A technicolor időgép

2. FEJEZET

Az irodában hat férfi vette körül L. M. íróasztalát.

— Zárjátok be az ajtót, vágjátok el a telefonzsinórokat! — rendelkezett L. M.

— Hajnali három óra van — tiltakozott Barney. — Képtelenség, hogy kihallgassanak minket!

— Ha a bankok szagot kapnak, tönkrementem egész életemre, sőt lehet, hogy tovább. Zsinórokat elvágni!

— Bízzátok rám! — mondta Amory Blestead. Felállt, szigetelt nyelű csavarhúzót vett elő a zsebéből. Ő volt a Climactic Filmstúdió műszaki osztályának a vezetője. — Végre megoldódott a rejtély. Idestova egy éve javítgatják a fiaim ezeket az elvágott drótokat, hetente átlag kétszer.

Amory keze sebesen járt. Egykettőre leszerelte az elosztódobozok tetejét, kikötötte a hét telefont, a házi telefont, a zártláncú tévét és a magnetofonos üzenetrögzítőt. L. M. Greenspan le nem vette róla a szemét, s egy szót se szólt, amíg személyesen meg nem győződött róla, hogy mind a tíz vezeték szabadon fityeg.

— Halljam — bökött az ujjával Barney Hendrickson felé.

— Úgy néz ki, L. M., hogy végre minden kerek. A vremeatron valamennyi lényeges részegységét beépítettük a Szörnyfi és Rémlány házassága díszleteibe, úgyhogy ennek a filmnek a büdzséje fedezte a költségeket. Még meg is takarítottunk valamennyit, mert a prof gépei kevesebbe kerültek, mint a szokványos kellékek…

— Maradj a tárgynál!

— Jó. Szóval ma délután, akarom mondani, tegnap délután vettük fel a szörnyfilm utolsó laboratóriumi jeleneteit, utána elkaptunk néhány díszletezőt, és túlórában kirámoltuk az egész gépparkot. Mihelyt a melósok leléptek, mi hatan felszereltük az egészet egy katonai teherkocsi platójára. A kocsi a Brooklyni őrvezető díszleteiből maradt itt. A prof felélesztette, és kipróbálta a rendszert. Akármikor indulhatunk.

— Nem tetszik a teherkocsidolog. Hiányozni fog a leltárból.

— Nem fog hiányozni, L. M., mindenre ügyeltünk. Eredetileg állami fölösleg volt, és különben is selejtezés előtt állt. A szokásos, teljesen törvényes csatornákon keresztül adtuk el, ráadásul Tex vette meg. Mondom: teljesen tiszták vagyunk.

— Tex, Tex… ki az a Tex? És egyáltalán, kik ezek itt? — kérdezte L. M. panaszosan, és bizalmatlan pillantásokat vetett a társaság tagjaira. — Azt hiszem, szóltam, hogy ezt az egész ügyet tartsd szűk körben.

— Ennél szűkebb körben már nem is tarthatnánk. Én vagyok benne, a professzor, őt te is ismered, aztán saját műszaki főnököd, Blestead, aki harminc éve dolgozik neked…

— Jó, jó, tudom… és mi van azzal a hárommal? — L. M. két sötét, hallgatag alak felé intett az ujjával, akik Lewis farmert és bőrdzsekit viseltek. Mellettük magas, ideges, vörösesszőke férfi ült. Barney bemutatta őket.

— Az a kettő ott Tex Antonelli és Dallas Levy, mindketten kaszkadőrök…

— Kaszkadőrök! Miféle mutatványnál akarod két hamisított műcowboyjal helyettesíttetni magadat?

— Ha volnál szíves lehiggadni, L. M.! Segítségre van szükségünk ehhez a munkához, megbízható emberekre, akik tartják a szájukat, és zűr esetén is feltalálják magukat. Dallas a zöldsapkásoknál szolgált. Mielőtt belépett volna hozzánk, rodeókon dolgozott. Tex is tizenhárom évet töltött a haditengerészetnél, a kézitusa oktatója volt.

— És a harmadik pofa?

— Ő dr. Jens Lyn a California Egyetemről, filológus. — A hosszúra nőtt ember idegesen felállt, és kapkodva meghajolt az asztal felé. — Germán vagy hasonló nyelvekre specializálódott, ő lesz a tolmácsunk.

— Most, hogy önök is a csapat tagjai, valamennyien felfogják a terv fontosságát? — kérdezte L. M.

