Három nap egy esztendő

A MÉRNÖK KAPCSOLATBA LÉP A NORMÁLIS VILÁGGAL

Nem tudom, más hogy van evvel, én egészen rövid alvástól is teljesen felfrissülök. Diákéveimben néha dolgoznom is kellett — éjszakánként zsákot hordtam a malomkombinátban. Az ilyen éjszakák után szörnyű álmos voltam a főiskolán, de az óraközi ötpercekben elég jól ki tudtam aludni magam. Az első órán előfordult, hogy a kezemet csipkedtem, hogy el ne bóbiskoljak, aztán megszólalt a csengő, lehajtottam a fejem az asztalra, minden elsüllyedt körülöttem, és a következő órán már a legnehezebb anyaggal is könnyedén megbirkóztam.

Ezúttal nem öt percet aludtam, hanem mindössze két percet a normális idő szerint. A mi számításunk szerint azonban ez kerek tíz órát j elentett.

Felébredtem és éreztem, hogy a fáradtság nyomtalanul elszállt. Felkeltem, és Zsorára néztem. Elnyújtózva feküdt, és önfeledten horkolt.

A három szék a padlón hevert.

Csöndben kiosontam a kertbe, és körülnéztem.

Ugyanaz a dermedt világ vett körül, amit nemrég elhagytam. A hársfák lombját egy rezzenés sem zavarta; álmos nyugalomban szunnyadtak a j ázminbokrok; a fejem mellett tompa kék szemű szitakötő függött a levegőben.

Az egész képen végigömlött a reggeli napfény.

Most, hogy jól kialudtam magam, egészen más megvilágításban állt előttem a helyzet. Akárhogy is, hiszen én igazi Kolumbusza vagyok ennek az új valóságnak. Égtem a türelmetlenségtől, hogy alaposan megvizsgáljam az új képességeimet.

Tegnap — azt, ami a lefekvésünkig történt, már a tegnap eseményeinek számítottam — úgy láttam, képes lennék nagy magasságból leugrani anélkül, hogy összetörném magam.

A tornác mellett egy hosszú kerti létra állt. Óvatosan felmásztam rajta a tornác tetejére. Körülbelül két és fél méter magasba kerültem, lent azonban puha gyep volt, amit a feleségem felásott, hogy valami kései virágot ültessen bele.

Pár pillanatig haboztam, aztán leugrottam. Úgy is volt. Nem zuhantam, hanem lebegtem lefelé. Természetesen a földi nehézkedés éppúgy hatott rám is, mint bármi más testre. Másodpercenként tízméteres gyorsulással ereszkedtem lefelé. Ezt a másodpercet azonban jóval hosszabb időtartamként érzékeltem.

A dolog úgy áll, hogy amikor az ember leugrik a magasból, csak azért érzi gyorsnak a zuhanást, mert az esés folyamán keveset érzékel, keveset gondolkodik. A reagálási képességünk összhangban van az esés sebességével.

Ez az összhang most eltorzult számomra. A normális idő szerint fél másodpercig ereszkedtem lefelé, de a gondolkodási és mozgási képességeim szerint ez az idő jóval hosszabb volt.

A levegőben lubickolva lassan közeledtem a földhöz.

Olyan új és megrendítő élmény volt ez, hogy amint szilárd talajra ért a lábam, azonnal visszamásztam.

Most már nem a tornácra, hanem egyenesen a háztetőre.

A tetőről végignéztem a telepen, és észrevettem, hogy a térdnadrágos férfi, akit Zsora fellökött, már nincs az úton.

Valószínűleg mégiscsak talpra állt az alatt a két perc alatt, míg mi aludtunk, és eltűnt az út fordulójában. Nyilván fogalma sem volt arról, mi történt vele. És soha nem is fogja megtudni.

Borzasztóan vágytam arra, hogy újra átéljem a repülés élményét, megint leugrottam hát. Mellesleg az én szempontomból ez nem is volt ugrás, egyszerűen csak kiléptem a tetőről a levegőbe. Ezúttal jóval magasabban voltam, mintegy öt méterre a földtől. Ez egy másodpercet jelentett a normális idő és öt percet a magam ideje szerint.

