A technicolor időgép

17. FEJEZET

A kőhegyű dárda átlyukasztotta a motorcsónak oldalát, és beszorult a padozatba.

— Otthagytam, hogy bedugaszolja a lyukat — magyarázta Tex. — Jött még több is, de addigra már iszkoltunk onnan.

— Nyilván meglepődtek — vélte Barney. — Talán megijedtek a motor hangjától.

— Eveztünk.

— Márpedig biztos, hogy okuk volt rá. A Cape Dorset népe békés nép, láttátok, hogy viselkedtek a múltkori látogatás során.

— Esetleg nem tetszett nekik, hogy felaprítottuk a rokonaikat, holott barátságosan közeledtek — szólt közbe Dallas. — Most viszont nem kellett keresnünk a bajt, kérés nélkül megkaptuk a magunkét. Ha a motor nem indul első berántásra, tengeri temetésben részesültünk volna, vagy a főzőedényükbe kerülünk. Megbeszéltük a dolgot Texszel, és úgy gondoljuk, hogy ezért a melóért harctéri pótlék jár…

— Majd írjátok rá az utalványotokra. Meglátom, mit tehetek. Most ne bosszantsatok vele! — Barney megrántotta a dárdát, de az nem engedett. — Fontosabb dolgok aggasztanak. Csaknem kész a filmünk, mindössze az életbevágóan fontos és roppant elengedhetetlen indián csatajelenet hiányzik. Nem mellőzhetjük, viszont elég nehéz indián csatát produkálni indiánok nélkül. Ezrével vannak odakint a part menti jégen. Kiküldelek benneteket mindenféle gyönggyel meg csillogó vacakkal, hogy béreljetek fel néhányat nekem, és mit kapok? Kifogásokat.

A kaszkadőröket hidegen hagyta az érvelés. Dallas szó nélkül a dárdára mutatott. Rezesvinnyogás szelte át a levegőt.

— Feltétlenül itt kell ezt művelniük?! — csattant fel Barney.

— Ha jól emlékszem, te parancsoltad — emlékeztette Tex. — A part az egyetlen hely, ahol nem zavarják a többieket.

A fekete köpönyegesek körmenete lemasírozott a partra. A dobos a ritmust verte. Pókláb menetelt az élen. Összehajtható székeket is cipeltek. Öltözet címén kendők, őzbőrök és karibuköpenyek festői gyűjteményét aggatták magukra.

— Húzzátok partra azt a csónakot, és gyerünk innen! — mondta Barney.

— Támogatom az indítványt — dünnyögte Dallas. — Ezek a zenekari próbák rosszabbak a közönséges gyilkosságnál.

Pókláb keresztülbotladozott a homokon. Tubáját a mellére ölelte, orra vörösen meredt elő a sápadt arcbőrből.

— Fedett próbateremre van szükségünk! — könyörgött. — Ez a sok friss levegő kinyír minket, annyi szent. A kandúrjaim évek óta nem voltak szabad levegőn.

— Kitisztul a tüdejük.

— Jobb szeretik piszkosán.

— Majd meglátom, mit tehetek…

— Ellenség a láthatáron! — kiáltott Tex. — Nézzétek azt a különítményt!

Lenyűgöző látvány volt. Az öböl száját szegélyező szigetek mögül egyik csónakrakomány Cape Dorset-i a másik után úszott elő. Ahogy közelebb értek, villódzás látszott a csónakok fölött, és mély zúgás töltötte be a levegőt.

— Szó sincs baráti vizitről — állapította meg Tex.

— Talán mégis barátságosak lesznek — Barney hangja alig hordozott lelkesedést.

— Mibe fogadunk? — kérdezte Dallas megvetően.

— Jó. Akkor hát, izé, védelmi állást veszünk fel. Mit javasoltok?

Tex Daliásra bökött a hüvelykujjával.

— Ő a rangidős, ő adja a parancsokat.

— Rendben! — pattogott Dallas. — Eltakarítjuk a civileket a partról, értesítjük Ottart, hogy zárja be az erődjét, visszavonulunk a táborunkba. A járműveket körbeállítjuk, a lakókocsik legyenek belül. Minden katonaviselt pasas fegyvert kap. Utána ülünk és figyelünk. Tex, vidd a civileket a táborba.

— Jó terv — értett egyet Barney. — De ugye nem felejtettétek el, hogy a film vége hiányzik? Gino vigye fel a dombra a kameráját, onnan az egészet áttekintheti. Még egy kamerát akarok, kézben tarthatót, hogy az erődből is filmezzük őket. — Gondolatban végigfutott a segédoperatőrök névsorán, és arra az elkerülhetetlen, ám nyomasztó eredményre jutott, hogy egyedül ő jöhet szóba. — Azt hiszem, Ottarral és az övéivel kell tartanom.