— Megkapom a pénzemet — mondta Tex —, és befogom a szám. — Dallas szótlan bólintással jelezte egyetértését.

— Ez felülmúlhatatlan alkalom — hadarta Lyn enyhe dán akcentussal. — Kivettem a kutatóévemet, még a nagyvonalú honorárium nélkül is önökkel tartanék mint tanácsadó, hisz oly keveset tudunk az ónorvég nyelv beszélt változatairól…

— Jó, jó — L. M. felemelte a kezét; átmenetileg megnyugodott. — Tájékoztatást kérek.

— Először próbaüzemet tartunk — mondta Barney. — Megnézzük, működnek-e a valóságban is a professzor mütyürjei…

— Biztosíthatom önöket…!

— És ha működnek, összehozzuk a csapatot, kidolgozzuk a forgatókönyvet, és a helyszínen forgatunk. Az eredeti helyszínen! Nyitva áll előttünk az egész történelem, szélesvásznon! Filmre vehetjük, magnóra vehetjük…

— És megmenthetitek ezt a filmstúdiót a csődtől. Nem kell statisztákat fizetni, díszletet építeni, nincs gond a szakszervezetekkel…

— Nono! — szólt közbe Dallas komoran.

— Természetesen nem a maguk szakszervezetére gondoltam — magyarázkodott L. M. — A csapat itteni tagjai a kollektív szerződés szerint adható bért vagy annál is magasabbat kapnak, prémiummal; én a másik oldalon jelentkező megtakarításokra gondoltam. Eredj most, Barney, míg lelkes vagyok, és ne térj vissza jó hír nélkül.

Cementjárdán kopogó lépteik visszhangot vertek a hatalmas műterem épületek falairól, s ahogy a ritkásan elhelyezett lámpák fényében bandukoltak, árnyékaik hol előttük, hol mögöttük nyújtóztak. A néptelen, stúdiók magányos csöndjében komor gondolataik támadtak. Önkéntelenül közelebb húzódtak egymáshoz. A kijelölt épület ajtajánál a filmgyár egyik őre várta őket. Tisztelgett, hangja megtörte a gyászos hangulatot.

— Hermetikusan lezártuk a környéket, uram — jelentette.

— Nagyszerű — nyugtázta Barney. — Valószínűleg itt töltjük az éjszaka hátralevő részét, bizalmas munkával. Legyen rá gondja, hogy a közelünkbe se jöjjön senki.

— Már szóltam a kapitánynak meg a fiúknak.

Barney bezárta az ajtót a csapat mögött. Kigyulladtak a keresztgerendákra szerelt lámpák. A raktárépület csaknem üres volt, mindössze néhány háttérkulissza porosodott a falnak támasztva. Egy vászontetős platójú, olívazöld teherautó állt ott, ajtaján a hadsereg fehér csillagával.

— A telepek és az akkumulátorok feltöltve — jelentette be Hewett professzor, miután felmászott a teherautó platójára, és megkocogtatott egy-egy műszert. Leakasztott néhány kábelt, melyek a falra szerelt elosztódobozba futottak, és leadta őket a kocsiról. — Uraim, fel lehet szállni, kezdődhet a kísérlet.

— Legyen szíves, mellőzze a „kísérlet” kifejezést! — kérte idegesen Amory Blestead; egyszerre bánni kezdte, hogy részt vesz az akcióban.

— A vezetőfülkébe szállók — mondta Tex Antonelli. — Ott kényelmesebb. Ugyanilyen tragaccsal furikáztam a Marianákon.

Egymás után a többiek is felszálltak, hátra, a professzor mellé. Dallas felhúzta maga után a teherautó hátsó palánkját. A dízelüzemű áramfejlesztő és a rengeteg elektronikus berendezés jóformán az egész helyet betöltötte. Így csak a felszerelést tartalmazó ládákra ülhettek.

— Készen vagyok — nyilatkoztatta ki a professzor.

— Első próbálkozásként talán vessünk egy pillantást i. sz. 1500-ra?

— Nem! — Barney megingathatatlan volt. — Állítsa be az 1000. évet, ahogy megbeszéltük, és kapcsolja be.

— Csökkenne az energiaköltség, és a kockázat egyenesen…

— Ne kezdjen most majrézni, professzor! Elég messzire vissza akarunk jutni ahhoz, hogy a gépek láttán senki se ismerje fel, hogy gépeket lát, és a balhét elkerüljük. Tegyük ehhez még hozzá, hogy a viking film mellett döntöttünk, nem pedig a Notre Dame-i toronyőrt akarjuk megismételni.

