A technicolor időgép

8. FEJEZET

— Ne mocorogj! — üvöltötte Gino. — Semmi mást nem kértem, csak azt, hogy mozdulatlanul állj, és még erre se vagy képes!

— Inni akarok! — morogta Ottar. Durcásan megrázta a zsíros hajú szolgát, aki Slithey beállásaként ácsorgott. Az rémülten bégetett, és kis híján összeesett.

Gino káromkodva elfordult a felvevőgép keresőjétől.

— Barney! — rimánkodott. — Beszélj ezekkel a kőkorszaki tahókkal! Állítólag szerelmi jelenetet filmezünk, ezek meg úgy mozognak, mintha birkózóversenyt tartanának a hegyoldalon. Soha ilyen pocsék beállásokkal nem dolgoztam.

— Állítsd csak be a jelenetet, Gino. — Barney visszafordult a sztárjaihoz. Ruf karba font kézzel, üres tekintettel meredt a semmibe. Viking öltözéke és a szőke szakáll impozáns külsőt kölcsönzött neki. Slithey szafáriszékében hátradőlve várta, hogy megfésüljék a parókáját. Az ő külseje még impozánsabb volt, köszönhetően mindannak, ami mélyen kivágott ruhájából kibuggyant.

— Még egyszer elmagyarázom — mondta Barney.

— Szerelmesek vagytok, Ruf csatába indul, lehet, hogy sose látod többé. Ezért hát szenvedélyes istenhozzádot mondasz neki a hegytetőn.

— Hát nem gyűlölöm? — kérdezte Slithey.

— Az tegnap volt — közölte Barney. — Nem sorrendben forgatunk. Ma reggel már kétszer magyaráztam el. Elmondom harmadszor is, és nagyon tudnám értékelni, Mr. Hawk, ha megajándékozna a figyelmével. A film nyitó jelenetében Thor, akit Ruf játszik, viking harcosai élén rajtaüt a farmon, ahol te élsz, Slithey. Te Gudrid vagy, a ház urának leánya. A csatában a vikingek mindenkit lemészárolnak, kivéve téged. Thor téged választ zsákmányrészül. Téged kíván, de te harcolsz ellene, mert gyűlölöd. Lassanként azonban megnyeri a szívedet, s végül beleszeretsz. Alighogy kialakul a kölcsönös szerelem, Thor megint hadba vonul a viking harcosokkal. Te itt maradsz, és vársz rá. Hát ezt a jelenetet forgatjuk most. Thor már elindult, te utána rohansz, a nevén szólítod, ő feléd fordul, s te odamégy hozzá, fel a dombra. Érthető…?

— Nézzétek! — mutatta Ruf. — Ott jön egy hajó.

Mindenki arra fordult. Valóban, a hegyfokot megkerülve, hosszú viking hajó úszott az öbölbe. A vitorlát felgöngyölték, a tatot díszítő sárkányfej az evezősök mozdulatainak ritmusára ringott, mialatt a hajó szelte a vizet.

— Holnap! — tajtékzott Barney. — Lyn, hol vagy? Nem rendeztétek el Ottarral, hogy ez a Finnboggi csak holnap hozza a hajóját?

— Elég laza fogalmaik vannak az időről — magyarázta Jens.

Barney dühödten földhöz vágta a sapkáját, s a kamerához rohant.

— Mit gondolsz, Gino? Mit tudunk felvenni ebből? Mentsük, ami menthető.

A forgófejet átpörgetve Gino teleobjektívre váltott, és a keresőre tapasztotta a szemét.

— Egész jó felvétel lesz.

— Hát akkor vedd fel, majd meglátjuk, mit menthetünk meg belőle.

Észak vad népe Ottarral az élen rohant a ház felé. Barney hiába kiáltozott, hogy maradjanak kint a képből.

— Mit akarnak ezek? — kérdezte meglepetten, látva, hogy mindannyian fegyverrel a kézben csörtetnek kifelé.

— Én nem tudom, az szent — felelte Lyn. — Lehet, hogy általam ismeretlen üdvözlési szertartásra készülnek.

Ottar és emberei üvöltözve álltak a parton, a hajózó vikingek meg visszaüvöltöztek.

— Vedd fel az egészet, Gino! — utasította Barney. — Ha jó lesz, utólag beleírjuk a forgatókönyvbe.

