Három nap egy esztendő

KOROSZTILJOV MEGKEZDI TÖRTÉNETÉT. AZ ELSŐ ÓRA A MEGVÁLTOZOTT VILÁGBAN

Mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy én hőtechnikus mérnök vagyok. A Moszkvai Politechnikai Főiskolán végeztem az aspirantúrát, és védtem meg a disszertációmat, ezzel együtt azonban inkább a gyakorlat embere vagyok, mint az elméleté. Ezért aztán számomra különösen sok az érthetetlen mindabban, ami velem nemrég történt.

Az én szűkebb szakterületem: gőzturbinák a naperőművekhez. A családommal a Finn-öböl partján élek, erdős vidéken. Egy kis, kizárólag kísérleti jelentőségű naperőmű tudományos kutatóintézetében dolgozom. Ugyanott van a lakótelep, ahol mindnyájan élünk. A mi kis kertes villánk a legszélső a tengerparti műutat a helyiérdekű vasút állomásával összekötő utcában. Az igazat megvallva, ez a telep egyetlen utcája.

A mi házunkkal szemben a barátomnak, Mohov docensnek a házikója áll. Ő is az intézet munkatársa. Mohov háza mellett az élelmiszerüzlet, azaz helyesebben egy bódé, ahol az élelmiszereket vásároljuk.

Az én villám hátsó ablakai és a naperőmű területe között már semmiféle épület nincs. Alacsony növésű kis csemeteerdő húzódik ott, amelyet az építkezés során sem bántottak.

Június huszonötödikén, vasárnap történt. Előző este feleségem a két gyerekkel bement Leningrádba, hogy megnézzenek egy új indiai filmet. Engem is hívtak, de én úgy gondoltam, inkább dolgozom egy kicsit.

Megbeszéltük Anyával, hogy vasárnapra otthagyja a gyerekeket a nagymamánál, ő pedig reggel visszajön a tízórás vonattal.

Elvittem a feleségemet és a gyerekeket a helyiérdekű állomásához, aztán beállítottam a kocsit a garázsba, és az íróasztalomhoz ültem.

Elég sokáig ültem az asztalnál. A barátaim telefonáltak, hívtak, hogy hallgassam meg a legújabb mikrobarázdás lemezeket, de én szerettem volna befejezni egy számítást, nem volt kedvem kimenni.

Éjféltájban vihar tört ki. Szeretem nézni, hogy cikáznak a villámok, ezért felkeltem az asztaltól, az ablakhoz mentem, és félrehúztam a függönyt. Emlékszem, nagyon komoly vihar volt. A kerti fák ágai görnyedeztek a zápor korbácsolásától, a tetőre ömlő esőzuhatag moraja távoli ágyúdörgésre emlékeztetett. A dolgozószobám ablaka épp az erőműre néz, láttam, hogy a kerítésen túl a hársfák csúcsát és a reaktor épületének tetejét időről időre elönti a fellobbanó kékes fényár.

Egyszer csak egy libegő, kékesen áttetsző, foszforosan fénylő gömb jelent meg a látóteremben, akkora, mint egy kisebb görögdinnye. Valahol a háztól balra tűnt fel, a fák sűrűjében. Egy kicsit talán a medúzára emlékeztetett, amikor ez az állat fellibben a tenger mélyéről.

Életemben először láttam ezt a jelenséget.

A gömb elúszott a veranda mellett, oly közel, hogy úgy tűnt, menthetetlenül nekiütközik, aztán elrepült az erőmű épületei felé. Követtem a röptét, minden nehézség nélkül, hiszen a színe ekkorra már megváltozott, világossárga lett, mint a kohóból kicsorduló vasolvadék. Nekiütődött a reaktorépület tetejének, az ütközéstől felszökkent, ismét nekiütődött, aztán nem szétrobbant vagy szétpukkant, ahogy vártam, hanem mintegy keresztülhatolt a tetőn.

Megijedtem, hogy még valami tűz üt ki, kiszaladtam a tornácra, és megkerültem a házat, hogy megnézzem, nem fenyegeti-e veszély az erőművet. A főépület tetején azonban, ezt jól láttam a kertből, a tűznek semmi jele nem mutatkozott. Mindenütt csönd volt. Az eső ferde sugarai tovább csapkodták a fákat és a pázsitot. Álltam még vagy fél percet a ház mellett, aztán megnyugodva visszatértem a dolgozószobámba.