— Az különben se a tizenhatodik században volna — mondta Jens Lyn. — Véleményem szerint valamivel korábban, a középkori Párizsba kéne helyezni a színt, körülbelül…

— Józsi! — morogta Dallas. — Ha menni akarunk, hát menjünk, és ne a szájunkat járassuk. Elrontja a csapat harci szellemét, ha csak lődörgünk, és vesztegetjük az időt csata előtt.

— Így igaz, Mr. Levy — mondta a professzor, s ujjai mozogni kezdtek a kapcsolók fölött. — Krisztus urunk után 1000… már megyünk is! — Káromkodott, és a kapcsolókat babrálta. — Úgy agyondíszítették a gépet, a pótkapcsolókat és álműszereket, hogy még zavarba jövök! — panaszolta.

— Horrorfilm számára kellett berendezést építenünk — hadarta Blestead a szokásosnál is gyorsabban. Arcán finoman gyöngyözött a veríték. — Reális szerkezetet kellett konstruálnunk.

— Ezért irreálisra építették! — morogta a professzor mérgesen, miközben a végső beállításokat végezte, majd átbillentett egy multipólus-kapcsolót.

A hirtelen terhelés hatására megváltozott az áramfejlesztő dübörgése. A berendezés felett kisülések sercegtek. Hideg tűz szikrái csapkodtak a sima felületek fölött, mindannyiuk fején égnek állt a haj.

— Valami nem stimmel — kapkodott levegő után Jens Lyn.

— Dehogyis — mondta Hewett professzor higgadtan, s parányit állított a műszereken. — Egy mellékjelenségről van szó mindössze, teljesen jelentéktelen statikus feltöltődésről. Máris épül a mező, azt hiszem, önök is érzik.

Valóban: mindannyian kifejezetten kellemetlenül érezték magukat, ahogy az egyre erősebb feszültség mind szorosabban markolta a testüket.

— Úgy érzem, mintha valaki hatalmas kulcsot dugott volna a köldökömbe, és arra tekerné fel a beleimet — mondta Dallas.

Talán nem éppen ezeket a szavakat használtam volna — értett egyet Lyn —, de a tünetek nálam is mutatkoznak.

— Automatikus üzemmód bekapcsolva — mondta a professzor, megnyomott egy gombot, és otthagyta a műszerfalat. Az energiamaximum elérésének mikroszekundumában a szelén egyenirányítók automatikusan elindítják az utazást. Ezen a műszeren követhetik. Ha a mutató nullára ér…

— Tizenkettő — mondta Barney, a műszerre bámult, aztán elfordult.

— Kilenc — olvasta le a professzor. — Növekszik a töltés. Nyolc… hét… hat…

— Kapunk ezért harci pótlékot? — kérdezte Dallas, de a többiek még csak el se mosolyodtak.

— Öt… négy… három… Tapintani lehetett a feszültséget: az elekromosat és a gépét is, a sajátjukat is. Moccanni se tudtak. Megbabonázottan lesték a piros mutatót. A professzor sorolta: — Kettő… egy…

A nullát nem hallották, mert az örökkévalóság e töredéke alatt még a hang léte is elveszett. Valami meghatározhatatlan dolog történt az utasokkal, ami olyannyira kívül esett az élet megszokott tapasztalatain, hogy a következő másodpercben már vissza se tudtak emlékezni az átéltekre. Eltűntek a raktárépület fényei, s csupán a műszerek halvány derengése látszott az egymás fölött sorakozó panelokon. A teherautó nyitott végén túl, ahol az előző pillanatban még a raktárhelyiség vakító lámpái világítottak, most csupán alaktalan, egyenletes szürkeség gomolygott. Az ember szeme belefájdult, ha odanézett.

— Heuréka! — kiáltotta a professzor.

— Kér valaki egy kortyot? — tudakolta Dallas, és elővarázsolt egy liter rozspálinkát a láda mögül, amelyen ült. Mindjárt el is fogadta saját kínálását, minek következtében az üveg tartalma érzékeny veszteségeket szenvedett. A pálinka gyorsan járt kézről kézre, még Tex is hátranyúlt a vezetőfülkéből egy slukkra. A professzor kivételével mindannyian bátorságot merítettek belőle. A professzor boldogan motyogott,, minden figyelmét a műszereknek szentelte.