Az evezőcsapások lendülete a partra futtatta a hajót. A sárkányos orr a várakozók feje fölé meredt. Még meg se feneklett a hajó, a vikingek már felragadták a lőrések mentén sorakozó pajzsaikat, és a vízbe vetették magukat. A parton állókhoz hasonlóan ők is mindenféle kardokat és fejszéket forgattak a fejük fölött. A két csoport találkozott.

— Hogy mutat? — sürgette Barney.

— Santa Mária! Ezek ölik egymást!

A fegyvercsörgés összevegyült a harcosok rekedt kiáltozásával. Odafentről nem lehetett részleteket kivenni a nagy kavarodásban, csupán harcoló alakok tömege látszott. Az egyik harcos azonban hirtelen kitört a tömegből, s botladozva a part felé futott. Fegyvereit elvesztette, sebesültnek tűnt, s ellenfele folyton a nyomában volt, vadul forgatva fejszéjét. A rövid hajsza egykettőre véget ért. Mihelyt elég közel ért hozzá, az üldöző lesújtott fejszéjével, áldozata feje máris a fövényen pattogott.

— Nem sokat tréfálnak — Barney hangja elfúlt.

— Mintha ez nem Finnboggi volna az embereivel — jegyezte meg Lyn. — Szerintem ez egy másik hajó. Barney igazán a tettek embere volt, de nem az ilyen tetteké. A csatazaj, a lefejezett holttest és a véres fövény látványa megbénította. Mit is tehetne? Ez nem az ő világa, nem az ő ügye. Az ilyen szituációkat inkább Tex és Dallas számára találták ki. Tényleg, hol vannak?

— A rádió — jutott eszébe a vállán átvetett adó-vevő. Bekapcsolta, és sietve hívta a kaszkadőröket.

— Meglátott minket, errefelé fordul… idejön — kommentálta Gino. — Hűha, micsoda pompás felvétel!

A fejszés mészáros nem tért vissza a harcolók közé. Inkább felkapaszkodott az emelkedőre, véres műszereit rázta, és rekedten kiáltozott. A filmesek maroknyi csoportja mozdulatlanul figyelte közeledtét. Minden annyira idegen volt számukra, hogy csak nézőként tudták elképzelni magukat. Fel se ötlött bennük, hogy bármi közük is lehet az odalenn folyó véres eseményekhez. A támadó viking egyre közelebb csörtetett, végül már tisztán látszottak durva szövésű, vörös ingén az óceán vize és a veríték okozta fekete foltok — és a vér, mely a karjára és fejszéjére fröccsent.

Ginót vette célba. Zihálva közeledett. Talán azt hitte, hogy a kamera valamilyen fegyver. Az operatőr az utolsó pillanatig kitartott, filmezte dühödt támadóját, s csak akkor ugrott el, amikor a fejsze lesújtott. A fejsze az állvány egyik lábába csapódott, s csaknem feldöntötte a kamerát.

— Vigyázz a felszerelésre, hé! — üvöltötte Barney, de mindjárt meg is bánta, mert a megvadult, izzadó viking felfigyelt rá.

Gino meggörnyedt. Kinyújtott kezéből szakszerűen meredt előre a kés fényes pengéje. A Nápoly külvárosában szerzett gyerekkori tréning, úgy látszik, eredményes volt. Mihelyt a viking figyelme elterelődött, Gino előrevetette magát.

A döfés sikeres is lehetett volna, ám a viking testességének dacára macskafürgeséggel mozgott. Megpördült, s a penge a derekán szakította fel az izmot. Felbömbölt a hirtelen fájdalomtól, de nem állt meg. Tovább emelte a fejszét. A nyéllel fejbe vágta Ginót, és feldöntötte. Az ordítozást abba se hagyva, megragadta Ginó haját, hátracsavarta fejét, fejszéjét halálos ütésre a merev, csupasz nyak fölé emelte.

Lövés csattant tisztán és keményen. A viking megrándult, amint a golyó a mellébe hatolt. Megfordult, száját fájdalmában némán kitátotta. Tex, kinek érkezését észre se vették, a kormányra támasztotta kezét, és még kétszer lőtt. Mindkét golyó homlokán találta el a vikinget. Halott volt, mielőtt a földre zuhant volna.

— Menjek oda, és segítsek a statisztáinknak? — ajánlkozott

Tex, míg a pisztolyát töltötte.

— Persze — felelte Barney. — Véget kell vetnünk ennek a balhénak, mielőtt még többen meghalnak.

