Három nap egy esztendő

BESZÉLGETÉS A TENGERPARTON

— Úgy érzem néha, az egész csak álom volt — mondta elmerengve a mérnök, és megtörölte homlokát. — Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem álmodtam… De hát ez már nem is vitatható! Már folynak a tudományos kutatások. Külön csoport alakult. És mégis.

Felnevetett, én pedig egyre feszültebb figyelemmel hallgattam.

— Az a helyzet, hogy mi rendszerint úgy gondoljuk, hogy az a ritmus, amelyben élünk, az egyetlen lehetséges életritmus. Ez persze nem egészen így van. Követi a gondolatomat?

Válaszképp mormoltam valamit a relativitáselméletről.

Az igazság az, hogy nem voltak róla elég tiszta elképzeléseim.

A mérnök elmosolyodott.

— Hát én nem egészen erre gondoltam. Próbálja elképzelni, mi történnék, ha gyorsabban kezdenénk élni. Nem gyorsabban mozogni, hanem kifejezetten élni. A földi élőlények különböző sebességgel mozognak — óránként általában néhány millimétertől egészen negyven-ötven kilométerig. Skóciában pedig, úgy tudom, van egy légy, amely a repülőgép sebességével repül. Én azonban nem erről beszélek. Nem gyorsabban mozogni, hanem gyorsabban élni.

— De hiszen sok élőlény jóval gyorsabban is él, mint az ember — jegyeztem meg, és igyekeztem visszaidézni, amit az iskolában biológiából tanultunk. — Az egyszerűbb élőlények, például a papucsállatkák, úgy tudom, mindössze huszonnégy órát élnek. Bizonyos ostorosállatok ennél is kevesebbet.

Vitatársam a fejét rázta.

— Ezek egyszerűen csak rövidebb ideig élnek, mint mi. De nem gyorsabban. — Elgondolkodott. — Persze önnek nehéz lesz megértenie, amiről beszélek. ön nem hallott semmit arról, ami az idén Lebjazsij kerületben történt?

— Dehogynem! Úgy egy hónapja sokat beszéltek erről Leningrádban, de senki nem tud semmi biztosat. Majdhogynem kísérteteket emlegetnek. Valami kislányról beszélnek, akit valami láthatatlan lény a vonat alá lökött, vagy kihúzta onnan. Meg valami üzleti lopásról. ön tud valamit erről?

— Természetesen. Én magam voltam az egyik kísértet.

— ???

— Ha akarja, elmesélem.

— Persze hogy akarom! — kiáltottam fel. — De mennyire! Most rögtön!

A beszélgetés a rigai tengerparton, Dubultiban folyt, az egyik kis üdülővároskában, fél órára Rigától.

Az egész szeptembert ott töltöttem egy üdülőben, és hamar összeismerkedtem a tengerparti villa lakóival. Egyetlen üdülővendég volt csak, egy szikár, szőke férfi, akiről nagyon keveset tudtam. Ez annál különösebb volt, mivel az első találkozás után mindketten rokonszenvet éreztünk egymás iránt. Ő is, akárcsak én, szeretett kora reggel, vagy két órával a reggeli előtt végigsétálni az ilyenkor teljesen elhagyott fövényen. Korosztiljov — így hívták a szőke férfit — korábban kelt, és elsétált Bulduri felé. Amikor én kimentem a partra, ő már vissza is tért.

Az üres és valahogy elhagyatott strandon találkoztunk, köszöntünk, egymásra mosolyogtunk, és mindegyikünk folytatta a maga útját.

Úgy éreztem, hogy a találkozás után mindkettőnkben az a benyomás alakult ki, hogy nagyon érdekes volna, ha megállnánk és elbeszélgetnénk.

Egy reggel, ahogy kimentem a partra, különös tevékenységben leptem meg Korosztiljovot. A mérnök egy padon ült, aztán leguggolt, és az ujját húzogatni kezdte a homokban. Arca ezenközben igen aggodalmasnak látszott, de néhány mozdulat után ismét felderült.

Aztán megpillantott egy arra szálló pillangót, odaemelte a kezét a levegőbe, mintha a röptét kísérné. Végül pedig szökdécselt néhányat.

Köhintettem, hogy Korosztiljov észrevegye, nincs egyedül a parton. Felém fordult, pillantásunk találkozott, és mindketten kissé zavarba jöttünk.

Korosztiljov felém intett, és elnevette magát.

— Jöjjön csak ide. Nehogy azt gondolja, hogy elment az eszem.

Odamentem, és megindult közöttünk az a beszélgetés, amelynek során elmesélte a Finn-öbölben nemrég lezajlott eseményeket.