Három nap egy esztendő

A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE

Hosszú idő óta foglalkoztatja a gondolkodókat, kutatókat, gyakran az írókat is a testünkben, szervezetünkben, énünkben lejátszódó hirtelen változás élménye. Mi megy végbe az emberben, ha szokásai, megtanult gesztusai, kialakult viselkedési formái nem felelnek meg az új feltételeknek?

Diderot és kortársai azt próbálták elemezni, hogy mi történik egy emberrel, aki hályoggal született, soha életében nem látott, és felnőttkorában hirtelen visszanyerte a látását. Egy ókori író ma is sokat forgatott regényében, az Arany szamárban varázslattal szamárrá változtatnak egy kalandkereső fiatalembert, aki arra kényszerül, hogy jó ideig ebben az alacsonyabb rendű létformában folytassa földi életét. Franz Kafka elbeszélésének hőse egy reggel arra ébred, hogy megmagyarázhatatlan módon bogárrá változott át.

Az átváltozás ősi témája képzeletünknek. Szélsőséges formája azoknak a mindennapos fantáziáknak, amelyekben egyik pillanatról a másikra valamilyen különleges tehetségünk bontakozik ki, rendkívüli ügyességre teszünk szert, megszépülünk vagy megfiatalodunk, egyszóval előzmények nélkül, erőfeszítés és előtörténet nélkül hirtelen átalakulunk. Az átváltozási mondák, regények, elbeszélések gyakran feszegetik azt a problémát, hogy miként éli meg valaki gyors, váratlan átalakulását. Hogyan jön rá arra, hogy ő az, aki megváltozott. Nem azt gondolja-e, legalábbis egy ideig, hogy a világ változott meg? S mikor rájön, hogy a változás önmagában van, hogyan viseli el új énjét? Érzi-e, mint a szamárrá változott római fiatalember, hogy személyisége az új alakban is nagyjából változatlanul folytatódik? Vagy hozzáidomul az új létformához, és még ennek örömeire is rátanul, mint Kafka elbeszélésének bogárrá változott hőse?

A modern pszichológiában is ismerünk kísérleteket, amelyek az átváltozásnak a problémaköréhez kapcsolódnak. Az érzékelés vizsgálatával foglalkozó pszichológusok torzító szemüvegeket szerkesztettek. Aki ilyen szemüveget visel, az torzítva vagyis másként látja a világot. A legnevezetesebb ilyen szemüveg úgy mutatja a külvilágot, ahogyan az a recehártyára vetül, tehát megfordítva. Aki ezt a szemüveget viseli, annak újra kell tanulnia azt, hogy eligazodjék a világban: meg kell tanulnia kinyitni az ajtót, mert hiszen a kilincset fordítva látja, meg kell tanulnia ráülni egy székre, amelyet úgy lát, mintha lábával fölfelé helyezkedne el. Nehéz lehet ezt az alkalmazkodást kialakítani. De kiderül, hogy nincs is nagy szükség rá. Egy-két nap alatt bekövetkezik a tökéletes spontán alkalmazkodás, s a személy a torzító szemüveg ellenére is valóságos formában látja a világot, a recehártyára vetülő, a szemüveg révén fordított képet visszafordítja a valóságnak megfelelően. Ezek a kísérletek megmutatták, hogy az alkalmazkodás mint a valós helyzethez való igazodás rendkívül hatékony lehet, s még a művi változást is előbb-utóbb vissza tudja változtatni a realitásnak megfelelően.

Ezeknek a kísérleteknek az eredményei azonban nem mérlegelhetők az átváltozás élményének a szempontjából. Azok, akik a torzító szemüveget felerősítették, és vállalták, hogy napokig így élnek, előre tudták, hogy mi fog történni, önként vállalkozók voltak, nagyrészt egyetemi hallgatók, nem élték meg a váratlan és megmagyarázhatatlan változást, mint a szamárrá vagy bogárrá változott regényhősök.

A tudományos-fantasztikus irodalom lehetővé teszi, hogy képzeleti úton beleéljük magunkat az ilyen hirtelen, megmagyarázhatatlan változásokba, és gondolkodási igényünknek, műveltségünknek megfelelően kövessük nyomon az átváltozás ősi motívumán alapuló történetet, így tudományos spekuláció igényével ábrándozhatunk olyan történéseken, olyan helyzeteken, amelyeket régebbi korok meséi keretben, varázslattal gondoltak végig.

