A technicolor időgép

13. FEJEZET

Szürkén, csöndesen, nedvesen tespedt az egész világ. A köd mindent bebugyolált, felszívta a hangokat és fényeket. Semmi sem jelezte az óceán jelenlétét, míg csak meg nem moccant egy apró hullám, mely hangtalanul tajtékká foszlott, amint a homokos parton a filmesek lába felé futott. Alig három méterrel odébb sötét árny jelezte a várakozó teherautót.

— Próbáld újra! — Barney erőlködve pislogott a nedves ürességbe.

Dallast óriási, fekete poncho és széles karimájú Stetson-kalap védte az időjárás viszontagságaitól. Felemelte a ködkürtöt a hozzá csatolt szén-dioxidpalackkal, és kinyitotta a szelepet. A jajongó harsogás lüktetve szállt át a vízen. A visszhang a szelep elzárása után is a fülükben maradt.

— Te is hallottad? — kérdezte Barney. Dallas félrehajtott fejjel fülelt.

— Semmi, csak a hullámok.

— Esküdni mernék rá, hogy loccsanást hallottam, mintha evezne valaki. Dudálj még egyet, aztán percénként újra, közben meg feszülten figyelj!

A ködkürt újra megszólalt. Barney felkapaszkodott a dombtetőre a ponyvába burkolt teherautóhoz.

— Van változás? — szólt fel a platóra.

Amory Blestead nemet intett, anélkül hogy elfordult volna a rádióvevőtől. A fején fülhallgatók díszelegtek. Lassan forgatta a vevő tetejére szerelt irány kereső keretantennájának gombját. Az antenna lassan elfordult az egyik, majd a másik irányba. Amory felnézett, s ujjával a keret alaplapján lévő mutatóra koppantott.

— Megítélésem szerint nem mozdultak el — mondta… — Az irány változatlan. Valószínűleg arra várnak, hogy felszálljon a köd.

— Milyen messze vannak?

— Barney, viselkedj ésszerűen! Legalább százszor mondtam, hogy ezzel a készülékkel az irányt megállapíthatom, de a távolságot nem. A válaszadó jelének erőssége semmit se mond, éppúgy lehetnek egy mérföldre, mint ötvenre. Hangosabb a jel, mint három napja volt, amikor először csíptük el, eszerint közelebb jöttek, ez minden. A bemérési adatokból se számolhatom ki a távolságot, túl sok a változó. Állandóan sebességet váltottunk, ezért nem használhatom a teherkocsi sebességmérőjét. Így nem állapíthatok meg egy alapvonalat, továbbá a viking hajó is nyilván elmozdult azóta…

— Meggyőztél. Ezt tehát nem tudod megmondani nekem. Mi az, amit viszont megmondhatsz?

— Azt már megmondtam. A hajó tizennyolc napja hagyta el Grönlandot. Magam állítottam be a pörgettyűs tájolót a Belle Isle-szorosra, új elemeket tettem bele, bekapcsoltam és kipróbáltam a visszajelzőt. Láttuk, amint elindulnak.

— Te meg Lyn azt ígértétek, hogy négy nap alatt ideérnek — Barney a körme tövén levált bőrdarabkát harapdálta.

— Mi csak azt mondtuk, hogy ideérhetnek négy nap alatt. Ha azonban az idő rosszra fordul, megváltozik a szél vagy akármi, akkor sokkal tovább is tarthat az útjuk. Ez történt. Mindenesetre elcsíptük a szignált, ami azt jelenti, hogy sikerült az átkelés.

— Ez két napja volt. Mi van azóta?

— Ne sértődj meg, Barney, de ez az időutazás-dolog csöppet se használ az idegeidnek. Filmet csinálunk, nem? A többi mind túlóra meg ráadás. Nem mintha bárki is panaszkodnék. Azért a legjobb, ha enyhíted a nyomást, könnyebb lesz neked is, nekünk is.

— Igazad van, igazad van — morogta Barney. Szókincsében ez állt a legközelebb a bocsánatkéréshez. — Tudod, ez a két nap… az idegeimre megy a várakozás.

