszkv professzor.

Quintesetz zavartan emelte föl az egyik kezét.

— Nem, nem. A tszkv csak buta cím, aminek Sayshellen kívül nincs semmi jelentősége. Ne is törődjenek vele, kérem, hívjanak inkább S. Q.-nak. Sayshellen általánosan bevett szokás, hogy a társadalmi érintkezésben az emberek a kezdőbetűiken szólítják egymást. El vagyok ragadtatva, hogy mindketten eljöttek hozzám, holott csak egyikükre számítottam.

Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd — miután diszkréten megtörölte nadrágjában — előrenyújtotta jobb kezét.

Trevize elfogadta, miközben azon tűnődött, vajon mi lehet az üdvözlés sayshelli módja.

— Üljenek le, kérem — mondta Quintesetz. — Attól tartok, élettelennek fogják találni ezeket a székeket, de én a magam részéről nem szeretem, ha a székeim átölelnek. Manapság nagy divat ugyan az ölelő szék, én azonban úgy tartom, jobb, ha az ölelés jelent is valamit, no nem igaz?

Trevize mosolyogva válaszolta:

— Ki ne osztaná a véleményét? Az ön neve, S. Q., engem inkább a Peremvilágokra emlékeztet, semmint Sayshellre. Bocsásson meg, ha a megjegyzésem bárdolatlannak tűnik.

— Nem neheztelek érte. A családom részben az Aszkonéról származik. Öt nemzedékkel ezelőtt hagyták el ükapáim, amikor az Aszkonén is komoly méreteket öltött az alapítványi befolyás.

— És mi éppen alapítványiak vagyunk — szólt közbe Pelorat. — Nézze el nekünk! Quintesetz szívélyes legyintéssel válaszolt:

— Nem tarthatok haragot öt nemzedék távolából. Nem mintha efféle dolgok sehol sem léteznének, de hát ez a nagyobbik baj. Nem kívánnak enni valamit? Vagy inni? Óhajtanak esetleg háttérzenét?

— Ha nem haragszik — mondta Pelorat —, inkább egyenesen a tárgyra térnék, amennyiben nem tiltják a sayshelli szokások.

— Biztosíthatom, Sayshellen nincsenek efféle korlátok… Ön nem is tudja, dr. Pelorat, milyen érdekes ez az egész. Alig két hete került a kezembe az Archeológiai Szemlében megjelent cikke az eredetmítoszokról, és meglepett ez a figyelemreméltó szintézis, csak túl rövidnek találtam. Pelorat elpirult örömében.

— El vagyok bűvölve, hogy olvasta. Természetesen rövidre kellett fognom, mert a szemle nem közölhet teljes tanulmányt. Úgy terveztem, hosszabb lélegzetű dolgozatot írok a témáról.

— Kívánom, hogy a terve sikerüljön. Mindenesetre mihelyt elolvastam, máris kíváncsi lettem önre. Még az is felötlött bennem, ellátogatok a Terminusra, hogy találkozhassam önnel, noha ezt nehéz lett volna nyélbe ütnöm…

— Miért? — kérdezte Trevize. Quintesetz zavarba jött.

— Sajnos, azt kell mondanom, Sayshell húzódzkodik az Alapítvány Szövetséghez való csatlakozástól, és nem nagyon bátorítja a társadalmi érintkezést az Alapítvánnyal. Tudja, mi hagyományosan semlegesek vagyunk. Bennünket még az Öszvér sem háborgatott, attól eltekintve, hogy határozott semlegességi nyilatkozatot csikart ki tőlünk. Ezért gyanakodva fogadnak mindenféle látogatási kérelmet, ami általában a Szövetség területére irányul, a Terminusról nem is beszélve, noha a magamfajta tudós, akit kizárólag akadémiai témák foglalkoztatnak, előbb-utóbb bizonyára megkapná az útlevelét. De hát semmi ilyesmire nem volt szükség; ön jött el hozzám. Még most is alig hiszem el. Egyre csak arra gondolok: miért? Talán ön is hallott rólam, ahogy én hallottam önről?

— Ismerem a munkásságát, S. Q. — felelte Pelorat —, és a könyvtáramban őrzöm az ön dolgozatainak kivonatait. Ezért jöttem cl. Kutatásokat folytatok egyrészt a Földről, mely állítólag az emberi faj eredeti bolygója, másrészt a Galaxis feltárásának és benépesülésének témájában. Elsősorban azért látogattam el ide, mert jelenleg Sayshell megalapításának körülményei foglalkoztatnak.

— A dolgozatából azt szűrtem le, hogy a mítoszok és a legendák érdeklik — mondta Quintesetz.

— De még ennél is jobban a történelem, a valóságos tények, ha létezik egyáltalán ilyesmi. De ha úgy tetszik, a mítoszok és a legendák.

Quintesetz fölállt, gyors léptekkel föl-alá sétált irodájában, aztán megállt, Peloratra bámult, majd újrakezdte a sétát.

— Szólaljon meg, uram! — kiáltotta Trevize türelmetlenül.

— Furcsa! — mondta Quintesetz. — Nagyon furcsa! Csak tegnap volt, hogy…

— Mi volt csak tegnap? — kérdezte Pelorat.

— Említettem már, dr. Pelorat… egyébként szólíthatom J. P.-nek? Számomra természetellenes, ha a teljes nevét ki kell mondanom.

— Kérem, csak tessék.

— Említettem már, J. P., mennyire felkeltette a csodálatomat a dolgozata, és hogy szerettem volna megismerkedni önnel. Méghozzá azért, mert noha önnek hatalmas legendagyűjteménye van a lakott bolygók kezdeti korszakáról, de ebben nem szerepel a mi világunk. Más szóval, azért szerettem volna találkozni önnel, hogy elmondjam épp azt, ami miatt felkeresett most.