— Igen… egyértelműen… egyértelmű helyváltoztatás a múlt felé… könnyen mérhető tempóban… már fizikai helyváltoztatás is… nem volna szerencsés a csillagközi térben vagy a Csendes-óceán fenekén felbukkanni… ments isten! — Az egyik árnyékolt műszer képernyőjére pillantott, és pontosította a beállítást. — Azt javaslom, uraim, hogy mindenki kapaszkodjék erősen! A tőlem telhető legpontosabb becslést alkalmaztam a helyi talajszint beállítására, de nem merek túl pontos lenni. Nem szeretném, ha a föld alá érkeznénk, ezért lehet, hogy esünk néhány hüvelyknyit… Készen vannak? — azzal átkapcsolta a főkapcsolót.

A hátsó kerekek értek először földet, a következő másodpercben hatalmas csattanással leért a kocsi orra is. Mindenki megtántorodott. Ragyogó napfény ömlött be a felhajtott ponyva atá, s a friss szél hullámverés hangját hozta a távolból.

— Félelmetes. Abszolút világcsúcs — ámult Amory Blestead.

A szürkeség eltűnt. A vászontető keretében, mint hatalmas panorámaablakban, sziklás tengerpart látszott, hömpölyögtek a hatalmas hullámok. Kiköltöző sirályok suhantak alacsonyan, két megrettent fóka belecsobbant a tengerbe.

— Sose láttam Kaliforniának ezt a részét — jegyezte meg Barney.

— Ez az Óvilág, nem az Új — magyarázta büszkén Hewett professzor. — Hogy egész pontos legyek, az Orkney-szigeteken vagyunk, ahol a tizenegyedik században számos skandináv település volt. 1003-at írunk. Kétségtelenül meglepi önöket, hogy a vremeatron nemcsak időbeli, hanem térbeli helyváltoztatásra is képes. Ezt a tényezőt azonban…

— Engem semmi sem lep meg, mióta Hoovert megválasztották — mondta Barney. Sikeresen megérkeztek valahová — vagy valamikor —, s ő visszanyerte uralmát önmaga és az események fölött. — Dologra! Dallas, hajtsd fel a vászontető elejét, lássuk, merre megyünk.

Miután a vászontető elkerült az útból, sziklás tengerpart tárult a szemük elé, melynek keskeny szalagja a váz és a lekerekített sziklák között vezetett. Fél mérfölddel távolabb kiugró hegyfok zárta el a kilátást.

— Gyújtsd be a motort — szólt be Barney a vezetőfülkébe a hátsó ablakon át —, és nézzünk körül a part mentén!

— Rendben — felelte Tex, és elfordította a kulcsot. A motor az első fordulat után feléledt. Tex egyesbe kapcsolt, és lassan végigzötyögtek a sziklás parton.

— Kell? — kérdezte Dallas, s egy szíjon lógó revolvertáskát kínált, benne a fegyverrel. Barney viszolygott.

— Tartsd magadnál. Valószínűleg önmagamat lőném csak meg vele. Add a másik pisztolyt Texnek, és tartsd a puskát is magadnál.

— Nem kellene pusztán önvédelemből felfegyverkeznünk? — kérdezte Amory Blestead. — Magam is tudok puskával bánni.

— Nem ez a szakmád, s mi szakszervezeti szabályok értelmében tevékenykedünk itt. A te dolgod, Amory, hogy segítsd a professzort: a legfontosabb a vremeatron. A fegyverekkel majd Tex és Dallas foglalkozik. Így biztosan megelőzzük a baleseteket.

— Alt for Sátán! Nézzétek, micsoda szépség, nahát, hogy én ezt a saját szememmel láthatom! — Jens Lyn magánkívül motyogott és előremutatott.

A teherautó megkerülte a hegyfokot. Kis öböl tárult a szemük elé. Kezdetleges, megfeketedett evezős hajó hevert a partra húzva. Mindjárt a part fölött nyomorúságos épület meredezett. Vályogból és kőből vert, esetlen falait tengeri növényekből készített zsúptető fedte. Sehol egy lélek nem látszott, bár a ház egyik végén füst kanyargóit felfelé a kéménylyukon át.

— Hol vannak innen a népek? — kérdezte Barney.

— Érthető módon a teherautó lármája és látványa megrémítette őket. Nyilván a házban kerestek menedéket — magyarázta Lyn.