— Márpedig azt nem lehet kizárni — jelentette ki vészjóslóan Tex. A dzsip megindult lefelé a lejtőn.

— Ennyi! — kiáltotta oda Ginónak Barney. — Sok mindent bezsúfolhatunk ebbe a filmbe, de dzsipet semmiképp.

A kürt szünet nélkül bömbölt, mert Tex kiékelte a kapcsolóját. Négykerék-meghajtásra és alacsony fokozatra kapcsolt, a sebességváltó nyikorgott, a motor zihált. Zötyögve, öt mérföldes óránkénti sebességgel robogott a csatatér felé.

Ottar és emberei elég gyakran látták a dzsipet, volt idejük hozzászokni. A támadó vikingeknél azonban más volt a helyzet. Nem hihettek mást, mint hogy az üvöltő szörnyeteg nyilván egy isten, s érthető módon megtagadták, hogy kiállják ezt a rohamot. Jobbra-balra szétfutottak, miközben Tex csaknem egy helyben forgott az autóval a vízparton, s el is gázolta az egyik támadót, aki nem futott elég gyorsan. Ottar és hívei a dzsip mögött gyülekeztek, és az ellenség megbomlott sorai közé nyomultak. A támadás felbomlott, az idegenek rohanvást másztak vissza a hosszú hajóra, és újra megragadták az evezőket.

Ekkor kellett volna lezárulnia az incidensnek. Le is zárult volna, ha Texet nem sodorja magával a harci láz. Alig kezdett kihátrálni a hajó, ő már a dzsip orránál termett. Hosszú acélkábelt vett elő az ütköző alól. Kezében a drótkötél végére kötött hurokkal, Tex a dzsip hűtőjére mászott, s egyre szélesebb körben forgatta feje fölött az acéllasszót. Dacos csatakiáltása tisztán túlharsogta a többiek ordítozását. A hurok nyílegyenesen felemelkedett, s pontosan a hajóorrot díszítő sárkányfejre ereszkedett. Tex feszesre rántotta, majd könnyedén leugrott, és elhelyezkedett a vezetőülésben.

Az evezők tajtékot kavartak a vízen, a hajó méltóságteljes lassúsággal siklott hátrafelé. Tex cigarettára gyújtott, s hagyta, hogy a tíz-tizenöt méter kábel lefusson a dobról. Az egyik viking fejszéjével vagdosta a drótkötelet, de csak a fejsze élét tette tönkre. Tex cipője orrával megpöccintette a gázt. A vizesen csöpögő drótkötél nyílegyenesre feszülve kiemelkedett a habokból. A hajó teljes hosszában megremegett, majd megállt. Aztán lassan, egyenletesen megindult a part felé, pedig az evezők egyre hevesebben csapdosták a vizet.

Nem is maradt más hátra, csak a tisztogatás. Az utolsó művelet a támadók kezdeti lelkesedésének a maradékát is elsodorta. A hajó oldalán átdobált fegyverek a vízbe csobbantak, s az emberek felemelt kézzel megadták magukat. Csak az az egy maradt harcias, aki a drótkötelet csapdosta a hajó orrában. Egyik kezében a fejszével, másikban kerek pajzzsal partra ugrott, és a dzsipnek rontott. Tex kibiztosított revolverrel várakozott, Ottar azonban közibük vetette magát, s elvágta a támadó útját. A két viking óvatosan körözött a vízparton. Hangosan sértegették egymást. Látván, hogy minden más harci cselekmény megszűnik, s csak a két bajnok küzd, Tex óvatosan leeresztette a revolver kakasát, s visszatette a fegyvert a tokjába.

Ottarról szakadt a víz. Bár máris elragadta a harc heve, most még dühödtebb lázba lovalta magát, bömbölve rágta a pajzsa szélét, s combközépig rohant a vízbe. A támadók vezére alig néhány méterre állt. Vassisakja alól saját torokhangú sértéseit kiáltozta. Ottar csatabárdja lapjával verte a pajzsot, ütései tompa pörölycsapásként visszhangzottak. Aztán hirtelen támadott. Körkörös ívben sújtott fejszéjével ellenfelére. Az ellenséges vezér pajzsa felemelkedett, hogy hárítson, de az ütés ereje térdre kényszerítette.

Ottar ordításába a tiszta élvezet felhangjai vegyültek, miközben újra és újra lankadatlanul lesújtott, kíméletlen egyenletességgel, mintha fát döntögetne. Az ellenfél fel se emelhette a fejszéjét, sőt arra kényszerült, hogy a fejszét tartó kezére támaszkodjék, miközben záporoztak rá az ütések. Szerteszét röpködtek a pajzs szilánkjai. Örvénylett körülöttük a vízpermet.

