A technicolor időgép

16. FEJEZET

— Be ne menj! — hangzott hátulról. Egy kar előrenyúlt Barney mellett, és eltolta kezét a kilincsről. Az ajtó halk sóhajtással becsukódott Barney orra előtt.

— Mi a fenét művelsz?! — kiabálta ingerülten, s túlcsorduló haraggal megperdült, hogy a másik szeme közé nézhessen.

— Meggátollak a végzetes hiba elkövetésében, te hülye! — az újonnan jött férfi arcán fölényes vigyor ömlött el, amint Barney az ajtónak tántorodott, álla leesett, szemei szélesre tágultak döbbenetében.

— Pompás póz! — értékelte a másik. — Talán jobb lenne, ha fellépnél a filmekben, ahelyett hogy rendezed őket.

— De hiszen… te… én vagyok… — rebegte Barney. Önmagát látta, legjobb fésűsgyapjú pantallójában, lóbőr pilótazakójában, hóna alatt egy doboz filmmel.

— Remek megfigyelés — a másik Barney komiszul vigyorgott. — Tartsd ezt egy picit! — nyomta alteregója kezébe a filmes dobozt, majd előkotorta a tárcáját a farzsebéből.

— Tessék…? — hebegte Barney. — Micsoda…? — lenézett a kezében tartott dobozra, és elolvasta a címkét: Viking Kolumbusz — 1. tekercs.

A másik Barney összehajtogatott papírlapot vett elő a tárcából, és Barneynak nyújtotta. Annak most tűnt fel először, hogy rejtélyes párjának a kezét terjedelmes, vörösre színeződött kötés takarja.

— Mi történt a kezemmel… a kezeddel?! — bámult elszörnyedve a kötésre, miközben a másik Barney kitépte a kezéből a tekercset, és belenyomta helyette a cédulát.

— Ezt add a profnak — mondta a másolat —, és ne lebzselj itt tovább, hanem eredj, fejezd be a filmet, világos? — kitárta L. M. ajtaját, mert a folyosó végén megjelent a küldönc a tolókocsival, rajta további tizenegy tekercs film. A küldönc meglepetten pislogott egyikükről a másikukra, majd vállat vont, és bement. A másik Barney követte. Az ajtó becsapódott mögötte.

— A kezed, mi történt a kezeddel? — kérdezte Barney elhalón a bezárt ajtót. A kilincsre tette a kezét, hogy kinyissa, de az összehajtogatott cédula ragadta meg a figyelmét. Kibontotta. Közönséges géppapír volt, hátoldala üres, széle beszakadt. Írás sehol se volt rajta, csupán egy golyóstollat kapkodva megrajzolt ábra.

Barney semmit se értett belőle. Összehajtogatta, és betette a tárcájába. Hirtelen megrándult: eszébe jutottak a bedobozolt filmek.

— Befejeztem a filmet! — kiabálta teli torokból. — Elkészült, időben leadtam! — Két arra járó titkárnő kuncogva hátrafordult. Barney fenyegetően meredt rájuk, aztán továbbment.

Mit is mondott a másik Barney? Hogy ne lebzseljen itt tovább, hanem fejezze be a filmet. Vajon be tudja-e fejezni? Úgy látszik, igen — ha egyáltalán volt valami azokban a dobozokban. No de hogy fejezheti be a forgatást határidő után, miközben határidőre szállít?

— Nem értem — motyogta útközben a B műterem felé. Még a vremeatronon dolgozó professzor látványa se törhette meg örvénylő gondolatait. Megállt az időemelvényen, és igyekezett megemészteni a történteket vagy a történendőket, ám a fáradtság és az önmagával folytatott beszélgetés megrendítő hatása átmenetileg megfosztotta a logikus gondolkodás képességétől.

— A javítás elvégeztetett — törölte meg Hewett professzor a kezét egy rongyban. — Visszatérhetünk 1005-be.

— Hát akkor gyerünk — Barney a tárcája után nyúlt.

A verőfényes Kalifornia után a napsütés ellenére homályosnak tűnt az új-foundlandi táj. A levegő egyértelműen hidegebb volt.

— Pontosan hánykor hagytuk el a stúdiót? — érdeklődött Barney.

