Az Alapítvány pereme

1.

— Persze hogy nem hiszem — felelte Golan Trevize, aki a Seldon-székház széles lépcsőfokán állva lenézett a napfényben fürdő városra.

A Terminus szelíd éghajlatú bolygó volt, magas volt rajta a víz aránya a szárazföldhöz képest. Trevize gyakran gondolt rá, hogy a mesterséges időjárás bevezetése óta még szelídebbé, igaz, még unalmasabbá is vált.

— Egy szót sem hiszek belőle — tette hozzá, és elmosolyodott. Szabályos, fehér fogsorától még fiatalabbnak látszott.

Társa, a szintén tanácsos rangot viselő Munn Li Compor, aki középső nevét a terminusi hagyományokkal dacolva vette föl, kelletlenül csóválta a fejét.

— Mit nem hiszel? Hogy megvédtük a várost?

— Azt még csak elhiszem! Hiszen megvédtük, nem? És már Seldon megmondta, hogy meg fogjuk védeni, és azt is mondta, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, ezt már ötszáz évvel ezelőtt tudta.

Compor fojtott hangon, félig súgva felelte:

— Ide figyelj, felőlem ugyan beszélhetsz, én úgysem veszlek komolyan, de ha kiereszted a hangod, és mások is meghallják, őszintén szólva nem szeretnék a közeledben állni, amikor lecsap a villám. Ki tudja, pontosan talál-e célba?

— Kinek ártok vele, ha kijelentem, hogy megvédtük a várost? — kérdezte Trevize még mindig mosolyogva.

— Méghozzá háború nélkül?

— Nem volt ki ellen harcolni — felelte Compor. Szalmaszőke haja volt, égszínkék szeme, és nem is akarta megváltoztatni e divatjamúlt színárnyalatokat.

— Polgárháborúról még sohasem hallottál, Compor? — kérdezte Trevize. Magas, enyhén hullámos fekete hajú férfi volt, s megrögzött szokásává vált, hogy járás közben mindkét hüvelykujját beleakasztotta elmaradhatatlan, széles selyemövébe.

— Polgárháború döntse el, hol legyen a főváros?

— A kérdés elégnek bizonyult rá, hogy előidézzen egy Seldon-válságot. Tönkretette Hannis politikai karrierjét. A legutóbbi választáson téged is, engem is bejuttatott a Tanácsba, aminek következtében… — egyik kezét lassan forgatta oda-vissza, utánozva az egyensúlyi helyzetet kereső mérleg nyelvének játékát.

Lecövekelt a lépcsőn, s ügyet sem vetett a mellette elhaladó kormánytagokra, a hírügynökségek képviselőire s azokra a divatos előkelőségekre, akik valami módon kiügyeskedték, hogy jelen lehessenek, amikor Seldon visszatér (vagy ha nem is ő személyesen, a képe mindenestre).

Fecsegve, nevetgélve, a dolgok tökéletességében sütkérezve haladtak lefelé a lépcsőn, s mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy Seldon helyesli, amit tettek.

Trevize csak állt, s várta, hogy a tömeg elsodródjék mellette. Compor, aki két lépcsőfokkal lejjebb haladt, szintén megállt — láthatatlan kötél feszült közöttük.

— Nem jössz? — kérdezte.

— Minek az a nagy sietség? Úgysem kezdik meg a Tanács ülését, míg Branno polgármesternő össze nem foglalta a helyzetet az ő megszokott, határozott módján, vagyis szótagonként araszolva. Nekem nem sürgős, hogy végigszenvedjek egy újabb, fárasztó beszédet… Nézd a várost!

— Látom. Láttam tegnap is.

— Azt elhiszem, de láttad-e ötszáz évvel ezelőtt, amikor alapították?

— Négyszázkilencvennyolc évvel ezelőtt — helyesbített Compor gépiesen. — Két év múlva rendezik meg a fél évezredes ünnepségeket, amikor még mindig Branno polgármesternő lesz hatalmon, hacsak nem jön közbe valami, amire, reméljük, kicsi a valószínűség.

— Reméljük — visszhangozta Trevize fanyarul. — De milyen lehetett ötszáz évvel ezelőtt, amikor megalapították? Város volt! Kisváros, melyet maroknyi ember foglalt el, akik el akarták készíteni azt az enciklopédiát, amelynek sohasem jutottak a végére!

— De még mennyire hogy a végére jutottak.

— A mi jelenlegi Enciklopédia Galacticánkra gondolsz? De hiszen ők nem ezen dolgoztak. Ezt betáplálták a komputerbe, és azóta is, nap mint nap kiigazítják. Belenéztél valaha a befejezetlen eredetibe?

— Arra gondolsz, ami a Hardin Múzeumban van?

— Salvor Hardin Származástani Múzeum. Használd, kérlek, a teljes nevét, ha már az időpontokra olyan kényes vagy. Belenéztél valaha?

— Nem. Kellett volna?

— Dehogy, semmi szükség rá. És mégis… — az enciklopédisták maroknyi csapata akkor egy város magvát alkotta meg… egy kisvárost a szinte fém nélküli világban, amely egy elszigetelt nap körül keringett, a Galaxis legtávolabbi peremén. És most, ötszáz évvel később a világunk olyan lett, mint valami előváros. Egyetlen hatalmas park az egész, s van fémünk is, amennyit csak akarunk. Immár mi vagyunk a világ közepe!

— Nem egészen — felelte Compor. — Még mindig a Galaxistól távol eső, elszigetelt nap körül keringünk. Még mindig a Galaxis legtávolabbi peremén.

— Csak azért beszélsz így, mert nem gondolkozol.