Szever Ganszovszkij regénye éppen azt teszi lehetővé, hogy a varázslatos változás élményét a fizikai ismereteink mozgósításával, érvényességi igényünknek a feltételei közt kövessük nyomon.

Egy nyári napon különös és megmagyarázhatatlan jelenség játszódik le Leningrád közelében, a Finn-öböl környékén. Az atomreaktor épületének közelében sajátos sugárzási jelenség lép fel. Villámszerű sugárzás, buborékszerű gázfelhő érint egy kis területsávot, és megváltoztatja az életviszonyokat. A változás lényege az életműködés felgyorsítása. A sugárzással érintett talpalatnyi területen egy bokron néhány óra alatt óriási virágok nőttek, a lepkék viharos gyorsasággal repültek, a fű hirtelen többszörösére nőtt.

A sugárzás rendkívüli módon felgyorsítja két ember életműködését is. Gyorsabban mozognak, ennek megfelelően gyorsabb az anyagcseréjük, sűrűbben éheznek, sűrűbben szomjaznak, gyorsabban élnek. Kezdetben a gyorsulás mintegy háromszázszoros, ami azt jelenti, hogy egy nap az ő élményükben, cselekedeteikben, alvási, evési igényeikben majdnem egy évnek felel meg. Később ez az életritmus is tovább gyorsul, és a normál szintjükhöz viszonyítva kilencszázszoros, ezerszeres sebességet érnek el, ami azt jelenti, hogy egy nap alatt csaknem három esztendőt élnek, és egy hónap alatt egy igen hosszú emberi életet, csaknem kilencven évet élnének le.

Erre azonban a regényben nem kerül sor. A sugárhatás éppen olyan váratlanul és hirtelen véget ér, és ők visszatérnek a már csaknem ezerszeresére gyorsult időből az emberi élet megszokott, normális ritmusához.

Kalandjuk így is szemlélteti, hogy mit jelenthet az ilyen változás az életviszonyokban, az alkalmazkodásban; milyen az a világ, amelynek az idői ritmusa több százszorosa a miénknek, és hogyan alakulnak azok a helyzetek, amelyekben különböző időritmusú emberek találkoznak.

A mérnök alapélménye a sugárhatás után a meglassúbbodott, valósággal megdermedt világ. Nem azt érzi, hogy ő változott meg, hanem azt látja és érzékeli, hogy a környező világ körülötte hirtelen más lett, mint amilyen volt. A viszonylagosság elve érvényesül az észlelés és az élményapparátus szintjén: saját sebességünket környezetünkhöz viszonyítva értékeljük. A mérnök az ablakon át azt látja, hogy kinn az utcán állnak az emberek, minden mozdulatlan. Egy motorbicikli is áll az úttest közepén, pedig mozognia kellene, minthogy látszik a kipufogó füstje. Az asztalról leesik egy villa. De nem «esik», hanem lebeg az asztal és a padló közt, lassan úszik lefelé, másfél percig tart, amíg leér a földre. A szabadesés törvényének megfelelően mintegy egynegyed másodperc alatt érte el a padlót, tehát valóban zuhant. De annak, aki háromszázszor gyorsabban él; annak az egynegyed másodperc másfél percig tart.

A labdarúgó-mérkőzések tv-közvetítésekor néhány érdekes jelenetet, elsősorban a gólokat lassított adásban ismétlik. Látjuk, amint a játékos lassan felemelkedik a levegőben, előrehajol, mintha úszni próbálna, nagyon lassan lebeg, nyújtózkodik, végre homlokával eléri a labdát, amely ugyancsak hosszan, jól követhetően lebeg a levegőben, és lassan csúszik a hálóba. A valóságban ez esetleg egy másodpercig tart. A lassított adás megmutatja, hogy mi minden történhet egy másodperc alatt. S most képzeljük, hogy az egy másodperces történést a tv-adás úgy lassítaná, hogy nem öt másodpercig, hanem öt percig tartana. A csatár felemelkedik a levegőbe. Közben csenget valaki az előszobaajtón, kimegyek, átveszek egy üzenetet, pár szót váltok, elköszönök, visszajövök, a csatár még mindig a levegőben úszik, mert a lassított film egy perce a valóságos történésnek csupán egy töredéke. Ilyenféle lehetett a háromszázszorosán meggyorsult időritmusban élő mérnöknek az élménye. Kisétál a pályaudvarra, ahol éppen vonat érkezett. Rengeteg ember van a téren: mosolygó arcok, nyitott szájak, mintha beszélnének, de az ő számára minden állókép. Öt percig kellene mozdulatlanul állnia ahhoz, hogy egyetlen másodperc lefolyását lássa. Legalább öt óráig kellene mozdulatlanul állnia ahhoz, hogy egypercnyi történést megfigyeljen, s így kiderüljön, hogy a téren álló emberek nem tátott szájú bábuk, hanem mosolyognak és beszélnek.