— Ahogy akarod — felelte Dallas. Gondolataiba merülve nézte, amint a zenészek visszamenekülnek azon az úton, amelyiken lejöttek. — Gino és a kamera a teherkocsi platóján utaznak. A kocsi a dombon vár, a sofőrrel együtt. Mivel a domb a tábor és a part között van, Tex is ott marad egy sörétes puskával. Ő lesz a főnök. Ha azt mondja, visszavonulás, visszavonulnak. Én veled tartok az erődbe.

— Menjünk.

A csónakok előretörése lelassult, mert az élen haladók bevárták az újonnan érkezőket. Úgy látszik, tömeges támadásra készültek. Ezzel mindenesetre időt engedtek a parton levőknek, hogy rendezzék soraikat. Mihelyt a filmeseket Dallas megelégedésére elrendezték, ő és Barney kocsiba ültek, és lezötyögtek a viking erődbe. Dallas pisztolyt és géppisztolyt viselt, a vállán töltényöveket vetett át. Néhány rossz külsejű fémdobozt is az erődbe vitt. Ők érkeztek utoljára a falak mögé. Bezáródott mögöttük a hosszú farúddal elreteszelt dupla kapu. A tüzelőállásból Barney nézte, hogyan tolat a teherautó a kellő helyzetbe a domb tetején.

— Mi csinálja ezt a zajt? — kérdezte Ottar.

— Fogalmam sincs — tájékoztatta Barney. — Jönnek!

Fodrozódó mozgás söpört végig az öblön. A bőrcsónakok nekilendültek.

Barney a cölöpfal tetejére támasztotta a 34 mm-es kamerát. Végigpásztázta az előretörő csónakok vonalát. A felhők résén áttörő napfény felsziporkázott a számtalan evező csapkodó tollán és a vízpermeten. Komor, egyenletes előnyomulás volt. A csónakok a sötétség egyenruhás seregét hordozták. A vízi alkalmatosságok közeledtével egyre hangosabb lett a földöntúli, rémisztő zaj. Barney a kamerába kapaszkodott, megállás nélkül filmezett. Örült, hogy elfoglaltsága akad. Érezte, ha ez a kötelesség nem tartaná vissza, már fejvesztve iszkolna.

— Már hallottam ilyen zajt — mondta Dallas. — Ugyanilyen zümmögés, csak halkabb.

— Hol? — Barney ráközelített az egyik vezércsónakra. Már majdnem a parton volt.

— Ausztráliában. Ott vannak ezek a bennszülöttek, abóknak [21] hívják őket, azoknak a varázslója egy zsineg, végére kötött fadarabot pörgetett a feje felett, annak volt ilyen sípoló hangja.

— Zúgattyú, hát persze. Számos primitív törzs használja őket. Varázserőt tulajdonítanak nekik. Most, hogy hallom a hangjukat, nem is csodálom. Feltehetőleg mindegyik csónakban zúgattyúzik egy-egy indián.

— Nekem is van varázslat, elbánik az ő varázslatukkal! — Ottar fenyegetően pörgette a fejszéjét a feje fölött.

— Ne keresd a bajt! — tanácsolta Barney. — El kell kerülnünk a harcot, ha lehet.

— Micsoda?! — Ottar viking lelke alapjaiban rendült meg ettől a lehetőségtől. — Harcot akarnak, harcolunk. Itt nincsenek gyávák! — kihívón meredt Barneyra.

— Partra szállnak — lépett kettejük közé Dallas.

A látogatás békés célját illető remények végképp szétfoszlottak. Amint egy-egy csónak partot ért, a benne utazók a fövényre rántották, majd előkapták dárdáikat. Íjaikat és a zömök, kőhegyű nyilakkal megtöltött puha tegezeket. Barney a közeli felvételekre összpontosított. Gino nyilván nagy totálokkal dolgozik, ő viszont többet is láthat a fegyverzet részleteiből, mint amennyit szeretne.

— Ottar — szólt Dallas —, mondd a tieidnek, hogy bújjanak fedezék mögé, és húzzák be a fejüket!

Ottar morgott, de kiadta a parancsot. A viking lelki alkat nem szívesen alkalmazkodott a védekező harcmodor gondolatához, de azért nem is volt öngyilkos beállítottságú. A falak mögé húzódó védők legalább hússzoros túlerővel álltak szemben. Még az egyébként harcias skandinávok is kénytelenek voltak számot vetni a hátrányos körülményekkel. Zümmögni kezdtek a nyilak. Egy dárda éppen a kamera alatt csapódott a falba. Barney térdre bukott, az optikát két cölöp közötti hézagon dugta ki. Ez a látóteret korlátozta ugyan, de kedvezett testi épségének.