Hiszen ez volt az értelme ennek az egész kis Seldon-válságnak. Már jóval többek vagyunk, mint egy bolygó, amelynek Terminus a neve. Mi vagyunk az Alapítvány, melynek csápjai benyúlnak a Galaxis mélyébe, és amely peremhelyzetéből is képes irányítani az egész Galaxist. És ezt azért tehetjük, mert egyáltalán nem vagyunk elszigeteltek, legfeljebb helyzetünket tekintve, az pedig nem számít.

— Rendben van. Ezt elismerem — Comport szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog, és lelépett a következő lépcsőfokra. A láthatatlan kötél kissé megnyúlt.

Trevize kinyújtotta a kezét, mintha vissza akarná húzni a társát.

— Nem érted, mit jelent ez, Compor? Végbement ez az óriási változás, de mi észre sem vesszük. A szívünk mélyén még mindig ahhoz a kis Alapítványhoz ragaszkodunk, a régi szép idők magányos bolygójához, pedig a rettenthetetlen hősök és a nemes lelkű szentek ideje örökre elmúlt.

— Ugyan, ne tréfálj!

— Komolyan gondolom. Nézd a Seldon-székházat. Eleinte, a Salvor Hardin életében bekövetkező első válságok idején, még csak az Időkripta létezett, az a kis előadóterem, amelyben Seldon holografikus képe megjelent. Más nem volt. Mára óriási mauzóleummá vált, de építettek-e hozzá erőtérfeljárót? Siklópályát? Gravitációs liftet? Nem. Úgy járunk le-föl ezeken a lépcsőkön, ahogy Hardin járt volna annak idején. Szokatlan és kiszámíthatatlan korokban rémülten kapaszkodunk meg a múlt maradványaiban.

Szenvedélyesen lendítette előre a karját.

— Látsz te itt valami nyilvánvalóan fémből készült építőanyagot? Egyet sem. Nem lenne illő, hiszen Salvor Hardin idejében nem volt említésre méltó fémlelőhelyünk, és nem is igen importáltunk fémet. Inkább beépítettük az ósdi, kortól elszíneződött műanyagot ebbe a monstrumba, hogy az idegen világokból jött látogatók megtorpanjanak, és ujjongva kiáltsák: „A Tejútra mondom! Milyen gyönyörű ez a régimódi műanyag!” Én mondom neked, Compor, komédia ez az egész.

— Ebben nem hiszel hát? A Seldon-székházban?

— És mindabban, amit a székház jelent — suttogta Trevize indulatosan. — És végképp nem látom be, miért kell elrejtőznünk itt a Világegyetem szélén, csak azért, mert az őseink is ezt tették. Szerintem ki kellene mennünk a világ közepére.

— Seldon szerint nincs igazad. A Seldon-tervnek megvan a maga útja.

— Tudom, tudom. És a Terminuson minden gyerek abban a hitben nő fel, hogy Hari Seldon kidolgozott egy tervet, ötszáz évre előre látott mindent, létrehozta az Alapítványt, méghozzá úgy, hogy bizonyos válságokat előre megjósolva a válságok idején holografikus képmása közölje velünk azt a minimális információt, amely segítségével kilábolhatunk ebből, és elindulhatunk a következő válság felé; így vezet bennünket kézen fogva egy évezred történelmén át, mígnem az ötszáz évvel ezelőtt düledezni kezdő, majd kétszáz esztendeje végképp szétesett építmény romjain bízvást fölépíthetjük a Második, még hatalmasabb Galaktikus Birodalmat.

— Miért meséled ezt nekem, Golan?

— Mert azt akarom mondani, hogy az egész csak komédia. Úgy, ahogy van, csalás… Lehet, hogy kezdetben igaz volt, de ma már csak komédia! Nem vagyunk a magunk urai. Nem mi követjük a tervet.

Compor fürkésző pillantást vetett társára.

— Nem először beszélsz így, Golan, de eddig azt hittem, csak azért mondasz ilyen nevetséges dolgokat, hogy felidegesíts vele. A Tejútra mondom, már-már elhiszem, hogy komolyan beszélsz.

— Persze hogy komolyan beszélek!

— Lehetetlen. Vagy valami agyafúrt tréfát űzöl velem, vagy teljesen elment az eszed.

— Sem egyik, sem másik — felelte immár lehiggadva Trevize, s mintha már nem erezné szükségét a szenvedélyes hadonaszásnak, övébe dugta mindkét hüvelykujját. — Bevallom, régóta foglalkoztat a dolog, de eddig csak ösztönös megérzés volt. Ám ettől a ma reggeli bohózattól hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és feltett szándékom, hogy beszámolok róla a Tanács előtt is.

— Megőrültél! — kiáltotta Compor.

— Rendben van. Gyere velem, és figyelj!

Elindultak lefelé a lépcsőn. Mögöttük már nem jött senki, ők voltak az utolsók. Trevize könnyedén megelőzte társát, Compor ajka pedig megmozdult, s egy hangtalanul kiejtett szót küldött a másik háta felé: „Bolond!”

2.

Harla Branno polgármesternő megnyitotta a Minisztertanács ülését. Látszólag közömbösen szemlélte az egybegyűlteket, valójában senkinek sem volt kétsége felőle, hogy pontosan tudja, kik vannak jelen, és kik azok, akik még nem érkeztek meg.

Gondosan fésült, őszes haja nem volt sem kifejezetten nőies, sem amolyan férfias viseletet utánzó. Ő egyszerűen így hordta a haját. A kifejezéstelenségig tárgyilagos arca igazán nem volt szépnek mondható, de valahogy soha senki nem kutatta rajta a szépség jeleit.

Ő volt a bolygó legtehetségesebb adminisztrátora. Ugyan egyetlen ember sem állíthatta — nem is állította soha —, hogy a Salvor Hardinok és a Hober Mallowok képességei lakoznának benne, akik annak idején életet vittek az Alapítvány első két évszázadának történetébe, de a világért sem hasonlították volna az ostoba Indbur-dinasztiához sem, amely az Öszvért megelőző időkben kormányozta az Alapítványt.