— Pedig semmi ok sincs az aggodalomra. Vágni lehet a ködöt, szinte semmi szél sincs, ismeretlen part előtt horgonyoznak… kizárt dolog, hogy bárhová elmozduljanak. Nem kezdenek evezgetni, ha azt se tudják, hova mehetnek. Az iránykereső szerint olyan közel vagyunk hozzájuk, amennyire csak lehet, s ha felszáll a köd, ide tudjuk irányítani őket…

— Hé! — kiáltott Dallas a partról. — Hallok valamit ott kinn a vízről!

Barney siettében többet csúszott, mint lépett a lejtőn lefelé. Dallas füléhez tett kézzel, feszülten figyelt.

— Csöndben — mondta. — Figyelj, te is hallod-e. Odakinn a ködben. Esküdni mernék, hogy vízcsobogást hallottam, mintha eveznének, és hangokat is.

Megtört és visszahúzódott egy hullám. A nyomában támadt csendben tisztán hallatszott az evezők csapása.

— Igazad van! — kiabálta Barney, majd még nagyobb hangerőre váltott.

— Errefelé… erre!

Dallas is kiabált. A ködkürtről mindketten elfeledkeztek, mert sötét árny bontakozott ki a tengert borító ködből.

— Ez a csónak — mondta Dallas —, amit a hajó oldalára akasztottak…

Kiabáltak, integettek. Hirtelen rés nyílt a ködben, s tiszta kilátás nyílt a járműre és az utasaira.

A csónak valamiféle sötét bőrből készült, a benne ülő három férfi csuklyás prémzubbonyt viselt. A hátravetett csuklyák alól hosszú, fekete haj lógott előre.

— Ezek nem vikingek — állapította meg Dallas, karjával arrafelé intve. A fekete poncho meglebbent. — Kik ezek?

Dallas mozdulatára a csónak farában ülő két férfi újra a vízbe mártotta a kerek evezőket, a harmadik azonban, aki elöl térdelt, meglendítette a karját, s Dallas felé süvített valami a levegőn át.

— Eltaláltak! — ordított Dallas. Hanyatt esett, mellkasából felmeredt a lándzsa. A ködkürt melléje esett a partra. A szelep kinyílt, bömbölő hang szállt végig a vízen. A csónakban ülők szemvillanás alatt megváltoztatták a lapátolás irányát, s néhány csapással visz-szaküldték járművüket a ködbe.

Érkezésük és eltűnésük között alig néhány másodperc telt el. Barney döbbenten állt. Megbénították a történtek és a ködkürt üvöltése. Lehetetlen volt a zajban gondolkodni. Először ezt kellett megszüntetnie,, s csak aztán fordulhatott Dallashoz, aki még mindig mozdulatlanul hevert a hátán, s olyan halottnak látszott, mint egy konzervált sós hering.

— Kihúznád ezt a vacakot? — kérte Dallas egész, nyugodt hangon.

— Félek, hogy fáj… hogy belehalsz… nem merem…

— Nem olyan vészes, mint ahogy látszik. Azért ügyelj rá, hogy kifelé húzd, és ne befelé nyomd…

Barney gyengéden megrántotta a dárda nyelét. Egész könnyen kijött, de beleakadt Dallas ruhájába. Barney jól megvetette a lábát, s két kézzel kapaszkodott a fanyélbe. A dárda kiszabadult, hosszú csíkot tépve a poncho impregnált anyagából. Dallas felült, felemelte a ponchót, és feltépte a kabátját és az ingét.

— Ide nézz — mutatott a bordáin díszelgő vörös karcolásra. — Öt centivel jobbra megy, és kipukkaszt. Az a horog belém mart, ha megmozdultam. Mondhatom, rosszabb volt, mint amilyennek most látszik. — Végigsimította a dárda elefántcsont fejéből kimeredő kampót.

— Mi történt? — Amory futva jött lefelé a lejtőn a kocsitól. — Mi volt ez? Nem csónak jött? Dallas felállt, és visszagyűrte az ingét a nadrágjába.