— 12:03 órakor, hétfőn. A panaszokat kérem mellőzni. Ha figyelembe vesszük, hogy az a mikrokefál zenei idióta mit művelt a berendezésemmel, bámulatosan gyorsnak kell minősítenünk a javitási munkálatokat.

— Szó sincs panaszkodásról, professzor. Kezdem azt hinni, hogy mégis van esélyünk a határidő betartására. Önmagámmal találkoztam az irodaházban, s láttam a kezemben a Viking Kolumbusz tekercseit.

— Képtelenség!

— Könnyű mondani. Az is elképzelhető, hogy ön ugyanakkora megdöbbenésnek néz elébe, mint amekkorát én éltem át. Azt mondtam nekem, vagy azt fogtam mondani magamnak, vagy hogy a fenébe mondjam, hogy ezt adjam át önnek. Ért valamit belőle?

A professzor egyetlen pillantást vetett a papírra, és boldogan elmosolyodott.

— Hát persze — felelte. — Milyen ostoba voltam. A tények önmagukért beszélnek. Hogy úgy mondjam, mindvégig az orrom előtt voltak, csak nem vettem észre őket. Pedig milyen egyszerű.

— Elszánná magát, hogy nekem is elmagyarázza? — türelmetlenkedett Barney.

— Az ábra két időutazást mutat. A jobb oldali kisebb ív érdekel bennünket, mivel ez magyarázza meg, honnan jött az ön alteregója a filmes dobozokkal. Valóban, még most is mód van rá, hogy elkészítsük a filmet, és a megadott határidő előtt szállítsuk.

— Hogyan? — kancsalított Barney a diagramra, mely az égvilágon semmi információt sem nyújtott a számára.

— Ön most befejezi a filmet, és teljesen közömbös, hogy ezenközben mennyivel lépi túl a határidőt. Amikor elkészül, akkor a diagram B pontjának megfelelő helyen lesz. Az A pont a határidő. Ön egyszerűen visszatér A-ba, leadja a filmet, utána hazamegy B-be. Milyen fenségesen egyszerű.

Barney megmarkolta a papírt.

— Tegyük csak tisztába ezt az ügyet. Azt akarja mondani, hogy elkészíthetem a filmet a határidő után, majd visszatérek az időben egy korábbi időpontra, és határidőre szállítok?

— Igen.

— Bolondságnak hangzik.

— Az értelem csak a bolond számára hangzik bolondságnak.

— Elfelejtettem ezt a megjegyzést, ha még valamit megmagyaráz. Ez a papír a diagrammal — ingerülten rázta a professzor orra előtt. — Ki rajzolta?

— Az az egy biztos, hogy én nem, hiszen most látom először.

— Hát akkor gondolkodjék. Hétfő reggel kaptam ezt a papírt L. M. irodája előtt. Most megmutatom magának. Azután beleteszem a tárcámba, és ott hurcolom, amíg el nem készül a film. Akkor visszautazom, hogy leadjam a filmet L. M.-nek. Találkozom a régi magammal az iroda előtt, kiveszem az ábrát a tárcámból, átadom nekem, a papír visszakerül a tárcába és így tovább. Van ennek értelme a maga számára?

— Természetesen. Semmi zavarót se látok.

— Tehát nem lát zavarót. Ha minden eszerint történik, akkor senki se rajzolta ezt a rajzot. Ez egyszerűen körbejár a tárcámban, én meg önmagámnak adom. Ezt magyarázza meg! — tette hozzá diadalmasan.

— Semmi szükség rá, ez magától értetődik. Az a papírdarab önfenntartó időhurkot képez. Senki se rajzolta. Azért létezik, mert van. Ennél adekvátabb magyarázatra nincs szükség. Ha mégis érteni kívánja, mondok egy példát. Ön is tudja, hogy minden papírdarabnak két oldala van. Ha azonban egy papírszalag egyik végét 180°-kal elforgatja, majd összeilleszti a végeket, akkor a papír úgynevezett Möbius-szalaggá válik, melynek csak egy oldala van. Ez is létezik. Az, hogy ezt kimondjuk, nem változtat a tényeken.