Beszédei nemigen zaklatták fel a hallgatóságot, a drámai hatások iránt sem volt érzéke, de higgadt döntéseket hozott, s mindaddig, míg úgy érezte, igaza van, e döntésekhez ragaszkodott. Nyilvánvaló karizma nélkül, fortéllyal tudta meggyőzni a szavazókat e higgadt döntések jogos voltáról.

Minthogy a Seldon-doktrína következtében roppant nehézzé vált a történelmi változások más irányba terelése (eltekintve persze a kiszámíthatatlantól, melyről a legtöbb seldonista — az Öszvér torzító hatású beavatkozása ellenére — rendszerint megfeledkezik), az Alapítvány minden körülmények között megtarthatta a fővárosát a Terminuson. Ez, természetesen, csak egy „lehetőség”. Seldon iménti, ötszáz esztendős képként j való megjelenése a Terminuson való megmaradás valószínűségét 87,2 százalékban határozta meg.

Ez mindenesetre még a seldonisták számára is 12,8 százalékos esélyt jelentett arra, hogy valamivel közelebb kerülhessenek az Alapítvány Szövetség központjához, ami maga után vonná mindazt a következményt, amelyet Seldon fölvázolt előttük. Hogy ez az egynyolcadnyi esély mégsem következett be, az már bizonyosan Branno polgármesternő érdeme volt.

Vitán felül állt, hogy ő ebbe nem egyezik bele. Noha hosszú időn keresztül kifejezetten népszerűtlen politikus volt, el tudta fogadtatni meggyőződését, miszerint az Alapítvány ősi székhelye a Terminus, és annak is kell maradnia. Politikai ellenfelei a karikatúrákban kiugró gránittömbként szokták ábrázolni erős vonalú állat — kétségtelenül hatásosan.

És íme, Seldon most megerősítette a véleményét, ami — legalábbis egy időre — biztosítja számára a politikai fölényt. Azt beszélték, hogy a polgármesternő már egy éve kijelentette: amennyiben Seldon soron következő megjelenése őt igazolja, ezt feladata sikeres befejezésének fogja tekinteni. Akkor azt mondta, ebben az esetben visszavonul, s inkább vállalja a tekintélyes, idős politikus szerepét, mintsem hogy megkockáztassa a további, kétséges kimenetelű politikai csatározásokat.

Ezt valójában senki sem hitte el. Elődei közül kevesen mozogtak ilyen otthonosan a politikai harcok színterén, és most, hogy Seldon képe megjelent, majd eltűnt, a visszavonulás ügye szóba se került.

Tisztán, érthetően, ugyanakkor kissé arcátlan Alapítvány-akcentussal beszélt (valaha nagykövetként szolgált a Mandressen, de nem tanulta meg a mára oly divatossá vált hajdani, császárkori beszédstílust — amely nélkül szinte lehetetlen volt eljutni a majdnem császári Belső Tartományokba).

— A Seldon-válság elmúlt, és a hagyomány, méghozzá a bölcs hagyomány értelmében sem tettekben, sem szavakban kifejeződő megtorlást nem alkalmazunk azok ellen, akik a rossz oldalon álltak. Tisztességes emberek is hitték, hogy joggal akarják, amit Seldon nem akart. Nincs értelme, hogy olyan mértékben megalázzuk őket, amikor már csak úgy szerezhetnék vissza önbecsülésüket, ha magát a Seldon-tervet tagadják meg. Másfelől, mélyen gyökerező és üdvös szokásunk szerint, a vesztett ügyet szolgálók derűsen és minden további vitát mellőzve viseljék el kudarcukat. A véleménykülönbség örökre merüljön feledésbe, méghozzá mindkét oldalon.

Szünetet tartott, nyugodt tekintetét végighordozta az egybegyűlteken, majd így folytatta:

— Az idő fele lejárt, tanácsosok, félezer év telt el a Birodalmak között. Nehéz időket éltünk át, de nagy utat tettünk meg. Csaknem máris egy Galaktikus Birodalmat alkotunk, és immár nem kell számolnunk komoly külső ellenséggel.

A Seldon-terv hiányában harmincezer évig tartana a két Birodalom közti, zűrzavaros időszak, az interregnum. Harmincezer esztendő pusztulása után nem maradna erő az új Birodalom megalapozására. Csak egymástól elszigetelt, sőt, talán haldokló világok maradnának fenn.

Mindazt, amink ma van, Hari Seldonnak köszönhetjük, és a továbbiakban is rég halott elméjére kell támaszkodnunk. Mostantól kezdve a veszélyt mi magunk jelentjük, tanácsosok, tehát a jövőben hivatalos kételkedésnek nincs helye a tervvel kapcsolatban. Egyezségre kell jutnunk, méghozzá békésen és határozottan, hogy hivatalosan nem vonjuk kétségbe, nem bíráljuk és nem utasítjuk el a tervet. Ellenkezőleg, minden erőnkkel támogatjuk. Öt évszázadon át bizonyította tökéletes voltát. A terv jelenti az emberiség biztonságát, ezért változtatásnak nincs helye rajta. Egyetértenek?

Csendes mormogás volt a válasz. A polgármesternőnek jóformán föl sem kellett pillantania, hogy az egyetértés látható jeleit is szemügyre vegye. Ismerte a Tanács valamennyi tagját, és tudta, ki hogyan reagál. Győzött, tehát most nem lesz ellenvetés. Jövőre, talán.

De most nem.

A jövő évi gondokkal ráér jövőre megbirkózni.

Hacsak…

— Gondolat-ellenőrzés, Branno asszony? — kérdezte Golan Trevize jó hangosan, mintha csak ellensúlyozni akarná a többiek hallgatását, miközben hosszú léptekkel haladt végig a padsorok között. Nem ült a helyére, amely — mivel újonnan választott tagja volt a Tanácsnak — az utolsó sorban volt.