Ötpercnyi lassú úszás a levegőben! Ezt nem lehet leírni, érezni kell! Szétvetettem a karom, a lábam, aztán összegömbölyödtem, arccal lefelé libegtem, és megpördültem magam körül. Olyan érzésem volt, hogy az egész világot valami híg, átlátszó emulzió tölti ki, amely lágyan, finoman körülöleli a testem.

Végül aztán földet értem, talpra álltam, és azonnal újra a létrához indultam. Ez azonban nem ment. Teljesen elfeledkeztem a tehetetlenségi erőről. Az első ugrásnál, amely viszonylag kis magasságból történt, szinte észrevehetetlen volt, most azonban egész másként történt.

Valami különös súly továbbra is a földhöz nyomott, berogyott a térdem, a fejem lebicsaklott.

Egy pillanatra rémület fogott el. Aztán, hogy rájöttem, miről van szó, gyorsan megfordultam, és hanyatt feküdtem. A nyomás végigfutott a fejemen, a vállamon, a mellemen, a lábamon, és levezetődött a földbe.

Emlékszem, ugrottam még néhányat. Ha valaki láthatott volna, bizony, nagyon ostobának tart. Egy felnőtt ember felmászkál a saját háza tetejére, és leugrál, mint valami kisfiú, az arcán meg üdvözült mosoly ragyog.

Akkor jutott eszembe, hogy ebben az új helyzetben még repülni is tudnék. Csak szárnyak kellenének. Hiszen itt csak az egy időegységre jutó

erőmennyiség a probléma. Az emberi izomzat rendes körülmények között nem képes akkora erőkifejtésre, amely fenntarthatná a levegőben. Az én izmaim azonban most bírták volna. Csak szárnyak kellettek volna.

Egyszerűen elállt a lélegzetem erre a gondolatra.

Aztán elhatároztam, hogy ideje már végre megpróbálni kapcsolatba lépni a normális világgal. Miért is ne írhatnék valami cédulát, amit odatennék Andrej Mohov elé az asztalra? A kertből jól láttam, hogy ott ül a dolgozószobájában.

Először írógépen próbáltam lekopogni az üzenetet. Ez azonban sehogyan se sikerült. Nem tudom, hány leütést tud végezni másodpercenként egy jó gépírónő, gondolom, vagy tízet. Egyébként talán többet is tudna, de korlátozza az a sebesség, amellyel a billentyű a megfeszített rugó hatására visszatér a helyére.

Egy másodperc alatt tíz leütés az én esetemben ötpercenként tíz leütést jelent. Hogy egy sort leírjak, fél órára lett volna szükségem.

Lenyomtam a billentyűt, a betűkar elég gyorsan beütött, de aztán mintha odaragadt volna a szalaghoz, nem akart visszatérni a helyére.

Erre fogtam a töltőtollamat, de az sem volt jobb. Most a tinta maradt le az én mozgássebességem mögött. Igyekeztem lassan írni, de a toll csak nem hagyott nyomot a papíron.

Végül is a közönséges ceruzához kellett folyamodnom, azzal írtam fel egy papírra:

Más időritmusba kerültem. Háromszázszor gyorsabban élek a normálisnál. Az ok ismeretlen. Készülj fel a kapcsolat tartására. V. Korosztiljov

Nem tudom, mi okból, az üzenet távirati stílusban sikeredett.

Becsúsztattam a pizsamám zsebébe (még mindig pizsamában voltam), és bepillantottam az ebédlőbe, hogy Zsora ott van-e még.

Ugyanabban a helyzetben aludt, ahogy otthagytam. Mindenesetre kulcsra zártam a szobát.

Mohov szobájába egyenesen az ablakon másztam be. Valami meghatározhatatlan érzés visszatartott attól, hogy keresztülmenjek a szobákon. Senki nem láthatott, senki nem tartóztathatott fel, ezért hívatlan vendégnek éreztem magam, és féltem, hogy akaratlanul is tanúja leszek valami kis családi titoknak.