Egy pillanatra lelassult a fejsze és pajzs ritmusa. Ottar magasabbra emelte a fejszéjét, s teljes erejével a másik fejére sújtott. A pajzs felemelkedett, de nem állíthatta meg az ütést. A fejsze, alig veszítve erejéből, lesiklott a pajzsról, és a támadó viking combjába mélyedt. Az felhördült fájdalmában, s visszakézből támadott fejszéjével. Ottar könnyedén félreugorva kitért, s várt egy percet, hogy megszemlélhesse támadása eredményét. Az ellenfél álló helyzetbe küzdötte magát. Teljes súlyával az ép lábára nehezedett, de látható volt, hogy a másik lábát Ottar félig keresztülvágta, s ömlött belőle a vér. E boldogító látvány hatására Ottar elhajította a kardját és a fejszéjét, s diadalkiáltásokat hallatott. A sebesült viking támadni próbált, Ottar azonban kitért, s hangosan nevette a szánalmas próbálkozásokat. A parton állók mindegyike és a hajón állók többsége is mulatott a sebesült reményvesztett haragján. A vezér makacsul vánszorgott Ottar. után, egyre erőtlenebbül próbálta legyőzni táncoló ellenfelét.

Ottar rövidesen rájött, hogy ez az élvezetes tánc csupán az ellenfél elvérzéséhez vezet. Inkább visszarohant tehát, hátba vágta a vezért, és arccal előre a habos vízbe nyomta. Aztán, egyik lábával a fejszét tartó kezet taposva, két kézzel megragadta a vezér fejét, és belenyomta a kavicsos homokba. A kétségbeesett vergődés ellenére ott is tartotta, míg ellenfele ki nem szenvedett. Az összes harcos éljenzett, parton és hajón egyaránt.

A hegytetőn a döbbent csendet Ruf Hawk törte meg. Elfordult és öklendezett. Barney most vette csak észre, hogy Gino megint forgat.

— Felvetted a párviadalt? — kérdezte. Saját fülében is hamisan csengett a hangja.

— Idebenn van az egész — csapott Gino a kamera tarjára. — Azt persze nem tudom, sikerült-e ilyen messziről felvennem a részleteket.

— Talán jobb is így — vélte Barney. — Fejezzük be mára. Úgyis mindjárt elmegy a fény, s nem hinném, hogy bárki szívesen dolgozna tovább… — a borzalmas látvány felé intett a parton.

— Engem nem zavar — jelentkezett Slithey. — A vágóhídra emlékeztet, ahol apám dolgozott, amikor Chicagóban laktunk. Odahordtam neki az ebédet.

— Nem rendelkezünk mindannyian ezzel az előnnyel — felelte Barney. — Holnap reggel hajszálpontosan fél nyolckor találkozunk, ott folytatjuk, ahol ma abbahagytuk — elindult lefelé, hogy csatlakozzék a lent zajongó sokadalomhoz.

Mindkét fél halottjait és sebesültjeit egy kupacba ráncigálták a hullámok vonala fölött. A győztesek javában fosztogatták a hajó készleteit, mindenekelőtt a sört. A túlélő támadókat fegyveres őrizet mellett egybeterelték, és Ottar szónokolt hozzájuk. Üvöltözve csörtetett föl és alá, a hangsúlyosabb részeknél öklével a levegőbe sújtott. Bármit mondott is, szavai nem maradtak hatástalanok: mire Barney odaért, támadók és védők egyként baktattak a ház felé. Csak egy ember maradt le. Őt Ottar gonoszul fejbe vágta öklével, s a földre döntötte. Két háziszolga hurcolta odább. Ottar a tengerben tapogatózva kereste kedvenc fejszéjét, amikor Barney hozzásétált.

— Elmondanád, mi volt ez?

— Láttad, hogy eltaláltam a lábat? — suhogtatta a feje fölött Ottar az elöhalászott fejszét. — Eltaláltam. Krasc! Láb majdnem leesik.

— Remek színjáték volt, végignéztem. Gratulálok. Mégis, ki volt ez, és mit akart itt?

— Thorfinak hívták. Whisky? — kiáltotta elragadtatva, mert Tex a homokba dobta az újra eloldozott drótkötelet, és egy félliteres palackot halászott elő az ülés alól.