— A bennszülöttek felvették velünk a kapcsolatot — felelte. — Úgy tűnik, az indiánok vagy az eszkimók a vikingek előtt értek Amerikába.

— Súlyosan megsérültél?

— Túlélem. Nem erre a dárdahegyre írták a nevemet. — Kuncogva vizsgálgatta a fegyvert. — Szép faragás. A súlyelosztása is jó.

— Nem tetszik nekem ez a dolog — Barney elázott cigarettát kotort elő. — Nem volt elég bajom enélkül is? Remélem, a viking hajót azért nem találják meg.

— Én meg remélem, hogy megtalálják — mondta Dallas mély kéjjel. — Nem hinném, hogy Oltárnak gondot okoznának.

— Azt akartam mondani — szólt Amory —, hogy mindjárt felszáll a köd. Odafentről már látni, amint helyenként áttör a nap.

— Legfőbb ideje — Barney mohón beleszívott a cigarettájába. A parázs sistergett és sziszegett.

Most, hogy kisütött végre a nap, a frissen feltámadt nyugati szél segítségével egykettőre eltakarította a ködöt. Fél órán belül teljesen megtisztult a levegő. Alig egy mérföldre a parttól Ottar knorrja vesztegelt.

Barney majdnem mosolygott.

— Szólaltasd meg nekik azt az izét — mondta. — Ha ide néznek, meglátják a teherautót.

Dallas az utolsó molekula szén-dioxidot is beleengedte a kürtbe, erőtlen nyávogás volt az eredmény. A kívánt hatást azonban ez is elérte. Látták, hogy a hatalmas vitorla elkeskenyedik, aztán ismét kiszélesedik, amint körbefordítják, és fehér hab jelenik meg a hajó faránál. Nyoma se volt a bőrcsónaknak. Ugyanolyan váratlanul tűnt el, mint ahogy érkezett.

A knorr a parttól néhány száz méterre megfordult és megállt. A vitorlát leeresztették, a hajó lágyan ringott a hullámokon. Mindenki integetett és teli torokból üvöltözött.

— Gyerünk már! — kiabált Barney. — Kössetek ki! Miért nem hozzátok ki azt a jószágot a partra?

— Biztos megvan rá az okuk — vélte Amory. — A part jellege vagy valami ilyesmi.

— Mit javasolsz, hogy jutok ki oda?

— Talán kiúszol — ajánlotta Dallas.

— Okos fiú. Még jobb lenne, ha kievickélnél, és átadnál nekik egy üzenetet.

— Oda nézzetek! — mutatta Amory. — Van még egy csónakjuk. — A knorr saját csónakja, a hajó hat méter hosszú, miniatűr mása még mindig a fedélzeten volt. Egy kisebb csónakot eresztettek le a hajó oldalánál.

— Ej, de ismerős ez nekem — Dallas.

Barney hunyorogva nézte. — De még mennyire. Ugyanolyan, mint a vörös bőrűeké volt.

Ketten másztak be a himbálózó járműbe, s evezni kezdtek. Ottar ült elöl, evezőjével integetett, s néhány perc múlva partra húzták a csónakot, és kilábaltak a vízből.

— Isten hozott Vinlandon! — fogadta Barney. — Milyen volt az út?

— Itt rossz a part, nincs fű az állatoknak, fák nem jók — mondta Ottar. — Találtál jó helyet?

— A lehető legjobbat, néhány mérfölddel lejjebb a part mentén, épp olyan, amilyet akartál. Nem volt gond a grönlandi átkelésnél?

— Rossz szél, nagyon lassú. Sok-sok úszó jég és fóka, és láttunk két skraellinget. [16] A fókákat ölték, el akartak evezni, mi utánuk mentünk, és amikor dárdákat dobtak, megöltük őket. Megettük a fókáikat. Elvettük a csónakjukat.

— Tudom, mire gondolsz, mi is találkoztunk a rokonaikkal.

— Hol az a jó hely, amit találtál?

— Tovább lefelé a part mentén, a földnyelvet megkerülve, a szigeteken túl. El se lehet téveszteni. Majd Amory veletek megy a hajón, és megmutatja.