— És mi köze ennek a tegnapi naphoz, S. Q.? — kérdezte Trevize.

— Nekünk vannak legendáink. Illetve egy bizonyos legendánk, ami társadalmunk számára rendkívül fontos, mert központi rejtélyünkké vált…

— Rejtély? — kérdezte Trevize.

— No, nem afféle rejtvényre vagy ilyesmire gondolok, amit a szó a galaktikus köznyelv szerint minden bizonnyal jelent. Nálunk ennél sajátosabb értelemmel bír. Azt jelenti: „valami titkos”, aminek a teljes értelmét csak beavatottak fejthetik meg; valami, amiről kívülállók előtt nem szabad beszélni… És éppen tegnap volt az a nap.

— Miféle nap, S. Q.? — Az illő türelem kezdte kifárasztani Trevize-t.

— Tegnap volt a menekülés napja.

— Aha! — kiáltotta Trevize. — A meditáció és a nyugalom napja, amikor állítólag mindenki otthon tartózkodik.

— Elvben valami hasonlóról van szó, ámbár a nagyobb városokban és azokon a vidékeken, ahol megszokottabb a kételkedés szelleme, nem sokat törődnek az efféle régimódi dolgokkal… De látom, már önök is hallottak róla.

— Éppen csak megtudtunk valamicskét, hiszen tegnap érkeztünk — vetette közbe gyorsan Pelorat, akit feszélyezett Trevize bosszús hangja.

— Éppen tegnap — szólalt meg Trevize gúnyosan. — Figyeljen rám, S. Q. Ahogy mondtam, én nem vagyok tudós, de azért volna egy kérdésem. A központi rejtélyről szólva arról beszélt, hogy annak jelentését nem szabad feltárni idegenek előtt. Akkor miért beszél róla nekünk? Mi idegenek vagyunk.

— Igaza van. Én azonban nem tartom ezt az ünnepet, és így a legrosszabb esetben is csak enyhén vagyok babonás. J. P. dolgozata pedig csak megerősítette bennem azt az érzést, ami már régóta motoszkált bennem. Egy mítosz vagy legenda nem keletkezhet csak úgy, a légüres térből. Ilyesmi nem létezik, és nem is létezhet. Az igazság magjának ott kell rejtőznie a mélyén, ha mégoly eltorzítva is, és én tudni szeretném, miféle igazságot rejt a mi legendánk, amely a menekülés napjához kötődik.

— Biztonságos dolog erről beszélnie? — kérdezte Trevize.

Quintesetz vállat vont.

— Gondolom, nem túlságosan. A lakosság konzervatív része bizonyára elborzadva hallaná. Ők azonban nem befolyásolják a kormányt, és így volt ez már egy évszázaddal ezelőtt is. A világi oktatás hívei azonban erősek, és még erősebbek lesznek, ha a konzervatívok nem tudják kihasználni a mi, bocsássanak meg a kifejezésért, Alapítvány-ellenes előítéleteinket. Nem beszélve arról, hogy az Akadémikusok Ligája szükség esetén testületileg mellém fog állni, mivel én az őstör-ténész érdeklődésétől vezérelve vizsgálom a kérdést.

— Akkor hát beszélne nekünk az önök központi rejtélyéről, S. Q.? — kérte Pelorat.

— Igen, de előbb hadd lássam, nem akarnak-e félbeszakítani, vagy az ügy természetéből következően lehallgatni bennünket. Ahogy a szólás tartja: „Ha már szemtől szemben állsz a bikával, legalább ne üss a pofájába!”

Megnyomott néhány gombot az asztalán álló szerkezeten, aztán azt mondta:

— Érintkezés kizárva.

— Biztos benne, hogy nincs az irodájában poloska? — kérdezte Trevize.

— Poloska?

— Lehallgatókészülék! Kamera! Olyasféle eszköz, amivel megfigyelés alatt tarthatják, akár vizuálisan, akár hang alapján, vagy a kettőt összekapcsolva.

Quintesetz megrökönyödött.

— Sayshellen ez nem szokás! Trevize vállat vont.

— Ha maga mondja.

— Kérem, S. Q., folytassa! — szólt közbe Pelorat.

Quintesetz összecsücsörítette az ajkát, hátradőlt székében (mely enyhén megereszkedett a súlya alatt), és ujjhegyeit egymáshoz illesztette. Láthatóan gondot okozott neki, hogy hol is kezdje.

— Tudják, mi az a robot? — szólalt meg végül.

— Robot? — kérdezte vissza Pelorat. — Nem. Quintesetz Trevize-ra pillantott, aki lassan megrázta a fejét.

— És azt tudják-e, mi az a számítógép?

— Természetesen — felelte Trevize türelmetlenül.

— Nos, mozgó, számítógépes szerszám…

— Az, mozgó, számítógépes szerszám — fejezte be Trevize kissé ingerülten. — Számtalan változata ismeretes, és nem tudok semmiféle általános érvényű kifejezést azon kívül, hogy mozgó, számítógépes szerszám.

— …mely pontosan olyan, mint egy emberi lény: ez a robot — fejezte be S. Q. nyugodtan a definíciót. — A robot abban különbözik a többitől, hogy ember formájú.

— Miért ember formájú? — kérdezte Pelorat őszinte elképedéssel.

— Ezt magam sem tudom. Szerszámnak határozottan alkalmatlan forma, ebben egyetértünk, én azonban csak a legendát ismételem. A „robot” régi szó, nem ered semmiféle felismerhető nyelvből, noha tudósaink szerint valami módon összefüggésben áll a „munká”-val.

— Egyetlen olyan szóról sem tudok — jegyezte meg Trevize kételkedve —, amely akár távolról is emlékeztetne a „robot”-ra, ugyanakkor bármiféle köze lehetne a „munká”-hoz.

