Három nap egy esztendő

A TENGERPARTI BESZÉLGETÉS VÉGE

— És aztán? — kérdeztem mohón. — Mi volt aztán? Ott találták magukat a házban?

— Aztán sok minden történt. — A mérnök hátradőlt a padon. — Megérkezett a feleségem, akitől csak az előző este váltam el, ott talált engem és Zsorát, lefogyva, megégve, tele kék foltokkal, zúzódásokkal, egyhetes szakállal. Természetesen nehéz volt elfogadtatni vele a magyarázatomat. Később aztán átjöttek Mohovék, elmondtak mindent az üzeneteimről, az asztalról leugró írógépről, a pillanatnyi megjelenéseimről. Még később kiderült, hogy a telepen is, az állomáson is, a műúton is, sok tanúja volt a kettőnk kalandjainak. A férfi, akit Zsora levert a lábáról, kisebb agyrázkódással itt feküdt az egyik nyaralóban, az ismerőseinél. Mása, Juskovék alkalmazottja látott valamiféle furcsa árnyakat néhányszor végigröppenni az utcán, és valami különös füttyöt is hallott. A tehervonat gépésze büntetést kapott, mert indokolatlanul megállította a vonatot. De nem is ez a legérdekesebb. A legcsodálatosabb az, hogy mindaz, ami velünk történt, húsz perc alatt zajlott le. Esetleg huszonegy volt. Érti, annyi idő, ami alatt az ember üdvözli a szomszédját, megkérdi, milyen volt tegnap a halászat, elszív vele egy cigarettát. Ha nem megyek akkor át Mohovhoz, senki semmit nem tudott volna meg arról, ami velünk történt. Ugye, csodálatos?

— Csodálatos — bólintottam. — Szinte hihetetlen. Ámbár magam is hallottam, hogy kísértetek jártak a Finn-öbölben.

Mindketten hallgattunk.

A part közben benépesedett. Mögöttünk, az üdülő teraszán a felszolgálónők csörögtek az evőeszközzel. Készülődtek a reggelihez. Friss, tiszta, reggeli hangok voltak.

— Most már nem is kérdés, hogy megtörtént-e ez vagy nem — mondta Korosztiljov.

— És Zsora? — kérdeztem. Korosztiljov elnevette magát.

— Még szanatóriumban van. Azt mondja, beiratkozik az esti iskolába, és fizikus lesz. Ki tudja, talán ember lesz belőle.

— Igen. — mondtam. — Micsoda távlatokat nyit meg ez a jelenség! Például a csillagközi utazások. Eddig álmodni se mertünk arról, hogy idegen galaktikákba látogassunk. Semmiféle emberi élet nem tellett volna erre. Most meg, ha meg lehet gyorsítani az életet, nyilván le is lehet lassítani. Akkor az ember eljuthat egy másik galaktikába.

— Lehet — hagyta rám Korosztiljov. — De mi egyelőre még semmit sem tudunk azokról a forradalmian új felfedezésekről, amelyeket az eljövendő évtizedek kétségtelenül hozni fognak. Olyanokat, mint például ezek a sugarak. Az ember egész történelme folyamán csak a munkaeszközöket tökéletesítette, de egyszer sem próbálta tudatosan megjavítani azt a fő eszközt, amely a természet feletti hatalmát adja — a saját tulajdon testét. Az igazat megvallva, ez a civilizáció négyezer éve alatt ugyanolyan tökéletlen maradt, amilyen volt. Most azonban megváltozik a helyzet. Száz év múlva az emberek egész biztosan nem úgy fognak élni, ahogy mi most elképzeljük.

Megint hallgattunk. A napfényben úszó fövény fölött a hullámverés szakadatlan moraja úszott. Egy pillanatra megpróbáltam elképzelni, hogy a hullámok megállnak szüntelen futásukban, a part fölött pedig röptében megdermed a sirály.