— Mégis… honnan jött az a diagram? — Ha mindenáron ragaszkodik valami forráshoz, akkor mondja azt, hogy ugyanonnan jött, ahová a Möbius-szalag hiányzó oldala távozott.

Barney gondolatai alaposan összegabalyodtak. A végek lazán csapdostak. Az ábrára bámult, míg bele nem fájdult a szeme. Valakinek meg kellett rajzolnia. És minden papírdarabnak két oldala kell, hogy legyen… Erőtlen ujjakkal csúsztatta a diagramot a tárcájába, a tárcát a farzsebébe dugta, és buzgón remélte, hogy sikerül elfeledkeznie az egészről.

— Készen állunk az időugrásra — jelentette Dallas.

— Miféle időugrásra? — pislogott értetlenül Barney az előtte álló kaszkadőrre.

— A következő tavaszra, 1006 tavaszára. Alig fél órája beszéltünk róla. A kaját átadtuk Oltárnak, az egész csapat felpakolt és indulásra készen áll. Mehetünk, amikor mondod — mutatott a vontatók és teherkocsik várakozó sorára.

— A következő tavasz, hát persze, igazad van. Mondd csak, Dallas, tudod, mi az a paradoxon?

— A spanyol borbély, aki azokat borotválja, akik nem maguk borotválkoznak, tehát ki borotválja a borbélyt?

— Ilyesmi, csak még rosszabb. — Barney hirtelen visszaemlékezett a bekötött kézre. Felemelte a jobb kezét, és gondosan megszemlélte minden oldalról. — Mi történhetett a kezemmel?

— Szerintem tökéletes állapotba van — mondta Dallas. — Innál egyet?

— Nem segítene. Éppen most találkoztam magammal. A kezemet véres kötés borította, és nem voltam hajlandó megmondani nekem, hogy történt, és menynyire súlyos. Érted, mit jelent ez?

— Persze. Italra van szükséged.

— Akármit is mondtok, te meg a vaskori barátaid, az alkohol nem nyújt megoldást minden problémára. Azt jelenti, hogy egyedülálló eset vagyok a világegyetemben. Szadomazochista. Az összes többi szegény nyomorult kénytelen beérni azzal, hogy önmagával szemben mazochista vagy másokkal szemben szadista. Én azonban mazochista gyönyört lelek abban, hogy szadista vagyok önmagámmal szemben. Egyetlen neurotikus se mondhatja ezt el magáról, csak én — megborzongott. — Talán mégis jót tenne egy ital.

— Hoztam magammal.

A flaska árleszállításból származó, hangyasavízű, olcsó rozspálinkát rejtett. A nyelőcsövét égető, maró ital átmenetileg elterelte Barney figyelmét a paradoxonokról és saját szadokompenzációs hajlamairól.

— Menj, nézz körül, légy szíves! — kérte Dallast.

— Ugorj előre márciusra, állapítsd meg, hogy észleltek-e már indiánokat. Ha Ottar még nem látta őket, akkor folytasd! Egyhetes időközökben érdeklődj. A végén jelentkezz itt!

Barney félreállt. Az időemelvény aprót vibrált, s eredeti helyétől néhány méterre megjelent. Dallas lemászott, kezével fekete borostáját dörzsölgette.

— A prof becslése szerint tíz órát voltunk távol — tért azonnal a lényegre. — Az nyolc óra túlórázást jelent…

— Ezt mellőzheted. Mit találtál?

— Megépítették a falat, csupa cölöp, mint azokban az indiánfilmekben. Március elején minden békés volt, az első két bőrcsónakot huszonegyedikén látták.

— Elég jó. Gyerünk! Szólj a profnak, hogy indítsa el az ingajáratot március huszonkettedikére. Mindenki itt van?

— A Jeltárt Betty ellenőrizte és rendben találta. Tex meg én névsort olvastunk. A lakókocsikban üldögélnek. Kivéve persze a sofőröket.

— Milyen a márciusi éghajlat?

— Napos, de a levegőnek még foga van.

— Szóljatok mindenkinek, öltözzenek melegen. Nem akarom, hogy az egész csapat benáthásodjék.