— Bizonyára nem szerepel a galaktikus köznyelvben — hagyta rá Quintesetz —, mégis ezt állítják.

— Talán valami fordított etimológiáról lehet szó — vélte Pelorat. — Ezeket a tárgyakat használhatták munkavégzésre, s a szó lassanként átvette a „munka” jelentést. De miért meséli el ezt?

— Mert itt a Sayshcllen erősen tartja magát az a hagyomány, hogy akkoriban, amikor még a Föld volt az egyetlen világ, és a Galaxis sem volt még lakott, a robotokat akkor találták ki és konstruálták meg. Akkoriban tehát kétféle emberi lény létezett: a természetes és a kitalált, a húsból és a fémből álló, a biológiai és a mechanikus, a komplex és az egyszerű…

Quintesetz hirtelen elhallgatott, majd szomorú mosollyal így folytatta:

— Bocsássanak meg, de nem beszélhetek úgy a robotokról, hogy ne idézzem a Menekülés könyvéi. A Föld lakói robotokat építettek, ennél többet nem is kell mondanom. Ez elég világos.

— És miért építettek robotokat? — kérdezte Trevize. Quintesetz megvonta a vállát.

— Ki mondhatná meg ennyi idő távolából? Talán kevesen voltak, és segítségre volt szükségük, különösen, ha figyelembe vesszük, micsoda óriási feladatot jelentett számukra a Galaxis felderítése és benépesítése.

— Ésszerű feltételezés — mondta Trevize. — Mihelyt a Galaxis gyarmatosítása befejeződött, többé nem volt szükségük a robotokra. Mindenesetre ma már nincsenek ember formájú, mozgó, számítógépes szerszámok a Galaxisban.

— A történetnek azonban folytatása is van — vette át ismét a szót Quintesetz —, ha megengedik, hogy egészen egyszerűsítsem, és elhagyjam azokat a költői dí-szítményeket, melyeket, őszintén szólva, nem tudok méltányolni, de amelyeket az emberek általában kedvelnek, vagy úgy tesznek, mintha kedvelnének. A Földdel szomszédos csillagok körül tehát kialakultak a gyarmati bolygók, és ezek robotokban sokkal gazdagabbak voltak, mint maga a Föld. A még kialakulatlan, új világokon igen nagy szükség volt a robotokra. A Föld, amely valójában visszavonulóban volt, nem kívánt több robotot, sőt föllázadt ellenük.

— Mi történt? — kérdezte Pelorat.

— A külső világok bizonyultak erősebbnek. Robotjaik segítségével „a gyermekek legyőzték és hatalmukba kerítették a Földet — anyjukat”. Bocsássanak meg, amiért ismét idézet csúszott ki a számon. De akadtak földi származásúak, akik elmenekültek a bolygójukról, jobb, a hipertéri utazáshoz alkalmasabb, erősebb űrhajókkal. Elmenekültek a messzi csillagokig és világokig, s maguk mögött hagyták a korábban gyarmatosított közelieket. Új kolóniákat alapítottak, méghozzá robotok nélkül, ahol szabadon élhettek az emberek. Ez volt az úgynevezett menekülés kora, azt a napot pedig, amikor az első földi ember eljutott a Sayshell-szektorba és a mi bolygónkra, a menekülés napjának nevezték, melyet sok ezer esztendeje minden évben megünneplünk.

— Drága barátom, ezek szerint ön azt állítja, hogy Sayshellt közvetlenül a Földről alapították — mondta Pelorat.

Quintesetz egy ideig hallgatott, aztán bizonytalanul így fejelt:

— Ez a hivatalos változat.

— Amit ön nyilván nem tud elfogadni — jegyezte meg Trevize.

— Én úgy látom… — kezdte Quintesetz, aztán hirtelen kitört: — Az óriáscsillagokra és a kisbolygókra esküszöm, nem és nem! Annyira valószínűtlen, de hát ez a hivatalos formula, és bármennyire szekularizálttá vált is a kormány, legalábbis ezen a téren ragaszkodik a színleléshez! De térjünk vissza a tárgyra. A cikkében, J. P., nincs utalás rá, hogy ismerné ezt a történetet, a robotokra és a gyarmatosítás két hullámára gondolok, a kisebbikre, amely robotokkal együtt ment végbe, és a nagyobbikra, amely nélkülük.

— Nem ismertem — közölte Pelorat. — Első ízben hallok róla, és örökké tartó hálára kötelezett, kedves S. Q., amiért megismertetett vele. Meglep, hogy sehol sem akadtam nyomára az írásos…

— Ez is azt mutatja — vágott közbe Quintesetz —, mennyire hatékony a társadalmi rendszerünk. Ez a mi sayshelli titkunk, a mi nagy rejtélyünk.

— Talán — jegyezte meg Trevizc egykedvűcn. — Pedig a kolonizáció második, robot nélküli hulláma nyilván számtalan cél felé irányult. Akkor miért csak Sayshellen ismerik a nagy titkot?

— Másutt is ismerhetik, ahol szintén titokként őrzik — felelte Quintesetz. — A mi konzervatívjaink hite szerint egyedül Sayshcllt népesítették be Föld-lakók, a Galaxis többi részében pedig már sayshelliek telepedtek le. Ez minden bizonnyal képtelenség.

— Ezeket a járulékos rejtélyeket idővel mind ki lehet bogozni — mondta Pelorat. — Most, hogy már ismerem a kiindulópontot, más bolygókon is elkezdhetem a kutatást hasonló információk után. Lényeg az, hogy megtaláltam a felteendő kérdést, mert egy jó kérdés a válaszok végtelen számú változatát hozhatja magával. Micsoda szerencse, hogy…

— Úgy van, Janov — vágott közbe Trevize —, de a derék S. Q. bizonyára még nem ért a történet végére. Mi történt a régebbi gyarmatokkal és a rajtuk lévő robotokkal? Erről is tudósít az önök hagyománya?