— Gyáva fegyverek — morogta Ottar. — Gyávák.

Nem így kell harcolni. — Mérgesen csörgette a pajzsán a harci szekercét. A vikingek mélységesen megvetették az íj és nyíl használatát… Kizárólag a rohamharcászat és a kézitusa erényeit becsülték.

Átmeneti szélcsend következett. Az összes csónakot partra vonták és kirámolták. A Cape Dorset-kultúra képviselői a cölöpfal körül tömörültek, hogy bejáratot keressenek. Néhányan megpróbálkoztak a fal megmászásával. A villogó viking fejszék villámgyorsan lefejezték vagy megcsonkították a támadókat, s ezzel elejét vették az efféle rohamnak. A támadók a fegyvereiket lengették, és magas hangon visítoztak. A zaj fölött egyfolytában a zúgattyúk zümmögő füttye hullámzott. Dallas a támadók háta mögött összegyűlt kisebb csoportra mutatott.

— Úgy látszik, azok a főnökök. Másként öltöznek, valami szőrmeszerelésük van, rókafarokkal.

— Inkább vajákosok — vélte Barney. — Vajon mit terveznek? — Célirányos sürgés-forgás indult meg a Cape Dorset emberei között. A szőrmeszegélyes főnökök szervezték. Irányításuk alatt néhány támadó harcos az erdőbe futott, és rőzsével megrakodva tért visz-sza.

— Talán be akarják törni a falat? — találgatott Barney.

— Rosszabbtól tartok — felelte Dallas. — A Cape Dorset-i indiánok ismerik a tüzet?

— Biztos. Jens azt mondja, hogy a házaik romjai között tüzrakó gödröket és hamut talált.

— Ettől tartottam — mondta Dallas komoran, s a fal tövében egyre magasabbra növekvő rőzsekupacra mutatott.

A vikingek dárdadöfölése, kard- és szekercerázása haszontalannak bizonyult: a máglya egyre följebb magasodott. A következő pillanatban hátulról, a vezetők csoportjából előretört egy férfi, és lángoló fáklyával a kezében átszaladt a kiabáló tömeg sorain. Záporoztak körülötte a viking dárdák, ő azonban, mihelyt elég közel ért a farakáshoz, megcsóválta a fáklyát, széles ívben belehajította. A láng felfénylett, belekapott a száraz fába, és vastag füstoszlopot küldött az égnek.

— Akár most rögtön megállítom ezt az egész balhét — ajánlotta Dallas, s lehajolt, hogy kinyissa az acéldobozokat a lába előtt.

— Nem! — Ottar tiltón nyújtotta ki a kezét. — Harcolni akarnak, harcolunk. Elbánunk azzal a tűzzel.

— Meglehet, de közben lemészárolnak titeket.

— Mi is lemészárolunk néhányat — Ottar gonoszul vigyorogva bámult le a falról. — És Barney jó képeket akar harcoló indiánokról.

Barney habozott. Dallas merev, kifejezéstelen pillantásának a jelentését nem hagyhatta figyelmen kívül.

— Persze hogy kell az a film! — tört ki végül. — De nem emberi életek árán! Hadd intézze el őket Dallas!

— Nem — döntött Ottar. — Megkapod a jó kis harcot a filmedhez. — Dübörgőén felnevetett. — Ne nézz olyan szomorúan, gamli vinr [22], saját magunkért is harcolunk. Ti hamar elmentek. Mi egyedül maradunk. Azt akarjuk, hogy a skraelling emlékezzék rá, hogyan csatáznak az északiak — mondta, és már ott se volt.

— Igaza van — mondta Dallas. — Mégis jó lesz, ha felkészülünk rá, hogy segítsünk, ha bajba kerül.

— Kinyitotta a legnagyobb dobozt. Viharálló hangszórót és egy tekercs szigetelt huzalt vett elő. — Olyan messzire akarom ezt tenni, amennyire csak a huzal engedi.

— Mi ez?

— Ennek a vérfagyasztó egységnek a hangszórója. Majd meglátjuk, milyen képet vágnak a bennszülöttek, mikor ezt telibe kapják.

Ottar összevonta a harcosait a kapu belső oldalán. A falak őrzését a nőkre és a nagyobb gyerekekre bízta. Két asszony készenlétben állt, hogy kinyissák a kapukat. Barney döbbenten észlelte, hogy egyikük Slithey. Miért nincs odaát a táborban, biztonságban? Kiabálni kezdett neki, ám ugyanebben a pillanatban Ottar felemelte a karját, és Barney szavai elvesztek a viking csataordításban. A kapu kitárult, az északiak kiözön-löttek.