— Ez a véleménye, Trevize tanácsos? — kérdezte Branno, de még ekkor sem nézett föl.

— Az a véleményem, hogy a kormány nem szabhat gátat a szólásszabadságnak; hogy mindenkinek, kivált a tanácsosoknak és tanácsosnőknek, akiket éppen ezért választottak meg, joga van megvitatni a napi politikai kérdéseket, és hogy egyetlen politikai kérdés sem választható el a Seldon-tervtől.

Branno összekulcsolta a kezét, és fölnézett. Kifejezéstelen arccal szólalt meg:

— Trevize tanácsos, maga szabálytalanul szólt bele a tanácskozásba, és ezzel megbontotta a rendet. Ennek ellenére felkértem, hogy adja elő az álláspontját, tehát válaszolok is rá. A szólásszabadság nem szenved sérelmet a Seldon-terv keretein belül. Csupán maga a terv szab korlátokat számunkra, de ez a dolog természetéből fakad. Az események sokféleképpen magyarázhatók, mindaddig, míg a kép nem ismerteti velünk a végső döntést. De miután meghozta a végső döntést, ezzel kapcsolatban további vitának nincs helye a Tanácsban. Még csak meg sem kérdőjelezhetjük előre, mintha azt mondanánk: „Ha Hari Seldon ezt és ezt állítaná, nem volna igaza.”

— És ha valaki valóban így érzi, polgármester asszony?

— Magánemberként hangot adhat neki, és magánbeszélgetésben meg is vitathatja a dolgot.

— Úgy érti tehát, hogy az ön által indítványozott szólásszabadság-korlátozás teljes mértékben és kizárólagosan csak a kormányhivatalnokokra vonatkozik?

— Pontosan. Ez nem valamiféle új elem az Alapítvány törvénykezésében. Korábban is alkalmazták a polgármesterek, bármelyik párt emelte is őket hatalomra. A magánvéleménynek nincs jelentősége; ezzel szemben a hivatalos véleménynyilvánításnak súlya van, és veszélyhelyzetet teremthet. Nem azért küzdöttünk idáig, hogy most mindent kockára tegyünk.

— Hangsúlyozni szeretném, polgármester asszony, hogy az ön által említett elvet a Tanács csak különleges helyzetekben, meglehetősen gyéren és alkalomszerűen alkalmazta. Olyan tág és meghatározhatatlan valamire, mint amilyen a Seldon-terv, sohasem vették igénybe.

— Éppen a Seldon-terv követeli meg a leghatékonyabb védelmet, mert pontosan ez az a terület, ahol a dolgok vitatása végzetessé válhat.

— Nem gondolja, Branno asszony… — Trevize ekkor megfordult, végignézett a tanácsosok sorain, akik egy emberként, lélegzetvisszafojtva figyeltek, mintha párbaj zajlana a szemük előtt. — Nem gondolják-e a Tanács tagjai, hogy teljes joggal feltételezhetjük, miszerint a Seldon-terv egyáltalán nem létezik?

— Éppen ma győződhettünk meg a működéséről — mondta Branno polgármesternő, aki annál nyugodtabban beszélt, minél hangosabbá és szónokiasabbá vált Trevize hangja.

— Pontosan azért, mert ma láthattuk a működését, tanácsosok és tanácsosnők, meg kell értenünk, hogy a Seldon-terv, amely létezésének hitében felnevelődtünk, egyszerűen nem létezhet.

— Trevize tanácsos, megzavarja az ülést, ezért a továbbiakban megvonom magától a szót.

— Csak hivatali jogommal élek, polgármester asszony.

— A jogát visszavonom, tanácsos.

— Nem vonhatja vissza. A szólásszabadság korlátozásáról szóló bejelentése önmagában még nem törvényerejű. Formális szavazásra még nem került sor a Tanácsban, és ha megtörtént is volna, jogom volna megkérdőjelezni a szavazás törvényességét.

— A visszavonásnak, tanácsos, semmi köze a Seldon-terv védelmére szolgáló bejelentésemhez.

— Akkor hát milyen alapon vonja vissza?

— Árulással vádolom, tanácsos. Tartozom annyi udvariassággal a Tanácsnak, hogy nem itt, az ülésteremben tartóztatom le magát, de már az ajtóban állnak a Biztonsági Szolgálat emberei, akik kifelé menet őrizetbe fogják venni. Most pedig megkérem, csendben hagyja el a termet. Ha csak egyetlen meggondolatlan mozdulatot tesz, a Biztonsági Szolgálat természetesen közvetlen veszélyként fogja értelmezni, és emberei behatolnak az ülésterembe. Gondolom, ezt maga sem tartja szükségesnek.

Trevize összeráncolta a homlokát. A teremben néma csend volt. (Vajon mindenki számított erre a fordulatra — csak ő és Compor nem?) Hátranézett a kijárat felé. Nem látott semmit, de egy pillanatra sem képzelte, hogy a polgármesternő blöffölt.

Dühében dadogni kezdett:

— Én egy fo-fontos választókerületet ké-képviselek, Branno asszony…

— Nem vitás, hogy csalódni fognak magában.

— Miféle bizonyíték alapján vádol ilyen szörnyűséggel?

— Majd megtudja annak rendje és módja szerint, de legyen nyugodt, kezünkben van a szükséges bizonyíték. Maga nagyon elővigyázatlan fiatalember, pedig tudnia kellene, hogy lehet valaki a barátja, mégsem tart magával az árulásban.

Trevize megpördült, és belebámult Compor kék szemébe. A szempár hidegért nézett vissza rá.

Branno polgármesternő nyugodt hangon jelentette be:

— Tanúskodni szólítom fel mindnyájukat, hogy utolsó kijelentésem hallatán Trevize tanácsos megfordult, és Compor tanácsosra nézett. Óhajt-e távozni, tanácsos, vagy kényszerít rá, hogy a Tanácsülés helyszínéhez méltatlan erőszakhoz folyamodjak?