— Részletesen nem, csak főbb vonalaiban. Nyilvánvaló volt, hogy ember és robot nem élhet együtt. A robotok bolygói elpusztultak. Nem voltak életképesek.

— És a Föld?

— Az emberek elhagyták, itt telepedtek le, és (bár a konzervatívok tagadnák) minden bizonnyal más bolygókon is.

— Talán nem minden ember hagyta el a Földet. A bolygó nem vált sivataggá.

— Valószínűleg nem. Nem tudom.

— Talán radioaktívvá lett? — csapott le rá hirtelen Trevize.

— Radioaktívvá? — nézett rá csodálkozva Quintesetz.

— Ezt kérdeztem.

— Tudomásom szerint nem. Ilyesmiről sohasem hallottam.

Trevize elgondolkodva harapdálta az öklét, majd végül azt mondta:

— Későre jár, S. Q., nagyon igénybe vettük az idejét. — (Pelorat tiltakozóan moccant egyet, de amikor érezte Trevize kezének szorítását a térdén, zavart arccal ugyan, de nyugton maradt.)

— Örömömre szolgált, ha hasznukra lehettem — felelte Quintesetz.

— Efelől semmi kétség, és kérem, árulja el, mivel tudjuk viszonozni a szívességét. Quintesetz kedvesen fölnevetett.

— Ha J. P. barátom volna olyan szíves, és eltekintene a nevem említésétől, amennyiben sort kerítene rá, hogy dolgozatot készítsen a rejtélyünkről, én ezzel bőségesen megelégednék.

— Ön megkaphatná a méltó tudományos hírnevet, s talán jobban meg is becsülnék — válaszolta Pelorat buzgón —, ha megengednék, hogy ellátogasson a Terminusra, mi több, hogy hosszabb időt is eltölthessen az egyetemünkön mint meghívott tudós. Ezt elintézhetjük. Lehet, hogy Sayshell nem rokonszenvez a Szövetséggel, de talán nem szívesen utasít vissza bennünket, ha megkérjük, engedje el önt a Terminusra, tegyük fel, egy őstörténeti kollokvium megrendezése alkalmából.

A sayshelli félig fölemelkedett ültéből.

— Azt akarja mondani, hogy még ezt is el tudnák intézni?

— Ilyesmi nekem eszembe sem jutott — felelte Trevize —, pedig J. P.-nek tökéletesen igaza van. Megvalósíthatónak tűnik, csak meg kell próbálni. És mondanom sem kell, minél nagyobb hálára kötelez bennünket, annál nagyobb igyekezettel próbálkozunk mi is. Quintesetz összeráncolta a homlokát.

— Mire gondol, uram?

— Mindössze a Gaiáról kell mesélnie nekünk, S. Q. — felelte Trevize.

E szavak hallatán Quintesetz arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.

53.

Lehorgasztott fővel bámulta íróasztala lapját. Ujjai szórakozottan babrálták rövidre nyírt, göndör fürtjeit. Aztán Trevize-ra nézett, s száját szorosan összezárta. Mintha megfogadta volna, ezentúl egy szót sem szól többé.

Trevize felhúzott szemöldökkel várakozott, míg végül Quintesetz szólalt meg kissé különös hangon:

— Valóban későre jár, egészen beszürküledett.

Mindeddig tisztán beszélt a köznyelven, de szavai immár idegenessé váltak, mintha a sayshelli beszédmodor maga alá gyűrte volna klasszikus neveltetését.

— Beszürküledett, S. Q.?

— Hamarosan sötét lesz.

— Figyelmetlen vagyok — bólintott Trevize. — Ráadásul éhes is. Velünk vacsorázna, S. Q., természetesen a mi költségünkön? Így folytathatnánk a beszélgetést a Gaiáról.

Quintesetz nehézkesen föltápászkodott. Magasabb volt, mint a két terminusi, de öregebb és testesebb is, így aztán magassága nem párosult a kellő erővel. Sebezhetőbbnek látszott, mint megérkezésükkor.

— Megfeledkeztem a vendégszeretetről — mondta szaporán pislogva. — Önök vendégek, nem illő hát, hogy önök hívjanak meg engem. Jöjjenek el hozzám. Itt lakom nem messze, az egyetem területén, és ha folytatni akarják a beszélgetést, nyugodtabb körülményeket találunk nálam. Csak azt sajnálom — (e szavakkal nem tudta leplezni feszélyezettségét) —, hogy nem tudom bőségesen megvendégelni önöket. A feleségem és én vegetáriánusok vagyunk, és ha önök húsevők, nem tehetek mást, mint sajnálattal elnézésüket kérem.

— J. P. és jómagam egyetlen étkezés erejéig örömest megtagadjuk ragadozó természetünket — válaszolta Trevize. — A társalgás kárpótolni fog érte, remélem.

— Az étel nem lesz érdektelen, ezt megígérhetem, ha a sayshelli fűszerek megfelelnek az ízlésüknek. A feleségemmel nagy szakértői vagyunk e művészetnek. A társalgásról nem mernék ugyanígy nyilatkozni.

— Érdeklődéssel várom a specialitásait, S. Q. — mondta Trevize hűvösen, Pelorat pedig kissé nyugtalanul kísérte figyelemmel a fejleményeket.

Quintesetz előrement. A szobából kilépve egy végtelennek tűnő folyosóra értek, ahol a sayshelli időnként fogadta egy-egy diák vagy kolléga köszönését, de egyszer sem tett kísérletet rá, hogy társait bárkinek is bemutassa. Trevize-t kényelmetlenül érintette, hogy kíváncsian megbámulják széles selyemövét, amely ezúttal történetesen szürke volt. A diszkrétebb színek láthatóan sehogy sem illettek bele az egyetemi öltözködési szokásokba.