Andrej az asztalánál ült. Az utóbbi fél év során a gammagráfia módszerének tökéletesítésén dolgozott, most egy rajzlapon egy sugárkibocsátó berendezés egyik kapcsolási rendszerének a vázlata feküdt előtte.

Az asztal legszélén egy hordozható írógép állt.

Mohov logarlécet tartott a kezében.

Nagyon nehéz leírni, mit éreztem, amikor átmásztam az ablakpárkányon, és leültem a szobában a barátom mellé. Úgy áll a dolog, hogy szinte nem is tudtam őt embernek tekinteni.

Az én szememben egy bábu volt csak, kitűnően elkészített bábu, amely tökéletesen hasonlított az élő Mohorva.

A bábu logarlécet tartott a kezében, és úgy tett, mintha képes lenne számolni vele.

Pokoli dolog volt ez a háromszázszoros gyorsaságú élet. Barátainkat, ismerőseinket csak mozgásukban tudjuk érzékelni, bár erre sohasem gondolunk. De éppen a mozgás adja azt a vonzerőt, amely meghitté teszi őket számunkra. Az arcizmok állandó mozgása, az arcon és a szemben tükröződő gondolatok mozgása, a kézmozdulatok, az a megfoghatatlan sugárzás, amely szüntelenül árad az élő emberből.

A jó művész éppen abban különbözik a kontártól, hogy meg tudja ragadni ezt a belső és külső mozgást a modellje arcán.

És most Mohov arcán nem láttam semmi mozgást. Tudtam, hogy van, de túlságosan lassú ahhoz, hogy észrevehessem. Bábu, igen, ez volt ő a szememben.

Letettem a cédulát a dermedt Mohov elé, és vártam, mikor veszi észre.

Lassan múlt az idő. Körös-körül olyan csönd volt, hogy hallottam a saját szívdobogásomat. Húsz dobbanás, ötven, százhúsz, öt perc telt el az én világomban, de Mohov még mindig nem látta meg a cédulámat. Pillantása a logarlécen nyugodott.

Közben egyre attól féltem, hogy Zsora egyszer csak felébred ott az ebédlőben, és ezért valósággal tűkön ültem.

Aztán elfogyott a türelmem, fogtam az írógépet — pokoli nehéz volt kimozdítani a helyéről — és az asztal széléről áttettem középre, egyenesen Andrej Andrejevics elé, a cédulám sarkára.

Ez végre kizökkentette. A széken előrehajolva felnéztem, egyenesen a szemébe. (Kívülről nézve úgy tűnhetett, mintha a parketta nyikorgására fülelnék.) Lassan, nagyon lassan, alig észrevehetően elmozdult a pupillája, tekintete előbb arrafelé fordult, ahol az imént az írógép állt, aztán vissza oda, ahová áttettem. És ugyanilyen lassan csodálkozó arckifejezés jelent meg az arcán.

Azt persze nem láthatta, hogyan került a gép az egyik helyről a másikra. Az emberi agy csak azokat az optikai benyomásokat képes felfogni, amelyek a másodperc huszadrészénél tovább tartanak. Én egy századmásodperc alatt helyeztem át a gépet, Mohov számára ez úgy jelentkezett, mintha a gép, amely az előbb még az asztal szélén állt, most egyszer csak előtte termett volna, az előbbi hely pedig üresen maradt.

Meghökkent. A csodálkozó arckifejezés egyre erősebb lett, de még a csúcspontján sem volt igazán erős. Épp hogy csak felemelkedett a szemöldöke, és nagyobbra nyílt a szeme.

Általában igen tartózkodó természetű volt az én Andrej Andrejevics barátom, erről most újra meggyőződhettem.

A pillantása most elérte a cédulámat. A csodálkozó arckifejezést érdeklődés váltotta fel.

