Három nap egy esztendő

ÜLDÖZÉS

Amint már említettem, a telep utcája a parti műutat köti össze az erőműtől körülbelül két kilométerre levő vasútállomással. Magam sem tudom, miért, de ahogy kiszaladtam az utcára, biztosra vettem, hogy Zsora a parti műúton indult el, éspedig nem is akármerre, hanem Leningrád felé.

Minden valószínűség szerint én magam is ezt tettem volna az ő helyében. Hiszen a helyiérdekűre semmiképp nem szállhattunk fel, az túl lassú számunkra.

Sántikálva az öböl felé indultam, kimentem a műútra, és körülnéztem.

Jobbra, Lebazi felé a műút egyenesen halad, mint a kifeszített húr, úgyhogy vagy öt kilométeres hosszúságban végig lehet tekinteni az egészet. Várakozásomnak megfelelően Zsora ott nem volt látható.

Balra, Leningrád felé az út elnyújtott parabolaszerű ívben elhajlik, innenső végén a telep utolsó házait érinti, az ív túlsó vége pedig egy kis üdülőhelyhez ér, amelyet «Farkasfarok»-nak neveznek. A Finn-öböl itt egy kisebb öblöcskévé mélyül, és a hársfákkal szegélyezett műút követi a partvonal hajlatát.

Csónakon átvágva, a teleptől a Farkasfarokig mindössze egy kilométer a távolság, az úton azonban kerek négy kilométer.

Közvetlenül a víznél állva sokáig nézegettem ezeket a hársfákat. Mivel meg voltam győződve arról, hogy Zsora Leningrád felé ment, rémlett, mintha látnám is a fatörzsek között mozgó kis foltot.

Egyszerre csak felötlött bennem, hogy elébe vághatok az elszabadult huligánnak, ha egyenesen a vízen megyek, és elkaphatom még, mielőtt a Farkasfarokhoz érne.

Már korábban gondoltam arra, hogy ezzel az elképesztően gyors mozgással lehetséges volna a hullámok hátán is járni, akárcsak a szárazon. Végső soron semmit nem kockáztattam, minthogy itt a part mentén sehol sincs nagy mélység, és még az öblöcske közepén is legfeljebb mellig ér a víz.

És képzelje el, valóban a vízen jártam!

Nem is tudom, mihez hasonlítsam azt az érzést, amikor ráléptem az első mozdulatlan hullámra. Egyáltalán nem olyan volt, mint amikor mocsaras terepen jár az ember, és mikor már kezdene lesüllyedni, gyorsan kirántja a lábát az ingoványból. Arra sem hasonlított, amikor laza homokon járunk.

Tulajdonképpen nem is süllyedtem bele a vízbe. Olyan volt, mintha egy vékony hártyán járnék, amely érezhetően bemélyedt és rugózott a talpam alatt. Közben folyton úgy éreztem, hogy na, most mindjárt elsüllyedek, de mielőtt még ez bekövetkezett volna, már felemeltem a lábam, arról a pontról.

Egyszer, úgy az öböl közepén, megálltam, és a rugalmas hártyát átszakítva, kezdtem belemerülni a vízbe. De gyorsan kikecmeregtem a felszínre, és továbbmentem.

Azt mondhatnám, hogy a mozgásom gyorsaságától függően érezhetően változtak a víz tulajdonságai.

Számításom szerint ezt az egy kilométert két és fél perc alatt tettem meg. Nem rossz idő, ha tekintetbe vesszük a sérült lábamat.

A parthoz érve átvágtam az égerbokrokon, kimentem az útra, és előre élveztem, milyen arcot fog vágni Zsora, amikor megpillant.

Ez az öröm azonban nem adatott meg nekem, mivel Zsora nem volt az úton.

Máig sem tudom, mit láthattam az öböl túlsó partjáról. Talán egyszerűen csak a fáradt látóidegek káprázata állította elém azt a kis sötét foltot.

A telep felé visszamenet találkoztam néhány autóbusszal. Az egyik teljesen üres volt, Leningrád felé ment, két másik meg az ellenkező irányba, egészen az úthoz simultak a rengeteg utas súlya alatt.

Erről jutott eszembe, hogy tulajdonképpen vasárnap van, munkaszüneti nap, én meg pihenés helyett egy gonosztevőt kergetek az úton.