— Állítsd le a motort, Tex! Talán helyes lett volna, ha hozunk néhány gyöngysort vagy effélét, hogy kereskedhessünk a bennszülöttekkel.

— Attól tartok, ezek másfajta bennszülöttek… Mintegy szavait hangsúlyozandó, nagy recsegve kitárult a ház durván megmunkált ajtaja, és szörnyűségesen üvöltözve egy férfi ugrott ki rajta. Széles pengéjű fejszét lóbált a feje felett. Felugrott a levegőbe, a fejszét hozzácsapdosta a bal karjára erősített pajzshoz, majd a lejtőn lefelé rohanva feléjük viharzott. Ahogy hatalmas szökellésekkel közeledett, láthatták fején a fekete, szarvakkal díszített sisakot, dúsan lobogó szőke szakállát és széles bajszát. Az ordítozást abba se hagyva a pajzs szélét kezdte rágni; szája habzott.

— Láthatják, egészen nyilvánvalóan fél, ám egy viking hős nem mutathatja ki a félelmét a jobbágyai és cselédei előtt, akik kétségkívül a házban rejtőzködve figyelik. Ezért eszméletlen dühbe lovallja magát…

— Függesszük fel a kiselőadást, doki. Dallas, ügyelnétek Texszel az ürgére? Lelassíthatnátok kissé, mielőtt még összetör valamit?

— Beleengedünk egy golyót, az majd eléggé lelassítja.

— Nem! Szó se lehet róla. A filmgyár még önvédelemből sem bocsátkozik gyilkosságba.

— Jó, ha ragaszkodsz hozzá… de erre az ügyre a szerződésünk szerint a személyes testi veszélyeztetésnél járó jutalékot kapjuk.

— Tudom! Takarodjatok már kifele, mielőtt… Puffanás szakította félbe Barneyt, majd minden más zajt elnyomó diadalordítás hangzott.

— Értem, amit mond — kuncogott örömében Jens Lyn. — Azzal kérkedik, hogy kiverte a szörny szemét.

— A mélák lecsapta az egyik reflektort! — kiabálta Dallas. — Foglald le egy kicsit a fiút, Tex, azonnal ott leszek én is. Távolítsd el innen!

Tex Antonelli kicsusszant a vezetőfülkéből, és a part mentén futott lefelé, egyre messzebb az autótól. Mihelyt az őrjöngő fejszés meglátta, rögtön utánavetette magát. Körülbelül ötven méterrel odább Tex megállt, és felszedett két öklömnyi kődarabot, amiket jócskán legömbölyített már a tenger. Vidáman pattogtatta őket a tenyerén, mintha baseball-labdák lennének. Higgadtan várt, hogy dühöngő támadója közelebb érjen. Öt méternél az egyik követ a viking fejéhez vágta, s mihelyt a pajzs felemelkedett, hogy hárítson, a másikkal a gyomrát vett célba. A két kő egyszerre repült a támadó felé, éa alig pattant le az első a pajzsról, a második máris gyomorszájon találta. A viking hangos nyögéssel leült. Tex pár lépést hátrált, és felkapott még néhány követ.

— Bleyda! [1] — kapkodott a viking levegő után, a fejszéjét rázva.

— Igen, meg te is. Gyere csak, haver, minél nagyobbra nőttél, annál csattanósabban esel pofára!

— Csomagoljuk be! — javasolta Dallas. Éppen előbújt a teherautó mögül, feje fölött kötélhurkot pörgetett. — A prof izgul a bigyói miatt, és szeretne visszamenni.

— Oké, előkészítem neked a pasast.

Tex odakiáltott a vikingnek néhányat a legvaskosabb tengerészsértések közül, de egyik se törte át a nyelvi korlátokat. A gyerekkorában tanult latin gesztusokhoz folyamodott hát, s ujjait és kezeit fürgén mozgatva közölte ellenfelével, hogy felszarvazták, hogy kiherélték, szennyes szokásokat tulajdonított neki, s a sorozatot a legvégső sértéssel fejezte be: bal kezét jobb bicepszére csapta, minek következtében jobb ökle felugrott a levegőbe. A felsoroltak közül egy vagy több eredete a tizenegyedik századig is visszanyúlhatott, mert a viking üvöltve tápászkodott föl. Tex higgadt mozdulatlansággal várt, bár pigmeusnak látszott a támadó óriás mellett. A fejsze felemelkedett. Dallas pörgő lasszója kiperdült és elkapta. Ugyanebben a pillanatban Tex elgáncsolta a vikinget, aki hangos puffanással elvágódott. Két támadója azonnal rávetette magát. Tex birkózófogással megbénította, Dallas pedig villámgyors hurokkal gúzsba kötötte. A viking néhány másodperc alatt harcképtelenné vált, karjait lábaihoz kötötték a háta mögött. Tajtékzott tehetetlen dühében, míg végigvonszolták a kavicson, vissza a teherautóhoz. Tex vitte a fejszéjét, Dallas a pajzsát.