Már nagyon késő volt. Lefeküdtem aludni, és csak aztán, reggel kezdődött az, amiről mesélni fogok.

Nyolc óra körül ébredtem, és nagyon elcsodálkoztam, hogy ilyen sokáig aludtam. Mifelénk rendszerint hatkor kelnek.

A vihar még az éjjel elült. Az ablakon belátszott a kék ég csücske és a kertből a ház közvetlen közelében álló hársfa egy ága. Rápillantottam és örvendeztem, hogy szélcsendes napunk van — a levelek teljesen mozdulatlanul csüngtek.

Hamarosan megéreztem, hogy valami szokatlan van a szoba légkörében. Mindenekelőtt valami állandó, furcsa suhogást hallottam, mintha a közelben valaki nagy papírlapokat rakosgatna egyik helyről a másikra.

Valami szaggatott suhogás, amely időnként elcsendesedett, majd ismét felerősödött.

Aztán észrevettem, hogy nem hallom a nagyapámtól rám maradt, régi nagy óra megszokott érces ketyegését. Ez az óra, emlékezetem szerint, még soha nem állt meg, és igen kellemetlenül érintett a gondolat, hogy most elromlott.

Felugrottam az ágyról, és ahogy voltam, pizsamában, az ablakhoz mentem, nem ahhoz, amelyik a kertre, hanem amelyik az öbölre nyílik.

Felrántottam a rolót, és gyors pillantást vetettem a partra és az aszfaltozott útra, aztán megfordultam, és az órához léptem. Attól, amit láttam, valami nyugtalanító érzés fogott el. A homokpartot nyaldosó hullámok, az út szélén két gyalogos, egy száguldó motorkerékpár — mindez olyan volt, mint máskor, és ugyanakkor mindebben valami különös is érződött.

Az órához lépve — öreg, svájci szerkezet, faragott tölgyfa szekrénykében — kinyitottam a fedelét, hogy megnézzem, mi van vele. Kinyitottam és. megdermedtem.

Tudja, mit láttam? A hosszú, vastag, bronztengelyű inga nem állt függőlegesen. Bal felé állt, egészen távol az egyensúlyi helyzettől!

Emlékszem, hogy gyermekkoromban, tizenkét éves kisfiúként, gyakran álmodoztam arról, hogy valami csoda fog velem történni. Felugróm például, és nem esem vissza azonnal a földre, hanem fennmaradok a levegőben. És felugrottam hússzor, harmincszor, ugráltam a kifulladásig, de persze mindig azonnal visszaestem a földre, pontosan, ahogy az egyetemes tömegvonzás törvénye előírja. A sikertelenség azonban nem vette el a kedvem az álmodozástól. Úgy gondoltam, hogy ha nem ma, hát holnap, mégis sikerülni fog kiszabadulnom a nehézségi erő rabságából, és akkor. Akkor feltartóztathatatlanul nekilódult a képzeletem. Már ott lebegtem a föld felett, átrepültem a határokon, segítettem a csendőrökkel küzdő forradalmároknak, kiszabadítottam börtöneikből a tőke rabjait, és általában teljesen átalakítottam a világot.

Ki ne álmodozott volna gyermekkorában varázsszárnyakról, láthatatlanná tevő sapkáról vagy más efféléről?

És íme, a szemem láttára valósult meg az én gyermekkori csodám! Az óránk ingája felszabadult a nehézségi erő hatalma alól. Nem vonzotta a Föld tömege. A levegőben lebegett.

Nem tudom, más hogyan viselkedett volna a helyemben, én nagyon megdöbbentem, és vagy fél percig bénultan meredtem az ingára. Aztán megráztam a fejem, és megdörgöltem a szemem.

Az óra nem járt, az inga mégis a lengésív bal szélső pontján állt. Hihetetlen, de így volt.

Szórakozottan kinéztem az ablakon, és attól, amit ott láttam, végigfutott hátamon a hideg.