Akkor értettem meg először teljes világossággal, hogy a szabadság mennyire nem azonos azzal, hogy az ember azt teszi, amit csak akar. Hiszen én valóban megtehettem volna bármit, amire kedvem támad, még a vízen is járkálhattam. Ugyanakkor valahogy rabnak éreztem magam, aki teljes egyedüllétre van ítélve. Az emberek elutaztak napozni, fürdeni, vendégségbe mentek a barátaikhoz, én pedig még csak el se mesélhettem senkinek, miféle csodákban volt részem.

A későbbiekben is, amíg ez a furcsa állapot fennállt, még gyakran visszatért ez a gondolat.

A szabadság — mindenekelőtt az emberekkel való szabad érintkezés lehetősége, éneikül minden más értékét veszti.

Ezekkel a gondolatokkal foglalkozva észre se vettem, hogy már visszaérkeztem a telepre, és ott határozatlanul megálltam.

Most hová? Andrej Mohovhoz, hogy megkapjam a választ a cédulámra? Haza, hogy harapjak valamit?

Meglehetősen éhes voltam. Egyáltalán megfigyeltem, hogy Zsora is meg én is, jóval gyakrabban éheztünk meg, mint rendes körülmények között, talán mert folyton úton voltunk.

És hol a csudában keressem ezt a Zsorát?

Majdnem futva az állomáshoz siettem, és egy darabig ott keresgéltem.

Épp akkor érkezett egy vonat Leningrádból, a peron utasokkal és várakozókkal volt tele. Ünneplő ruhás férfiak és nők, hátizsákos fiatalok, néhány kerékpáros.

A valóságban az állomáson nyilván nagy nyüzsgés lehetett, előttem azonban a ruhaüzlet kirakatából kiszökött bábuk tömege állt.

Egy helyütt, a peronról az útra vezetőlépcsőn kétéves, matrózruhás kisfiú állt, a nagyapja mögötte, keze a gyerek vállán nyugodott. A kisfiú kerek arcocskájára ráfagyott az örvendező mosoly. Boldog szülei feléje tárták a karjukat.

Az volt az érzésem, mintha a fényképész számára alakítanák az érzelmes családi jelenetet: «Misa találkozik szüleivel.»

Itt fogott el első ízben a szégyenérzés is, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek.

Ez az érzés később csak egyre erősödött. Először azonban éppen itt, a peronon tört rám.

Lehet, hogy ez furcsának tűnik, de nagyon zavart, hogy körülöttem mindenki jól öltözött, tiszta és jókedvű, én meg piszkos, itt-ott szakadt pizsamában, borotválatlanul és fáradtan bolyongok köztük.

Tudtam, hogy senki sem láthat, mivel állandóan mozgok, ezzel együtt nem tudtam szabadulni a szégyenérzettől.

Miután a peronon jól körülnéztem, kimentem a leningrádi útra, amely itt egészen a vasútvonal mellett halad, és végre megpillantottam Zsorát, úgy nyolcszáz méterre magam előtt.

Elkezdődött az üldözés, amely jó két óráig tartott.

Egyébként nem is tudom, nevezhetem-e ezt üldözésnek. Zsora nem futott előlem, nem is tudta, hogy el akarom kapni.

A Sporttelep megállónál, amely a miénktől hat kilométerre van, majdnem utolértem, mert megállt, hogy kizsebeljen egy szürke öltönyös, idős, professzor külsejű férfit.

Vagy száz méterre lehettem ekkor tőlük, és elbújtam a bokrok közé, nehogy Zsora észrevegyen. Aztán a bokrok között küzdöttem magam előre, de Zsora már befejezte az ügyködését, elhajította az öreg levéltárcáját, és gyorsan odábbállt.

Mikor odaértem, a levéltárca a földön hevert, az öreg zakója cafatokban lógott.

Ebben az egész üldözésben az volt a kínos, sőt dühítő, hogy egyszerűen fizikailag nem voltam olyan állapotban, hogy utolérjem Zsorát, bár távolról folyton láttam zömök, kiskabátos alakját. Autókat és autóbuszokat hagytunk el, gyorsabban mozogtunk, mint akármely jármű. A világon semmi erő nem jöhetett a segítségemre.

Akárcsak az ősember idejében, egyedül a lábunktól függött az eredmény. Márpedig Zsora fürgébb lábú volt, mert én minden lépésnél egyre erősebben sántikáltam.

Mikor már a következő állomás télé jártunk, történt valami, ami miatt végül is teljesen le kellett mondanom az üldözésről.