Golan Trevize megfordult, újra fölment a lépcsőn. Az ajtóban két egyenruhás, állig fölfegyverzett ember fogta közre.

Harla Branno pedig, aki közönyösen nézett utána, összeszorított fogai között ezt suttogta: „Bolond!”

3.

Liono Kodell volt a Biztonsági Szolgálat igazgatója Branno polgármesternő teljes kormányzási időszaka alatt. A munka nem volt kimerítő, ahogy ő maga előszeretettel mondogatta, de hogy hazudott-e vagy sem, természetesen senki sem tudta. Nem látszott hazudozós fajtának, de ebből sem lehetett messzemenő következtetéseket levonni.

Nyugodt, barátságos ember benyomását keltette, és munkája természetéhez éppen ez tűnt helyénvalónak. Inkább alacsony volt, mint magas, inkább testes, mint sovány, és — terminusi polgárnál merőben szokatlan — bozontos bajusza immár inkább fehér volt, semmint szürke. Barna. szeme csillogott, csakúgy, mint az a jellegzetes, élénk színű folt drapp egyenruhájának mellzsebén.

— Üljön le, Trevize — mondta —, csináljuk végig barátságosan, amennyire lehet.

— Barátságosan? Egy árulóval? — Trevize selyemövébe akasztotta hüvelykujját, és állva maradt.

— Egy árulással gyanúsítottal. Még nem tartunk ott, hogy a vád, még ha magától a polgármesternőtől ered is, egyenlő volna az ítélettel. Remélem, el sem jutunk odáig. Az én feladatom az, hogy amennyiben módomban áll, tisztázzam magát. És inkább hajlok rá a jelen körülmények között, amikor még nem történt semmi baj, legföljebb talán a maga büszkeségével, mint hogy nyílt tárgyaláson legyek kénytelen fellépni magával szemben. Bízom benne, hogy a segítségemre lesz. Trevize azonban hajthatatlan volt.

— Ne fárassza magát ezzel a megnyerő viselkedéssel — mondta. — A maga feladata, hogy úgy bánjon velem, mintha valóban áruló volnék. Nem vagyok az, és rossz néven veszem, hogy nekem kell ezt bebizonyítanom a maga megelégedésére. Miért nem maga bizonyítja be együttműködési szándékát az én megelégedésemre?

— Elvben nem volna akadálya. De azzal a szomorú helyzettel kell számolnunk, hogy az én oldalamon a hatalom áll, a maga oldalán pedig nem áll semmi. Ebből következik, hogy nekem jogom van kérdezni, magának meg nincs joga. Egyébként, ha személyem a hűtlenség vagy az árulás gyanújába keveredne, gondolom, én ülnék a maga helyén, engem faggatna valaki, s őszintén remélem, az a valaki nem bánna rosszabbul velem, mint én szándékozom magával.

— És hogyan szándékozik bánni velem?

— Mint baráttal, mint velem egyenrangú féllel, ha maga is így kezel engem.

— Talán még egy italra is meghívhatom? — kérdezte Trevize keserű gúnnyal.

— Később, talán, de most, kérem, üljön le. Barátilag kérem!

Trevize tétovázott, aztán leült. A további ellenállás hirtelen értelmetlennek tűnt fel.

— Mi következik most? — kérdezte.

— Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, őszintén, világosan és köntörfalazás nélkül.

— És ha nem? Miféle fenyegetés következik? Pszichikai szonda?

— Remélem, nem.

— Én is remélem. Egy tanácsossal nem így bánnak el. Még kiderülne, hogy nem vagyok áruló, és mihelyt felmentenek, vége a maga politikai karrierjének és talán még a polgármesternőének is.

Talán még meg is érné, hogy alkalmazza azt a pszichikai szondát.

Kodell összeráncolta a homlokát, és fejcsóválva mondta:

— Ó, nem, azt már nem. Az ilyesmi könnyen okozhat agykárosodást. A gyógyulás olykor nagyon lassú, és nem is hozza meg az eredményt. Egyáltalán nem. Tudja, néha, amikor elkeseredésünkben a szondához folyamodunk…

— Fenyeget, Kodell?

— Csak tényeket ismertetek, Trevize… Ne értsen félre, tanácsos! Ha szükségét látom, használni fogom a szondát, és még ha ártatlannak bizonyul is, a maga számára már nem lesz segítség.

— Mit akar tudni?

Kodell elfordított egy kapcsolót az előtte lévő asztalon.

— A kérdéseimet és a kérdéseimre adott válaszait hangilag is, képileg is rögzítjük. Nem szeretném, ha kérdezés nélkül bármit mondana, avagy nem válaszolna a kérdésekre. Ilyesminek most nincs értelme. Bizonyára érti. — Értem: csakis azt rögzíti, amit jónak lát — felelte Trevize megvetően.

— Úgy van, de ismételten kérem, ne értsen félre. Amit mond, abból semmit sem fogok meghamisítani. Mindössze arról van szó, hogy vagy felhasználom, vagy nem. De maga is tudni fogja, mi az, amit nem használok fel, így aztán sem az én időmet, sem a magáét nem kell pocsékolnia.

— Majd meglátjuk.

— Joggal feltételezzük, Trevize tanácsos — hirtelen ünnepélyesebbé váló hangjából tudni lehetett, hogy ettől kezdve rögzíti a beszélgetést —, hogy ön nyíltan s nem is egy alkalommal kijelentette, hogy nem hisz a Seldon-terv létezésében.

— Ha olyan nyíltan s nem is egy alkalommal jelentettem ki, mit kíván még tudni? — kérdezte Trevize lassan, tagoltán.

— Ne csűrje-csavarja a szót, tanácsos! Tudja, hogy nekem az egyértelmű beismerésére van szükségem, méghozzá a saját hangján, a saját hanglenyomatával, mi több, olyan körülmények között, amikor kétséget kizáróan ura önmagának.