Végre kijutottak a szabadba. Valóban sötét volt, s egy kissé hűvös is; a távolban fák körvonalait látták, s a sétány két szélén dús fű tenyészett.

Pelorat — háttal az imént elhagyott épület csillogó fényeinek és az egyetem területén végigvezető, megvilágított sétánynak — megtorpant, és felbámult a magasba.

— Gyönyörű! — mondta. — Az egyik kiváló költőnknek van egy híres verssora, amely „Sayshell lebegő egének fénypettyeiről” szól. Trevize élvezettel nézte, majd halkan hozzátette:

— Mi a Terminusról jöttünk, S. Q., és a barátom még sohasem látott más eget a feje fölött. A Terminuson csak a Galaxis halvány ködét, no meg néhány, alig pislákoló csillagot láthatunk. Ön is jobban méltányolná a saját égboltját, ha a miénk alatt élt volna.

— Biztosíthatom, hogy nagyon is méltányoljuk — felelte Quintesetz komolyan. — Elsősorban nem is az teszi ilyen széppé, hogy bolygónk a Galaxis egyik kevésbé zsúfolt területén van, inkább a csillagok figyelemre méltóan egyenletes eloszlása. Nem hinném, hogy bárhol másutt a Galaxisban ilyen sok, arányos elhelyezkedésű, egyes magnitudójú csillagot találnának. Pedig nincsenek is sokan, higgyék el. Láttam más égboltokat is, egy-egy gömbhalmaz külső rétegeiben, ahol valóban rengeteg, túlságosan is fényes csillag látható. De ezek inkább tönkreteszik az éjszakai égbolt sötétjét.

— Osztom a véleményét — mondta Trevize.

— Észrevették-e ott azt a szinte egyforma fényességű csillagokból álló, csaknem szabályos ötszög alakzatot? — kérdezte Quintesetz. — Mi Öt Nővérnek hívjuk. Arra, a fák vonala fölött keressék. Látják?

— Én látom — mondta Trevize. — Igazán gyönyörű.

— Igen — felelte Quintesetz. — Állítólag a szerelmi siker jelképe, és nincs olyan szerelmes levél, amely ne a pontokból álló ötszöggel végződnék, hiszen ez a szerelmi aktus iránti vágy kifejezője. Az öt csillag közül mindegyik az aktus egy-egy szakaszát jelenti, és híres költemények versengenek azért, hogy a lehető legnyilvánvalóbb erotikával fejezzék ki az egyes stádiumokat. Ifjabb koromban magam is versbe kívántam foglalni a témát, és nem hittem volna, hogy eljön az az idő is, amikor közömbössé válók az Öt Nővér iránt, noha, gondolom, ez a dolgok rendje. — Látják ott azt a halvány csillagot, amelyet az Öt Nővér közrefog?

— Igen.

— Úgy mondják, az jelképezi a viszonzatlan szerelmet — mondta Quintesetz. — Egy legenda szerint egykor az a csillag is éppolyan fényes volt, akár a többi, aztán bánatában elhalványult. — Azzal sietve továbbment.

54.

A vacsora, minden várakozása ellenére, kiváló volt, ismerte el magában Trevize. A hihetetlenül bőséges választékot a kellemesen pikáns fűszerek és mártások tették még gazdagabbá.

— Ugye, ezek a zöldségek, egyébként igazán öröm volt végigkóstolni valamennyit, egytől egyig a galaktikus étrend részei, nem? — kérdezte Trevize.

— Hogyne természetesen.

— De nyilván hazai növények.

— Úgy van. Az első telepesek oxigénben dús világot találtak a Sayshell bolygón, ami azt jelentette, hogy itt életnek kellett lennie. És gondolhatja, hogy meg is tartottunk néhány őshonos fajtát. Hatalmas kiterjedésű természetvédelmi területeink vannak, ahol fennmaradhatott az ősi Sayshell növény- és állatvilága.

— Ezen a téren tehát megelőztek bennünket, S. Q. — mondta Pclorat szomorúan. — A Terminuson az első bevándorlók szegényes szárazföldi életet találtak, és tartok tőle, sokáig elhanyagolták a tengeri élet megóvását is, amely pedig az oxigént termeli, amitől a Terminus egyáltalán lakható. A Terminus ökológiája mára pusztán galaktikus természetűvé vált.

— Sayshellen viszont régtől fogva szilárd alapokon nyugszik az élet megbecsülése — jelentette ki Quintesetz szerényen, ámde büszke mosollyal.

Trevize ezt a pillanatot választotta, hogy közbeszóljon:

— Amikor eljöttünk az irodájából, S. Q., úgy emlékszem, azzal a szándékkal hívott meg vacsorára, hogy utána a Gaiáról mesél nekünk.

Quintesetz felesége — barátságos, kissé kövérkés, sötét bőrű asszony, aki alig szólalt meg a vacsora alatt — ekkor meglepetten fölpillantott, majd felállt, és egyetlen szó nélkül kiment.

— A feleségem meglehetősen konzervatív — mondta Quintesetz zavartan —, s ezért kényelmetlenül érinti ennek a… bolygónak az említése. Kérem, bocsássák meg a viselkedését. De miért érdeklődnek iránta?

— Mert úgy vélem, fontos lehet, J. P. kutatása szempontjából.

— De miért éppen tőlem kérdezi? Beszélgettünk a Földről, a robotokról, a Sayshell megalapításáról. Mi köze ennek az egésznek ahhoz… amit kérdezett?