— Whisky — mondta Tex. — Nem a kedvenc márkád, de azért megteszi. Óriási, ahogy visszakézből bánsz azzal a szerszámmal.

Ottar a szemeit forgatta a gyönyörtől, majd szorosan lehunyta őket, ajkához emelte a félliteres flaskát, és kiürítette.

— Bár én tehetném! — irigykedett Tex. Barney megvárta, míg a palack kiürül, és Ottar boldog kiáltással a tengerbe hajítja.

— Mit akart errefelé ez a Thorfi?

A csata whiskyvel súlyosbított utóhatása megszédítette Ottart. Leült a kavicsokra, nagy fejét rázta.

— Thorfi, Valbrand fia — magyarázta, amint visszanyerte lélegzetét —, Valthjof fia, Orlyg fia elment Svineyhez… Thorfi megölte Kroppnak embereit, tizenkettőt együtt. Ő megcsinálta a Holesmen öleseit, és ott volt Hellisfitarnál, Fekete Illugival és a Gödi Sturlival, ahol tizennyolc barlanglakót öltek. És a saját házában megégették Audunt, Smidkel fiát Bergenben. — Elhallgatott, s vadul bólintott, érzékeltetendő, hogy húsba vágó információt közölt.

— Nos? — kérdezte értetlenül Barney. — Mit jelent mindez?

Ottar a szemöldökét ráncolta.

— Smidkel nővéremet, Thoroddát vette feleségül.

— Hát persze — mondta Barney. — Hogy is felejthettem el. Tehát ez a Thorfi összebalhézott a sógoroddal, ami azt jelenti, hogy veled is összebalhézott, az egész azzal végződik, hogy Thorfi itt is megpróbálkozik némi mészárlással. Micsoda életmód. Kiket hozott magával?

Ottar vállat vont, és a dzsip első kerekébe kapaszkodva feltápászkodott.

— Viking harcosokat. Mentek rajtaütni Anglián. Nem szeretik Thorfit, mert először jön ide, nem rajtaüt Anglián. Most majd jönnek velem rajtaütni Anglián. Jönnek én új hosszú hajómon. — Hatalmas nevetéssel a sárkányhajó felé mutatott.

— És az az egy, aki nem csatlakozott hozzád?

— Az egy Haki, Thorfi öccse. Csináltam rabszolgát belőle. Eladom vissza családjának.

— El kell ismerni — mondta Tex —, ezek a fickók nem sokat kertelnek.

— De nem ám — nézett Barney őszinte ámulattal a vikingre, aki most minden szempontból óriási férfinak látszott.

— Mássz be a dzsipbe, Ottar, hazaviszünk.

— Ottar utazik csipen — lelkesen behajította a fejszét és a pajzsot, és átmászott a kocsi oldalán.

— Ne a vezetőülésbe ülj! — szólt rá Tex. — Az még odább van.

A hosszú hajóról zsákmányolt készletek között tizenkét söröshordó is volt. Ezek többségét csapra verték a ház előtt, ahol javában tartott a győzelmi bankett. Senki se viseltetett fenntartásokkal a volt támadókkal szemben, a vesztesek elkeveredtek a győztesekkel, és versenyt ittak velük. Csupán Haki nem érezte jól magát, gúzsba kötve a pad alatt. Ottart üdvözlések zsivaja fogadta. Egyenest a legközelebbi, bevert tetejű söröshordóhoz ment, két tenyerét belemerítette, és ivott. Az elcsendesedő ordítozás nyomán motorzaj hallatszott. Barney odanézett. A filmesek egyik teherkocsija ugrált a parti kavicsokon. Szerteszét spriccelt a kavics, ahogy megállt. Dallas hajolt ki belőle.

— Tíz perce próbálunk elérni a rádión. Barney a rádiójára nézett. Ki volt kapcsolva.

— Semmi baj vele — mondta. — Tévedésből kikapcsoltam.

— A táborban viszont bőven van baj.

— Micsoda! Mi baj van?

— Ruf Hawk teljesen felizgatva jött vissza, azt se tudta, hová lép. Belebotlott egy birkába, ezek a piszkosszürke dögök sziklának látszanak. Akárhogy is, megbotlott, elesett, és eltörte a lábát.

— Azt akarod mondani… hogy a forgatás harmadik napján a főszereplőm eltörte a lábát?

Dallas egyenesen a szemébe nézett, és együttérzőn bólintott.