A látvány egy jottányit sem változott azalatt, amíg az ingát néztem. Még most is ugyanaz a hullám gördült ki a partra — ráismertem a habosán legöndörödő tarajára —, a két gyalogos az úton ugyanabban a helyzetben, amelyben az előbbi, futó pillantásom érte őket, a motorkerékpár is ott maradt azon a szent helyen.

Emlékszem, hogy legjobban a motoros döbbentett meg. Egy IZS-49-es volt, és legalább ötven kilométeres sebességgel haladt — ezt a kipufogón kitóduló kékes füstből láttam, amely a hangtompítótól meglehetős távolságra lövellt ki. A motor száguldott, s ugyanakkor egy helyben állt. Állt, és nem dőlt fel; ez megint csak homlokegyenest ellentétben állt az egyensúly törvényeivel.

Erre aztán az ötlött fel bennem, hogy hátha alszom, és mindez egyszerűen csak álom. Megcsíptem a bal kezemet, és felkiáltottam a fájdalomtól. Nem, nem aludtam.

«Mulatságos!» — mondtam magamnak, bár egyáltalán nem találtam mulatságosnak, hanem épp hogy ijesztőnek.

Újból végignéztem a szobán, aztán kinéztem az ablakon.

— Korosztiljov mérnök vagyok — mondtam hangosan. — Vaszilij Petrovicsnak hívnak, harmincöt éves vagyok, ma vasárnap van, június huszonötödike.

Nem, nem őrültem meg. Az értelmemnek semmi baj a.

A félelemtől akadozó szívvel kimentem a szobából, az előszobában elfordítottam a kulcsot, és nagyot löktem a kertre nyíló ajtón. Nem mozdult. Erre erősebben toltam, vállal megtaszítottam.

Reccsent egyet, és a forgóiról leszakadt ajtó kiesett a verandára.

Sóbálványként bámultam rá. Az ajtó sem úgy viselkedett, mint ezelőtt.

Egyébként ez a reccsenés volt az első normális hang, amely azon a reggelen a fülemet érte. Rádöbbentem, hogy amíg a szobában voltam, valami furcsa némaság vett körül, amelyet csak az a halk suhogás tört meg.

Semmiféle magyarázatot nem találtam arra, ami az ajtóval történt, elindultam hát az ösvényen a kertünket az utcától elválasztó alacsony, ritka kerítés felé. És most megint valami különös kezdődött. Amikor már majdnem odaértem a kiskapuhoz, hirtelen úgy éreztem, hogy nehezen fogok tudni megállni. Olyan érzésem volt, mintha a tehetetlenségi erő előrelökne, mint amikor az ember meredek lépcsőn fut lefelé.

Nagy nehezen «lefékeztem» a kerítésnél, és kiléptem az utcára.

A telep házai békés képet mutattak. A palánkok mögött gyermekfehérnemű száradt. A Mohov háza mellett álló hatalmas, sudár nyárfa fénylő, világoszöld levélsátra felől erős, friss illat áradt. A vihar utáni tiszta égen fényesen ragyogott a reggeli nap.

A fűszálak ferdeségéből és a nyárfaágak hajlásából ítélve azt kellett hinnem, hogy meglehetősen erős szél fúj. Az öbölben a hullám is szeles időről tanúskodott. Én azonban ezt a szelet nem éreztem. Melegem volt.

Álldogáltam egy ideig a kiskapunál, aztán odamentem a motorkerékpároshoz.

Jól emlékszem, ahogy közeledtem hozzá, kezdtem meghallani a motor kipufogóit. De nem úgy, ahogy máskor, hanem jóval mélyebb hangon. Mint valami távoli mennydörgés, olyan volt. És amint megálltam, ez a hang átváltozott ugyanazzá a suhogássá, amely már a szobában is gondolkodóba ejtett.

A motoros, egy napbarnított, kiálló arccsontú fiatalember, kissé előredőlve ült a nyeregben, az útra meredt, azzal a feszült figyelemmel, amely általában jellemző a járművezetőkre. Engem nem vett észre.

Minden rendben volt nála, csak éppen nem mozgott.

Magam sem tudom, miért, megérintettem a motor hengerét, és elkaptam a kezem, mert a henger forró volt.