— Talán semmi, és mégis oly sok furcsaság van e körül a dolog körül. Miért érinti a feleségét kényelmetlenül a Gaia említése? És miért érinti önt kényelmetlenül? Vannak, akik fesztelenül beszélnek róla. Éppen ma mesélték nekünk, hogy a Gaia nem más, mint maga a Föld, és azért vonult vissza a hipertérbe, mert az emberek gonosszá váltak.

Quintesetz arca fájdalmasan rándult egyet.

— Ki mesélte ezt a zagyvaságot?

— Valaki, akivel az egyetemen találkoztunk.

— Ez csak afféle babona.

— Ezek szerint nem tartozik a meneküléssel kapcsolatos hivatalos álláspontjukhoz?

— Nem, persze hogy nem. Csak amolyan mese, ami a közönséges, tanulatlan emberek között terjedt el.

— Biztos benne? — kérdezte Trevize hűvösen.

Quintesetz visszaült a helyére, és meredten bámulta vacsorája maradványait.

— Jöjjenek át a nappaliba — mondta végül. — A feleségem nem tudja rendbe hozni ezt a szobát, amíg mi itt ülünk, és… erről… beszélgetünk.

— Biztos benne, hogy csak mese? — ismételte meg Trevize, immár egy másik szobában, ahol egy fölfelé és befelé domborodó ablak elé telepedtek le, hogy teljesebb látványt kapjanak a Sayshell csodálatos éjszakai égboltjáról. A szoba fényei elhalványultak, hogy tökéletesen élvezhessék a kintieket, s Quintesetz sötét arca szinte beleolvadt a félhomályba.

— ön nem biztos benne? — kérdezte vissza Quintesetz. — Gondolja, hogy egyetlen világ is eltűnhet a hipertérben? Értse meg, az átlagembernek csak halvány elképzelései vannak arról, hogy mi is tulajdonképpen az a hipertér.

— Az az igazság — felelte Trevize —, hogy nekem is csak halvány elképzeléseim vannak, hogy mi az a hipertér, holott százszor és százszor átmentem rajta.

— Akkor beszéljünk a realitásokról. Biztosíthatom, hogy a Föld, bárhol legyen is, nincs a Sayshell Unió határain belül, az ön által említett világ pedig nem a Föld.

— Még ha nem tudja is, S. Q., hol van a Föld, azt mindenképpen tudnia kellene, hogy hol van az a világ, amelyikről én szóltam. Az minden bizonnyal a Sayshell Unió határain belül található. Erről még mi is tudunk, igaz, Pelorat?

Pelorat, aki eddig konokul hallgatott, meglepődött, hogy a kérdést egyenesen hozzá intézték.

— Ha már erről van szó, Golan, én tudom is, hogy hol van.

— És mióta tudja, Janov? — fordult feléje Trevize.

— Ma kora este óta, kedves Golan. Ön megmutatta nekünk az Öt Nővért, S. Q., amikor az irodából a háza felé tartottunk. Az ötszög közepén mutatott egy halvány csillagot. Meggyőződésem, hogy az a Gaia.

Quintesetz tétovázott — homályba bújt arcán semmiféle érzelmet nem lehetett kivenni. Végül megszólalt:

— Nos, magánemberként ezt mondják a csillagászaink. Van egy bolygó, amelyik a körül a csillag körül kering.

Trcvize töprengve nézett Pcloratra, de a professzor arckifejezése megfejthetetlen maradt. Aztán Quintesetzhez fordult.

— Akkor meséljen nekünk arról a csillagról. Ismeri a koordinátáit?

— Én? Nem! — A válasz szinte dühösen csattant. — Nekem nincsenek a birtokomban csillagokra vonatkozó koordináták. Ilyen igénnyel a csillagászati tanszékünkhöz kell fordulnia, bár tartok tőle, hogy lesznek nehézségei. Ahhoz a csillaghoz semmiféle utazást nem engedélyeznek.

— És miért nem? Hiszen az önök területéhez tartozik, nem?

— Űrrajzilag igen. Politikailag nem. Trevize várt még valami magyarázatot, de hiába, úgyhogy fölállt…

— Quintesetz professzor úr — mondta hivatalos hangon —, én nem vagyok sem rendőr, sem katona, sem diplomata, sem pedig bandita. Semmiféle információt nem akarok kikényszeríteni önből, inkább, akaratom ellenére, a nagykövetünkhöz fordulok. Bizonyára megérti, hogy nem a személyes érdeklődésemtől indíttatva akarom megszerezni ezt az információt. Ez alapítványi ügy, és nem szeretném, ha csillagközi incidens válnék a dologból. Azt hiszem, ezt a Sayshell Unió sem kívánná.

— Mi volna az az alapítványi ügy? — kérdezte Quintesetz habozva.

— Nem áll módomban, hogy megvitassam önnel. Ha nem beszélhet nekem a Gaiáról, akkor az egész ügyet kormányszintre kell emelnünk, és a jelen körülmények között a Sayshellre nézve ez lenne a lehető legrosszabb megoldás. Sayshell mindeddig megőrizte a Szövetséggel szembeni függetlenségét, és ez ellen nincs is kifogásom. Nincs okom rá, hogy Sayshellnek rosszat kívánjak, és nem szeretném fölvenni a kapcsolatot a nagykövetünkkel. Ami azt illeti, a saját karrieremnek is ártanék vele, mert határozott utasításom van rá, hogy ezt az információt a kormány megkerülésével szerezzem meg. Kérem, árulja el nekem, van-e valami konkrét oka, amiért nem akar a Gaiáról beszélni! Letartóztatják, vagy más módon büntetik meg, ha beszél? Nem mondaná meg őszintén, hogy valóban nincs más választásom, mint nagyköveti szintre vinni a dolgot?

— Dehogy, dehogy — válaszolta most már a legteljesebb zavarban Quintesetz. — A kormány ügyeiről én semmit sem tudok. Egyszerűen csak nem szoktunk beszélni arról a világról.