— Én ugyan nem — Amory maga elé tartott kézzel hátrált. — Elég ránéznem egy hajóra, már elzöldülök. Kifordul a gyomrom, és a vízre szállás harmadik percében meghaltam.

Dallas a hivatásos katona veleszületett ösztönével tudta elkerülni a kényelmetlen megbízásokat. Amikor Barney feléje fordult, már félig felmászott az emelkedőn a kocsi felé.

— Teherkocsisofőr vagyok — szólt hátra a válla fölött. — A kocsiban várok.

— Ó, igaz és hű alkalmazottak! — jegyezte meg Barney hidegen. — Értem az adást, fiúk, nem kell megismételni. Rendben van, Amory, közöld a sofőrrel, hogy vigye vissza a kocsit a táborba. Mi a hajóval jövünk, amilyen gyorsan tudunk. Partra tesszük Ottar embereit, s talán egyszer megint elkezdünk filmezni. Keltsétek fel Ginót, mondjátok meg neki, hogy menjen a hegyre, a megbeszélt helyről filmezze a hajó érkezését. És gondod legyen rá, hogy azok a teherkocsinyomok ne maradjanak ott a homokon.

— Hogyne, Barney, minden meglesz. Bár elmehetnék helyetted, de én meg a hajók…

— Jó, persze. Igyekezz!

Barney pocsékká ázott a csónakban. A víz olyan hideg volt, hogy úgy érezte, térdből amputálták a lábait. A csónak hajlított fakeretre feszített fókabőrből készült, himbálózott, és úgy pattogott a vízen, mint valami óriási bogár. Barney kénytelen volt a fenékre guggolni. Két kézzel kapaszkodott a tákolmány oldalába. Amikor elérték a knorrl, képtelen volt rá, hogy kimásszon az imbolygó járműből, és átmász-szon a hajó magas palánkján. Végül erős kezek nyúltak le érte, és felrántották, mint egy zsák gabonát.

— Hananu! Sidustu handartökin! [17] — harsogta Ottar. Emberei boldog kiáltozással futottak, hogy nekilendítsék a hajót az utolsó útszakasznak. Barney visszavonult a hátsó fedélzetre, nehogy a sietség közepette eltiporják. A hajósok helyreillesztették a beitass rúdját, az asszonyok sikoltozva menekültek az útból, a leszíjazott birkák viszont csak zajos bégetéssel tiltakozhattak a rúgások ellen. Lármásán kavargó istállóudvarra emlékeztetett a túlzsúfolt fedélzet. Feltépett takarmánybálák és megrettent lábasjószág mindenfelé. A felfordulás közepén egy asszony guggolva fejte a tehenét. Amikor a hajó megfordult, a szél magával hozta a hajófenék szagát. Az istállóudvar-hasonlat egyre helytállóbbnak tetszett.

A hajó elindult. A felfordulás elcsitult, az állatok is visszatértek a takarmányukhoz. A hátszél nem csupán a vitorlát duzzasztotta, elhajtotta a szagokat is. A hátsó fedélzetet friss, tiszta levegő töltötte be. Az orrtöke sziszegve hasította az Atlanti-óceán hosszú hullámait, és gömbölyded, dúsan habzó hullámokat küldött hátra. A knorr elemében volt. Könnyedén haladt a tengeren, mint egy parafa dugó, mégis hatékony, méltóságteljes járműnek bizonyult.

— Föld látszik jónak! — Ottar alig ért a kormányrúdhoz. Szabad kezével a part felé intett, ahol magas fák között dús rétek tűntek elő.

— Várj, míg a földnyelvet megkerüljük! — biztatta Barney. — Ott még ennél is jobb.