— Mert, gondolom, kémiai vagy egyéb eredetű hipnohatás eltorzítja a hanglenyomatot, így van?

— Így.

— És maga súlyt helyez rá, hogy megmutassa, nem alkalmaz törvénytelen módszereket egy tanácsos kihallgatása során? Nem hibáztatom.

— Örülök, hogy nem hibáztat, tanácsos. Akkor folytassuk. Nyíltan kijelentette, nem is egyszer, hogy nem hisz a Seldon-terv létezésében. Beismeri?

Trevize lassan, minden szót gondosan megválasztva, felelte:

— Nem hiszem, hogy az, amit mi Seldon tervének nevezünk, olyan jelentőséggel bír, mint amit mi rendszerint tulajdonítunk neki.

— Állítása bizonytalanul hangzik. Nem fejterié ki részletesebben?

— Az a véleményem, hogy általános felfogásunk, miszerint Hari Seldon ötszáz esztendővel ezelőtt, a pszichohistória matematikai tudományának felhasználásával a legapróbb részletekig kidolgozta a velünk történő események sorozatát, és mi a maximális valószínűséggel járjuk be lépésről lépésre ezt az előre elhatározott utat az Első Galaktikus Birodalomtól a Második Galaktikus Birodalomig, nos, ez a felfogásunk naivitás. Ez így nem lehet igaz.

— Ezek szerint az a véleménye, hogy Hari Seldon sohasem létezett?

— Erről szó sincs. Természetesen létezett.

— Hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát?

— Dehogy, ilyesmi eszembe sem jutott! Figyeljen rám, igazgató úr, ha megengedték volna, elmagyaráztam volna az egészet a Tanácsban, de most elmagyarázhatom magának. Mindabból, amit el akarok mondani, olyan világosan derül ki az igazság, hogy…

A Biztonsági Szolgálat igazgatója nyugodt, jól látható mozdulattal kikapcsolta a felvevőszerkezetet.

Trevize elhallgatott, és összehúzta a szemöldökét.

— Miért csinálta ezt?

— Csak az időmet vesztegeti, tanácsos. Nem szónoklatra kértem magát.

— Arra kért, hogy fejtsem ki az álláspontomat, nem?

— Egyáltalán nem. Arra kértem, hogy feleljen a kérdéseimre, egyszerűen, egyenesen, mellébeszélés nélkül. Kizárólag a kérdéseimre feleljen, és kíméljen meg mindattól, amiről nem kérdeztem. Ha így tesz, az egész nem fog sokáig tartani.

— Ezek szerint olyan állításokat akar kicsalni belőlem, amelyek az állítólag általam elkövetett tettekről alkotott hivatalos álláspontot erősítik meg — mondta Trevize.

— Csak az igazságnak megfelelő állításokat kívánjuk hallani magától, és biztosíthatom, nem fogjuk meghamisítani őket. Kérem, kíséreljük meg még egyszer. Hari Seldonról beszélgettünk. — Ismét bekapcsolta a rögzítőberendezést, és nyugodt hangon megismételte a kérdést: — Hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát?

— Természetesen kifejlesztette azt a tudományt, amit mi pszichohistóriának nevezünk — válaszolta ingerült kézmozdulattal, türelmetlenségét nem is palástolva Trevize.

— Mely tudomány ön szerint hogyan definiálható?

— Szentséges Tejút! Rendszerint úgy határozzák meg, mint a matematikának azt az ágát, amely az emberi lények nagy tömegeinek meghatározott körülmények között meghatározott ingerekre adott, minden részletre kiterjedő reakcióival foglalkozik. Másképpen kifejezve, állítólag előre megjósolja a társadalmi és történelmi változásokat.

— Azt mondja, „állítólag”. Matematikai szakemberként tartja megkérdőjelezhetőnek?

— Nem — felelte Trevize. — Nem vagyok pszichohistorikus. Az Alapítvány kormányának egyetlen tagja sem az, Terminus egyetlen polgára sem az, de még…

Kodell keze a magasba emelkedett.

— Kérem, tanácsos! — szólt halkan, mire Trevize elhallgatott.

— Van valami oka feltételezni, hogy Hari Seldon nem végezte el a szükséges elemzést, amely a lehető leghatékonyabban egyesítené a maximális valószínűség és a minimális időtartam faktorait azon az úton, amely az Alapítványon keresztül eljuttat bennünket az Elsőtől a Második Birodalomig?

— Nem voltam ott — felelte Trevize maró gúnnyal. — Honnan tudhatnám?

— Tudhatja, hogy nem végezte el?

— Nem.

— Tagadja talán, hogy Hari Seldon holografikus képe, mely az elmúlt ötszáz év során, történelmünk minden egyes válságos pillanatában megjelent, valóban Hari Seldon megnyilvánulása volna, mely életének utolsó esztendejében, röviddel az Alapítvány létrehozatala előtt készült?

— Úgy vélem, nem tagadhatom.

— „Úgy véli.” Inkább hajlik rá, hogy az egész csalás, hogy valaki a múltban bizonyos célok érdekében eszelte ki ezt a trükköt?

— Nem — sóhajtotta Trevize. — Ezt nem állítottam.

— Hajlamos feltételezni, hogy Hari Seldon üzeneteit bárki bármi módon manipulálhatta?

— Nem. Nem látom be, hogy efféle manipulációk lehetségesek vagy hasznosak lehetnének.

— Értem. Tanúja volt a legutóbbi Seldon-kép megjelenésének. Úgy véli, hogy elemzése, melyet ötszáz évvel ezelőtt készített, nem felel meg a mai világunkban tapasztalható helyzetnek?

— Éppen ellenkezőleg — válaszolta Trevize hirtelen felvillanyozódva. — Nagyon is megfelel.