Ez az a fajta harc. volt, amelyet a vikingek a legjobban értettek és élveztek. Üvöltő, zárt csapatuk előretört, és a Cape Dorset-kultúra harcosaira rontott. A támadók létszámfölénye mit sem ért. Semmit vagy csaknem semmit sem tudtak tenni a skandináv mészárosok ellen, akik érinthetetlenek voltak acélpajzsaik és — sisakjaik védelmében. Mészárosmunka következett. Rövid kardjuk, szekercéjük a dorsetiek húsát és fegyverét egyaránt felaprította.

Az indiánok sorai megtörtek, menekülésre kényszerültek. Iszkoltak a véráztatta gyilkosok megállíthatatlan előretörése elől. Mihelyt azonban szétvált a két csapat, térköz támadt köztük, és megváltozott a csata jellege. Fürge dárdák hatoltak a vikingek sorai közé, nyílvesszők pattogtak a pajzsokon. Előbb egy, aztán még egy viking elesett, dárdától átszúrt lábbal. A Cape Dorset-i főnökök lassan felismerték a megváltozott helyzetet. Elszakadtak a vikingektől. Így azok nem kelhettek birokra az ellenséggel, márpedig csak a kézitusa kedvezett nekik. Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan körülveszik és egyenként lemészárolják őket.

— Ha bármit is tehetsz, Dallas, most kell tenned — mondta Barney.

— Rendben. Az egyetlen pár füldugó az enyém. Ha neked volnék, a fülembe dugnám az ujjamat.

Barney válaszolni készült, Dallas azonban felcsapta a kapcsolót. Barney hangja, az összes többi hanggal együtt, megsemmisült. Ahogy a vijjogó, érzékromboló, vérfagyasztó üvöltés belerobbant a világba, ő sem tehetett mást, mint hogy ujjait a fülébe dugja, és két kézzel kapaszkodik a fejébe. Dallas elégedetten bólintott. Kinyitotta a másik dobozt, könnygáz- és füstgránátokat vett elő. Szakszerűen, nyújtott karral dobálta át egyik gránátot a másik után a palánkon.

Anélkül, hogy a fejét elengedte volna, Barney elgyötörtén megfordult és lenézett. E pár másodperc alatt teljesen megváltozott a csata képe. A sziréna és a bombák a vikingek és támadóik számára egyaránt ismeretlenek voltak. Az előbbiek azonban természetes védekező reakciójuknak megfelelően még szorosabb csomóba tömörültek. Nem így a Cape Dorset-iek. Elsöpörte őket a pánik. Fülüket tépte a félelmetes zaj. Fojtó füstoszlopok nőttek körülöttük a földből. Nem láttak, nem kaptak levegőt. Tudatos gondolkodás és döntés nélkül sarkon fordultak és a csónakokhoz rohantak. A támadó hadsereg helyén csupán fejvesztetten menekülő, küszködve rohanó csöcselék maradt, mely mozdulatlan, sötét holttesteket hátrahagyva menekült. A csata befejeződött. A parti csürhe a csónakokért verekedett. A könnygáz felhőin keresztül az utolsó támadók is lebotladoztak a partra.

Ottar emberei együtt maradtak. Egymásnak vetették a hátukat, készen álltak rá, hogy felvegyék a harcot emberi vagy természetfeletti ellenségeikkel. A könnygáztól megvakítottak éppúgy harcra készen álltak, mint a többiek. Bátorságuk fenséges volt.

Amikor Dallas lekapcsolta a rémisztőgépet, a csönd mintha hullámokban támadott volna. Barney fülei süketek voltak, még mindig betöltötte őket az a hihetetlen, érzékbénító zaj. Lassan leengedte a karját, és felállt. A Cape Dorset-ieket legyőzték, elkergették, ehhez nem fért kétség. Ezt a viking harcosok is felismerték, pajzsaikat leengedték, diadalmasan rázták fegyvereiket. Dallas hangja óriási távolságból, soksok réteg vattatömésen át érkezett.

— Fütyültek a teherkocsira és a táborra, Gino nyilván mindvégig kurblizott — intett a dombtetőn várakozó teherkocsi felé. Lenézett a kacagó vikingekre, akik az égő máglyát kapkodták szét a falnál. — Az indián csatát is megkaptad, kész a filmed.

Barney elfordult a holtaktól és a sebesültektől. Reszkető térddel lefelé indult.