Aztán még nagyobb ostobaságot csináltam: megpróbáltam feldönteni a motorost. Nem tudom, miért vettem a fejembe, valószínűleg úgy gondoltam, hogy ha egyszer nem mozog, fel kell borulnia, nem maradhat állva, megcsúfolva a fizika minden törvényét. Mindkét kezemet rátettem a hátsó nyeregre, és meglöktem, de nem túl erősen. Szerencsére ebből a kísérletből semmi baj nem lett. Valamiféle erő megtartotta a gépet az eredeti helyzetében.

Egyébként különösebben nem is igyekeztem. Túlságosan zavart és megdöbbent voltam.

Bizony jó néhány perc is eltelt, mire észrevettem, hogy a motorkerékpár nem áll teljesen egy helyben, hanem ha nagyon lassan is, de mégis mozog. A hátsó kerékről vettem észre.

A gumiköpenyre odatapadt egy szurokdarabka, ahhoz meg odaragadt egy gyufaszál. Amíg a motor körül matattam, ez a gyufaszál lassan megváltoztatta a helyét, alulról felülre került.

Leguggoltam, és kezdtem figyelni a kereket. Még most is itt van a szemem előtt. Sűrű porral lepett zöld abroncs, kissé rozsdás küllők, ócska, repedezett köpeny.

Sokáig néztem a kereket, mintha ott találnám a megfejtését mindannak, ami körös-körül történik.

Aztán felálltam, és a vezetőt vettem szemügyre. Megkerültem a motort, és elé álltam, úgy fél méterre az első keréktől. A fiú nem látott.

Előrehajoltam, és a fülébe kiabáltam:

— Hé! Hallja!

Nem hallott engem.

Elhúztam a kezem közvetlenül a szeme előtt. Ennek sem volt rá semmi hatása. Egyszerűen nem léteztem a számára.

Az első kerék végre odaért hozzám — körülbelül egy centiméter másodpercenkénti sebességgel mozgott —, és nekiütődött a térdemnek. Először csak gyengén, aztán egyre erősebben és erősebben nyomódott hozzám, úgyhogy kénytelen voltam odább lépni.

Aztán teljesen elhűlten, átmentem a két gyalogoshoz.

Ekkor vettem észre, hogy amint mozogni kezdek, azonnal meglehetősen erős szél kerekedik, ha pedig megállók, abbamarad. Minden valószínűség szerint korábban is így volt, csak nem figyeltem fel rá.

A gyalogosok — egy fiatal, fekete hajú nő és egy hátizsákos idősebb férfi — úgy ötvenméternyire álltak a motorostól. Egyébként ők sem álltak teljesen, hanem mentek, de iszonyú lassú járással.

Hogy egyetlen lépést megtegyenek, kéthárom percre volt szükségük. A hátul levő láb végtelen lassúsággal elvált az aszfalttól, és megindult előre. Végtelen lassúsággal megváltozott a testhelyzet, a súlypont áttevődött a másik lábra. Mialatt ezt az egyetlen lépést megtették, én nyolc-tízszer is körbejárhattam őket.

Gondolom, egy apa volt a felnőtt lányával. Azt hiszem, ismertem is őket — vagy öt kilométerre laktak a teleptől, egy magányosan álló nyaralóban, és ide jártak hozzánk élelmiszerért.

Rajtuk sem látszott, hogy nyugtalanok volnának valami miatt. Azalatt, míg mellettük voltam, a nő elfordította a fejét, és már nem a férfira nézett, hanem oldalt valahová.

Emlékszem, ahogy többször is körüljártam őket, próbáltam mondani nekik valamit, még meg is érintettem a férfi kezét.

Egyszer csak leültem az út szegélykövére, egészen közel a nőhöz, és öt vagy tíz percig ott üldögéltem. Úgy rémlett, végre észrevett. Mindenesetre lassan, nagyon lassan abba az irányba fordította a fejét, ahol ültem, és később, amikor már felálltam és elmentem onnét, a nő még sokáig arrafelé nézett. Nézte a helyet, ahonnan már eltűntem, és az arcáról enyhe értetlenkedést lehetett leolvasni. Picit felemelkedett a szemöldöke, és picit kikerekedett a szeme.

Csinos lány volt, nagyon hasonlított egy ruhaüzleti kirakati babára. Különösen ezzel a csodálkozó arckifejezéssel.

Ezután, fejemet a kezem közé szorítva, lassan lementem a partra.