Kodell közönyösen fogadta a másik érzelmeinek váratlan változását.

— Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik?

— Persze hogy fenntartom. Állítom, hogy éppen azért nem létezik, mert az elemzés ilyen tökéletesen illik a…

Kodell megint kikapcsolta a rögzítőberendezést.

— Tanácsos, mondta fejcsóválva —, már megint törölnöm kell. Megkérdezem, hogy még mindig fenntartja-e különös elképzelését, mire maga elkezd nekem magyarázkodni. Hadd ismételjem meg a kérdésemet. Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik?

— Honnan tud erről? A megjelenés után senkinek sem volt alkalma besúgó barátommal, Comporral szót váltani.

— Tegyük fel, hogy kitaláltuk, tanácsos. És tegyük fel, hogy maga azt válaszolta, „természetesen fenntartom”. Ha hajlandó ezt elismételni, méghozzá mindenféle magyarázkodás nélkül, talán tovább is mehetnénk.

— Természetesen fenntartom — felelte Trevize gúnyosan.

— Helyes — mondta Kodell. — Majd kiválasztom, melyik „természetesen fenntartom” hangzik a legtermészetesebben. Köszönöm, tanácsos — s azzal megint kikapcsolta a felvevőt.

— Ennyi volt az egész? — kérdezte Trevize.

— Nekem ennyi elég.

— Magának nyilvánvalóan elég az a néhány kérdés és felelet, melynek birtokában bemutathatja a Terminusnak és az általa kormányzott Alapítvány Szövetségnek, hogy teljes egészében elfogadom a Seldon-terv legendáját. Későbbi tagadásomból tehát nyilvánvalóan következnék, hogy elhatalmasodott rajtam valamiféle rögeszme, vagy egyszerűen megtébolyodtam.

— De az is lehet, hogy azok a felizgatott tömegek, amelyek az Alapítvány biztonsága szempontjából döntő fontosságúnak tartják a tervet, minden további nélkül árulónak fogják tartani. Ha valamiképpen egyezségre jutnánk, Trevize tanácsos, talán nem is kellene nyilvánosságra hoznunk a dolgot, ám ha mégis szükségét látnánk, megvannak az eszközeink, hogy a Szövetség tudomására hozzuk.

— Annyira ostoba volna, uram — kérdezte Trevize komor arccal —, hogy mondanivalóm lényege nem is érdekli?

— Mint embert rendkívül érdekel a dolog, és alkalmasint a kellő kíváncsisággal és szkepticizmussal hallgatom majd. De pillanatnyilag, mint a Biztonsági Szolgálat igazgatója, pontosan annyit tudtam meg, amennyire szükségem van.

— Remélem, tisztában van vele, hogy ez magának és a polgármesternőnek sem jelent semmi jót.

— Lehet, hogy furcsának találja, de egyáltalán nem osztom a véleményét. És most távozhat. Őrizet alatt, mondanom sem kell.

— Hová visznek? Kodell csak mosolygott.

— Viszontlátásra, tanácsos! Nem árult el ugyan túlzott együttműködési készséget, de illúzió lett volna, ha ezt várjuk magától.

Kinyújtotta a kezét.

Trevize úgy tett, mintha nem vette volna észre. Felállt, elsimította a ráncokat selyemövéből, majd azt mondta:

— Csak késleltetik az elkerülhetetlent. Biztos vagyok benne, hogy mások is akadnak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, vagy később jutnak ugyanerre a véleményre. Ha engem börtönbe vetnek vagy megölnek, azzal legföljebb fölkeltik az emberek kíváncsiságát, és végül meggyorsítják az effajta nézetek kialakulását. A végén győz az igazság, s vele én.

Kodell visszahúzta a kezét, s elgondolkodva csóválta a fejét.

— Nem vitás, Trevize — mondta —, hogy maga bolond.

4.

Csak éjfélkor ment két őr Trevize-ért cellájába, amely — ezt el kellett ismernie — a Biztonsági Főhadiszállás egyik luxuslakosztálya volt. Fényűző, de zárt, vagyis lényegében börtön volt ez is.

Trevize-nak több mint négy órája volt a töprengésre, s ezalatt többnyire nyugtalanul, keserű gondolatokkal járkált föl-alá.

Miért bízott meg Comporban?

Miért ne bízott volna meg benne? Olyan nyilvánvaló volt, hogy egyetért vele… Nem, nem erről van szó. Olyan készségesnek mutatta magát, mint aki akarja is, hogy meggyőzzék… Nem, ez sem igaz. Olyan butának látszott, olyan befolyásolhatónak, akinek sem elég esze, sem önálló véleménye nincs, hogy Trevize szinte élvezettel próbálta ki rajta a nézeteit. Ahhoz kellett neki Compor, hogy gondolatait tökéletesítse, hogy lefaragjon róluk minden fölösleges kiszögellést. Sok hasznát látta, és megbízott benne, ha másért nem, hát azért, mert ez volt a legkényelmesebb.

Most már hasztalan töpreng azon, hogy miért nem látott keresztül Comporon. Figyelembe kellett volna vennie azt az egyszerű közhelyet, hogy „ne bízz meg senkiben!”

De leélhet-e az ember úgy egy életet, hogy senkiben nem bízik meg?

Lám, mégis ehhez kell tartania magát.

És ki gondolta volna, hogy Branno veszi magának a bátorságot, és kipenderít egy tanácsost a Tanácsból — és a többi tanácsos pisszenés nélkül végignézi az egészet? Ha a szívük mélyén nem is értettek vele egyet, ha Branno kedvéért cseppenként áldozták is volna fel a saját vérüket, akkor is… legalább elvből közbe kellett volna lépniük, látván, milyen sérelem esik kiváltságukon. Vas-Branno… olykor így hívták a polgármesternőt, aki vasszigorával alaposan rászolgált a névre…

Hacsak nem tartják őt is a markukban…

Nem! Innen már egyenes út vezet a paranoiához!