Barney hátrasétált a saját lakókocsijához. Felhúzta az esőkabátját és a kesztyűjét. Mire ismét a konvoj elejére ért, az ingajárat már javában működött. A következő fordulóval Barney is átment 1006 tavaszára. Vérbeli északi tavasz volt. A párás napfény alig enyhítette a hideget. A mélyedésekben megállt a hó, lenn a völgyben a paliszád északi oldalánál is havas maradt a talaj. A telep valóban olyan volt, mint a western-filmek erődjei. Barney magához intette az éppen akkor érkező kis teherkocsi vezetőjét.

— Vigyen le oda!

A következő megálló: az Apacs-erőd! — jelentette be a sofőr.

A kocsi elporzott a felfelé kapaszkodó, kíváncsi vikingek mellett. Keskeny nyílásnál állt meg, ahol egy laza cölöp helyén bejáratot alakítottak ki. Amikor megérkeztek, Ottar préselte magát keresztül a hézagon.

— Kénytelenek leszünk nagyobb kaput vágni ide — közölte vele Barney. — Széles, dupla kaput, belülről retesszel.

— Nem jó, túl nagy, túl könnyű betörni. Így kell csinálni.

— Nem a megfelelő mozikba jártál…

Barney szava elakadt, mert Slithey nyomakodott át a résen. Korántsem tiszta öltözékét a vállán összetűzött karibubőr köpeny egészítette ki. Arca kozmetiká-zatlan volt, a csípőjén csecsemőt himbált.

— Mit keresel itt?! — kérdezte zsémbesen Barney. Úgy érezte, rászedték. Mintha még nem lett volna elég megrázkódtatásban része ma.

— Egy ideje itt vagyok — felelte Slithey. Ujját a gyerek szájába dugta. Az cuppogva szopni kezdett.

— Ide figyelj, csak most jöttünk, mi van ezzel a gyerekkel?

— Vicces, nem? — Slithey kuncogni próbált. — Amikor tavaly nyáron útra készen álltunk, olyan soká kellett várni, hogy kiszálltam a lakókocsiból, sétáltam a friss levegőn. Érted, ugye?

— Nem, és azt hiszem, nem is akarom érteni. Te tehát nem ugrottal velünk együtt az időben, hanem mindvégig itt voltál?

— Hát… Annyira meglepődtem. Elmentem sétálni, ugye, aztán találkoztam Ottarral, és egyik dolog a másikból adódott, ugye érted…

— Attól tartok, ezúttal értem.

— Mielőtt észrevettem volna, mindenki elment. Megrémültem, mondhatom. Heteken át zokogtam. És mivel véletlenül maradtam itt, a tablettáimat se hoztam magammal.

— Tied a gyerek? — mutatott a kisfiúra Barney.

— Aranyos, ugye? Igazából neve sincs még. Én Zor-rinak hívom, mert mindenkinek az orra után kapkod. Tudod, Hófehérke egyik törpéje után.

— Nem is volt Zorri a Hófehérkében — Barney sebesen gondolkodott. — Sajnálom, Slithey, de most, hogy a gyerek megvan, nem mehetünk vissza, hogy mindezt semmissé tegyük. A te hibád, miért hagytad el a lakókocsit.

— Ó, én senkit se vádolok — bizonygatta Slithey. — Megszoktam itt. Ottar folyvást ígérgette, hogy tavasszal megjöttök, és igaza volt. Csak egy jó ebédre vágyom. Phü, hogy ezek milyen koszton élnek! Azt hiszem, mást se bírtam legyűrni a télen, csak whiskyt és zabpelyhet.

— Nagy ünnepséget rendezünk ma este. A te tiszteletedre meg Ottaréra. Meg a bébiére. Marhasült, bor, minden.

Zorri oázni kezdett. Slithey előrelendítette a csípőjéről, s hozzálátott, hogy kibontsa a blúzát.

— Munkába állítom Charley Changet — jelentette ki Barney. — Beleírjuk a gyereket a történetbe. Ez a film tele lesz meglepetésekkel.

Ettől ismét feltámadtak fájdalmas emlékei. Barney lenézett a jobb kezére. Eltűnődött rajta, mikor és hogyan, aztán a biztonság kedvéért gyorsan zsebre vágta.