«Mit jelenthet mindez? — kérdeztem magamat. — Talán valami újfajta bomba robbant az üdülőkerület fölött? Talán valami kozmikus anyagfelhőn haladt át bolygónk, és ettől megállt, illetve lelassult a Földön minden? De hát akkor én miért maradtam ugyanolyan, mint ezelőtt voltam? Talán mindez csak agyrém vagy egyszerűen álom?»

Ugyanakkor teljesen logikusan gondolkoztam, kizárt dolog, hogy álmodnék. Az ujjam, amelyet megégettem a motorkerékpár hengerén, viszketett, és már kezdett hólyagosodni. Na és általában minden, amit körös-körül láttam, túl reális volt ahhoz, hogy álom lehessen.

Az álomban vagy a hallucinációban — a tünékeny, látszólagos világban — az embernek távolról sem minden elérhető. Néha például nem tud elfutni az elől, aki kergeti; máskor meg épp fordítva, képtelen elérni azt, akit üldöz. Mindig van valami korlátozás. Itt viszont minden egyszerű és valóságos volt. Ott álltam az öböl partján, mögöttem a házam — ha kedvem tartja, hátrafordulok és láthatom. Leülhetek és felállhatok, kinyújthatom és leengedhetem a kezem. Senki nem üldöz, magam sem kergetek senkit.

És mégis én voltam az egyetlen mozgó ember a megbénult, mozdulatlan világban. Mintha egy lassított film vetítővásznára kerültem volna.

A vízhez mentem, és nagy lendülettel belerúgtam a mozdulatlan hullámba. Bizony, ebben a helyzetben, ostobább dolgot nem is próbálhattam volna. Hiszen házipapucs volt a lábamon! Úgy éreztem, kőfalba rúgok. Feljajdultam, felugrottam, és féllábon ugrándozva, a másik lábam ujjai felé kapkodtam.

A víz sem olyan volt, mint azelőtt.

Nem emlékszem pontosan, mit csináltam ezután. Rémlik, mintha fel-alá rohangáltam volna a parton, értelmetlen szavakat kiabáltam, követeltem, hogy vége legyen «ennek», hogy minden újra olyan legyen, amilyen volt. Meglehet, ez volt számomra a legnehezebb pillanat, és ennek a kétségbeesés-rohamnak a során valóban közel álltam az őrülethez.

Aztán elhagyott az erőm, fáradtan roskadtam a homokba, közvetlenül a víznél. A következő hullám végtelenül lassan közeledett. Mozdulatlanul ültem a nedves homokban, és bambán rámeredtem. Lassan, nagyon lassan, mint az olvadt üveg, felém kúszott, ijesztő volt nézni, hogyan közeledik, aztán elöntötte a lábfejem, a térdem, a csípőm. Jó tíz percig is tartott, hogy víz borította a csípőm, az idegeim ismét megfeszültek, és kis híján kiabálni kezdtem.

De minden szerencsésen végződött. A hullám vagy öt perc múlva visszahúzódott, és én ott ültem nedves pizsamában.

Olyan érzés tört ekkor rám, hogy mindezekkel a csodákkal egyszerűen torkig vagyok, elegem van belőlük. Ami történt, teljesen megmagyarázhatatlan volt — legalábbis számomra, abban a pillanatban megmagyarázhatatlan —, és következésképp nagyon kellemetlen.

Felálltam és hazavánszorogtam. Be akartam zárkózni a telep mozdulatlan emberei elől. Titokban azt reméltem, hogy ha elalszom, rövidesen újra a mozgó, normális világban ébredek fel.

— Már megbocsásson — szakítottam félbe a mérnököt —, mikor történt mindez?

— Ez év június huszonötödikén.

— Tehát maga csak képzelődött?

— Nem, nem képzelődtem. Mindez így történt.

— De hát én is jól emlékszem június huszonötödikére — mondtam, és hitetlenkedve megvontam a vállam. — Jól emlékszem arra a napra, és sokan mások is emlékeznek. Talán ez csak a maguk telepén volt így? Egy ilyen eset azonban akkor sem maradt volna észrevétlen. Mindenki erről beszélne. Az újságokban is volna róla valami.

A mérnök a fejét rázta.

— Egyedül én vehettem észre. De hallgassa csak tovább.