Elhaladtak az öböl előtt sorakozó szigetek mellett. Az állatok megérezték a friss fű illatát, s éktelen ricsajt csaptak. A megbéklyózott, lenyűgözött bika köteleit rángatva bömbölt. Az asszonyok sikongattak örömükben, a férfiak daloltak. Az utazás a végéhez közeledett, a kikötés jónak ígérkezett. Még Barney is izgatottan leste, hogyan tárul fel előttük az Epaves-öböl, a hegyek mentén az ég kékje felé törő fákkal s a patak mentén a füves legelők üde tavaszi zöldjével. Aztán észrevette az operatőrt és a dzsipet a domboldalon. Ismét eszébe jutott a film. Letérdelt a mellvéd mögött. Óvatosan kerülve a kamera látószögét, végig a mellvéd védelmében, odakúszott, ahol a palánk egyik lécére akasztva szarvval díszített viking sisak lógott a szíján. Barney föl se emelte a fejét, amíg a sisakot szorosan a fejére nem tette. Most már megláthatják a partról.

Ottar teljes sebességgel a patak torkolatának vezette a hajót. Az emberek izgatottan kiáltoztak a fedélzeten. A knorr alja a homokot karcolta, egy hullám átemelte és továbbsegítette, majd ismét megcsikordult a homok, s a hajó enyhe rázkódással megállt. Senki se vesződött vele, hogy leeressze a vitorlát. Az utasok és tengerészek egyaránt a hullámok közé vetették megukat. Örömükben kacagva, hangos fröcsköléssel gázoltak ki a patak partjára és a rétre. Ottar hatalmas marokkal tépett a térdig érő fűből, megszagolta, megrágta. A többiek a földön hemperegtek együgyű, állati gyönyörükben, hogy a hajón eltöltött hónapok után ismét szárazföldet taposhatnak.

— Óriási! — kiáltotta Barney. — Egyszerűen óriási! Partraszállás Vinlandon. Az Újvilág első telepesei. Nagyszerű képsorok, valódi, hamisítatlan, történelmi képsorok! — Keresztülverekedte magát az izgatott állatokon, odaállt a tathoz, hogy az operatőr jól láthassa, s hívó mozdulattal intett. — Ebből elég is! — kiáltotta. — Gyere le ide!

A hangja nem ért el odáig, de a gesztus félreérthetetlen volt. Gino felállt a kamera mögött, visszaintett, s kezdte berámolni a felszerelést a dzsipbe. Pár perc múlva már a partra is kanyarodott a kocsi. Barney leugrott a hajóról, és futott, hogy találkozzon vele.

— Várj! — utasította Dallast. — Fordulj meg, és menj fel arra a partoldalra ott, a patakkal szemben. Gino, állítsd fel a tetőn a kamerát, úgy, hogy szemből kaphasd el a befutó hajót, a leözönlő embereket, ahogy a kamera felé rohannak és kétoldalt megkerülik.

— Frenetikus jelenet — lelkendezett Gino —, káprázatos, ahogy lecsődültek a hajóról! Adj tíz percet!

— Jó. Ennél úgyis tovább tart, míg még egyszer beállítjuk a jelenetet. Várj! — fordult Dallashoz, aki újra beindította a motort. — Szükségem van a flaskád-ra.

— Miféle flaskára? — kérdezte Dallas, ártatlanul tágra nyílt szemekkel.

— Arra a flaskára, amit mindig magadnál tartasz, gyerünk már! Kölcsön, majd később visszakapod.

A kaszkadőr vonakodva előhúzott az ülés alól egy fekete címkés, negyedrészt üres whiskys palackot.

— No lám, no lám! — jegyezte meg Barney barátságtalanul. — Privát készletem kincsei.

— Kimerültek a tartalékaim, véletlen volt, visszafizetem!

— Én meg azt hittem, enyém az egyetlen kulcs. Hogy a hadsereg mi mindenre meg nem tanítja az embereket! Na gyerünk, lóduljatok! — bedugta a palackot a kabátja alá, és Ottarhoz, ballagott, aki a patak mellett térdelt, és vizet szürcsölt a két markából.

— Légy szíves, küldd vissza őket a hajóra! — mondta Barney. — Még egyszer le akarjuk fényképezni a partraszállást, sokkal közelebbről.

Ottar felnézett, pislogott, keze fejével kitörölte a vizet dús szakállából.

— Te mit beszélsz, Barney? Mindenki boldog földön. Nem fognak visszamenni a hajóra.