— Babonából?

— Nos, igen! Babonából! Sayshell egére, hát menynyivel vagyok én különb annál az együgyű személynél, akitől azt hallották, hogy a Gaia a hipertérben van?… Vagy a feleségemnél, aki még a szobából is kimegy, ahol a Gaiát említették, de talán még a házból is kifutna, attól való félelmében, hogy rögtön belecsap a…

— A villám?

— Valami, ami a távolból sújt le ránk. És még én is százszor meggondolom, hogy a számra vegyem a nevét. Gaia! Gaia! A hangok nem árthatnak! Lám, sértetlen maradtam! És mégis meggondolom. De kérem, higgyék el, valóban nem ismerem Gaia napjának a koordinátáit. Ha ez segít, megpróbálhatom megszerezni, de meg kell mondanom, mi itt, az Unióban nem szoktunk arról a világról beszélgetni. Fizikailag is, lelkileg is távol tartjuk magunkat tőle. Azt a keveset elmesélhetem, amit tudunk, tudunk és nem feltételezünk róla, és kétlem, hogy ennél többet az Unió bármelyik világán is megtudhatnának. Tudjuk, hogy a Gaia ősi bolygó, egyesek szerint a Galaxisnak ebben a szektorában a legrégebbi, de ebben nem vagyunk biztosak. Hazafiságunk azt mondatja velünk, hogy a Sayshell bolygó a legöregebb, a félelem ezzel szemben azt, hogy a Gaia bolygó az. Egyedül úgy hozhatnánk közös nevezőre a kettőt, ha feltételeznénk, hogy a Gaia a Föld, mivel ismeretes, hogy a Sayshellt földi emberek alapították. A legtöbb történész, köztük magam is, úgy vélekedik, hogy a Gaia független alapítású bolygó. Nem gyarmata Uniónk egyetlen világának sem, ugyanakkor a Gaia sem gyarmatosította az Uniót. A hozzávetőleges kort illetően még nem született közmegegyezés arról, hogy a Gaia benépesítése vajon a Sayshellé előtt vagy után történt-e meg.

— Az ön által eddig felsorolt ismeretek semmit sem érnek — szólt közbe Trevize —, mert minden lehetőségnek megvannak a maga hívei.

Quintesetz szomorúan bólogatott.

— Úgy fest a dolog. Történelmünknek viszonylag kései korszakában vettünk egyáltalán tudomást a Gaia létezéséről. Először azzal voltunk elfoglalva, hogy megalakítsuk az Uniót, aztán azzal, hogy visszaszorítsuk a Galaktikus Birodalmat, majd meg azzal, hogy császári provinciaként megpróbáljuk megtalálni a saját szerepünket, és korlátozzuk az alkirályok hatalmát.

Már a császári hatalom erőteljes hanyatlásának idején történt, hogy az egyik alkirály, aki akkorra már igencsak kiszabadult a központi befolyás alól, rádöbbent a Gaia létezésére és arra, hogy minden jel szerint meg akarja őrizni függetlenségét mind a sayshelli provinciától, mind magától a Birodalomtól. Kezdettől fogva elzárkózott, titokzatosságba burkolózott, tehát szinte semmit sem lehetett tudni róla, semmivel sem többet, mint amit ma tudunk. Az alkirály elhatározta, hogy elfoglalja. Tulajdonképpen nem tudjuk, mi történt, csak annyit, hogy expedíciója nem sikerült, csak néhány űrhajó tért vissza. Akkoriban persze még nem voltak ilyen kiváló hajóink, és irányítani sem lehetett őket ilyen jól. Maga Sayshell örömhírként fogadta az alkirály kudarcának hírét, mert császári zsarnoknak tartotta, és bukásával már-már helyreállt régi függetlenségünk. A Sayshell Unió eltépte a Birodalomhoz fűző kötelékeit, és ennek az eseménynek az évfordulóját mind a mai napig az Unió napjaként ünnepeljük meg. Már csak hálából is békén hagytuk a Gaiát, csaknem egy évszázadig, de aztán kezdtük elég erősnek érezni magunkat ahhoz, hogy némi kis imperialista terjeszkedésre merjünk gondolni. Miért ne kebeleznénk be a Gaiát? Miért ne alapítsunk legalább vámuniót? Kiküldtünk egy flottát, amit szintén szétvertek. Ezek után már csak kereskedelmi jellegű próbálkozásaink voltak olykor-olykor, mondanom sem kell, hogy sikertelenek maradtak. A Gaia megőrizte elszigeteltségét, és még csak halvány kísérletet sem tett rá, legalábbis senki nem tud róla, hogy kereskedelmi vagy egyéb kapcsolatot létesítsen valamely más világgal. Ugyanakkor ellenségesnek mondható mozdulatot sem tett semmiféle irányban. És akkor…

Quintesetz megérintette a széke karfájába épített kapcsolót, mire a szobában kigyulladt a fény. Vendégei határozottan kaján vonást fedezhettek föl az arcán. Ezek után így folytatta:

— Minthogy önök az Alapítvány polgárai, valószínűleg emlékeznek az Öszvérre.

Trevize elvörösödött. Az Alapítványt ötszáz éves fennállása folyamán mindössze egyszer győzték le. A győzelem nem volt tartós, és nem is zavarta meg különösebben a Második Birodalom létrehozására irányuló törekvéseit, de aki nem szívelte az Alapítványt, és bosszantotta önelégültsége, előbb-utóbb sort kerített rá, hogy szóba hozza az Öszvért, az egyetlent, aki győzött felette. Trevize meg mert volna esküdni rá, hogy Quintesetz csak azért csavarta feljebb a világosságot, hogy láthassa az Alapítvány önelégültségének kipukkadását.

— Igen — felelte —, mi alapítványiak emlékszünk az Öszvérre.