Elkezdte olvasni, három-négy másodperc kellett, hogy felfogja, de számomra ez vagy húsz percet jelentett. Felálltam és leültem, sétáltam a szobában, kinéztem az ablakon, hogy mi van a házamnál. Mohov meg egyre csak a cédulát nézte.

Egy ízben odatettem a kezem az asztalra, a szeme elé, és mozdulatlanul ott tartottam három percig a magam időszámítása szerint. Azt hiszem, észrevette, mert a pillantása lassan felemelkedett a céduláról a kezemre, és a szemöldöke megint kezdett csodálkozón felemelkedni.

Hát persze, amíg mozogtam, nem láthatott, ahogy a többiek sem, akikkel Zsora és én útközben és a telepen találkoztunk. A normális látóképesség számára mi túl gyorsan mozogtunk. Az emberek a legjobb esetben is csak halvány árnyak röpke villanásaként érzékelhettek minket.

Mohov még egyszer elcsodálkozott, erre megint elment tíz-tizenkét percem, és ezután valami nagyon furcsa mozdulatba fogott.

Először nem értettem, mire készül. Andrej a derekát lassan előredöntötte, aztán a szék alatt beroggyantotta a térdét, és végül hátranyújtotta a karját. Ahogy ott állt, testtartása egy úszóra emlékeztetett, aki a startkőről épp a vízbe készül ugrani. Egy egész percig ebben a testtartásban maradt.

Aztán kezdte kiegyenesíteni a térdét, kezével megfogta a széket, a nyakát gúnárként kinyújtotta, testének súlypontja előrehelyeződött.

Kiderült, hogy csupáncsak felállt a székről.

Rájöttem, hogy a feleségét akarja hívni, hogy szemtanúja legyen mindezeknek a csodáknak, s úgy véltem, bőven van időm, hogy utánanézzek Zsorának.

Ez az első próbálkozás, hogy kapcsolatot teremtsek a külvilággal, eléggé keserű érzést hagyott bennem. Nyilvánvalóvá vált, hogy feltehetek kérdéseket, egy-két óra múlva választ kapok, és kész. Nem valami kellemes gondolat, hogy áthatolhatatlan fal választ el az összes embertől.

Ahogy elsiettem a kertben a garázs mellett, eszembe jutott, hogy ha Zsora megint huligánkodni kezd, bezárhatnám ide, a Moszkvicsom mellé.

A garázsom elég tágas, vaslemez tetejű, masszív téglaépítmény. Egyik oldalán széles dupla ajtó, jó erős retesszel, a másik oldalon kis ablak, úgy másfél embermagasságban. Egészében teljesen alkalmas helyiség, hogy egy időre bezárjam ezt a veszélyes fickót. (Ekkor valahogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy milyen rendkívüli erővel rendelkezünk.)

Elgondolkozva a garázs mögé mentem, és ott, mintha villám sújtott volna le, megdermedtem.

A téglafal tövében húzódó eperágyást valaki durván összetaposta. Az ablakhoz egy széles deszkát támasztottak, és összetörték az ablakkeretet.

Elvettem a deszkát, felugrottam, elkaptam az ablak peremét, felhúzódzkodtam, és benéztem a garázs belsejébe.

Bent minden a helyén volt. A belülről felerősített rács sértetlen.

Valaki megpróbált betörni a garázsba. Megpróbálta, de kudarcot vallott, mivel nem tudott az ablakrácsról.

Nem kellett sokáig törni a fejem, hogy ki volt ez a betörő. Azonnal eszembe jutott Zsora sáros cipője és a zavara, amikor beinvitáltam a házba, és hogy vonakodott elmondani, hol érte őt a világ furcsa változása.

E pillanatban azonban nem a Zsora ügyködése izgatott.

Ő és én! Ő itt, a garázsnál, én meg benn a hálószobában… Mi az, ami összeköt bennünket? Miért csak engem és őt választott ki ez a furcsa erő, hogy aztán ezek a csodák megtörténjenek velünk?

Gondolatban egy egyenest húztam a garázs és a hálószoba között. Az egyenes az egyik irányban az öböl felé mutatott, a másik vége az erőmű területe felé.