Amikor a sugárhatás hirtelen megszűnik, és a mérnök társával együtt visszacsúszik a normális időbe, kiderül, hogy az egész kaland, az egész sugárhatás húsz percig tartott, s ezt ők a háromszáz-kilencszázszoros sebességnövekedéssel nagyjából egy hétnek élték át.

A regény számos támpontot ad a két regényhős változási élményeiről. Zsorát, a huligánt mindenekelőtt az ragadta meg, hogy milyen hatalomhoz juthat új fiziológiai tulajdonságaival. Hiszen láthatatlan. Ha valahová bemegy, és elvisz valamit, csak a hiány állapítható meg. Az eladó szeme láttára kirabolhat egy áruházat, csak azt veszik észre, hogy valami eltűnik, de a sebesség révén legfeljebb a mozgásnak a szelét érzik. Zsora szerepe és élménye azt szemlélteti, hogy a különleges változással együttjáró különleges lehetőségeket könnyen használják fel az emberek arra, hogy következmények nélkül lépjék át a társadalmi tilalmakat.

De ugyanez a hatalom másként is felhasználható. A mérnök rendkívüli sebességével egy vasúti balesetet előz meg: egy gyereket ment ki (normál idő szerint az utolsó másodpercben, az ő ideje szerint öt perc alatt, kényelmesen) a száguldó mozdony alól.

A mérnök egyik kínzó élménye a változás folyamán a szégyenérzet. Szégyelli, hogy más, mint a többiek. Úgy érzi, hogy rendkívüli tulajdonságával kiiktatódik az emberiségből. Ez a szörnyetegélmény nem ritka. Túlságosan magasra nőtt vagy túlságosan alacsony embereknek, nemegyszer különleges tehetséggel rendelkező embereknek is van olyan érzésük, hogy ők mások, mint a többi ember, szörnyetegek.

Ganszovszkij regényében ez kiegészül még egy kínzó vonással. A mérnök magányosnak érzi magát, semmit nem tud csinálni. Nem tudja idejét eltölteni. Pedig rengeteg szabad ideje van. Hiszen ha kérdést tesz fel valakinek, röviden írásban, a válaszra legalább öt órát kell várnia, ami a normál idő szerint egy perc. De az öt óra alatt nincs mit csinálnia, teng-leng a világban. Az, hogy nem olyan, mint a többi ember, magányossá, a magányosság pedig érdektelenné, szerep nélkülivé, feladat nélkülivé teszi.

E kínos kísérőélmények mellett időnként arra gondol, hogy a különleges állapot az emberi élet eljövendő átalakításának a lehetőségére is utal. Ami vele megtörténik, mással is megtörténhet, sőt talán az egész emberiség rátanulhat az élet gyorsítására, így ellensúlyozhatja a gravitációt, fékezheti a szabadesés t, felfokozhatja saját anyagformáló erejét.

Ganszovszkij regénye a fantasztikus kalandot az utópista humánum gondolatával fejezi be. Érezteti, hogy az ember természeti története során rengeteget alakított magán: két lábra állt, gondolkodóvá vált, a kő csiszolásával az agyát is csiszolta, az anyag formálásával az értelmét is formálta. S ez a folyamat nyilván nem záródott le. Ha a legutolsó évezredekben az embernek ez az önformálása meglassúbbodott is, az eljövendő időszak talán meghozza az új emberi tulajdonságok alakítását.

A természeti erők jobb felhasználásához nemcsak az eszközöket kell változtatni, hanem elsősorban magát az embert.

Mérei Ferenc.

Szever Ganszovszkij: Három nap egy esztendő című könyvének.

1973-as kiadásában a következő sajtóhibát találtam.

Az 50. oldalon kétszer is szerepel ez a szó: herz. Helyesen: hertz.

VT.

Szever Ganszovszkij: Három nap egy esztendő.