— Az Öszvér — folytatta Quintesetz — átmeneti birodalma olyan hatalmas volt, mint az a Szövetség, amelyet ma az Alapítvány kormányoz. Bennünket mégsem csatolt a birodalmához. Békén hagyott. Egy ízben ugyan átutazott a Sayshellen, amikor is semlegességi nyilatkozatot és barátsági szerződést írtunk alá. Mást nem kívánt tőlünk. Mi voltunk az egyetlenek, akitől nem kívánt mást, mielőtt a betegség véget vetett volna hódításainak. Tudják, nem volt őrült. Nem vett igénybe esztelen eszközöket, nem volt véres kezű, tulajdonképpen emberségesen kormányozott.

— Csak éppen hódító volt — jegyezte meg Trevize maró gúnnyal.

— Akárcsak az Alapítvány — válaszolta Quintesetz. Trevize, aki hamarjában nem tudott mit felelni, ingerülten kérdezte:

— Van még valami mondanivalója a Gaiáról?

— Csupán egy kijelentés, amely az Öszvértől származik. A feljegyzések szerint azon a történelmi jelentőségű találkozón, amely az Öszvér és az Unió akkori elnöke, Kalló között zajlott le, az Öszvér, miközben a maga cikornyás módján aláírta a dokumentumot, állítólag ezt mondta:

„E dokumentum értelmében önök még a Gaia irányában is semlegesek, amiért nem lehetnek elég hálásak. A Gaiához még én sem mernék közeledni.” Trevize megrázta a fejét.

— Miért is akart volna? A Sayshell nem győzött eléggé buzgólkodni, hogy vállalja a semlegesség kötelezettségét, a Qaia pedig állítólag sohasem ártott senkinek. Az Öszvér akkoriban az egész Galaxis feletti uralomra tört, miért törődött volna hát ilyen apróságokkal? Úgy gondolta, ha ez sikerül, bőven lesz még alkalma rá, hogy a Sayshell és a Gaia ellen forduljon.

— Lehetséges, lehetséges — mondta erre Quintesetz —, ámbár egy egykorú szemtanú, méghozzá szavahihető ember szerint, amikor az Öszvér e szavakat mondta: „A Gaiához még én sem mernék közeledni”, letette a tollat, és olyan halkan, hogy senki se hallja, még hozzátette: „még egyszer”.

— Hogy senki se hallja: ezt ön mondta. Hogy lehet, hogy az illető mégis meghallotta?

— Mert a tolla, amikor letette, legurult az asztalról, és egy sayshelli automatikusan odaugrott, hogy fölvegye. Ahogy lehajolt, közel került az Öszvér szájához, így esett, hogy meghallotta a „még egyszer”-t. De csak az Öszvér halála után árulta el.

— Hogyan bizonyítja be, hogy ez nemcsak afféle kitalálás?

— Az az ember nem olyan életet élt, ami valószínűsítené, hogy ilyesmit ő maga agyalt volna ki. Hitelt adtak a szavainak.

— És mi következik belőle?

— Az Öszvér azon az egy eseten kívül sohasem járt a Sayshell Unióban — de még a közelében sem —, legalábbis azt követően nem, hogy föllépett a Galaxis színpadára. Ha valaha megfordult is a Gaián, az csak előzőleg történhetett.

— Na és?

— Na és, hol született az Öszvér?

— Nem hinném, hogy bárki is tudná — mondta Trevize.

— A Sayshell Unióban sokan gyanítják, hogy a Gaián született.

— E miatt a két szó miatt?

— Csak részben. Az Öszvért erős mentális hatalma miatt nem tudták legyőzni. A Gaiát sem sikerült legyőzni.

— Eddig. De ez nem jelenti azt, hogy a Gaiát nem lehet legyőzni.

— Még az Öszvér sem közeledett hozzá. Nézzen utána a feljegyzésekben. Meg fogja látni, hogy a Sayshell Unión kívül egyetlen más területet sem kezelt ilyen óvatosan. És arról tud-e, hogy azok közül, akik valaha is békés kereskedői szándékkal közeledtek a Gaiához, egy sem tért vissza? Mit gondol, miért tudunk olyan keveset róla?

— Számomra mégis babonásnak tűnik az önök viselkedése — felelte Trevize.

— Nevezze, aminek akarja. Mert az öszvér ideje óta kitöröltük a Gaiát a gondolatainkból. Nem akarjuk, hogy az eszébe jussunk. Csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha úgy teszünk, mintha ott sem volna. Lehetséges, hogy titokban maga a kormány kezdte terjeszteni azt a legendát, hogy a Gaia a hipertérben tűnt el, remélve, hogy az emberek lassanként majd megfeledkeznek a hasonló nevű, valóságos csillagról.

— Ezek szerint ön a Gaiát az Öszvérek világának tartja?

— Elképzelhető. A saját érdekükben tanácsolom, ne menjenek oda. Ha mégis elmennek, sohasem térnek vissza többé. Ha az Alapítvány ujjat húz a Gaiával, azzal kevesebb intelligenciát árul el magáról, mint az Öszvér. Ezt nyugodtan elmondhatja a nagykövetüknek.

— Szerezze meg nekem a koordinátákat, és abban a pillanatban elmegyek a bolygójukról — mondta Trevize. — Elmegyek a Gaiára, és vissza is térek.

— Megszerzem a koordinátákat — válaszolta Quintesetz. — A csillagászati tanszéken természetesen éjjel is dolgoznak, ha van rá mód, máris megkaphatom, amit kíván. De hadd figyelmeztessem még egyszer, hogy ne próbáljanak eljutni a Gaiára.

— Azért mégiscsak megpróbálnám — mondta Trevize.

— Akkor a vesztükbe rohannak — koppantak súlyosan Quintesetz szavai.