Otthagytam a garázst, hogy jobban lássam a villát.

Igen, persze, ez a helyzet. Az egyenes, amellyel gondolatban összekötöttem a garázs hátsó falát és az ágyamat a hálószobában, ahhoz az épülethez futott, amelyben az atomreaktor van elhelyezve.

Valami keskeny sugárnyaláb vetődhetett ki onnan, és megváltoztatta az összes életfolyamat sebességét bennem és a társamban. De miért? Miféle sugár? Hogyan hatolt keresztül a vastag védőpáncélokon, amelyek még az uránium bomlásakor keletkező neutronáramot és az összes veszélyes sugárzást feltartóztatják?

Akkor egyszerre eszembe jutott, mit láttam az éjjel. Egy medúzára emlékeztető, kis, kékes gömb. Gömbvillám. Egy gömbvillám, amely tegnap áthatolt az épület tetején, épp azon a helyen, amelyet a képzeletbeli vonalam kijelölt!

Nincs itt valami összefüggés?

Pillanatok alatt végiggondoltam mindazt, amit a gömbvillámról tudok.

Úgy áll a helyzet, hogy ez egyike azoknak a rejtélyeknek, amelyeket a modern tudomány még nem tudott megfejteni. A gömbvillámot rendszerint a szél viszi, de volt eset, amikor a légmozgással szembe haladt. A gömb belsejében rendkívül magas hőmérséklet uralkodik, a szigetelőanyagokról viszont, mint például a fa és az üveg, a villám lepereg, még csak meg sem perzseli őket. Megesik, hogy a villám útjában emberrel találkozik, de kitér előle, mintha az élő szervezet kisugárzása leküzdhetetlen akadályt jelentene számára. Mostanság sokan úgy vélik, hogy a gömbvillám egyáltalán nem is villám, hanem ionizált plazmatömeg, vagyis atommagokból és a róluk leszakított elektronokból álló gáz.

Ha ez igaz, a természet a maga laboratóriumában már megvalósította azt, amivel most a tudomány legkiválóbb koponyái küszködnek.

Megtörténhetett vajon, hogy az erőmű reaktorában folyó urániumbomlási folyamat hatására a gömbvillám plazmája valami új sugárzást hozott létre?

A gondolatra, hogy egy eddig ismeretlen energiafajta felfedezése előtt állok, lángba borult az arcom, és vadul megdobbant a szívem.

Új energiafajta!

Az idő folyását meggyorsító sugarak!

Eszembe jutottak Valcev professzor kísérletei, amelyek bebizonyították, hogy radioaktív besugárzásra jóval lerövidül az alma érési ideje. Amerikában, Brookhavenben is hasonló eredményekre jutottak.

Egész megrendültén indultam a házhoz, hogy elmondjam Zsorának az elképzeléseimet. A folyosón izgatottan kaptam elő a kulcsot a zsebemből, kinyitottam az ajtót, beléptem az ebédlőbe, és visszahőköltem.

Zsora nem volt ott.

Még azzal sem vesződött, hogy kinyissa az ablakot, egyszerűen kiverte a keretet üvegestül, és kilépett.

Valószínűleg már akkor sem aludt, amikor másodszor benéztem hozzá.

Az ablakból láthatta, hogy Mohovékhoz mentem. Úgy vélte, eleget élvezte már a társaságomat.

Mindaz a rossz, amit tudtam róla, most egyszerre az agyamba tódult.

Mihez fog kezdeni most, hogy függetlenítette magát? Mit fog csinálni az útjába akadó emberekkel, hiszen láthatatlanná tette és hatalmas erővel ruházta fel a csodálatosan felfokozott gyorsaságú mozgás! Nemcsak hogy senki nem tudja feltartóztatni, de még csak nem is láthatják. Ha rátámad az emberekre, még azt sem fogják tudni, miféle szörnyű erő forgatta fel az életüket.

Szidtam a könnyelműségemet, hogy magára hagytam a szobában, és gyorsan utána eredtem.