— Beszélnem kell vele! — makacskodott Jens Lyn. — Micsoda ritka alkalom!

— Azonnal indulnunk kell! — sürgette a professzor, miközben óvatosan állítgatta a finomhangolókat.

— Támadnak! — vinnyogta Amory Blestead, és reszkető ujjával a ház felé mutatott. Rongyos, torzonborz emberek rohantak feléjük a dombról, kezükben mindenféle kard, fejsze, dárda.

— Elmegyünk innen! — adta ki Barney a parancsot.

— Dobjátok be hátra ezt.a történelem előtti fanyüvőt, és gyerünk. Ha hazaértünk, bőven lesz időd rá, doki, hogy elcsevegj vele.

Tex a vezetőfülkébe ugrott, és felmarkolta pisztolyát az ülésről. A teljes tárat kilőtte a tengerre, majd felbőgette a motort, bekapcsolta a megmaradt reflektort, és megszólaltatta a kürtöt. A támadók üvöltése megrettent vinnyogásba csapott át, ahogy fegyvereiket eldobálva, fejvesztetten menekültek vissza a házba. A teherautó megfordult, és elindult a part mentén. Amikor a hegyfok, körüli éles kanyarhoz értek, autókürtöt hallottak a sziklák túlsó oldaláról. Texnek alig maradt ideje, hogy jobbra rántsa a kormányt, s a meg-megtörő hullámok között megállítsa a kocsit. A hegyfok mögül egy olajzöld teherautó zúgott elő, és elszáguldott mellettük.

— Józsi, te mazsola! — kiáltotta oda Tex, és elindította a motort.

Barney Hendrickson felnézett, mikor a másik autó elhaladt mellettük, és rátért az ő keréknyomaikra. A nyitott vászontető alá pillantott, és tátva maradt a szája. Önmagát látta, amint a köveken meg-meglóduló kocsiban állva hajladozik és gonoszul vigyorog. Mielőtt a második teherkocsi végképp eltűnt volna a sziklafal mögött, az ottani Barney Hendrickson az orrához emelte a hüvelykujját, és ujjait lebegtetve hosszú orrot mutatott innenső énjének. Barney visszahuppant az egyik ládára.

— Láttátok? — kapkodott levegő után. — Mi volt ez?

— Roppant érdekes — jegyezte meg Hewett professzor, és elindította az áramfejlesztőt. — Az idő képlékenyebb, mint hittem. A világvonalak megduplázhatok vagy talán meg is háromszorozhatok, és ki tudja, hátha végtelen számú hurok is elképzelhető. A lehetőségek határtalanok…

— Abbahagyná végre a locsogást, és elmagyarázná, amit láttam?! — pattogott Barney, kezében a csaknem teljesen kiürült pálinkás flaskával.

— Önmagát látta, vagy önmagunkat láttuk, amivé a jövőben… attól tartok, nyelvtanunk egyelőre nem alkalmas az efféle helyzetek pontos leírására. Leghelyesebb talán, ha azt mondjuk, hogy ugyanezt a teherautót látta, önmagával a platón, egy későbbi időpontban. Így elég érthető.

Barney felnyögött, kiürítette a palackot, és felkiáltott fájdalmában, mert a viking odavergődött hozzá a padlón, és lábon harapta.

— Tartsa mindenki a ládákon a lábát! — figyelmeztette őket Dallas. — Még mindig habzik a szája. A kocsi lassított. Tex hátrakiabált a kabinból:

— Mindjárt ott leszünk, ahol földet értünk! Látom a keréknyomok végét. Mi jön most?

— Álljon az eredeti helyhez a lehető legközelebb! Úgy egyszerűbb a műszerek beállítása. Készüljenek fel, uraim, megkezdjük utazásunkat a saját időnkbe.