— De igen, ha te küldöd őket.

— Miért küldeném őket? Ez egy hülyeség ötlet.

— Azért küldöd őket, mert megint nekünk dolgozol. Itt van némi fizetés — odaadta a palackot Ottarnak, aki szélesen elmosolyodott, és az ajkához emelte. Mialatt ivott, Barney.teljesen meggyőzte.

Még Ottarnak sem volt könnyű visszazavarni őket a hajóra. Végül is elfutotta a méreg — ez amúgy is könnyen megesett nála —, az egyik férfit úgy mellbe vágta, hogy elterült a homokon, két asszonyt meg jól célzott rúgással terelt a kellő irányba. Bár ezután is morogtak és kiabálva panaszkodtak, mégis visszamásztak a hajóra, és az evezőkhöz telepedtek. A zendülés maradékát elfojtotta az erőfeszítés, hogy levontassák a knorrt a zátonyról.

A parton pedig, mihelyt lerakták a kamerát, Barney rohanvást zavarta vissza a dzsipet a táborba. A hajó még meg se fordult az öbölben, hogy ismét vitorlát bontson, amikor a dzsip már visszaért. A hátsó ülésen sörösládák, sajtosrekeszek és sonkakonzervek halmozódtak.

— Szórd ki az egészet tíz méterre a kamera mögött! — dirigálta Barney. — Tornyozd fel, hogy messziről meglássák. Nyisd fel a sonkákat, hadd lássák, miről van szó. Adj a kezembe egy sonkát és egy doboz sört!

— Jönnek — mondta Gino. — Káprázatos, mindent elsöprő!

A knorr teljes sebességgel száguldott át az öblön. Magasan tornyosult a kamera fölé a vitorla, a hajó nagy fröcskölés közepette hatolt be a patak torkolatába. Barney nem volt biztos benne, hogy a lelkesedésből a második partraszállásra is futja, s nem kívánt kockáztatni.

— Öl! — kiáltotta teli torokból. — Svinakjöt, öl ok ostr! [18]

A vikingek megértették. Csaknem három hetet töltöttek szűken adagolt kemény kenyéren és szárított halon. Tomboltak a lelkesedéstől. Legalább olyan látványos volt a reakciójuk, mint először. Talán még festőibb. Egymást a sárba taposva verekedtek a partra magukat, s versengve futottak el a kamera mellett az ételhez és italhoz.

— Ennyi — szólt Barney —, de ne menj el. Mihelyt telezabálták magukat, le akarom tereltetni velük a lábasjószágot. — Ottar lépett hozzájuk, egyik markában félig elfogyasztott sonka, a másikban sörösdoboz. — Nos — kérdezte Barney —, milyen a táborhely? Megfelel? Ottar körülnézett, és boldogan bólintott.

— Jó fű, jó víz. Bőséges fa a parton tűznek. Sok fa, kemény fa, kivágni. Hal, vadászat, ez jó hely. Hol van Gudrid? Hol vannak a többiek?

— Szabadnapot kaptak — közölte Barney. — Ó-Katalinán piknikeznek. Fizetett szabadnap, óriási buli, ökörsütés meg minden.

— Miért a buli?

— Mert nagylelkű vagyok, szeretek boldog arcokat látni magam körül, mert úgyse tudtunk mihez kezdeni, amíg rátok vártunk, s mert így olcsóbb. Minimális létszámú csapattal vártam itt rátok három hétig. A többiek, akik részt vesznek a bulin csak egy napig lesznek távol.

— Látni akarom Gudridot.

— Slitheyre gondolsz. Biztos ő is látni akar téged.

— Hosszú idő volt.

— Az egyszerű örömök embere vagy, Ottar. Végezz legalább azzal a sonkával előbb, és jusson eszedbe, hogy ez fontos történelmi pillanat. Megérkeztél az Újvilágba!

— Ostobaság vagy, Barney! Ugyanaz a régi világ, csak egy Vinland nevű hely. Ott azok a fák jónak látszanak.

— Nem feledem ezeket a történelmi szavakat — mondta Barney.