De ha mégis…

Gondolatai ettől kezdve e szűk körben mozogtak, s még akkor sem tudott szabadulni belőle, amikor az őrök érte jöttek.

— Velünk kell jönnie, tanácsos — mondta az idősebbik nyomatékos, ugyanakkor közömbös hangon. Rangjelzése mutatta, hogy hadnagy. Jobb arcán vékony forradás húzódott. Fáradtnak látszott, mint akinek túl hosszúra nyúlt a szolgálati ideje, s eközben kevés tennivalója akadt, már ahogy az lenni szokott olyan katonákkal, akiknek a népe több mint egy évszázada békében él. Trevize nem mozdult.

— A nevét, hadnagy úr!

— Evander Sopellor hadnagy vagyok, tanácsos úr.

— Ugye, tisztában van vele, Sopellor hadnagy, hogy megszegi a törvényt? Nem tartóztathat le egy tanácsost.

— Parancsra cselekszünk, uram — válaszolta a hadnagy.

— Ez nem jelent semmit. Nem utasíthatják rá, hogy letartóztasson egy tanácsost. Tudnia kell, hogy ezért hadbíróság elé állíthatják.

— Ön nincs letartóztatásban, tanácsos úr — mondta a hadnagy.

— Ezek szerint nem kell magával mennem, igaz?

— Azt az utasítást kaptuk, hogy kísérjük haza.

— Ismerem az utat.

— És hazáig védelmezzük meg.

— Mitől? Vagy kitől?

— Mindenféle csőcseléktől, amely esetleg összeverődik.

— Éjfélkor?

— Éppen ezért vártunk éjfélig, uram. És most, uram, a saját biztonsága érdekében fel kell kérnem, hogy jöjjön velünk. Meg kell mondanom, nem fenyegetésnek, csupán közlésnek szánom, hogy szükség esetén erőszakot is alkalmazhatunk.

Trevize tudta, hogy őrei idegkorbáccsal vannak felfegyverezve. Remélte, hogy sikerült méltóságteljesen fölállnia.

— Akkor hát menjünk haza. Vagy kénytelen leszek tudomásul venni, hogy mégis börtönbe kísérnek?

— Arra nem kaptunk parancsot, hogy hazudjunk önnek, uram — mondta a hadnagy sajátos büszkeséggel. Trevize rájött, hogy olyan hivatásos katona társaságában van, aki még a hazugsághoz is közvetlen parancsot igényel — de abban az esetben elárulná az arca, de még a hanghordozása is.

— Elnézését kérem, hadnagy úr — mondta Trevize. — Eszembe sem jutott, hogy kételkedjem a szavában.

Odakint gépkocsi várta őket. A kihalt utcán nyoma sem volt emberi lénynek, hát még csőcseléknek — a hadnagy mégis igazat mondott. Nem állította, hogy odakint csőcselék van vagy lesz. Csak annyit mondott, hogy „mindenféle csőcselék, amely esetleg összeverődik”. Azt mondta, „esetleg”.

A hadnagy úgy vezette Trevize-t, hogy egyik oldalon ő, a másikon a jármű takarja. Trevize ha akart volna, sem szökhetett volna el. A hadnagy közvetlenül utána szállt be, és leült melléje, a kocsi hátsó ülésére.

A jármű elindult.

— Ha otthon leszek — mondta Trevize —, feltételezem, hogy szabadon járhatok-kelhetek a dolgaim után, mondjuk, el is mehetek otthonról, ha éppen kedvem tartja.

— Arra nem kaptunk utasítást, tanácsos, hogy bármilyen értelemben beleavatkozzunk az ügyeibe, legfeljebb annyira, hogy meg kell védelmeznünk önt.

— Annyira? Mit jelent ez ebben az esetben?

— A parancs értelmében közölnöm kell önnel, hogy attól kezdve, hogy hazaér, nem hagyhatja el az otthonát. Az utca nem biztonságos az ön számára, márpedig én felelős vagyok a biztonságáért.

— Ezek szerint házi őrizetbe vesznek?

— Én nem vagyok ügyvéd, tanácsos úr. Nem tudom, mit jelent az.

Mereven bámult előre, de a könyöke Trevize oldalához ért. Trevize meg sem moccanhatott anélkül, hogy a hadnagy ne érezte volna.

A kocsi megállt Trevize Flexner külvárosi kis háza előtt. Úgy gondolta, senki nem vár rá, hiszen pillanatnyilag nem volt lakótársa; Flavella megelégelte a tanácsossággal együtt járó rendszertelen életmódot.

— Kiszálljak? — kérdezte Trevize.

— Előbb én szállók ki, tanácsos úr. Majd bekísérjük.

— A biztonságom érdekében?

— Igen, uram.

Az ajtóban két másik őr várta. Odabent világosság volt, amit kívülről nem lehetett látni, mert az ablakok nem eresztették át a fényt.

Házának megszállása egy pillanatra felháborította, de aztán túltette magát rajta. Ha a Tanács a saját üléstermében nem tudta megvédeni, nyilván a házát sem tekintheti többé oltalmazó várának.

— Összesen hányan vannak itt? — kérdezte. — Egy egész hadsereg?

— Nem, tanácsos — felelte egy kemény, határozott hang. — Azokon kívül, akiket lát, csak magam vagyok, és már elég régóta várok magára.

A nappaliba nyíló ajtóban Harla Branno, Terminus polgármesternője állt.

— Éppen ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit, nem gondolja? Trevize elképedve bámult rá.

— És mindaz a szócséplés, ami…

— Nyugalom, tanácsos! — vágott közbe Branno halk, parancsoló hangon. — Maguk pedig induljanak kifelé. Kifelé! Idebent minden rendben lesz.

A négy őr tisztelgett, majd sarkon fordult. Trevize és Branno egyedül maradtak.